Ron a szájához emelte a keserűjét, és hosszan ivott belőle, miközben hátradőlt az egyik kerti székben, amit Harry varázsolt elő maguknak.

– Szóval... hogy áll a helyzet a parancsnokságon?

Hary felvonta az egyik szemöldökét.

– Ez csak egy random kérdés, vagy okkal kérdezed?

– Mmm, nos...

– Draco baglyot küldött neked, hogy gondjaim van a munkával, igaz?

– Nem, csak akkor említette, amikor már megérkeztünk este. Halkan súgta oda nekem, amikor Hermione valami könyvet nézegetett, amit Daco akkor ajánlott fel neki, hogy kölcsönadja. Azt mondta, hogy csak egy másik auror értheti meg.

Harry előhúzta a pálcáját és kiszórt egy hangtompító bűbájt, hogy a beszélgetés ne hallatsszon be a házba. Nem mintha szükség lett volna rá; Draco Hermionéval beszélt, nem hallgatózott. De akkor is jobban érezte magát a bűbáj védelme alatt.

– Hazudtam Dracónak – mondta tompán. – Semmilyen gondom nincs a munkámmal.

Ron megdöbbenve nézett rá.

– Minek hazudsz pont ilyesmiket?

Most jött a neheze.

– Muszáj volt mondanom valamit. A hangulatom pocsék volt, és nem mondhattam el neki az igazi okát. Úgy értem... olyasvalakit szeretni, aki mást szeret, szar dolog.

Ron egy pár pillanatig gondolkodott.

– Draco nem tudja, hogy még mindig szereted?

– Nem. Azt kellett mondanom, hogy már nem szeretem, noha... nos, jobban szeretem, mint valaha.

– Ez valami büszkeséggel összefüggő dolog? Vagy mert ő, tudod, egy Malfoy? Ha megtudja, hogy hatalma van fölötted, lehet, hogy megpróbálná felhasználni?

Harry megrázta a fejét.

– Azért, mert a rabszolgám. Szolgálnia kell engem, és ha megtudná, hogy visszavárom az ágyamba... nos, nem akarom, hogy ez megtörténjen, hacsak nem akar ott lenni. Úgy értem, tényleg.

– Nos, akkor ez valóban nem csak a szexről szól – mondta Ron.

– Nem – felelte Harry, próbálva nem gondolni arra, hogyan lopódzott be Draco szobájába éjszakánként. – Szóval, nem akartam azt mondani, hogy a szexuális frusztráció miatt vagyok ingerlékeny, úgyhogy úgy csináltam, mintha munkahelyi problémáim lennének. Nem gondoltam, hogy baglyot fog küldeni nektek.

– Nos, megtette. Előnyére legyen mondva. – Ron vállat vont. – Ami a madarat illeti, el kell mondjam, Hermione le volt nyűgözve.

– Miért? – kérdezte Harry, az egyszerű kis sárbarna bagolyra gondolva, ami nemrég vett. A közelében sincs Hedvignek.

– Attól volt lenyűgözve, hogy egyáltalán baglyot vettél.

Harry ezen egy kicsit megsértődött. Hermionének lenne elég dolga anélkül is, hogy beleüsse az orrát abba, mennyi időbe telt Harrynek helyettesítenie Hedviget.

– Miből gondolta, hogy az enyém a bagoly? Akár Dracóé is lehetne.

Ron nevetett, miközben megrázta a fejét.

– Könyörgöm, haver. Dracónak sasbaglya volt az iskolában. Ha vesz is később bármilyen baglyot, annak felül kell múlnia az előzőt. Ismerem Malfoy észjárását.

– Nem, már nem – mormogta Harry. – Abban talán igazad van, hogy milyen fajta baglyot venne, de... egy csomó fontosabb dologban már máshogy gondolkodik, mint azelőtt.

Ron ivott még egy jó nagy kortyot, mielőtt válaszolt.

– Ja. Ez tényleg elég egyértelmű.

– Úgy érted azért, mert egy félvérrel házasodott össze?

– Nos, hogy őszinte legyek, én nem igazán hiszem, hogy tényleg ezt tette – ismerte be Ron. – Biztos vagyok benne, hogy te elhiszed, de számomra nem túl hihető.

– Figyelj – mondta Harry mogorván –, minden bizonyítékom megvan, amit csak akarsz. Még a fazon fényképét is megszereztem. És jóképű volt. Döglesztően vonzó.

– Kicsit hátborzongató, hogy ilyeneket mondasz egy másik fickóról, haver.

Harry vállat vont. Biztos volt benne, hogy így van, de nem az ő hibája, hogy nem jött rá hamarabb, hogy rugalmas az ízlése. Elfoglalt volt.

– De akkor is igaz. Amikor először megláttam ezt a Nikolai-t, vagy tíz percig bámultam a fotóját. Értem, miért vonzódott hozzá Draco. Igen szemrevaló.

Ron köhögni kezdett.

– Öm, nem azért, hogy ítéletet mondjak vagy ilyesmi, Harry, de szerintem tényleg nem kellene Draco halott férjére perverzkedned.

Harry lenyúlt és tépett egy kis füvet, hogy az üvegpohárnál valami puhábbat vághasson Ronhoz.

– Nem erről van szó. Nem vonzódom hozzá. Még csak nem is az esetem; nem szeretem a fekete hajat. Egyszerűen csak... Ha ránézek, meg tudom állapítani, hogy nagyon jóképű volt, ez minden. Aztán meg...

– Mi?

Harry sóhajtott.

– Mindegy. Draco annyira szerelmes belé, hogy amúgy sem érdekelném.

– Azt mondod, nem vagy helyes? – Ron felnevetett. – Ja, ez megmagyarázza azt a rengeteg házassági ajánlatot, amit a háború után kaptál. Férfiaktól és nőktől is, nem igaz?

– Ők egy hőst akartak...

– Ja, talán igen, de ha olyan fejed lenne, mint Sipornak, akkor nem kértek volna meg.

– Átlagos vagyok – mondta Harry vállat vonva. – Hidd el, Draco férje mérföldekkel jóképűbb volt. És egyértelműen félvér volt.

– Ó, igen, most már elhiszem – ismerte be Ron, miközben hátradőlt a székével. – Erre értettem azt, hogy nehéz nem észrevenni, hogy Malfoy tényleg megváltozott. Tudod, mi hárman már beszélgettünk vagy tizenöt perce, amikor megérkeztél.

Harry erre összevonta a szemöldökét. Draco azt mondta, hogy a vendégek épp akkor érkeztek, nem? De végül is a kifejezés alatt mindenki mást érthet, úgyhogy nem volt kifejezett hazugság.

– Mit mondott neked?

Ron mélyen a zsebébe nyúlt.

– Öm, azt hiszem, azzal a levéllel kezdődött, amit tegnap este küldött. Olvasd el!

Harry szó nélkül elvette a tekercset, amit Ron feléje nyújtott. Szinte teljesen laposra lett nyomva, talán azért, mert Ron az este folyamán valamikor ráülhetett.

Kedves Hermione!

Szeretnélek meghívni téged és férjedet vacsorára Harry házába holnap estére. Túl sok ideje nem részesülhetett már a társaságotok okozta élvezetben, amiről tudom, hogy nagyra értékeli.

Azt is tudom, hogy már tisztában vagytok vele, hogy visszatértek az emlékeim. Így aztán nehéz elképzelnem, hogy a férjed és én képesek leszünk egyszerűen csak elengedni a múltat. Azonban Harry szomorú lesz, ha veszekszünk (vagy rosszabbat teszünk) a jelenlétében, és mivel a körülményeim eléggé megkövetelik, hogy vele éljek, úgy dönthet, hogy lemond a társaságotokról a jövőben. Ez pedig nem lenne jó.

Ez a levél tehát egy kísérlet annak biztosítása érdekében, hogy mind együtt élvezzünk egy baráti estét – amelyet, őszintén remélem, még sok követ.

Bocsánatkérést és hálát egyaránt jobb személyesen kifejezni, de ebben az esetben előre is kifejezem számodra és férjed számára, abban a reményben, hogy elkerüljük, például azt, hogy Harry nappalijában párbajozzunk.

Hermione: Amikor azokra a fanatikus ostobaságokra gondolok, amiket az iskolában mondtam neked – túl sok volt ahhoz, hogy össze tudjam számolni –, teljes szívből undorodom magamtól. Semmilyen mentséget nem tudok felhozni a lelkiismeretlen kegyetlenségemre, kivéve a torz neveltetésemet, és mint tudod, ez egyáltalán nem mentség. Erre Harry a példa. Te magad vagy a példa rá, hogy minden idióta megjegyzés, amit a muglikra tettem, az volt – idióta. Mindig is híres voltál arról, hogy okos és ügyes vagy, és bármi, amit az ellenkezőjéről mondtam, az énrám vet rossz fényt, nem rád. Azon kívül annyi együttérzést és kedvességet kaptam tőled, amennyit – már tudom – sosem érdemeltem volna meg, a múltunkat elnézve. Élvezem az új kapcsolatunkat és abban reménykedem, hogy ez a jövőben is virágozni fog, de nem ringatom magam abba a hitbe, hogy jogosult lennék a bocsánatodra, mivel tudom, hogy nem. Akármi is történjék, két dologgal tartozom neked: bocsánatkéréssel a borzasztó viselkedésemért és egy ígérettel, hogy soha többé nem foglak megsérteni!

Ronald: Biztos vagyok benne, hogy nem lep meg, hogy amikor még gyerekek voltunk, azt hittem, a ruha teszi az embert. Én gazdagságba születtem, te pedig nem, és az én gyarló, gyermeki logikám szerint ez nyilvánvalóan jobbá tett engem, mint amilyen te valaha is lehetsz. Amiatt hittem benne, hogy felsőbbrendű vagyok, amit birtokoltam, és aztán úgy végeztem, hogy engem is birtokolnak. Ha hiszel a sorsban, akkor én egyértelműen megérdemlem a magamét. Bocsánatot kérek tőled minden megjegyzésért, amit a családod anyagi helyzetére tettem!

Azon kívül mindkettőtöknek örök hálával tartozom, a segítségért és támogatásért, amit Harrynek nyújtottatok a küldetése során, hogy felszabadítsa a világot a Sötét Nagyúr uralma alól. Valaha, mint biztosan emlékeztek rá, csak arra vágytam, hogy a győztes oldalon állhassak. Ma már boldog vagyok, hogy nem így történt, és tudom, hogy ezt nektek és Harrynek köszönhetem. Nem tudta volna legyőzni a Sötét Nagyurat a barátai folyamatos segítsége és támogatása nélkül. Elborzadva gondolok arra, hogy valaha térdelve csókoltam a talárját, de megtiszteltetés előttetek térdelni és a tiéteket csókolni.

Őszinte nagyrabecsüléssel,
Draco Malfoy

U.I.: Legjobb lenne, ha nem említenétek a vacsorameghívást Harrynek, ha nem gond. Fennáll az esélye, hogy arra kérne titeket, inkább ne jöjjetek, mert mint tudjátok, a férjemet gyászolom. Harry nagyon figyelmes, ha az igényeimről van szó, de azt hiszem, hogy ideje nekem is figyelmesnek lennem az övéivel kapcsolatban.

– DM –

– Nem kellett volna egy rohadt regényt írnia – mondta Ron, amikor Harry felpillantott. – Elég lett volna annyit mondania, hogy „Nem volt igazam, nektek viszont igen, sajnálom, hogy akkora seggfej voltam. Át tudnátok jönni vacsorára és segíteni nekem meglepni Harryt?„

Harry visszacsavarta a pergament, és visszadobta Ronnak.

– Elhitted volna, ha úgy írja meg?

– Nem – ismerte el Ron. – Ez a fellengzősség jobban passzol hozzá. De ez nem jelenti azt, hogy tényleg elhittem, amit ír. Legalábbis addig nem, amíg nem említette a csókot.

Harry kis híján megcsikorgatta a fogát a képre, ami az eszébe ötlött.

– Nem tette meg! Mondd, hogy nem tette meg!

– Márpedig megtette, Harry...

– Te letérdeltetted Dracót és megcsókoltattad vele a talárodat? Az ég áldjon meg, Ron, mi ütött beléd? Te is tudod, hogy szimbolikusan értette!

– Kösz szépen, hogy ennyire bízol bennem – morogta Ron résnyire szűkült szemmel. – Mert annyira rám vallana, nem igaz? Mindig is arra vágytam, hogy én is sötét nagyúr lehessek!

„Nem, de eléggé haragszol Dracóra ahhoz, hogy élvezd a megalázását" – gondolta Harry. De nem lett volna értelme kimondani, mert Ron végül rossz néven venné.

– Akkor milyen csókról beszéltél?

– Amikor megérkeztünk, kezet csókolt Hermonénak, hogy üdvözölje. – Ron vállat vont. – Nem is csak egy kis puszi volt. Lassú, szabályos csók a kézfejére, aztán a másikra, miközben „örömmel üdvözölte" az otthonában. Nos, te is ugyanúgy tudod, ahogy én, hogy a régi Draco sosem ért volna hozzá egy mugliszületésűhöz a saját akaratából. Ami engem illet, ez mindent elmondott.

Harryt elöntötte a féltékenység, a gondolatra, hogy Draco ajka őrajta kívül bárki mást megérintett, de félresöpörte az érzést, és humorral próbálta álcázni.

– A te kezedet is megcsókolta?

– Nem, de meghajolt.

– Nikolai anyja mugliszületésű volt – mondta Harry. – Talán ezért érződik úgy a levél, mintha a Hermione ellen elkövetett dolgai miatt tízszer olyan rosszul érezné magát, mint az ellened elkövetettek miatt. Elmondta, nagyon bántja, hogy ugyanúgy gúnyolta volna Nikolai-t, ahogy engem gúnyolt, ha akkoriban ismerte volna. De azt hiszem, nem kellett volna elolvasnom a levelet.

– Biztos vagyok benne, hogy Draco tudta, hogy el fogod. Végtére is barátok vagyunk, ő pedig mardekáros. – Ron egy kicsit elmosolyodott. – Azonban nem azt érzem a legnagyobb változásnak nála, hogy már nem olyan fanatikus. Hanem ahogy Hermionéval beszélt. „Harry" így, „Harry" úgy, minden második mondatban. Aztán visszaemlékeztem: nem az volt a fő oka a levélírásra, hogy elmondhassa, megváltozott, hanem hogy biztosítsa, hogy eltölthess egy szép estét a barátaiddal. Nehéz gyűlölni őt, amikor ennyire nyilvánvalóan törődik veled.

– Akkor miért néztél ki olyan mérgesnek, amikor hazaértem?

– Eh, nos, talán csak azért, mert végül elfogadtam, hogy sosem térsz már vissza Ginnyhez. Nem fog örülni ennek. – Ron megitta a maradék keserűjét, és a poharat babrálta, miközben beszélt. – De azt gondolom, nem tehetsz róla. Már így is túlságosan nagy felelősséget érzel mások boldogságáért. Megérdemled, bármire is vágysz. Malfoy pedig... azt hiszem, nem olyan rossz... Úgy értem... személy szerint azt gondolom, hogy jobbat is találhatnál, de ha ő az, akit akarsz...

Harry sóhajtott, és hátradőlt a székével, hogy felnézhessen a holdra. Telihold volt... Ilyen estéken mindig Remusra gondolt.

– Ő az. Az egyetlen, Ron.

Ron bólintott, miközben lesöpörte magáról a füvet, amit Harry vágott hozzá az előbb. Egy-két szál lóhere is lepergett közülük a földre a fűszálak közt. Ron felvonta az egyik szemöldökét, miközben felvett egyet.

– Na, nézd már! Egy négylevelű. Tessék, Harry! Hozzon szerencsét! Tudod, Dracóval.

Harryt megérintette az igaz barátság eme gesztusa, de ez aligha segítette abban, hogy jobban érezze magát az üggyel kapcsolatban.

– Még mindig szereti a férjét. Szerintem mindig is szeretni fogja.

– Biztos vagyok benne, hogy így van, de nem ez a teljes igazság, ugye? Tudom, hogy mindig is szeretni fogom Fredet, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudok tovább lépni és szeretni a többi bátyámat.

– Ez nem ugyanaz. Őket már azelőtt szeretted, hogy Fred meghalt volna.

– Azért gondolod ezt, mert az anyád és apád meghaltak, és sose voltak rendes szüleid. Aztán a keresztapád is meghalt, és már keresztapából sem lesz számodra több. De Harry, garantálom, hogy ha anyának megint lenne egy fia kilenc hónap múlva, ugyanúgy szeretném, mint ahogy Fredet valaha szerettem, de ettől még Fredet is szeretném tovább.

– Ez akkor sem ugyanaz – makacskodott Harry. – Egy embernek lehet több bátyja is, de házastársa... az kizárólagos dolog.

– És a halál esetén érvényét veszti. Ezért hívják „életre szólónak", nem igaz?

Harry pislogott.

– Ó, a francba! Épp most jutott eszembe egy szörnyű gondolat. Most, hogy már tudok a Res mea esről, ha Narcissa Malfoy meghalna, Lucius is a nyakamba szakadna! Úgy értem, most még az útjában van a házassági kötelék és a bűbáj nem léphet működésbe, de mi van, ha az a kötelék megszakad?

– Nos, nincs messze a karácsony – mondta Ron. – Vegyél neki egy jó nagy adag vitaminbájitalt! És itt van ez is.

Harry odanyúlt, és elvette a négylevelű lóherét Ron kezéből.

– Ha Draco az, akit akarsz, akkor rohadtul azt kívánom, kapd is meg. Mindegy, hogy tízszer jobbat érdemelnél. Most már Ginny is mindegy. Ez a te életed és megérdemled, bármi is tesz boldoggá. Még akkor is, ha ő az. És amúgy meg... úgy tűnik, tényleg törődik veled. Máskülönben sose írta volna meg ezt a levelet.

– Azt mondta, barátok vagyunk – motyogta Harry.

– Te pedig többre vágysz. – Ron vállat vont. – De legalább ez már jó kezdés. Légy a barátja és majd meglátod, hogy mivé válhatsz, ahogy halad az idő. Nem fog örökké gyászolni.

– Már most is mintha egy örökkévalóság telt volna el. És nem láttad ezt a Nikolai-t – tette hozzá Harry, mielőtt kiitta a maradék sörét. – Kibaszottul hihetetlen. És ha mondhatom ezt, hiába nem az én zsánerem a fekete haj, tudod, hogy ez igaz. Csak azt remélem, hogy legalább tikkes volt vagy valami.

Ron felvonta az egyik szemöldökét.

– Varázsló volt, ugye?

– Igen, félvér, már mondtam. Miért?

– A kép, amid van, az mozog? Megtudhatod, hogy tikkes volt-e!

– Mugli fotó. Talán az egyetlen fajta, amit készíthettek róla. Volt valami olyasmi, hogy nem kerülhetett művészetek közelébe, a rajta lévő generációs bűbáj miatt. A zene volt az egyetlen művészeti ág, amivel kapcsolatba kerülhetett.

– A fényképészet is művészet. A mugli fényképészet is.

– Gondolom mágikus művészetre értette. Ezért nem akar Draco beszélő portrét rendelni.

– Talán nem is baj.

Harry válaszul csak mosolygott.

– Nos, ne aggódj a külseje miatt – mondta Ron –, Harry, tényleg. Először is, nem akárki vagy azon a főosztályon. Másodszor pedig, ha Malfoy az a fajta, akit csak a külső fog meg, akkor jobban is jársz nélküle. Tudom, ez durván hangzik, de akkor is igaz.

Furcsa volt Ront így filozofálni hallani. Szinte már bölcsnek tűnt, és ezt kicsit nehéz volt elfogadni.

– Ó, szóval akkor Hermionét nem a külseje miatt szereted?

– Az eszéért szeretem – felelte Ron komoly arccal. – És persze a szexi, hetyke fenekéért, meg a...

– Ennyi elég! – mondta Harry, miközben látványosan befogta a fülét. – Nem kell többet hallanom!

Ron is nevetett felemelve a poharát, mintha tósztot készülne mondani. Harry összekoccintotta a poharaikat, aztán zsebre tette a négylevelű lóherét.

Hogy szerencsét hozzon.

* * *

– Nem – mondta Draco két estével később, kérlelhetetlenül.

– De itt kezd hűvösödni, Tahitin viszont mindig szép az idő és balzsamos a levegő. – Harry az asztalra dobta a brosúrákat, amiket ebédszünetben szerzett. Draco még csak rájuk sem nézett.

– Nézd, ebben van egy csodás hely mágikus búvárkodáshoz. Olyasmit kell használni a víz alatti lélegzéshez, mint a varangydudva, de abban is segít, hogy távol tartsa a kákalagokat és hasonlókat. És nézd, csak nézd meg ezeket a brosúrákat! Láttál már valaha ilyen gyönyörű homokot?

– Zsúfoltnak tűnik.

Harry már gondolt erre. Nehéz volt nem gondolni rá, amikor az utazási irodában az ügynök azt mondta, Tahiti a brit varázslók kedvenc vakációs célpontja. Nem volt nagy kedve hozzá, hogy rajongókkal kelljen foglalkoznia vagy álcát kelljen viselnie a nyaralásán, de ha Dracónak megtetszene az ötlet, hogy Tahitire menjenek, akkor kitalált volna valamit.

– Akkor mit szólnál ehhez? – kérdezte egy másik apró lapocskát dobva az asztalra. A pálcája érintésére számos brosúrává bontakozott ki Monotaniról. – Ez egy sziget a Marquesas szigetcsoportból, ami északkeletre van Tahititől, öm... – Harry gyorsan megfordította a füzetet, hogy feléje legyen. – Kábé hétszáz mérföldre. De az a legfontosabb, hogy Marquesast alig látogatják varázslók.

– Könnyen leégek – mondta Draco, ujjával egy lengén öltözött őslakó képére mutatva. – Ő egyértelműen bírja a napot. Én nem.

– Vannak rá varázskenőcsök.

– Hidd el, ismerem őket. A Nemsülsz ragadós és óránként újra fel kell kenni – vitatkozott Draco. – És van egy szörnyű hibája: egyszerre múlik el a hatása, és kiszolgáltatottabban hagy, mint előtte voltál, ami azt jelenti, hogy egymásra kell kenni a rétegeket, ami mellékhatásként letargiát okoz.

– Ó. – Harry erre egyáltalán nem gondolt, de hihetően hangzott, hogy Draco járatosabb a mágikus fényvédők körében. – Nos, a letargia nem olyan vészes. Majd mérni fogom az időt és csak lazítunk a tengerparton. Nem muszáj rohangálnunk a szigeten. Egy letargiás vakáció szuperül hangzik, nem?

– Rám fog ragadni a homok. Utálom a Nemsülszt, Harry. Kérlek, hadd ne kelljen trópusi szigetre mennem!

Olyan aggodalmasnak tűnt, hogy Harry azon nyomban megsemmisítette a brosúrákat.

– Rendben, semmi trópus. Öm, de azt az utasítást kaptam, hogy vegyek ki legalább két hét szabadságot. Kingsley azt mondta, minél előbb, és azt akarja, hogy külföldre menjek.

– Persze, hogy ezt akarja – morogta Draco. – Ha Nagy-Britanniában maradsz, nem fogod tudni megállni, hogy be ne ugorj párszor az irodába.

Harry komiszul elmosolyodott.

– Akkor majd elbújok előle. Na, akkor, hova menjünk?

– Hova szeretnél menni?

– Ó, nem – mondta Harry. – Mindkét briliáns ötletemet megvétóztad. Te jössz, hogy javasolj valamit.

Légyszi, ne Oroszország legyen, Légyszi, ne Oroszország legyen... Azonban egy perverz része meghalt volna azért, hogy megtudja, Draco ezt javasolja-e.

– Ó, nos, talán rettenetesen béna ötlet, de nagyon érdekelne Montreal.

Harry kis híján köhögni kezdett.

– Novemberben? Fagyos hideg lesz!

– És? Nem ismersz melegítő bűbájokat, ó nagy auror? – Azonban amikor Draco Harryre pillantott, az arckifejezése komoly volt. – Most azonnal ki kell venned a szabadságodat?

– Nem, de Kingsley azt mondta, hamarosan. Miért?

Draco arca sima maszkká vált, ami elég volt ahhoz, hogy Harry tudja, a férfi sebezhetőnek érzi magát. – Én... jobb szeretném nem Nagy-Britanniában tölteni a karácsonyt. De neked már valószínűleg vannak terveid; nem szeretném megzavarni őket.

– Nem szereted a karácsonyt? – kérdezte Harry zavartan.

– Ez lesz az első karácsonyom Nikolai nélkül – mondta Draco olyan halkan, hogy Harry alig hallotta. – És... ha Angliában maradok, a szüleim elvárják majd, hogy meglátogassam őket.

– És te nem akarod meglátogatni őket.

– Nem csak erről van szó. – Draco lehunyta a szemét. – Minden karácsonykor meglátogattam őket, Harry. Otthon hagytam Nikolai-t egyedül és elmentem Wiltshire-be, ahol úgy tettem, mintha ő nem is létezne. Én... nem tudok szembenézni az emlékkel, még nem. Inkább elmenekülnék Quebecbe, és úgy tennék, mintha nem lettem volna egy sekélyes, önző idióta.

Ó, Draco!

– Montreal csodás lesz – mondta Harry. – Karácsony Quebecben. Igen, ez jó ötletnek hangzik.

Draco kinyitotta a szemét.

– Neked nincs még terved?

Harry vállat vont.

– Nos, általában a karácsony estét és az egész rákövetkező napot az Odúban töltöttem, de ez azért volt, mert Ginnyvel jártam...

– Ez nem igaz, te hazug – mondta Draco, de indulat nélkül. – Ettől függetlenül is elmentél volna.

– Öm, talán igen, de ez évben biztos, hogy kínos lenne. Főleg, hogy Ginny mostanra már talán tudja, hogy visszatértek az emlékeid.

Draco mereven bólintott.

– Ronald Weasley elég visszafogott volt a dologgal kapcsolatban. Talán azért, mert bocsánatot kértem. Amit amiatt csináltam, amit ő és Hermione érted tett. Az exmenyasszonyod nem ugyanaz a kategória, mint ők ketten.

– Az exbarátnőm, hányszor kell elmondanom neked? – sóhajtott Harry. – Azt mondod, tőle nem kérsz bocsánatot?

Draco szeme összeszűkült.

– Mi miatt kellene bocsánatot kérnem?

– Hát, nos, nem voltál valami kedves vele az iskolában...

– A Mardekárba jártam, ha elfelejtetted volna. Persze, hogy nem voltam kedves. Nem fogok a bocsánatáért esedezni, csak mert létezem.

Harry összerezzent.

– Nos, amiatt hibáztat, hogy Bill úgy néz ki, ahogy, és tudod, van ebben valami...

Valami furcsa zajra Harry elhallgatott. Eltartott egy pillanatig rájönnie, hogy a zajt Draco csikorgó fogai adták.

– Bocsánatot kérek Bill Weasley-től, ha kívánod – mondta Draco, miközben a falra bámult. – Ő az, aki sérülést szenvedett a tetteim miatt. Ginnytől nem fogok bocsánatot kérni, hacsak nem adod parancsba, amely esetben azt hiszem, megadom magam.

– Nem akartam ezt sugallni – mondta Harry szerencsétlenül. Azt sem tudta, hogy lyukadtak ki ennél a dolognál.

– Jó! – vágta rá Draco. – Ha ez évben is az Odúba szeretnél látogatni, ahogy mindig, biztos vagyok benne, hogy olyasvalakinek, mint én, nem lehet ellenvetése. Majd itthon maradok és karácsonyi vacsorát eszem, amikor csak visszatérsz és engedélyt adsz rá, feltéve, hogy egyáltalán tudok majd enni, amikor valószínűleg azzal töltöm majd a napot, hogy Nikolai-t siratom és a szüleim meghívóit ignorálom.

– Már mondtam, hogy Montrealba megyünk.

– Köszönöm.

A hangja még mindig nagyon merev volt. Harry ezért valami könnyebb témára akart váltani.

– Amúgy miért hívtad bénának?

– Folyékonyan beszélek franciául, helyes kiejtéssel, és tudom, hogy a quebeciek kerékbe törik a nyelvet. De mi mást várhat az ember? Az amerikaiak még rosszabbak. Bocsáss meg, kérlek!

Mielőtt még Harry tiltakozhatott volna, Draco már fel is állt a székéből, és az emelet felé ment, ahol az este további részét töltötte, egyedül.

* * *

– Micsoda? Montreal? – Kingsley Harryre mosolygott. – Ülj le, Merlin szerelmére! Tudod, azt reméltem, hamarabb kiveszed a szabadságodat.

– A karácsony már csak hat hét – mondta Harry miközben leült a székre, amire a miniszter mutatott. – És tudod, kicsit hamarabb indulnánk el, hogy úgyhogy a szabadságom hat héten belül kezdeném.

– Indulnánk?

– Igen, indulnánk.

– Nem kell egyből ilyen hangon válaszolni – mondta Kingsley és a mosolya egyre szélesebb lett. – Nem kérdezem meg, hogy ki a szerencsés boszorkány...

– Varázsló – javította ki Harry. – És csak barátok vagyunk.

– Attól tartok, szükségem lesz a hölgy, elnézést, úriember nevére, hogy elintézhessem a nemzetközi zsupszkulcsot. Sajnálom, de ez a szabály. A minisztériumnak tudnia kell, melyik polgára hagyja el az országot.

– Akkor nem szükséges tudnia, ha az emberek dehoppanálnak innen.

– Ne mondd, hogy még mindig azt hiszed, a kormány szabályainak bármi értelme van, Harry. Pedig mióta is dolgozol itt?

Harrynek nem esett jól, hogy Kingsley kineveti, habár tudta, hogy ez tényleg csak humor.

– Ez papírmunkával fog járni? Nem szeretném, ha a sajtó zaklatna minket.

– Nem, ebben az esetben úgy tekintjük, hogy a miniszter egyenlő a minisztériummal. Gondolj erre így, Harry! A hoppanálással ellentétben a minisztérium maga állítja ki a zsupszkulcsot. Tegyük fel, hogy az utastársad a családja szerint eltűnt személy, vagy valamilyen oknál fogva sürgősen szükségük van rá.

– Jó, jó, rendben! – Harry nyelt.

– Nem fogok beszélni a sajtónak a... barátodról. – Kingsley odáig ment, hogy egyenesen rákacsintott.

– Tudom. – Harry megköszörülte a torkát. – De tényleg csak barátok vagyunk.

– Rendben, rendben. Legyetek barátok. – Kingsley sürgetően intett Harrynek.

– Draco Malfoy az.

Kingsley hirtelen előredőlt, mindkét karjával az asztalra támaszkodott, ajkai pedig egyenes vonallá váltak. Egy hosszú pillanatig semmit sem mondott, aztán a hangja olyan tónust vett fel, ami nem tetszett Harry fülének.

– Draco Malfoy okozta a Roxfort megtámadását, ami egyenesen Albus Dumbledore halálához vezetett.

– Nem ő volt az, aki megölte Dumbledore-t.

– Nem, viszont hozzájárult a meggyilkolásához. Abban az évben már számos alkalommal kísérelte meg őt meggyilkolni. Lefegyverezte Dumbledore-t a támadás éjszakáján; ez már erőszak. Együtt harcolt a halálfalókkal, amikor a háború elkezdődött.

– Bíróság elé állították, elítélték és letöltötte a büntetését. Miniszter...

– Kingsley.

– Kingsley – mondta Harry bólintva. – Dracót kényszerítették és kiskorú volt, és ha én most barátkozni akarok vele, nos, nem szeretnék tiszteletlen lenni, de ez igazán nem rád tartozik.

– Rajta van a Sötét Jegy.

– Igen, tudom.

– Vannak bizonyos utazási korlátozások...

– Az csak olyan halálfalókra vonatkozik, akik az Azkabanban voltak – felelte Harry gyorsan. – Dracót háziőrizetre ítélték.

Kingsley hátradőlt a székében.

– Nos, akkor felteszem, nem maradt más, amit mondhatnék, mivel eltökéltnek látszol. De Harry... légy óvatos. Önkéntelenül is arra kell gondolnom, hogy szörnyen gyanús, ha egy Malfoy úgy dönt, barátkozni akar veled.

– Nem igazán így történt – felelte Harry szárazon. – De köszönöm, Kingsley. Öm... mikorra lesz kész a zsupszkulcs?

– Eljuttatom hozzád, mielőtt elindultok december 19-én.

– Nos, nyilván, mivel különben nem tudnánk elindulni.

Kingsley bólintott, a tekintete pedig az asztalára halmozott pergamenekre vándorolt. Ezt célzásnak véve, Harry sietve elhagyta a miniszter irodáját, és haza indult.

* * *

– Draco?

Nem érkezett felelet, úgyhogy Harry felment az emeletre, hogy átöltözzön. Draco ajtaja előtt elhaladva vízcsobogást hallott.

Kísértés fogta el, erősen és hirtelen. A megfigyelőbűbáj... most használhatná, és láthatná Draco gyönyörű, vizes testét, ahogy szappanozza és fürdeti magát, láthatná az izmait megfeszülni, ahogy felemeli a karját, hogy hajat mosson...

Nem, szólt Harry saját magára. Nem, nem, nem. Ezt már megtette korábban, de nem fogja újra, ahogy az ígéretét is betartotta, hogy nem molesztálja többé Dracót. Ez is erőszak lenne.

De persze a gondolatait nem tudta leállítani, és nem is hitte azt, hogy Dracónak ezzel is tartozna. A fantáziák rendben voltak; azok nem bántották a lelket. Azzal Harry maga is vett egy zuhanyt, és közben azt képzelte, hogy Draco is ott van vele, a földön térdel, szakértő kezei Harry combját simítják, ajkai elnyelik Harry farkát, hogy ingerelje, kínozza, és végül kielégítse.

Harry viharosan élvezett, szinte felkiáltva a megkönnyebbülés erejétől, a szájával a saját kézfejét csókolva, miközben úgy tett, mintha Dracóval csókolózna.

Utána mosolyognia kellett magán. Ahogy Draco ott térdelne, szopva Harry farkát, magába szívva minden cseppet, aztán felállna és megcsókolná őt... nos, a fantáziák már csak ilyenek voltak. Szörnyen rugalmasak.

Harry időt szánt rá, hogy felöltözzön, aztán lement, hogy megkérdezze, mit szeretne Draco vacsorázni.

Csakhogy... amikor elhaladt Draco szobája mellett, a zuhany még mindig csobogott.

– Draco?

Nem érkezett válasz, úgyhogy Harry bekopogott. Hangosan. Aztán dörömbölt, miközben tovább szólongatta.

Még mindig nem jött felelet.

Lehet, hogy Draco feldúlt? Az előző este, amikor arról beszélt, hogy Nikolai-t egyedül hagyta karácsonykor, hogy el tudjon menni a szülei házába és úgy tehessen, mintha nem lenne házas... nos, az ilyen emlékek bárkit felzaklatnának, szóval talán Draco azért van ilyen sokáig a fürdőben, mert sír.

Harry elfordult, hogy diszkréten magára hagyja őt, de aztán eszébe jutott, hogy Draco nem hagyná figyelmen kívül az ő hívását. Még ha sírna is, adna valamiféle választ.

Harry hirtelen aggódni kezdett, és belökte az ajtót, aztán átvágott a szobán, hogy hangosan bekopogjon a fürdő ajtaján.

– Draco!

Amikor ezúttal sem jött válasz, Harry nem habozott.

Dracót a zuhany alatt találta eszméletlenül.

Harry elzárta a vizet és mellétérdelt; Draco bőre még úgy is tűzforrónak érződött, hogy a rázúduló víz hideg volt.

Ami még ennél is rosszabb, hogy Draco háta szinte egyetlen egybefüggő hatalmas kelés volt, a ronda, elmérgesedett pattanások olyan közel voltak egymáshoz, hogy úgy néztek ki, mintha egymásra nőttek volna.

– Picsába! – ordította Harry, hevesen megrázva a férfit, ahogy a karjaiba vette őt. – Draco! Draco!

Draco nem csak eszméletlen volt, hanem lázas is.

Kicsit megcsúszva a padlón, Harry a karjába emelte őt, és kivitte a fürdőből. Mit tegyen, mit tegyen...? Azonban nem volt sok választása. Már nem. Harry tudta, hogy Draco nem akarna a Szent Mungóba menni, de ki más tudna segíteni ilyesmiben?

Csak egy pillanatot fecsérelve arra, hogy egy fürdőköpenybe csavarja Dracót, Harry közel húzta magához a férfit és megpördült. Pokolba a kórház belépési és felvételi eljárásával! Az auroroknak kiskapujuk van a sürgősségi ellátáshoz. Harry valaha megígérte magának, hogy sosem fogja használni, hogy kivárja a sorát, mint mindenki más, ha megsérül a munkája során vagy ilyesmi.

Most azonban nem késlekedett kihasználni a tisztességtelen előnyét.

Csakis Dracóra gondolt.