Hirtelen heves fejfájás tört Harryre. Tudta, hogy a bánat furcsa dolgokat képes tenni az emberrel, de hogy téveszméket okozzon? Talán Dracónak szüksége van arra, hogy valakit hibáztasson. Ez egész értelmesen hangzott. Harry már-már azt kívánta, hogy bár megmaradna ez a téveszme, mert talán ez az egyetlen mód arra, hogy Draco megbirkózzon a veszteséggel, de előbb-utóbb szembe kell majd néznie vele, úgyhogy talán mégis az a legjobb, ha csírájában fojtja el.

– Draco... én soha nem öltem meg senkit, főleg nem a...

– Ez bonyolult. – Draco felemelte a kezét, mintha magyarázni akart volna, de aztán leejtette anélkül, hogy csinált volna bármit. – Generációs mágia.

Harry mély lélegzetet vett.

– Esetleg elmagyarázhatnád.

Draco arca megint eltorzult.

– Megölted a Sötét Nagyurat. De ő olyan átkot szórt Nikolai apjára, hogy haljon meg, amikor ő is, és mivel már jelen volt a generációs mágia a család vérvonalában, az átok visszhangja tovább szállt rá is. Ha a Sötét Nagyúr még mindig élne, akkor Nik is életben lenne.

Egy pillanatig Harry annyira megdöbbent, hogy nem is tudta, mit mondjon. Aztán teljesen oda nem illően reagált, hangosan kimondva a legkevésbé fontos dolgot, ami az eszébe ötlött.

– Öm... ez elég bonyolultan hangzik.

Draco olyan tekintettel nézett rá, ami sokat elárult. Haragot, ingerültséget, megvetést... Minden ott volt.

– Pedig hidd el, Potter, hogy ennél több is van. Csak a vágott verziót mondtam.

– Ó. – Harry lenyelte a torkában lévő gombócot, és kimondta, amit már a legutóbb is ki kellett volna, amikor kinyitotta a száját. – Egek, annyira sajnálom. Én sosem akartam... Úgy értem, fogalmam sem volt erről az... egészről.

– Még jó, hogy nem. Senkinek sem volt. Még Niknek sem, nekem meg pláne. Nem találkoztunk egymással és elég elfoglalt voltam akkoriban, próbáltam magamat és a szüleimet életben tartani, amíg az a... az az elmebeteg főnökösködött a saját házunkban. – A végére Draco hangja már remegett. Hogy a haragtól vagy a szomorúságtól, Harry nem tudta eldönteni.

– Akkor is sajnálom. – Harry megint nyelt egyet. – Tudom, hogy nem segít, de akkor is. Én sosem...

– Mit sosem? Sosem ölted volna meg a Sötét Nagyurat, ha tudtad volna ezt? Nos, akkor mi a halált csináltál volna? – Draco megrázta a fejét. – Aligha akarnám, hogy a Sötét Nagyúr újra éljen. Valójában, ha nem halt volna meg, Nikkel sem találkozhattam volna. Úgyhogy vissza is érkeztünk oda, amit már mondtam. Hogy ez az egész... hihetetlenül el van baszva.

– Igen – felelte Harry fojtott hangon. – De tudod, talán mégis találkoztál volna vele. Talán találtál volna módot, hogy elszökj a házból...

– És a jegy a karomon? Az elől hogy szöktem volna el?

Harry összerezzent.

– Nos, csak arra utaltam, hogy talán lett volna valami mód rá, hogy elszabadulj és találkozhass vele...

– Ennek mi értelme? Mi a büdös franc értelme?

– Én csak arra gondoltam... – Harry nem tudta befejezni a mondatot. Túl nagy butaság lett volna. Nem igazán tudott elképzelni egy olyan világot, amiben Voldemort tovább élt. Egyszerűen túl szörnyű volt. És egyébként is, Draco sosem lett volna szabad egy olyan világban. – Én csak azt szerettem volna, hogy jobban érezd magad – mondta végül, és szerette volna bokán rúgni magát, amiért pont úgy viselkedett, amilyennek Draco jellemezte. Idiótán.

– Nos, nem tudsz olyat tenni, amitől jobban érezném magam – felelte Draco tompán. – És ezek a... fantáziák, Potter? Értelmetlenek. Még annál is rosszabb. Biztos, hogy nem találkoztam volna Nikkel, ha a Sötét Nagyúr nem halt volna meg, és nem csak azért, mert az ő rabszolgája voltam, mielőtt a tiéd lettem. Azért nem találkozhattam volna vele, mert már eleve csak amiatt találkozhattunk, amit te tettél.

– Amit én... mit értesz az alatt, hogy amit én tettem?

Draco kinyitotta a száját, de lassan megint becsukta, és megrázta a fejét.

– Nem akarok erről beszélni.

Ez olyan jelzés volt, amit Harry aligha hagyhatott figyelmen kívül, úgyhogy egy aprót bólintott.

– Rendben.

A másik férfi egy kicsit bizalmatlanul végigmérte.

– Rendben? Ez minden, amit mondasz?

– Igen.

– Hála Merlinnek az ilyen apró örömökért – morogta Draco. Dörzsölni kezdte a bal halántékát, és közben halkan felnyögött.

– Fáj a fejed? Hozok egy kis bájitalt.

– Az nem segít.

Harry párat előrébb lépett, mert át akarta őt ölelni, vagy legalább megsimítani az arcát, vagy... nem. A másik férfinak egyértelműen vigasztalásra volt szüksége, de úgysem fogadta volna el. Harrytől nem.

Esetleg a szüleitől? De mégsem, ez talán rossz ötlet lenne, elnézve, milyen mérges volt rájuk Draco. És saját magára is, amiért rejtegette Nikolait. Egek, gondolta Harry. Nem csoda, hogy Dracót annyira zavarta a gondolat, hogy Harry titokban tartotta a kapcsolatukat. Rossz asszociációkat hordozott. És Draco tudta ezt... nos, legalábbis egy része tudta.

Draco oldalt lépett, mintha távolságot akart volna tartani. Ennek hatására Harry megállt. Inkább magára öltött egy reményei szerint bátorító mosolyt.

– Ez a fejfájás elleni bájital igen jó minőségű főzet. Te készítetted. Biztos vagyok benne, hogy azonnal hatna.

– Én... nem, úgy értem... csessze meg. – Draco összeszorította a szemét. A fejfájása egyértelműen szörnyű lehetett. – Most nem tudok rendesen beszélni. Úgy értettem, kérek egy kis vizet is. Különben tíz percen belül újra lüktetni fog a fejem.

– Víz, rendben. – Harry jobbnak látta nem beismerni, hogy aggódik, amiért Draco kiszáradhat. – És egy kis harapnivalót hozzá?

– Talán majd holnap – mondta Draco kimerülten. – Vagy akkor sem.

Harry a homlokát ráncolta.

– Draco, tényleg enned kellene valamit.

– Nem menne le a torkomon. – Draco talárja meglebbent, amint a férfi távolabb lépett, beljebb az árnyékba.

– Rendben – mondta Harry lassan, miközben elfordult, hogy lemenjen a lépcsőn. – Mindjárt itt vagyok.

* * *

Amikor visszaért, Draco már nem a lépcső tetején állt. Harry az étkezőasztalnál ülve találta, és úgy nézett ki, mint aki másodpercekre van attól, hogy összeessen.

– Itt van, idd meg ezt! – mondta Harry, kitöltve neki egy jó nagy adagot a fejfájáscsillapítóból.

Draco szó nélkül felhajtotta, majd közömbösen nézte, ahogy Harry tölt neki egy pohár vizet az asztalon álló kancsóból. De csak azután kezdett inni belőle, hogy Harry engedélyt adott rá neki.

Átkozott Res mea es. Harry el tudta volna képzelni magukat nélküle. Fogalma sem volt, hogy mit érezhet most Draco.

– Még? – kérdezte, amikor Draco megitta az egész pohárral.

– Talán majd pár perc múlva. – A férfi hezitált. – Nyugodtan ebédelj, Potter. Nem kell éhezned, csak mert én nem tudom rávenni magam az evésre.

– Annyira nem vagyok éhes.

– Ettél ma már egyáltalán?

– Egy kis gyümölcsöt ebédre – vallotta be Harry. Még ennyitől is bűnösnek érezte magát. Nem tűnt helyesnek, hogy eszik, amikor Draco annyira össze van törve és Harry nem tudja, hogyan segítsen rajta.

– Egyél, Potter. – Draco mindkét kezét a halántékához emelte, és körkörösen masszírozni kezdte. Egy pillanat múlva észrevette, hogy Harry nem mozdul. Megállt a mozdulatban, amikor félig lehunyt szemmel, mégis gyanakvóan felnézett. – Potter... kérlek. Egyél valamit!

– Te most... – Harry elgondolkodott, hogy egyáltalán megkérdezze-e. Nem volt biztos benne, hogy akarja-e tudni. – Öm...

– Látom, nem én vagyok az egyetlen, akinek nehezére esik normális mondatokat összerakni.

Nos, legalább jelen voltak a régi Draco nyomai, habár a férfi inkább tűnt kimerültnek, mint pimasznak.

– A bűbáj miatt mondod, hogy egyek? – bukott ki Harryből. – Mert egyfajta... kényszert érzel, hogy szolgálj engem? Vagy... vagy... – Még mindig szeretsz, legalább egy kicsit?

Draco rámeredt, a szeme ezüstje furcsán fénylett, mintha a legkisebb stressz is fehérizzásig tudta volna hevíteni.

– Halvány fogalmam sincs. És nem is akarok most erre gondolni, csak egyél már.

Harry bólintott, és leült egy székre az ebédlőasztal távoli végében, aztán magához idézte a tányérját a hűtőből. Miközben félszívvel majszolta a szendvicsét, megpróbálta kitalálni, hogy hogyan tovább.

– Meglep, hogy érdekel, eszem-e. Úgy értem, azok után, hogy engem hibáztatsz, amiért... – Gyorsan átfogalmazta magában a mondandóját. – Mindenért.

– Talán nem is érdekel. – Draco hangja fáradtnak tűnt, nagyon fáradtnak. – Talán igazad van, és csak a bűbáj miatt akarok foglalkozni az igényeiddel.

– Ja, lehet – felelte Harry mogorván. Kellett neki felhozni a témát, főleg azt elnézve, hogy Draco nem tudott hazudni neki. Ha Harry nem akarta tudni, nem kellett volna megkérdeznie. Vagy utalgatnia rá.

Akkor és ott megígérte magának, hogy többé egyiket sem teszi. Egyébként is elég önző dolog volt így nyomást gyakorolni Dracóra. Bármivel kapcsolatban. Először is kész érzelmi roncs volt a férje miatt. Másodszor pedig talán a Res mea es miatt megy bele mindenbe, amit Harry akar.

– Uhh – nyögte Harry, és próbált valami semlegesebb témát kitalálni. – Túl sok uborkát tettem a tojássalátás szendvicsembe.

Ez igaz is volt. Végtére is Harry nem nagyon figyelt a főzésre, vagy bármi egyébre. A gondolatai egész nap odafönt jártak. Dracónál.

A pokolba, az sem jutott eszébe, hogy küldjön egy üzenetet az aurorparancsnokságra, hogy nem megy be!

– Vacak? – Draco elfintorodott, aztán felállt. – Csinálok neked valami jobb ebédet...

– Ülj vissza!

Draco természetesen megtette. Azonnal.

– Akkor most már röhejesen nemes leszel? Megtiltod, hogy főzzek rád? Anélkül, hogy megkérdeznéd, mi a véleményem a dologról?

A szavai – bármennyire is helytállóak voltak – megriasztották Harryt.

– Akkor mi a véleményed?

– Ez nem házimunka. – Draco vállat vont. – Niknek és nekem nem volt házimanónk, mint tudod. Hozzászoktam a főzéshez, aztán eléggé megszerettem. Nagyban hasonlít a bájital készítéshez, csak jóval étvágygerjesztőbb a végeredmény.

– Nem bánod, ha főznöd kell rám?

– Nem az angol az anyanyelved? Épp most mondtam, hogy nem.

Harry féloldalasan elmosolyodott.

– Nos, főzhetsz két személyre is, ha már úgyis főzöl, ehhez mit szólsz? Ez csak... Azt hittem, hogy nem akarsz majd tenni értem semmit, tudod, tekintve, hogy engem hibáztatsz, amiért...

– Nem pontosan hibáztatás ez. – Draco szorosabban összefogta a mellkasa előtt a talárját. – Legalábbis akkor nem, amikor tiszta fejjel gondolkodom. Ez csak... hiányzik, Potter. És aztán haragra gerjedek, te meg itt vagy, ő pedig nem, és... – Draco hangja suttogássá halkult. – Te vagy az ok, amiért... ez történt.

– Sajnálom...

– Talán abbahagyhatnád, hogy ötpercenként ezt mondogasd. – Draco keze ökölbe szorult. Tudom, világos? Amikor megölted a Sötét Nagyurat, nem akartad senki másnak kioltani az életét.

– Én nem öltem meg Voldemortot. Csak lefegyvereztem. A saját gyilkos átka...

– Ez csak egy szófordulat, bassza meg! – vágott vissza Draco, de lendület nélkül. – Végeztél vele, így már jobb? És ez végzett Nikolai-jal is.

Harry most már elhitte, de ez nem jelentette azt, hogy érti is.

– De... hogyan? Úgy értem, mitől volt a három év késés...?

– Visszhang, emlékszel? Mondtam, hogy bonyolult. Figyelned kéne, amikor az emberek beszélnek.

– Figyelni fogok – felelte Harry halkan. – Mindenre. Mindenre, amit mondasz.

Halvány mosoly, olyan rövid, hogy szinte már csak képzeletbeli, futott át Draco szemén. – Nem nagyon van kedvem beszélni.

– Az is rendben van. Akkor csak üldögéljünk itt.

– És nézzük, ahogy gyűlik a por?

Harry vállat vont.

Draco sokáig mozdulatlanul ült, szemlátomást elmerülve a gondolataiban. Harry hallgatta a falióra ketyegését, és amikor ezt megunta, a saját lélegzetvételeit kezdte számolni. Már majdnem kétszáznál járt, amikor Draco megmozdult, hogy töltsön magának egy kis vizet az asztalon álló kancsóból. De ahelyett, hogy megitta volna, kérdőn Harryre nézett.

– Már adtam engedélyt, hogy igyál, amennyit szeretnél.

Draco megrázta a fejét.

– Azt hiszem, nem tudom, mit várhatok. Érzem, hogy a bűbáj lenyugodott; ez nem változott. De... nem tudom, mit várhatok tőled.

– Nos, én sem változtam – mondta Harry komoly hangon.

– De igen. Legalábbis számomra.

Harry próbálta nem kimutatni, mennyire fájtak neki ezek a szavak.

– Hogyan?

Draco elfordította az arcát.

– Nevetni fogsz.

– Nem fogok. Ígérem, hogy nem fogok...

Draco meggörnyedt.

– Nem, talán nem fogsz. Ez nem valami vicces. Ahogy ebben az elmúlt néhány hónapban láttalak... ragyogó jelenség voltál, Potter. Mint valami olyasmi, ami a legtisztább mágiából áll.

Legtisztább mágia? Harry szerette volna megkérdeni, hogy ez mit jelent, de Draco még beszélt, a hangja pedig merengő volt, mintha elveszett volna az említett pillanatokban.

– Felébredtem a lázból, és a szüleim elmondták nekem, hogy a tiéd vagyok, de ez rendben volt, mert mihelyst hozzászoktam a gondolathoz, az egész világom csakis belőled állt. Volt, hogy órákig másra sem tudtam gondolni, csak rád. Hogy mit tehetnék érted, hogyan tehetnék a kedvedre. Te pedig... nem csak elviseltél. Türelmes és gyengéd voltál, holott nem lett volna rá szükség. Már akkor is tudatában voltam, hogy a bűbáj semmilyen elvárást nem támaszt feléd, hogy semmivel sem tartozol nekem. – Draco tekintete átható volt, amikor felpillantott. – Mindig, amikor megérintettél, az olyan volt, mintha isteni kegyben részesültem volna.

– Nem vagyok isten – suttogta Harry döbbenten. Még annál is döbbentebben. Mindig is utálta a fiú, aki túlélte titulust, és a kiválasztotté még annál is rosszabb volt, na de isten? Ha Draco így látta őt, nem is csoda, hogy folyton ambróziáról beszélt, meg szexért könyörgött, meg...

– Persze, hogy nem vagy, Potter. Ezért mondtam, hogy megváltoztál. – Draco megvonta a vllát. – Most már... valami más vagy.

Harry szinte félt rákérdezni.

– Micsoda?

– Emlékek kavargó keveréke? Az évekkel ezelőttiek, meg azok, amik innen származnak, ebből a házból. És... a kettő nem igazán keveredik jól, ez minden.

Ez enyhe kifejezés volt.

– Biztos vagyok benne, hogy így van.

A fanyar egyetértés jeleként összeráncolódott egy kissé a bőr Draco szeme sarkában.

– Pontosan. Az egyik pillanatban azt találom, hogy bízom benned, a másikban pedig eldöntöm, hogy elmeorvosra van szükségem, mert nem bízom benned, vagyis nem bíztam, aztán... – Draco enyhén remegni kezdett, borzongás hullámai futottak végig a felsőtestén. – Ez az egész olyan zavarba ejtő.

– El tudom képzelni.

– Nem hinném, hogy el tudod. – Draco a vizéért nyúlt, de már annyira remegett, hogy feldöntötte a poharat, ami az asztal széléig gurult, majd egy csattanással összetört a padlón, és üvegszilánkok repültek minden irányba.

Draco teljesen elfehéredett.

Harry próbált laza és nyugodt hangon beszélni, miközben feltakarította.

– Így ni. Olyan, mintha semmi sem történt volna. Használd az én poharamat – mondta, és odatolta neki.

Draco reszketősen bólintott, de alig ivott többet egy apró kortynál.

Harrynek vissza kellett tartania egy sóhajtást.

– Ó, ne már! Nem hiheted, hogy felhúzom magam, amiért eltört egy hülye pohár. Nem érdekel, milyen kevéssé bízol bennem, most, hogy visszatértek az emlékeid, tudnod kell, ez semmi.

– Csak felidézett egy emléket, ez minden. Szinte az volt az első dolog, amit a... rabszolgádként tettem, hogy eltörtem egy poharat.

– Igen, és azon sem húztam fel magam – mosolygott Harry.

– Nem a tiéd volt.

– Ó, oké.

Draco eltolta magától a poharat.

– Semmi sem oké. Úgy érzem, hogy ez nem lehet igaz, nem lehet valóság. Ez csak egy rossz álom, és holnap Hollóbércen fogok felébredni, ő pedig ott lesz velem, és együtt reggelit készítünk, megetetjük egymást teasüteménnyel, ő pedig letöröl majd egy kis olvadt vajat innen... – Draco a szája sarkára mutatott, miközben a szeme megtelt könnyel. – És tisztára csókolja, ahogy mindig szokta.

Ezt hallva Harry úgy érezte, valami erősebbre van szüksége a víznél. Egek, teljesen kész volt. Féltékeny volt egy halott férfira.

Újabb mélypontot ért el abban, amit már egyébként is egy életnyi mélypontnak érzett.

– Ne nézz így! – mondta Draco hirtelen. – Nem vagyok igazából elmebeteg. Tudom, mi az, ami valós és mi az, ami nem. Ez csak... én csak... nem tudom elhinni, hogy ő tényleg... a karjaimban tartottam az utolsó lélegzetvételeinél, de úgy tűnik, nem vagyok képes elfogadni, hogy már soha többé nem látom őt.

Harry megértette őt; ugyanígy érzett, amikor Sirius keresztülzuhant a Fátylon. Hogy tud valaki olyan életteli lenni az egyik pillanatban, és meghalni a másikban? Az emberi elmét nem arra tervezték, hogy megértse az ilyen dolgokat. Ez felfoghatatlan volt, és semennyi együttérzés vagy filozofálás nem segített felfogni.

– Azt gondolom... – A picsába, Harry alig tudta, mit gondol, azt leszámítva, hogy nagy hiba lenne azt állítania, hogy megérti. – Igazad volt az előbb. Esélyed sem volt gyászolni, úgyhogy ez csak most ütött be... igen.

– Volt pár napom – felelte Draco keserűen, az asztalra meredve. Vagy a fényes felületen tükröződő képmására. Harry eltöprengett, mit láthat vajon. – Elpazaroltam őket.

Harry harapott még egyet a szendvicsből, de mintha kartonpapírt evett volna, úgyhogy inkább tányérostól eltüntette az egészet. Aztán csak várt. Ha Draco akarja, majd elmondja.

– Én temettem el.

Harry visszaemlékezett arra, amikor Doby sírját ásta, és aztán az összes többi temetésre a háború után. Egyikre a másik után. A torka teljesen összeszorult, de Draco kedvéért túltette magát az érzésen.

– Ez... ez nem úgy hangzik, mintha elpazaroltad volna.

– Ez nem is. De aztán hazajöttem Oroszországból, és seggrészegre ittam magam. Két vagy három napig... nem tudom, meddig tartott. – Draco megmozdította a kezét, mintha bűbájt szórna ki, de nem volt a kezében a pálcája. – Kábultan járkáltam össze-vissza Hollóbércen, és jobbra-balra lődözve megsemmisítettem tárgyakat. Az ő dolgait, az enyémeket, a mieinket... Nem gondolkodtam józanul, és dühös voltam, csak ordítoztam, hogy nem kellett volna meghalnia, és magamra hagynia.

Draco megint úgy nézett ki, mintha mindjárt el akarná sírni magát, úgyhogy Harry nem kérdezte meg, miért lettek bizonyos dolgok megsemmisítés helyett elrejtve. A RAVASZ-ainak eredménye. A láda a hálószobában...

Ó, egek, a láda. Harry úgy érezte, jéggé fagy pusztán attól, hogy rágondol. A játékok, amiket ő és Draco használtak számos alkalommal... Nikolaihoz és Dracóhoz tartoztak.

Harry rosszul lett, mintha valami rosszat csinált volna, amikor Dracót megkorbácsolta és játszott vele, újra és újra az orgazmus közelébe juttatva őt, de megtagadva az élvezést. Akkor nem tűnt rossznak, de most az egész dolog rossz szájízt hagyott maga után. Draco még nem volt túl a férje elvesztésén, és még ha túl is lett volna, elég szánalmas dolog volt ugyanazt a felszerelést használni, amit ők használtak.

– Mit csináltál, amikor kijózanodtál? – kérdezte Harry, leginkább azért, hogy ne kelljen többet a ládára gondolnia.

– Elhatároztam, hogy teszek egy nemes, ám teljesen értelmetlen gesztust – mondta Draco, és összeszorította a szemét. – Valami olyat, amit akkor kellett volna megtennem, amikor Nikolai még élt, amikor még lett volna valami haszna.

Harry elborzadt, amikor könnyek jelentek meg Draco szempillái alatt, és gördültek le az arcán.

– Nem kell elmondanod – felelte gyorsan. – Tényleg semmit sem kell. Megértem, ha nem akarsz bizonyos dolgokról beszélni.

Újabb könnyek csatlakoztak az előzőekhez, majd még újabbak. Draco erőtlenül letörölte őket, nedves maszatot hagyva az arcán.

– El kell mondanom neked, mert ez az oka mindannak, ami ezután történt. Mindennek. – Draco körbeintett a kezével, majd leejtette az asztalra.

– A Res mea esnek?

Draco vett egy mély lélegzetet, mintha nekigyürkőzne.

– Wiltshire-be mentem. El akartam mondani a szüleimnek mindent Nikolai-ról. Undorodtam saját magamtól, amiért olyan sokáig rejtegettem őt; amiért hagytam, hogy azt higgye, szégyellem, holott nem így volt. Esküszöm, hogy nem. Én csak... önző voltam. Nem akartam csalódást okozni a szüleimnek.

– De hát miért lettek volna csalódottak? – ráncolta a homlokát Harry. – Rólunk is alig mondtak valamit, úgy értem, azzal kapcsolatban, hogy mindketten férfiak vagyunk... – Inkább nem folytatta a gondolatot, mert megijedt, hogy ezzel a Dracóval való együtt alvásra célzott. Úgy döntött, hogy jobb, ha ezt egyáltalán nem említi. Draco majd felhozza, ha akarja.

– Ó. Azt hittem, hogy már elmondtam neked. – Draco eltakarta a szemét. – Nik egy... bassza meg. Nik egy félvér volt. Az anyám... nos, ha meg tudtam volna győzni őt arról, hogy nem lehetek boldog Nik nélkül... nem tudom, ő talán kapcsolatban akart volna maradni velem. De az apám azon nyomban kitagadott volna.

Harry ebben nem volt olyan biztos. Valaha az lett volna, de a térden álló Lucius Malfoy látványa megváltoztatta a gondolkodását.

– Szeret téged...

– Hagyj ezzel! Csak az aranyvérűséget látja. Én meg azt gondoltam, rendben. Csak tegye. De miután Nik meghalt, már nem tudtam tovább elviselni ezt. Elhatároztam, hogy ha nem volt meg hozzá a bátorságom, hogy becsüljem a férjemet, míg élt, akkor legalább a halála után meg kell tennem, és elszenvednem a következményeket. Megérdemeltem őket. Azok után, ahogy megbántottam, a legrosszabbat érdemeltem, amit az apám rám zúdíthatott.

Harry majdnem felhorkantott.

– Akkor te... te idézted magadra a szolgabűbájt? Szándékosan, hogy szenvedj?

– Azt sem tudtam, hogy a bűbáj létezik.

Igen. Hát persze. Malfoy sosem beszélt a fiának a Res mea esről.

– De te idézted meg valahogy?

Draco ajkai keskeny vonallá szűkültek.

– Ó, igen.

– Hogyan?

Draco arckifejezése még komorabbá vált.

– Nem fog tetszeni neked.

– Már most sem tetszik.

– Komolyan beszélek. – Draco nyelt egyet. – Ami történt, és ahogyan történt... az nem pontosan nekem köszönhető.

Harry bólintott, hogy jelezze, érti. Bármi is történt, ami ezt okozta, együtt szembenéznek vele.

– Mondd el, Draco!

A másik férfi habozott még egy keveset, de a közvetlen parancs megtörte az ellenállását, míg a türelmes várakozás nem.

– Egy egész napot a kúriában töltöttem, próbálva megacélozni magamat, hogy szembenézzek a szüleimmel – kezdte Draco. – El akartam mondani nekik, tényleg. De annyira nehéz volt erre gondolni, és nem csak a várható reakciójuk miatt. Én... nem akartam előttük összeomlani. Nik pedig csak pár napja volt... a föld alatt... – Draco arca eltorzult, de erőt vett magán. – Úgyhogy elhalasztottam a dolgot. Aztán leszállt az éj, és megígértem magamnak, hogy reggel első dolgom lesz elmondani nekik. Azonban amikor lementem reggelizni, senki sem volt a közelben. Meg kellett volna keresnem őket, és végre túlesnem a dolgon! De nem, én inkább megint elhalasztottam. Azt mondtam magamnak, hogy csak elolvasom az újságot, és majd utána megteszem. És aztán? Többé már nem volt rá esélyem.

A történet egy kicsit zavarosnak tűnt Harrynek, de arra gondolt, hogy mondja csak el Draco úgy, ahogy jónak látja.

– Miért?

– Te szerepeltél az újságokban. A második oldalon te és a nőstény-Weasley vigyorogtatok egymásra, mint két idióta a steak és a pezsgő fölött, a főcím pedig valami esküvői harangról szólt, és... én csak... annyira dühös lettem, hogy elvesztettem a fejem.

– Esküvői harang – mondta Harry lassan. Halványan emlékezett arra a főcímre. Egy másik auror megmutatta neki az újságot, és megkérdezte, hogy ez igaz-e. – Épp akkor vesztetted el a férjedet – mondta puhatolózva. – Persze, hogy nem állhattad az esküvő említését.

– Nem erről volt szó. A te esküvőd említését nem állhattam. Te mindig mindent megkaptál, amit akartál, most pedig készültél elhajózni a naplementébe életed szerelmével, miközben én épp akkor vesztettem el az enyémet a te hibádból! – Draco nyelt egyet. – Elöntött a vörös düh. Gyűlöltelek, mint még soha azelőtt. Úgy értem, már a Roxfortban is utáltalak, de az semmi sem volt ehhez képest. Ez... meg akartalak ölni, és abban a pillanatban, azt hiszem, tényleg megtettem volna.

– Megölni engem – ismételte Harry fogvacogva. Dracónak igaza volt; Harrynek tényleg nem tetszett, amit mondott. A gyűlöletébresztette fel a bűbájt?

Draco bólintott.

– Előhúztam a pálcámat, és az őrjöngő düh, amit éreztem, átjárta az egész testem. Mintha csak úsztam volna benne. Meg akartam pördülni, hogy egyenesen az aurorparancsnokságra hoppanáljak, és leszámoljak veled...

– Nem hoppanálhatsz a parancsnokság irodáiba...

– Igen, tudom! – tört ki Draco. – Basszus, Potter, milyen bizonyíték kell még neked arra, hogy az eszemet vesztettem a bánattól? Csak arra tudtam gondolni, hogy nem igazság, hogy te életben vagy, miközben Nik halott. És aztán, mielőtt be tudtam volna fejezni a pördülést... ekkor történt.

– A Res mea es – suttogta Harry elborzadva.

Draco reszketősen bólintott.

– Egy szörnyű zöld fény kezdett örvényleni körülöttem. Egy pillanatig azt hittem, túl hamar szórtam ki a gyilkos átkot, és mivel te nem vagy ott, hogy eltaláljon, talán nem tudja, hová menjen. De... de aztán a fény összetömörült, és ködöt formált. Azt hittem, a saját átkom tör ellenem. Emlékeztem, hogy ordítok és ordítok. Különös...

– Különös?

– Azt hittem, meg fogok halni – magyarázta Draco riadt tekintettel. – És meg is akartam, hogy Nikolai-jal legyek, de ugyanakkor féltem is.

– Bárki félne. Ez egyáltalán nem furcsa.

Draco aprót bólintott.

– De ez nem az Avada Kedavra volt. Nyilván. A köd körülöttem örvénylett, jeleket formálva a levegőben. Ezeket a jeleket. – Draco felhúzta az ingujját, és rámeredt a stilizált láncokra, amik körülölelték a csuklóját.

Harry nyelt egyet együttérezve a férfivel.

– Szörnyű lehetett ezt látni, és tudni, hogy...

– De nem tudtam. – Draco visszatűrte az ingét, és a tekintete olyan üres volt, hogy Harry elképzelni sem tudta, mennyire zavarhatta Dracót a rabszolgasága. Úgy viselkedett, mintha ez nem számítana, mintha egyáltalán nem is érdekelné, hogy még a víziváshoz is engedélyt kell kérnie. De végül is pillanatnyilag csak ez a Nikolai számított neki. Egyértelműen.

– Nem, tényleg nem tudhattad – értett egyet Harry halkan.

– Aztán csak álltam ott és ordítottam, miközben a zöld köd lekúszott a torkomon. A következő, amire emlékszem, az az, hogy felébredtem, és az agyam egy üres lap volt, noha azonnal felismertem a szüleimet. Az életem többi részéből azonban csak töredékek maradtak meg.

– Annyira sajnálom – mondta Harry. – Ez szörnyen hangzik.

– Már megint nem figyeltél. Ezt én tettem magammal.

– Lehet – válaszolta Harry kétkedve.

– Nem hiszel nekem?

– Lehet, hogy nem értem.

– Figyelsz egyáltalán bármikor is? Épp azon voltam, hogy megöljelek!

– Igen, azon – felelte Harry röviden. – De ez miért volt elég ahhoz, hogy aktiválja a bűbájt?

– Mert nem kellene megölnöm téged – felelte Draco, mintha Harryt egy kicsit gyengeelméjűnek tartaná. – Nem, amikor az egész létezésem értelme az, hogy szolgáljalak és a kedvedre tegyek...

Harry remélte, hogy ez már nem igaz, de ezt megbeszélhették később is.

– Éppen ez az. A létezésed célja nem én voltam, akkor még nem. Nem lehettem. Amikor elindultál a parancsnokságra, a bűbáj még nem ébredt fel.

Draco megforgatta a szemét.

– Ahhoz eléggé ébren volt, hogy megsértse a mágiát, mivel úgy végeztem, hogy igényt kellett tartsál rám.

Harryt nem győzte meg. Márpedig fontos volt, hogy ezt helyretegyék, basszus, hogy teljesen megértse. Hogyan máshogy lenne esélyük visszacsinálni azt a hülye bűbájt?

– Ha a megölésem terve okozta ezt, akkor a Res mea es miért nem aktiválódott a Szükség Szobájában?

– Hol?

Harry intett a kezével.

– Az elrejtett tárgyak szobájában, ahol megpróbáltál elkapni Voldemort számára. Annak inkább riasztania kellett volna a bűbájt, mint a haragnak, amit a feltételezett esküvőm kapcsán éreztél.

Draco elvörösödött.

– Amit arról mondtam, hogy mit akarok csinálni abban a szobában... öm... hagyjuk.

Harry arra gondolt, hogy majd egyszer ezt is meg kell beszélniük. Most azonban a megbocsátok iszonyatosan nagyképű lett volna, úgyhogy inkább csak bólintott.

– Ott megmentetted az életem – mondta Draco lassan, egy hosszú pillanat elteltével. – Biztos, hogy meghaltam volna abban a táltostűzben; nem volt kiút. Én... basszus. Egy kibaszott életadóssággal tartozom neked, Potter. Nem csoda, hogy a bűbáj felébredt.

– Tessék?

– Az életadósságok erőteljes mágikus erők. Megtehetnek... nos, körülbelül bármit.

Harry hirtelen visszaemlékezett egy vékony nyakat fojtogató, szörnyű, ezüst kéz látványára.

– Pettigrew...

Draco komor arccal bólintott.

– Abban a pillanatban, amint eldöntöttem, hogy megöllek, az adósság kinyúlt a mágia birodalmába, próbálva találni valamit, hogy visszatartson engem.

– És rátalált a benned szunnyadó szolgabűbájra – suttogta Harry elborzadva.

– A legegyszerűbb módja, hogy kiküszöböljön engem mint fenyegetést. Vagy nem fogsz igényt tartani rám, amely esetben meghalok, vagy elfogadod a szolgálatomat, és akkor abszolút semmit sem tudok majd tenni, ha bármiféle... késztetést éreznék rá. – Draco elfordította a fejét, és Harry helyett a távolba meredt. – A múlt éjszaka tudtam, szinte az első pillanattól fogva, hogy csakis a saját dühömet hibáztathatom, de most... Alig bírom elhinni, hogy ennyire idióta voltam. Bármelyik varázsló tudja, aki ér annyit, hogy pálcát birtokoljon, hogy ne baszakodjon, ha életadóssága van.

– Nem vagy idióta. Csak... nem gondolkodtál.

– Csak egy dolgon – motyogta Draco. – Hogy dögölj meg, Potter, dögölj meg!

Harry nyelt egyet. Szörnyen sajnálta Nikolait, és teljes szívéből azt kívánta, bár szabad lehetne Draco, nem pedig rabszolga, de most mindkét dolog lényegtelenné halványult. Majd egyszer visszatérnek, ez nem kérdés. Most azonban Harry agyában csak egyetlen gondolatnak volt hely, ami addig nőtt, míg ki nem töltötte az egész elméjét... a pokolba is, míg ki nem töltötte az egész testét... fájdalommal.

Színtiszta fájdalommal.

Sajnálom, hogy ennyire gyűlölsz engem, Draco. Sajnálom, sajnálom, sajnálom.