Harry rendben elment a munkába, de rohadtul használhatatlan volt egész nap. És a következő nap is. És az azt követőn is.

Már péntek volt, és még mindig nem sikerült összeszednie magát. Az asztalát borító jelentések csak statisztikák káosza volt a számára. Már attól is fejfájást kapott, ha csak rájuk nézett. A pokolba is, már attól is fejfájást kapott, ha csak rágondolt, hogy rájuk néz.

Harry sóhajtva intett a pálcájával, hogy bezárja az ajtót, mielőtt kiszórta a bűbájt, ami megidézett egy apró képet Dracóról az asztalán. Nem igazán szerette a gondolatot, hogy ellenőrizgesse Dracót, ennek ellenére rákapott, hogy óránként legalább egyszer megtegye. Először azt mondogatta magának, hogy csak azért csinálja, mert meg kell győződnie, hogy a férfi nem csinál semmi drasztikusat.

Azonban ez a félelme a munkában töltött első napján elült.

Most már azért idézte meg a megfigyelőbűbájt, mert látni akarta Dracót. Ennyire egyszerű volt. Draco az apró képen nem tudott róla, hogy nézik, úgyhogy Harry addig bámulhatta, ameddig csak akarta. Otthon nem tehette meg. Ha Harry túl sokáig bámult, Draco gúnyosan megkérdezte: „Pattanásom nőtt, Potter? Keressek gyógyítót?"

Potter. Harry már eléggé belefáradt ebbe, de eltökélt szándéka volt, hogy nem csinál ügyet belőle. És parancsba se adja, ami még rosszabb lett volna.

Draco képe szokás szerint megjelent az asztalán, mindössze húszcentis méretben. Egy pillanatig Harry nem értette, mit lát. Draco a hátán feküdt, de nem aludt. A kezét ritmikusan mozgatta, ide-oda pöccintgetve körbe-körbe a feje körül.

Harry tanácstalanul kitágította egy kicsit a bűbájt, hogy megláthassa Draco környezetét. Ekkor megértette.

Draco a gyepen fekve lazított Harry hátsókertjében, és locsolóbűbájt szórt ki a környező növényekre.

Lusta dög, gondolta Harry szeretetteljesen. Olyan nagy fáradságba kerülne körbemenni a kertben, hogy meglocsolja a növényeket? De ez a gondolat nem volt fair, és ő tudta ezt. Draco rengeteg időt töltött a kert gondozásával, és a legtöbb feladatot kézzel csinálta. Nos, még szép. A legtöbb növényt a bájitalokhoz termesztette, amiket főzött, és ha Harry tanult bármit gyógynövénytanon, az az volt, hogy sokszor jobb eredményt lehet elérni mágia nélkül. A növények szeretik az érintést. Ha kézzel ültetik át, kézzel metszik őket... igen.

De a locsolás tekintetében ez nem számított annyira.

Harry irodájában megszólalt az óra, ami azt jelentette, hogy ebédidő.

Eljátszott a gondolattal, hogy hazamegy enni, ahogy minden nap megtette a héten. Ez mindent egybevetve jól működött. Amíg Harry hagyta, hogy Draco főzzön, Dracónak le kellett ülnie vele és legalább megkóstolnia az ételt.

Még mindig nem evett sokat, de már nem csak nyammogott az ételen, amit készített. Kezdésnek jó. Talán az ivás kérdése bátorítóbb volt. Harry nem erőltette, csak engedélyt adott rá, de Draco elegendő vizet vett már magához, és néha már teát meg gyümölcslevet is ivott.

Harry nem tudta bizonyosan, hogy a stresszes, felkavarodott gyomor jobban viseli-e a folyadékokat, vagy Draco csak azt akarta, hogy ne legyen több hasogató fejfájása.

Ma azonban... Draco talán már hajlandó lenne enni egy kicsit Harry egyezsége nélkül is, ami erőltette a dolgot. Akárhogy is, Harry remélte. És csak egy módon deríthette ki.

„Nem megyek haza ebédelni, írta egy cetlire. Nélkülem kell enned. Egyél, amennyit szeretnél, és igyál hozzá egy kis teát, tejet vagy vizet is vagy valamit. Harry

Mivel Draco kint volt, Harry elvarázsolta a papírt, hogy csengő hangja legyen, amikor megérkezik. Ezután átküldte a hop-hálózaton.

Az asztalán álló Draco-kép azonnal felült, és oldalra fordította a fejét, mielőtt talpra ugrott, és besietett volna. Letérdelt a kandalló elé, és várakozásteli arccal felkapta a papírdarabot. Hogy mitől volt ilyen, Harry nem tudta... hacsak nem azért, mert várta, hátha kap valami utasítást, hogy szolgálhassa Harryt.

Draco arca eltorzult a... Harry nem is tudta, mitől. Bosszúságtól? Csalódástól?

Aztán a kis képen látható Draco apró labdává gyűrte a papírt és belökte a kandallóba. Egy pálcaintés, és már el is enyészett a lángokban.

Különös... Mielőtt Harry rájöhetett volna, mit jelent ez, kopogás riasztotta fel ábrándozásából. Gyorsan eltüntette Draco apró képét, és felegyenesedett a székében.

– Szabad!

Zörgés hallatszott, majd Hermione hangja.

– Be van zárva az ajtó!

A francba. Harry elfelejtette. Sóhajtva levette a varázslatot, miközben az ajtóhoz sétált, hogy maga nyissa ki.

– Sajnálom. Én... öm...

Nem akart hazudni Hermionénak, de azt sem akarta bevallani, hogy összerúgta a port Dracóval, amiért visszatértek az emlékei. Hermione túl jó barát volt ahhoz, hogy a fejéhez vágja, ő megmondta előre, de akkor is megmondta előre, ami azt jelentette, hogy Harrynek nem volt kedve erről beszélni.

– Épp gondolkodni próbáltam – mondta, ami elég bénán hangzott, de valahol igaz is volt.

Hermione bólintott, és a szeme ragyogott, mint mindig, amikor valami lenyűgözőt talált a könyvtárban. A szavai azonban elárulták, mennyire felnőtt a roxfortos éveihez képest.

– Van egy kis időd, hogy beszélgessünk? Nem sürgős, de inkább egyenesen átjöttem ahelyett, hogy üzenetet küldtem volna, mert... nos, ez meglehetősen érdekes. De ha valami sürgős dolgod van, és koncentrálnod kell, akkor...

Nem fejezte be a kérdést.

– Amúgy sem haladtam semmire – ismerte el Harry. Ez is igaz volt. – Gyere, ülj le. Manójogok, igaz?

– Ó, nem. Egyáltalán nem. – Hermione eltátogott egy szót: – Draco.

Harry megértette. Bezárta az ajtót, kulcsra is és védelmet is küldött rá, aztán hangtompító bűbájt is kiszórt. Azt nem bánta, ha megtudja a világ, hogy együtt van Dracóval, habár ezt már persze megette a fene. Amire nem készült fel, az az volt, hogy az emberek megtudják, a férfi a rabszolgája. Egyszerűen még nem, most nem. A rohadt Res mea es nem tudta, hogy a rabszolgaság már idejétmúlt...

Azon kívül azokkal a jelekkel Draco csuklóján, azzal a megjelöléssel?

Ettől Harry eléggé gonosz nagyúr hatást keltett, még ha ez mind nem is az ő hibája volt.

– Mit találtál? – kérdezte Harry, amikor leült a székbe Hermionéval szemben, az asztala mögötti szék helyett.

– Ezt. – Hermione előhúzott a talárjából egy vékony, rongyos könyvet. Nem volt cím sem a gerincén, sem a borítóján, ahogy Harry észrevette.

– Ez egy napló – mondta.

Ó, egek!

– Az egyik ősömé? – kérdezte Harry elfúlva. Mi van, ha az áll benne, hogyan kell megtörni a varázslatot, hogy Dracót felszabadíthassa? Ez egyszerűen...

Harry összerezzent, mert igazság szerint ez két dolog lenne egyszerre.

Draco számára mennyország... mert visszakapná az életét. Soha többé nem kellene látnia Harryt.

Harry számára viszont Draco szabadsága a földi pokol lenne. Szeretni őt, hiányolni őt, akarni őt...

De Hermione megrázta a fejét.

– Nem, ez Gunther Dresrequer naplója, aki a tizenhetedik század közepén élt, és az egész életét a mágikus rabszolgakötelékek kutatásának szentelte. Hosszú időt töltöttem azzal, hogy információt találjak a Res mea esről, és Harry... egyszerűen sehol semmi. Úgyhogy az jutott eszembe, hogy talán először általánosságban a rabszolgaságról kellene keresni valamit.

– Logikusan hangzik.

– Nagyrészt csak találgatásokat találtam, amiket nem alapoztak semmi biztosra. És ami még ennél is rosszabb, hogy... – Hermione arca előpirult, ahogy a nő hirtelen elhallgatott, és megköszörülte a torkát.

– Hogy mi?

– Erotikus természete van a dolognak – mondta direkt kerülve Harry tekintetét. – Számos varázsló kísérletezett a rabszolgaság formáival, öm... személyes kielégülés céljából.

Harry megcsikorgatta a fogát.

– Ó, tényleg? Nos, szeretném megtudni a nevüket és tartózkodási helyüket, azoknak a mocskoknak...

– Nem, nem! – kiáltott föl Hermione. – Én nem mint aurorparancsnokhoz jöttem most, Harry...

– Nem érdekel...

– Én úgy értettem, hogy ezek az esetek mind kölcsönösségen alapultak! És ráadásul régiek. Nem találtam egyetlen korunkbeli esetet sem jelenleg fennálló rabszolgaságról.

Ó. Kölcsönösségen alapultak. Nos, Harry meg tudta ezt érteni. Amikor eljátszadozott Dracóval, akkor tényleg élvezte, hogy rabszolgája van.

Jobban mondva, amikor még játszhatta vele ezeket a játékokat.

– Van egy virágzó kis varázslóközösség, ami rabszolgabűbájokkal szórakozik, természetesen mindkét fél beleegyezésével – folytatta Hermione. – És ez elég nagy probléma a kutatásomban, mert hosszasan írnak a tapasztalataikról, az alárendeltek és a dominánsak is. És tényleg, a történeteik nagyon úgy néznek ki, hogy... csak arra vannak, hogy beinduljanak tőlük. Az egész használhatatlan rendes kutatási célra a te szituációdban, de annyi sok anyag van még ezen kívül, hogy rengeteg időmbe telt, hogy valódi forrást találjak.

– Dresrequer. – Harry elvette a könyvet, és megforgatta a kezében, mielőtt kinyitotta. – Ó, uhh. Erzsébetkori angol. Mit tud mondani, ami hasznos lehet?

– Nos, csak egy dolgot. – Hermione nyelt egyet. – Ez tényleg úgy néz ki, hogy működött a múltban, de számodra, Harry, semmi igazán hasznosat nem mond. Nem a te helyzetedben.

Még több jó hír.

– Mi olyan más az én helyzetemben?

– Az, hogy te is Draco mindketten férfiak vagytok.

Harry a homlokát ráncolta.

– Igen, és?

– Nos, a férfiak nem tudnak teherbe esni.

– Persze, hogy a férfiak nem tudnak teherbe esni! – kiáltotta Harry. – És akkor?

Hermione elmosolyodott, az arckifejezése gyengéd volt.

– Dresrequer jegyzetei szerint, Harry, amikor a szolgabűbáj egy egyenes vérvonalon utazik, ahogy a te esetedben is, két módja van annak, hogy megálljon a további terjedése. Az egyik nyilván az, hogy a szolgának nem születik gyereke. De a másik az, hogy a szolgának az urától lesz gyereke. Így a gyerek, aki ebbe a kapcsolatba született, úr is lesz és szolga is egyszerre, mágikusan szólva.

– Igen. – Harry értette, hogy ez hogyan működhet. – De még ha Dracónak és nekem lehetne is gyerekünk, őrajta az sem segítene, nem? Csak a gyerek lenne szabad.

– Valóban. Dresrequer is ezen tépelődött. Nem sikerült megoldást találnia, de gyanította, hogy az adott bűbájtól függően létezhet valamiféle további eljárás, ami felszabadítja a rabszolgát is.

Harry nem lett lenyűgözve, de gúnyosan kuncogott egy kicsit.

– És ez volt az izgalmas információ? Nem bántásból, de ez teljesen hasznavehetetlen.

– Igen, de ez bizonyíték arra, hogy a tiétekhez hasonló bűbájt már megtörtek a múltban!

– Ezt már eddig is tudtam, mivel tisztában voltam vele, hogy a Res mea es annak idején elszunnyadt.

– Lehetséges, hogy így?

Harry már bólintani akart, de aztán megrázta a fejét, amint bevillant neki egy kép a múltból. Nem teljesen egyértelmű okokból, az olyan gyermek, aki öröklődő mágiának kitett vérvonalú családba születik, szinte mindig fiú lesz... Ezek a további szolgakötések, amiket Dresrequer tanulmányozott, talán nem szigorúan generációs mágiára épültek, még ha a bűbáj úgy tűnik, követi a szolga vérvonalát. De Draco esetében?

– Nem hiszem. A Malfoyoknak minden generációban fiuk születik.

Hermione szeme összeszűkült.

– Akkor, amikor a bűbáj még aktív volt, hogy adták egyáltalán át a mágiát?

Harry másfele nézett.

– Bármelyik Potter is volt az adott Malfoy gazdája, lefizetett valami szegény sorsú nőt, hogy kihordja a... rabszolgát és átadja a babát.

– Ez teljességgel visszataszító!

– Igen, még szép, hogy az – vágta rá Harry. – És ami még rosszabb, hogy Lucius Kibaszott Malfoy konkrétan elvárja tőlem, hogy folytassam ezt a középkori baromságot. Különben kihal a vérvonala, és tudod, hogy ez mit jelent egy saját fontosságától eltelt aranyvérűnek!

– Istenem!

Harry alig bírta megállni, hogy el ne vigyorodjon gúnyosan, habár persze nem Hermione volt az, akire haragudott.

– És még a felét sem tudod. A tipikus menete ennek a rettenetes bűbájnak az, hogy nekem is lenne egy saját gyerekem...

– Ugyanattól a szegény nőtől?

– Nem, nem hiszem. A feleségemtől, gondolom. De fiam születne, és Draco fiát is a saját fiamként nevelném fel, mint testvéreket, Hermione! De Draco gyereke rabszolgaként látná az apját egész életében...

– Milyen mélységesen barbár...

– És amikor tizenhét éves lenne, maga is rabszolgává válna, és a testvére lenne a gazdája! És nem is csak ez, de Malfoy azt mondta, hogy mindig is volt szexuális elem is a Res mea esben, úgyhogy az egyik testvér... öm... szolgálná a másikat úgy is. Testvérek!

– Ó, te jó ég. Valami nagyon alantas felmenőd volt, Harry.

– Tudom.

– Nos, legalább te és Draco nem egy háztartásban nőttetek fel. Ezt túl rémisztő végiggondolni, tényleg. Egy gyerek, aki úgy nő fel, hogy végig tudja, az a sorsa, hogy rabszolga legyen?

Harry sóhajtott. Ezt már mind végiggondolta ezelőtt, és pont olyan visszataszító volt, mint amilyennek Hermione jellemezte. Egy fiú, akinek bíznia kellene a testvérében, nem azt tudnia, hogy egy nap majd ugyanez a fiú majd beindul rá és... használni fogja őt, hogy levezesse rajta a szexuális frusztrációit.

Ráadásul, pont ezt feltételezte Draco is saját magáról Harry irányában!

És ami biztos, Harry tényleg Dracóval kezdett hálni, de nem akart ezért bűntudatot érezni, mert ez nem ugyanaz a dolog volt. Ő szerette Dracót; nem tervezte, hogy megházasodik, és aztán csak úgy együtt hál majd Dracóval is, ha változatosságra vágyik, az ég szerelmére!

– Harry... – szólalt meg Hermione lassan.

Harry nyelt egyet, remélve, hogy erősen erotikus jellegű gondolatai nem ültek ki az arcára.

Azonban a nő nem erre gondolt.

– Talán így szunnyadt el a bűbáj évekkel ezelőtt!

– Mondtam, hogy a Malfoyoknak mindig csak fiuk születik...

– De a Potterek nincsenek kitéve a bűbáj generációs varázslatának, vagy igen? Te szabad vagy! – Hermione összedörzsölte a tenyerét. – Akkor ez az. Biztos vagyok benne, hogy erről van szó! A Pottereknek valószínűleg sokszor volt lányuk. És az egyikükötszáz évvel ezelőtt úgy döntött, hogy gyereket akar a rabszolgájától!

– Gondolod, hogy tudta, mit jelent ez?

– Fogalmam sincs. – Hermione vállat vont. – De a gyerek felnőtt, és nem szállt a fejére a Res mea es, azután pedig a bűbáj elszunnyadt, mert nem volt kire lecsapnia, mihelyst a rabszolgababa szabad lett... hmm, habár ez még nem magyarázza meg azt, hogy mitől lépett újból működésbe...

Harry nem gondolkodott ezen tovább, mert ha ezt elmagyarázza, akkor be kell vallania azt is, hogy Draco visszanyerte az emlékeit – amit Draco még nem kívánt felfedni –, ezért Harry csak vállat vont.

– Lehet, hogy igazad van az ötszáz évvel ezelőtti dologban, de a mostaniban is. Ez a fajta megoldás nem fog működni Dracónál és nálam. És nem fogja Dracót magát sem felszabadítani.

– Hmm, nem, anélkül a további eljárás nélkül, amiről Dresrequer spekulált....

– Mintha az segítene – gúnyolódott Harry. – Sem én, sem Draco nem tudunk teherbe esni, úgyhogy erről ennyit.

– De ha te...

– Mi értelme erről beszélni? Ez lehetetlen!

– Tudom – mondta Hermione, és elpirult egy kicsit. – Hidd el, tudom. Amikor először gondolkodtam el komolyabban arról, hogy mit jelenthet a mágia a családi életben, tanulmányoztam a témát.

Harry szeme kiguvadt.

– Tanulmányoztad a témát?

– Igen. Nagyon igazságtalannak tűnt nekem, hogy még a varázsvilágban is csak a nők viselhetik a terhesség és a gyerekszülés terhét. – Összevonta a szemöldökét. – De akkor is ez van.

– Mintha Ron valaha is beleegyezne, hogy...

– Igen, a rossz embert választottam erre – értett egyet Hermione szárazon. – De végül is, ez úgysem számít. Mi, nők így jártunk, ez van.

– Sajnálom – mondta Harry, még akkor is, ha... nos, nem is tudta. Bizonyos mértékig tényleg nem tűnt igazságosnak, de a pokolba is... a dolgok egyszerűen így vannak és kész. Attól még sajnálta, hogy Hermione utálta ezt.

– Mindegy. – Hermione hangja megelevenedett. – Gyereket nemzeni csak abból a célból, hogy vége legyen a bűbájnak? Ez szörnyű lenne a gyerekkel szemben, és ez csak a kezdet lenne, Harry. Az eljárás, ami Draco szolgaságának véget vetne, talán szintén valami szörnyűséget tenne a gyerekkel.

Harry eltátotta a száját.

– Én soha, soha nem bántanék egy gyereket...

– Ó, tudom – mondta Hermione gyengéden, és egyik kezét Harry karjára tette. – Persze, hogy tudom, Harry. Én csak úgy értettem, hogy rosszabb lenne számodra a tudat, hogy van mágikus megoldás, ha olyasvalami lenne, amit nem tudnál megvalósítani.

– Igen, így van. – Harry sóhajtott. – A pokolba is, minek egyáltalán gyereket nemzeni? Csakis akkor akarnám ezt, ha a babát azért szeretném, mert tudod, szeretni fogom, és együtt felnevelni. Nem csak azért, mert eszköznek tekintem, hogy az apja szabad lehessen, és a szülei szétválhassanak...

Hermione, ahogy Harry észrevette, aggódva figyelte őt.

– Van valami gond közted és Draco közt?

– Oh... uh, nos, kicsit összezördültünk – mondta végül Harry. – Kezdi jobban visszanyerni az eredeti személyiségét, habár többé már nem rasszista, de akkor is, nem hiszem, hogy szeret rabszolga lenni.

– Akkor ez megmagyarázza...

– Mit magyaráz meg?

– Az utóbbi két levele kicsit más volt. – Hermione megveregette Harry karját, mielőtt visszahúzta a kezét. – Nem tudom kivenni, hogy mi lehet pontosan a helyzet, de azt hiszem, szomorú.

– Igen, szomorú. Erről van szó. – Harry próbálta elnyomni a szörnyű féltékenységét. Nem kellene zavarnia, hogy Draco még mindig barátkozni akar Hermionéval. Örülnie kellene ennek.

Ehelyett kétségbeesést érzett. Ővele miért nem akar már többé barátkozni?

– Folytatom a kutatást – ígérte Hermione, miközben felállt, hogy távozzon. – Talán van valami más megoldás, hogy helyrehozzuk ezt, Harry.

Ja, valami olyan, amihez nem szükséges két férfinak gyereket csinálnia, gondolta Harry, próbálva nem túl zord arcot vágni.

– Kösz, Hermione. Számítok rád. És...

Valami az eszébe jutott. A francba, valami olyan nyilvánvaló dolog, hogy már egy héttel ezelőtt is eszébe juthatott volna. Ehelyett dagonyázott a nyomorúságában, úgy téve, mintha nem volna semmi, amivel segíthetne magán vagy Dracón.

De igenis volt.

Ha Harry többet tudna Nikolai-ról, akkor legalább megérthetné, milyen típusú férfiakat kedvel Draco. Ami azt is jelentené, hogy Dracót is jobban érthetné, nem igaz?

Ez csakis jó lehet.

Harry azt mondogatta magának, hogy csakis erre gondolt, semmi egyébre. Persze, hogy semmi egyébre. Nem is azért akar Nikolai után tudakozódni, hogy ő maga jobban hasonlítson Nikolai-ra, hogy aztán Draco beleszeressen, legalább csak egy picit.

Nem, Harry nem tervezett ilyet. Hát persze, hogy nem.

– És? – kérdezte Hermione, megállva az ajtó felé menet.

Harry gyorsan úgy határozott, hogy jobb, ha maga végzi majd ezt a kutatást. Draco férje... igen, kicsit erős lenne Hermionét kérni meg rá, hogy nyomozzon utána. Ha Harry erre kérné, akkor az egész történetet el kellene mondania neki.

Amit nem akart. Draco majd megteszi maga... ha már készen áll rá.

– És köszönöm – mondta Harry mosolyogva, mert most már legalább volt egy terve. Persze nem valami nagy terv. Csak egy országból és egy névből tudott kiindulni.

De legalább most már egy teljes neve volt. Nikolai Preobrazhensky; Draco szerda este pöttyentette el, amikor Harry azt kérdezte tőle, hogy két házas férfi hogy kezeli a vezetékneveket.

Nikolai Preobrazhensky, valahonnan Oroszországból, ami egy halál óriási hely, ahogy Harry látta, amikor legutóbb utánanézett. És még azt sem tudta, hogyan kell angolul kiejteni a Preobrazhenskyt, nemhogy oroszul, amit nem is beszélt, de...

De Harryt nem a semmiért nevezték ki aurorparancsnoknak. Tudta, hogyan nyomozzon ki bűnügyeket, és most használni is készült ezeket a képességeit, hogy kinyomozzon valami mást. És valószínűleg nem is volt rá szükség, hogy Oroszországba menjen. Nikolai itt dolgozott, ebben az épületben. Harry ezzel fog kezdeni, aztán meglátja, mit talál.

– Egy vacsora ma este? – kérdezte Hermione.

Igen, már péntek volt.

– Ezen a héten nem jó – mondta Harry. – Nem hiszem, hogy Draco olyan hangulatban van.

– Hmm, rendben. Akkor viszlát később.

Abban a pillanatban, hogy Hermione elment, Harry magához hívott egy üres pergamenlapot, és elkezdett esettanulmányt írni Nikolai Preobrazhenskyről. Az első lépés, ahogy az aurorképzőben tanulta, az volt, hogy le kell írni mindent, amit az alanyról tudni lehet. Semmilyen részlet nem lehet jelentéktelen, Harry egymás után körmölte le a tényeket.

Nem mintha olyan sok lett volna.

Amikor mindent leírt, ami az eszébe jutott, Harry megbűvölte a pergament, hogy csak az ő utasítására fedje fel a leírtakat, aztán becsúsztatta egy jelöletlen mappába.

Miután végzett, úgy döntött, hogy megint leellenőrzi Dracót.

Többet látott, mint amit várt, több szempontból is.

Draco a fürdőszobában volt, és éppen vetkőzött.

Harry megriadt, és majdnem azon nyomban véget is vetett a megfigyelőbűbájnak. Viszont amikor felemelte a pálcáját, egy másik gondolat ötlött fel benne.

Miért ne nézhetném? Mi a fenéért ne?

Ez a magánszféra megsértése lenne, de végül is Draco maga javasolta ezt a megfigyelőbűbájt. Azon kívül miféle kárt okozna az, ha Harry nézné egy kicsit? Draco sosem tudná meg, Harrynek pedig... a fenébe is, szüksége van valamire, nem igaz? Már egy teljes hete kell nélkülöznie a szexet!

Ez egy éve még nem zavarta volna annyira, de az elmúlt hónapokban hozzászokott, hogy annyi szexet kap, amennyit csak akar. Minden nap, napjában kétszer... a pokolba is, néha még naponta négy vagy öt alkalommal is!

Az elmúlt egy hétben pedig semmi.

Harry maszturbált, de az nem volt ugyanaz. Nagyon nem.

Draco húszcentis képmását nézni szintén nem, de a semminél jobb.

Úgyhogy Harry nézte.

Dracónak nyilvánvalóan halvány fogalma sem volt róla, hogy megfigyelik. Nem vetkőzött csábítóan, egyáltalán nem csinálta látványosan.

Igazából szomorúnak látszott. Nagyon szomorúnak. Minden mozdulata lanyha és kedvetlen volt. Amikor kigombolta az ingét, hanyagul a földre dobta. A nadrág és az alsó is követte, aztán Draco teljesen meztelen lett.

Belépett a zuhanyfülkébe, és megnyitotta a csapot, aztán törökülésben leült a földre.

Miközben a víz folyt rá, Draco sírni kezdett; az arca a nyomorúság szobra volt, a keze pedig ökölbe szorult.

Harry erekciója azonnal lehervadt. Igen, az a gyönyörű, meztelen, fehér bőr felizgatta, és Draco farka, akármilyen aprónak is látszott a képen szintén tökéletesnek tűnt Harry szemében. De nem volt helyes felizgulni a meztelenségén, amikor Draco ilyen nagyon nyomorultan érezte magát.

A megfigyelőbűbáj nem keltett semmilyen hangot, ami szerencse is volt, mert Harry nemigen bírta volna elviselni, hogy hallja, ahogy Draco sír, de ennek ellenére ráhajolt az asztalára, hogy közelebbről is megnézhesse, próbálva rájönni, mit mond Draco újra és újra, miközben zokog.

Harry nem tudott szájról olvasni, de nem volt nehéz rájönnie. Három szótag volt, a középső mintha tökéletes o betű lett volna. Nik – o – lai . . . Nik – o – lai...

Harry átkozódva vetett véget a bűbájnak és kapta fel a mappát a megbűvölt pergamennel. Csak egy pillanatot pazarolt arra, hogy tudassa a recepciós boszorkánnyal, hogy elhagyja az irodát, aztán a kandallón át haza hop-utazott, hogy megnézze, mit tehet Dracóért.

* * *

– Draco? – Harry már másodjára kopogott a hálószoba ajtaján, és amikor ez sem eredményezett választ, beengedte magát, és a fürdőszoba ajtaján kezdett kopogni.

– Igen. – Draco kivágta az ajtót; a ruhái egy kissé csálén álltak rajta, mintha sietve kapkodta volna őket magára. Még mindig a haját dörgölte egy törölközővel, miközben beszélt. – Potter, hamar hazaértél. Tehetek érted valamit?

Harry eltökélten nézett Draco arcába. Ha nem így tett volna, a végén még Draco vékony selyemingét bámulta volna, ami a nedves bőrére tapadt. A fehér selyem gyakorlatilag átlátszó volt, amikor átnedvesedett.

– Öh...

Gyorsan kellett gondolkodnia, mert nem gondolta, hogy Draco értékelte volna, ha megtudja, hogy figyelte őt, miközben a fürdőben zokogott. Más lenne a helyzet, ha Draco még mindig sírt volna. De a férfi úgy nézett ki, mintha abban a percben hagyta volna abba, amikor meghallotta Harryt kopogni.

– Aggódtam érted. Mert nem jöttem haza ebédre. Tudni akartam, hogy ettél-e valamit.

– És ezért jöttél haza hamarabb?

Harry maga is tudta, hogy ez hülyén hangzik, de most már ragaszkodott ehhez a verzióhoz, úgyhogy bólintott.

– Idióta griffendéles – mondta Draco a fejét csóválva.

– Akkor ettél?

– Nem.

– Draco...

A másik férfi felemelte a kezét.

– Ne kezdd el, Potter. Nézd... Nagyobb bajunk is van. – Draco szorosan összepréselte az ajkait, mintha azt kívánná, bár ne kéne kimondania. – Muszáj tennem érted valamit.

– Mit?

– Merlinre, hogy te mennyire sötét vagy. – Draco nagy levegőt vett, és abbahagyta a haja dörgölését. Precízen felakasztotta a törölközőt a fogasra, mielőtt folytatta. – Ezek a feladatok, amiket csinálok, hogy nézzek ki szalonképesen, takarítsak fel magam után, főzzek rád, gondozzam a kerted, megfőzzem a bájitalaidat... nem elegendőek.

Ó, Harry ezt meg tudta érteni.

– Unatkozol? De azt mondtad, nem akarod visszakapni a minisztériumi munkádat. Ki szeretnéd magad próbálni valami másban?

– Nem! Én akarok... – Draco nyelt egyet. – Nos, nem. Nem akarok. De szükségem van rá, hogy szolgáljalak. A bűbáj késztet rá. Meg kell mondanod, hogy mit csináljak. Konkrét dolgokat. Azt hittem, hogy a rutin házimunkák elegendőek lesznek, de nem azok.

Ó. Harry egy pillanatra elgondolkodott.

– De eddig elegendőek voltak.

– Nem, nem voltak. – Draco elfordult, és olyan erősen megszorította a fürdőszobai pultot, hogy az ökle teljesen elfehéredett. – Állandóan megmondtad, mit csináljak, Potter.

– Ez nem igaz! Én egész idő alatt keményen próbálkoztam, hogy ne úgy kezeljelek, mint egy rabszolgát, és ne parancsolgassak!

– Nem egész idő alatt – mondta Draco feszült hangon. – Az... ágyban nem.

– Jézusom – mordult föl Harry visszagondolva azokra az alkalmakra, amikor parancsokat adott az ágyban. Most szopj le, Draco. Nem, ne fogazz. Használd a kezedet, ragadd meg a fenekem. Igen, ez az... Még amikor nem is játszott uralkodós játékot, akkor is jobbra-balra utasítgatta Dracót. – Sajnálom.

– Mit? Hogy kezedbe vetted az irányítást? – Draco vállat vont, noha még mindig markolta a pult szélét, mintha ez lenne az egyetlen dolog, ami megakadályozná, hogy összeessen. – Álszent lennék, ha panaszkodnék rá, elnézve, hogy mennyire ráizgultam. De ez csak én vagyok. A bűbáj miatt... szükségem van rá...

Harry elfúló hangot adott, az agya pedig mintha szaltót ugrott volna. Draco nem mondhatja azt, hogy... nem, egyértelmű, hogy nem. De akkor is úgy hangzott, mintha igen...

– Azt akarod mondani, úgy érted, hogy... öm?

Draco ingerült arccal nézett rá.

– Öm, Potter? Gondolkodtál már azon, hogy szónoki pályán csinálj karriert?

– Nem tudom, hogy mit akarsz! – kiáltotta Harry frusztráltan. Ő nem ajánlgathat szexet, még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy Draco pontosan erre utalt!

Szerencse, hogy volt elég esze ahhoz, hogy ne tegyen rá javaslatot.

– Szükségünk van valami pótlékra – mondta Draco mereven. – Adnod kell ilyen-olyan spontán utasításokat, Potter. Nem hiszem, hogy sokat számít, milyen témában, ameddig nem fulladnak megszokásba. Azért vagyok, hogy szolgáljalak, és ezek a napi feladatok... nem tudom, azt hiszem, visszatartanak attól, hogy ne őrüljek meg teljesen, de ahhoz nem elegendőek, hogy elfeledtessék ezt a rohadt viszketést!

– Viszketést – visszhangozta Harry értetlenül. – Nem vettem észre, hogy vakarózol.

– Persze, hogy nem. Nem vagyok majom, Potter!

Harry elvörösödött, belegondolva, hogy ő ellenben biztosan annak tűnik néha.

– Nos, sosem említetted...

– Próbáltam egyedül kezelni. Először fel sem ismertem, hogy mi a probléma, de az előző este azt mondtad, hozzak neked egy keserűt...

– Amúgy is fent voltál még – mondta Harry védekezőn.

– Igen, azt hiszem, már eléggé átbeszéltük, hogy nem nyomsz el – felelte Draco ellökve magát a pulttól. Kiment a fürdőből, és leült az ágyra, lassan végighúzva egy fésűt a haján, míg selymesen ráomlott a fejére, majd a hátára.

Harry keményen próbált nem gondolni az ágyra.

Vagy arra, hogy milyen érzés lenne, amint Draco haja végigsiklik az ujjai közt.

Vagy hogy hogyan lehet az inge még mindig szinte átlátszó...

– A viszketés abbamaradt egy időre – mondta Draco, amikor letette a fésűt. – Miután odavittem neked azt az italt. Először azt hittem, elmúlt, bármi is volt az, de aztán újra elkezdődött.

Harry megköszörülte a torkát.

– De... Draco, tudod, időnként ellenőrizlek, a bűbáj segítségével, és sosem láttalak vakarózni!

– Hazugnak nevezel? – Draco kivillantotta a fogát. – Nem tudok hazudni neked, te idióta!

– Nos, talán mégis – vitatkozott Harry, habár maga sem tudta, miért csinál ebből ügyet. – Ezt még nem ellenőriztük le, azóta nem, hogy a bűbáj lenyugodott.

– Hát jó, akkor ellenőrizzük! – vágta rá Draco átható pillantással. – Sok évvel ezelőtt születtem, abban az országban, amit úgy hívnak...

Harry villámgyorsan átlendült a szobán, és Draco szájára tapasztotta a kezét.

– Ne! – kiáltotta, lehajolva, hogy belenézhessen a másik férfi mérges, szürke szemeibe. – Ne fejezd be a mondatot, Draco. Kérlek. Lehet, hogy megint elkezdődik az a szörnyű fájdalom, és aztán meg kell, hogy... hogy... nos, tudod, hogy mit kell tennem, hogy elmulasszam.

Draco lassan bólintott.

Harry várt egy pillanatig, de Draco komolynak tűnt, úgyhogy Harry elengedte.

Draco egy rövid ideig a saját kezeit bámulta.

– Kösz – mondta végül, reszelős hangon. – Jó, hogy megállítottál.

Harry próbált rezzenéstelen maradni, noha a mondat mögötti jelentés fájt neki. Draco nem akarta, hogy Harry elnáspángolja, most nem. Harry persze, tudta ezt. De hallani is – vagyis majdnem hallani – akkor is fájt. – Miért vállalnál ekkora kockázatot?

– Talán, mert nem szeretem, ha hazugnak neveznek. – Draco sóhajtott. – Nem viszket olyan intenzíven, Potter. Nem kell egész nap vakaróznom. Inkább csak mindig ott van, emlékeztetve. De most elmúlt, látod? Azt mondtad, ne fejezzem be a mondatot.

Harry bólintott.

– Rendben. Akkor majd gondoskodom róla, hogy mindig csináltassak veled valamit... Mondjuk pár óránként, amikor itthon vagyok. És mi van akkor, ha nem vagyok itthon?

– Azt hiszem, a bűbáj meg fogja érteni. Eddig megértette. Csak most, hogy itt vagy, kicsit jobban kellene szolgáljalak, mint a múlt héten.

Harry elmosolyodott.

– Jó. Akkor most, hogy ez megoldódott, mihez lenne kedved? Biztosan szeretnél kimozdulni egy kicsit innen.

– Jól megvagyok itt – felelte Draco morcosan. – Mit számít a földrajz? Az egyetlen dolog, ami változtatna bármin is számomra, az elérhetetlen.

Harry arra gondolt, hogy ezt a depresszió mondatja vele. Igen, Dracoónak hiányzott Nikolai, de akkor is jobban érezné magát, ha alkalom adtán részesülhetne egy kis levegőváltozásban.

– Nos, én szeretnék elmenni valahova, és szeretnék társaságot – jelentette be Harry.

– Akkor hívd fel az ex barátnődet – morogta Draco.

Harry felnevetett.

– Azt mondtad, hívjam fel? Hol tanultál meg úgy beszélni, mint egy mugli?

Draco vészjóslóan nézett rá.

– Mit gondolsz? Nikolai-tól. Az anyja mugliszületésű volt, már mondtam. Olyan könnyen tudott manőverezni egyik világból a másikba, ahogy te a kviddicspályán.

– Nos, igen, de gondolom, ő Oroszországból származik...

Draco hirtelen felállt.

– Melyik bolygón élsz? Oroszországban is van telefon! És egyébként is, Nikolai brit volt, anyai ágról. Az apja akkor találkozott vele, amikor ide jött dolgozni a Misztériumügyi Főosztályra.

Harry gondolatban hozzáadta az információt a mappához, amit az asztalra dobott a hop-hálózaton keresztül, és elhatározta, hogy mivel Draco magától beszél, egy kis rásegítés talán nem árthat.

– Az anyja is hallhatatlan volt?

– Nem. Csak Nikolai és az apja, meg a nagyapja, akiknek az a rendkívüli tehetségük volt a zenéhez.

Harry pislogott. Újdonság volt a számára, hogy zenei tehetség kell ahhoz, hogy az ember a Misztériumügyi Főosztályon dolgozhasson, de ahelyett, hogy rákérdezett volna, inkább felvetette a másik témát, ami az eszébe jutott.

– Várj, úgy érted, hogy Nikolai egész családja a brit Minisztériumban dolgozott, annak ellenére, hogy oroszok voltak?

– Nem. Nik apját kifejezetten hívták, hogy jöjjön ide dolgozni. Azt hiszem, úgy tervezte, hogy itt tölti majd a hátralévő életét, de aztán a Sötét Nagyúr megátkozta.

– Hogy haljon meg, amikor ő is – mondta Harry, próbálva megbizonyosodni, hogy jól érti-e. Nem volt könnyű így, hogy Draco csak töredékeket osztott meg vele.

– Igen, és aztán a Sötét Nagyúr végül sokkal hamarabb találkozott a végzetével, mint azt bárki sejtette volna.

– Huh? – Harry összevonta a szemöldökét. – Oh... úgy érted, hogy amikor Voldemort megtámadta a szüleimet, hogy hozzám jusson, én pedig... de én nem öltem őt meg, nem egészen.

Draco bólintott.

– Nik apja sem halt meg, nem egészen. De nagyon beteg lett. Nik csak tízéves volt akkoriban, úgyhogy nagyon jól vissza tudott rá emlékezni. Az apja... tengődött, ez a legjobb kifejezés rá, és a gyógyítóknak a Szent Mungóban ötletük sem volt, mit tegyenek. Nyilván nem tudott tovább dolgozni, úgyhogy hazavitte a családját Oroszországba, hogy Nik megismerhesse az örökségének másik felét, mielőtt m-m-meghal.

Ahogy Draco az utolsó szót mondta, azt a benyomást keltette Harryben, hogy bármilyen nyugodtnak is tűnt, nem lehetett könnyű erről beszélnie. Ez igazán kár volt; Harry rengeteg információt kapott. – Rendben, nos, köszönöm, hogy elmagyaráztad...

– Nem vagyok olyan törékeny, mint gondolod – szakította félbe Draco. – Be tudom fejezni ezt a rohadt történetet. Nyilvánvalóan ismerni akarod.

Harryt meglepte, hogy ez ilyen nyilvánvaló, de intett a kezével, hogy Draco folytassa. Aztán arra gondolt, hogy inkább nem kéne használni ilyen non-verbális megnyilvánulásokat. Akár ki is használhatná a lehetőséget.

– Igen, meséld el.

Draco visszaült, és várt, amíg Harry is leült egy székre az ágy mellett.

– Tudnod kell, hogy ezt Nikolai-tól hallottam – mondta, és nyelt egyet. – Az apja meghalt, mielőtt találkozhattam volna vele.

– Nos, ez biztos, ha már akkor beteg lett, amikor Nikolai még csak tízéves volt...

– De akkor is ez van – mondta Draco. – A visszatérés Oroszországba úgy tűnt, gyógyító hatással van rá. Nem teljesen, de sokkal-sokkkal jobban lett. Ezért akart Nik is visszamenni Oroszországba, amikor ő maga beteg lett. Azt hitte... azt hitte...

– Azt hitte, őt is meggyógyítja majd – mondta Harry halkan.

Draco sóhajtott.

– Nem, nem hitte azt komolyan. Addigra már tudta, hogy az apja annak idején azért lett jobban az Oroszországba költözéstől, mert közelebb került a Sötét Nagyúrhoz, aki akkoriban Albániában tartózkodott. Minél közelebb lehetett az apja ahhoz az aprócska szikrához, ami a Sötét Nagyúr életerejéből megmaradt, annál jobb volt neki. Akkor még nem mintha ezt bárki értette volna. Csak később vált egyértelművé. De akkor is... Nikolai reménykedett. Ki nem tette volna?

– Mi történt végül Nikolai apjával?

Draco a hátára dőlt az ágyon, összefonva a karjait a mellkasán. Ebben a pózban hátborzongatóan hasonlított egy holttestre, és ez csak rosszabb lett, amikor a szemét is becsukta.

– Mit gondolsz? Ténylegesen meghalt, amikor a Sötét Nagyúr Avada Kedavrája visszapattant rá.

– És... Nikolai?

– Először semmi sem történt vele. Még mindig Oroszországban volt. Eltemette az apját, és aztán idejött leróni a tiszteletét, hogy folytassa az apja munkáját a Misztériumügyi Főosztályon. Azon nyomban felvették, mivel ugyanolyan zenei tehetsége volt. Sosem gondolt rá, egy pillanatig sem, hogy Sötét Nagyúr átka rácsatlakozott a közte és az apja közt lévő generációs mágiára. Nem volt rá oka. Sosem betegedett meg úgy, ahogy az apja.

– De akkor is kötődött az átokhoz.

– Igen. Egy visszhangja továbbadódott. – Draco összeszorította a szemét, és egy halk szisszenés hagyta el az ajkát. – Lehet, hogy gyorsabban történt volna, ha az átok alapból nem torzul el...

– Meg kell hagyni, jól eltorzult...

– Úgy értem a Sötét Nagyúr félhalott éveiben. Csinált valamit a mágiával... olyasmit, hogy már egy éve házasok voltunk Nikolai-jal, amikor megbetegedett. Szinte azonnal felismerte a tüneteket... – Draco lélegzete elakadt. – Oké, pont olyan törékeny vagyok, amilyennek hiszel. Nem tudok többet mondani erről.

Harry bólintott. Meg akarta tudni ezeket a tüneteket, és azt is tudni akarta, mi a fenéért átkozta meg a Voldemort Nikolai apját, de kibírta anélkül, hogy most rögtön megtudja.

Vagy anélkül, hogy valaha is megtudja, ha Draco sosem akarná elmondani.

– Nem vagy törékeny – mondta. – Csak szükséged van egy kis környezetváltozásra. Menjünk el megint sétálni a tengerpartra. Talán segítene az étvágyadon is... – Harry összevonta a szemöldökét. – Öm, de ha tudtad, hogy szükséged van valami utasításra, aminek engedelmeskedhetsz, akkor miért nem ettél valamit ebédre? Mondtam, hogy egyél, és ez legalább esélyt adott volna, hogy megszabadulj a viszketéstől.

– Egyszerű. Nem akartam enni. – Draco szeme résnyire szűkült, ahogy felállt. – A bűbáj nem csinál belőlem egy átkozott bábut, Potter. Csak következményekkel jár, ha szembemegyek vele. És mostanra már egyébként is tudja, hogy nem vagy parancsolgatós fajta, szóval persze, hogy nem erőlteti őket olyan szigorúan. – Draco látványosan körbenézett a szobán. – Ha a tengerpartra megyünk, szeretnék előtte felvenni valami megfelelőbbet. Úgyhogy ha nem bánod...

Jelzésértékűen az ajtóra nézett.

Harry elvörösödött, még ha esze ágában sem volt nézni, ahogy Draco levetkőzik. Talán bűntudata volt, amiért aznap már egyszer megtette.

– Persze. Akkor találkozzunk odalenn.

– Nyilván nem is a tetőn. Nagyszerű.

Harry kiment, mielőtt még Draco tovább gúnyolhatta volna. Ez... annyira Dracóra vallott, gondolta Harry. Most már annyira nem bánta, mert nem tűnt olyan gonosz szándékúnak, mint azelőtt. Már nem tett megjegyzéseket Harry sárvérű anyjára.

Nem, Draco már nem tenne ilyet. Semmi olyasmit nem tenne, ami akár közvetve is megsértené Nikolai-t.

És valóban... már haladtak, még ha lassan és fájdalmasan is. Még nem voltak barátok, és talán soha nem lesznek újra szeretők, de legalább már Draco oda tud menni Harryhez és el tud magyarázni valamennyit a rabszolgaságából eredő szükségleteiből.

Legalább ez már bátorító volt.

* * *

Harry várt, amíg Draco aludni nem tért, mielőtt kinyitotta a Nikolai-ról szóló mappát, és megjelenítette az írást a pergamenen.

Ahogy a képzésen tanították, módszeresen végigment a Dracóval folytatott beszélgetésen, és kilistázott minden részletet, amit ki lehetett belőle hámozni.

Gondolatban háromszor is végigpörgette magában az elhangzottakat. Majd újra megteszi a kis merengőjének a segítségével az irodájában, de most ez a kis jegyzet segített úgy éreznie, hogy valami haladást mutathat fel.

Amikor készen lett, kényszerítette magát, hogy végigmenjen az egész napon is, ha esetleg Draco elejtett volna még valamit.

Séta a tengerparton. Beszélgetés a távolban zajongó vízimadarakról. Azután sült hal és krumpli, Draco egy egészen kicsivel többet evett, mint szokott. Harry tapintatosan nem tett megjegyzést rá. Beszéd a kviddicsről...

Ekkor említette Draco, hogy gyakran mentek repülni Nikolai-jal.

Harry lefirkantotta az információt a lapra, kutatva az emlékezetében az összes részlet után.

Szeretett repülni. Játszotta a kviddics orosz megfelelőjét, amikor ott járt iskolába. Büszke volt a seprűjére...

Ekkor Harryt úgy érte a felismerés, mintha egy tonna tégla zuhant volna rá. A seprűje, Nikolai seprűje!

Talán még mindig Hollóbércen van. Persze, lehet, hogy mégsem, mivel nem volt lehetetlen, hogy Draco Malfoynak négy saját seprűje is volt, de az egyik talán Nikolai-é volt, nem?

És hányszor hallotta Harry Dracótól azt, hogy bárcsak lenne legalább egy valamije Nikolai-tól?

Harry felpattant, és majdnem felrohant a lépcsőn, hogy elmondja Dracónak, de aztán a józan esze azt mondta, hogy ezt nem teheti meg. Mi van, ha téved, és reményt kelt Dracóban, a semmiért? Újból összetörne a szíve.

Harry inkább elviselt volna száz Cruciatust, minthogy ilyesmit tegyen.

Úgyhogy ez volt. Elmegy Hollóbércre egyedül, és meglátja, hogy valamelyik aurorbűbája kimutathatja-e, kié voltak az ottani seprűk. Ha az egyik Nikolai-é volt, akkor hazahozza Dracónak.

Harry gyorsan megbűvölte a pergament, hogy megint láthatatlan legyen, és visszadugta a mappát egy fiókba. Egy gyors pördülés, és már ott is volt a házban, amit Draco osztott meg a férjével.

Most, hogy Harry már tudott erről, tudott róluk, elég nehéz volt körbemenni a házban. Úgy érezte, mintha szellemek lennének mindenhol; Draco boldogabb életéből származó szellemek.

A seprűk ott álltak, ahol a legutóbb látta őket, eldugva egy apró sufniban, de egyik sem mutatott nevet, amikor Harry kiszórt rájuk egy azonosító bűbájt. De mindegy is; az egyik seprű nyelén állt valami orosz írás. Apró betűk, amik Harrynek azelőtt nem is tűntek fel, úgy néztek ki, mintha valami márkanevet jeleztek volna, apró faragással, hogy ne zavarjanak bele a seprű körüli levegő hasításába a repülés során.

Ez Nikolai seprűje lehetett, gondolta Harry, és nem csak az orosz írás győzte meg erről, hanem az is, hogy ez volt az a seprű, amit Draco választott, amikor repülni mentek Harryvel.

Draco még tudat alatti formában is olyan közel próbált lenni Nikolai-hoz, amennyire csak lehetett.

Egész idő alatt ezt tette, ismerte fel Harry. Amikor az orrával hozzá dörgölőzött a Res mea es kezdetén, amikor próbálta megcsókolni, elcsábítani... akkor is Nikolai-t akarta.

Harry félretette a gondolatot, és felkapta a seprűt. Hogy Draco jobban érezze magát, még ha egy kicsit is... most csak ez számított.

Még egy perdülés, és otthon volt, a seprű pedig biztonságban, a kezében. Késlekedés nélkül felment a lépcsőn, de amikor Draco ajtaja elé ért, elgondolkodott, mit is fog majd mondani. Van valamim a számodra...? Vagy esetlen, Draco, emlékszel, amikor azt mondtad, szeretnél valamit, ami a férjedé volt?

Harry nagy levegőt vett és bekopogott.

Eltartott egy pillanatig, mire Draco az ajtóhoz jött. Sötétkék selyempizsamát viselt, a felső része ki volt gombolva, az alsó mélyen a csípőjére csúszott, kócos haja pedig kellemesen zilált külsőt kölcsönzött neki, amit Harry alig bírt ép ésszel elviselni.

– Tehetek érted valamit, Potter? – Draco szeme a kérdés után azonnal kikerekedett a folyosó félhomályában, a tekintete fel-le pásztázta a seprűt. – Ez... ez az...?

Draco megtántorodott, és az ajtókeretbe kapaszkodott, hogy ne essen össze.

– Igen, az – felelte Harry, átnyújtva a seprűt Dracónak. – Arra gondoltam, biztosan szeretnéd magadhoz venni.

Draco elmarta a seprűt, ahogy egy kisgyerek az édességet, és a mellkasához szorította mindkét karjával átölelve. Ahogy Harry látta, a szeme megtelt könnyel.

A legjobb lesz menni. Harry elfordult, hogy átmenjen a saját hálószobájába.

Azonban csak egy lépést tett meg, mert Draco hangja megállította.

– Potter.

– Igen? – fordult vissza Harry.

– Köszönöm – mondta Draco kinyújtva egyik kezét, hogy megfogja Harry ujjait. - Köszönöm. Ez... nem is tudom kifejezni, mennyit jelent. Én csak...

Az ujjai a Harryén időztek, a simítás olyan röpke volt, hogy Harry alig érezte. De azért észrevette. Ez volt az első alkalom, hogy Draco saját akaratából ért hozzá, mióta visszatért az emlékezete.

Harry elmosolyodott.

– Semmit sem kell mondanod. Minden rendben.

Draco visszahúzta a kezét, és még szorosabban markolta a seprűt.

– Ez csodálatos. Te vagy csodálatos. Köszönöm... Harry.