– Ginny – szólalt meg Harry erőtlenül, és úgy érezte, mintha még mindig szédülne a hoppanálástól. Mit csinálhat itt a lány? Egek, ha Ron hívta meg, hogy bajt keverjen, Harry úgy be fog húzni neki, hogy kidől.

– Hello, Harry! – köszöntötte őt Ginny kedvesen, habár a tekintetében dac tükröződött, amit Harry nem tudott mire vélni. – Jó estét, Malfoy!

– Draco – javította ki Harry. – A neve Draco, és ezt te is tudod. Szia, Dean!

– Örülök, hogy látlak, Harry – mondta Dean, és felállt, magával húzva Ginnyt is. Egy pillanatnyi tétovázás után elengedte Ginny kezét, és kinyúlt Draco felé. – Hogy vagy?

Ginny biztosan nem említette, hogy ne érjen Dracóhoz, gondolta Harry. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg semmit sem mondott arról, hogy ő a rabszolgám. Ez megkönnyebbüléssel töltötte el. Nem mintha Dean rohant volna a sajtóhoz, de minél kevesebb ember tudott a rabszolgahelyzetről, annál jobb.

Ginny meredten nézte, ahogy Draco szabad keze, nem az, amelyikben a vázát tartotta, Dean keze felé lendül. A lány kis híján összerezzent, a szeme riadtan kitágult.

– Ne...

Harry tudta, hogy Ginny nem olyan gonosz, hogy lealacsonyodjon ilyen piti bosszúhoz, mindegy, mit jelentett Draco Harry számára mostanában. Harry sosem mondta el neki, mi történt pontosan, amikor valaki más érintette meg Dracót, de nyilvánvalóan magától is rájött, hogy semmi jó.

Természetesen már semmi ilyesmitől nem kellett tartani most, hogy a bűbáj lenyugodott.

– Semmi baj – mondta Harry.

Dean elég zavarodottnak tűnt, úgyhogy Harry arra jutott, jobb lesz, ha előáll valami magyarázattal.

– Dracónak volt egy kis bőrbetegsége egy rövid ideig. Tudjátok, fertőző volt, de már rég meggyógyult. Ó, azt hiszem, enyém a megtiszteltetés. Draco Malfoy, Dean Thomas. Dean egy évfolyamra járt velünk a Roxfortba, de ő is griffendéles volt, mint én.

Miközben a két férfi kezet fogott, Ginny egy kicsit közelebb lépett Harryhez, és olyan halkan szólalt meg, hogy alig lehetett hallani.

– Bőrbetegség?

Harry a lány felé fordult, és eltátogta a választ. Később elmagyarázom.

Ginny összeszorította az ajkát, de nem erőltette tovább a témát.

Dean összevonta a szemöldökét, amikor visszafordult Harryhez.

– Tudom, hogy nem vagyok valami emlékezetes, Harry, de nem hinném, hogy be kéne mutatnod olyasvalakinek, akivel együtt jártam iskolába hat teljes évig.

Harry ekkor már tudta, hogy Ginny nem mondott Deannek semmit. A pokolba, talán még azt sem tudta, hogy Harry és Draco ezen az estén ide hivatalosak.

Ez pedig azt jelentette, hogy ez Harry első igazi esélye megmutatni Dracónak – igazán megmutatni neki –, hogy nem szégyelli elmondani a barátainak, hogyan állnak a dolgok kettejük között.

– Igenis emlékezetes vagy, Dean – mondta Hary, és nevetve megfogta Draco kezét, ugyanúgy, ahogy korábban Dean fogta Ginnyét. – Csak arról van szó, hogy Draco senkire sem emlékszik a Roxfortból. A háború óta nehéz időket élt meg, és amnéziás lett. Ó, és nem tudom, Ginny említette-e már, de Draco és én együtt élünk.

Dean szeme kiguvadt, bebizonyítva, hogy Ginny nem fejezte ki a Harry miatti sértődöttségét neki.

– Együtt éltek – ismételte el Dean, úgy mondva a szavakat, mintha külön mondatot alkotnának. – Öm... segítesz neki az amnéziájával kapcsolatban?

– Nos, remélem – felelte Harry. Nem akarta, hogy félreértések keletkezzenek, úgyhogy közel vonta magához Dracót, egyik karjával átölelte, és a kezét birtoklóan a férfi csípőjére tette. – De nem emiatt élünk együtt. Szeretjük egymást.

Harry csak akkor jött rá, hogy ezt előbb négyszemközt kellett volna közölnie Ginnyvel, amikor a lánynak elakadt a lélegzete. De a fenébe is, már sejtette az igazságot, és utalt is erre Ronnak, szóval hogy kellett volna Harrynek emlékeznie arra, hogy sosem mondta ki előtte ilyen nyíltan?

Mert nem akartad őt megbántani – súgta a lelkiismerete.

Az, hogy ennyire kíméletlenül tette ezt meg... Harry csak arra tudott gondolni, hogy a haragja elhatalmasodott rajta. Az apró trükkök, amiket a lány alkalmazott nála, például, hogy megvesztegette a sajtót, miközben tudta, mennyire gyűlöli Harry az újságírókat... nos, Ginnynek egyszer sem lett volna szabad ilyet tennie, nemhogy újra és újra.

Harrynek pedig nem lett volna szabad bejelentenie, hogy szereti Dracót, legalábbis nem így, ilyen direkt módon.

De közölnie kellett vele; a lány elég hamar magához tért, a hangja borotvaélesen csengett, amikor megszólalt.

– Apropó, romantika, Dean és én együtt járunk. Ron említette?

– Ö... nem...

– Harry! – Hermione sietett be a szobába, Ronnal a sarkában. – Próbáltunk szólni neked a hálószobai kandallón keresztül.

Harrynek csak Ronra kellett néznie, hogy kitalálja a többit.

– Hadd találgassak. Próbáltatok... – a figyelmeztetni szó kissé erős lett volna, így, hogy Ginny is jelen volt. – Tudatni velem, hogy a húgod váratlanul beugrott?

– Igen, ja – felelte Ron, és olyan buzgón bólogatott, hogy Harryt egy lelkes kiskutyára emlékeztette. Nyilvánvalóan meg volt rémülve, hogy Harry a legrosszabbat gondolja majd Ginny jelenlétéről. Harry kis híján elnevette magát. Mintha elhinné, hogy Ron sosem ejtené így csapdába.

Vagy hogy Hermione benne lenne.

Ron még mindig bólogatott.

– Igen, tíz perce jött át, és azóta is próbáltuk elmondani neki, hogy a helyzet kínos lesz...

– Miközben én meg azt mondogattam nekik, hogy ne legyenek ilyen mulyák – szólt közbe Ginny. – Mindannyian felnőttek vagyunk, nem?

– És csak véletlen, hogy ma este ide jöttél? – kérdezte Harry.

– Ezen a héten látogatok meg mindenkit – felelte Ginny könnyedén. – Deannel. Tegnap Billéknél voltunk, azelőtt Percynél. Még emlékszel, hány bátyám van, ugye?

Draco egy kicsit ledermedt, és Harry arra gondolt, ez talán jelzés arra, hogy engedje el. Lehet, hogy Draco kissé bizonytalan az utóbbi időben, de az biztos, hogy nem akarná, hogy ez Harry baráti körében nyíltan látszódjon.

– Vagy mennyi maradt – tette hozzá a lány villanó tekintettel.

– Én is sajnálom, hogy meghalt, de ez nem Draco hibája volt – mondta Harry hevesen.

Draco Ginnyhez fordult.

– Elvesztetted a háborúban az egyik bátyádat? Nagyon sajnálom.

Ginny elég magas hangon válaszolt ahhoz, hogy szinte hisztérikusnak tűnjön.

– Nem elveszítettem, a te bandád ölte meg! Ja persze, sajnálod. Mikor veszítettél el bárkit is, akit szeretsz?

Harry arra gondolt, hogy a lány talán nem csak Fredre gondolt, amikor ezt megkérdezte.

Draco testhelyzetet váltott, és úgy állt, hogy a talárja válltól szegélyig tökéletes hullámokban omlott alá.

– Valószínűleg én is tudnék olyan szomorúsággal és bánattal teli történeteket mesélni neked, hogy még a te szíved is belesajdulna – felelte gúnyos hangon. – De van egy kis gondom az emlékezetemmel.

Ginny felszívta magát.

– Mit értesz az alatt, hogy még az én szívem is?

– Gyerünk, Gin, elég ebből! – szólt közbe Ron, a lány és Draco közé állva.

– Nem, azt akarom, hogy magyarázza el, mondja el, mit értett ez alatt!

– Tudod, hogy értette – felelte Dean. – Úgy értette, hogy túlmentél egy határon.

– Így van – tette hozzá Harry. – Draco nem ölt meg senkit a háborúban, még akkor sem, amikor ezt követelték tőle. Tégedmikor utasítottak utoljára arra, hogy ölj meg valakit, és közben fenyegettek azzal, hogy ha nem sikerül, a szüleid fognak meghalni?

Ginny kinyitotta, majd becsukta a száját anélkül, hogy egy szót szólt volna, de ez nem tartott sokáig.

– Ne merészeld, Harry! Ne merészeld! Sok mindent el tudok viselni, de azt már nem, hogy úgy beszélsz, mintha tisztelnéd Draco Malfoyt!

– Elkerülte a figyelmedet az, amikor azt mondtam, hogy szeretem őt? – kérdezte Hary gúnyosan. – Persze, hogy tisztelem!

– Azt hiszem, jobb lenne, ha mennénk – javasolta Dean halkan.

Ginny válasza az volt, hogy felszegte a fejét, és kimasírozott, a haja vad sörényként lobogott mögötte, amikor kinyitotta az ajtót, és a szél belekapott.

– Sajnálom – mondta Dean, összerezzenve, amikor az ajtó bevágódott. – Ron és Hermione próbálták elmondani nekünk, hogy nem alkalmas, de Ginny egyszerűen nem akarta őket meghallgatni. Habár akkor még nem volt mérges. Úgy tett, mintha már teljesen túl lenne rajtad, és minden rendben lenne. Még nevetett is, amikor Ron és Hermione elrohantak beszélni veled. Kár, hogy nem sikerült nekik. Nem hiszem, hogy bármelyikünknek hiányzott ez a jelenet.

– Én megpróbáltam meggyőzni Harryt, hogy érkezzünk egy kis elegáns késéssel – morogta Draco –, de ismered. Vagy legalábbis azt hiszem, ismered. Nem ragaszkodik a formaságokhoz, legalábbis baráti körben.

Dean kissé meglepettnek tűnt. Hogy ez a Draco hangjában levő kedvesség miatt volt-e, Harry nem tudta.

– Utol kellene érnem Ginnyt, mielőtt még jobban feldühödik – motyogta. – Malfoy, jól nézel ki, de végtére is, talán mindannyian boldogabbak lennénk, ha el tudnánk felejteni a háborút. Harry... öm, jó lenne, ha beszélgethetnénk egy kcsit. De most nem alkalmas. Majd valamikor küldök baglyot.

Harrynek sikerült megállnia, hogy reagáljon erre, de az igazság az volt, hogy a legközelebbi barátai okosabbak voltak annál, mintsem baglyot küldjenek neki. Ha ezt Dean nem értette, akkor Harry tényleg nem volt túl szoros kapcsolatban vele.

– Nos, ez kínos volt – jegyezte meg Draco, miután az ajtó halkan bezáródott Dean után.

– Ez enyhe kifejezés – motyogta Ron. – Sajnálom, Harry. Tényleg megpróbáltam elküldeni, mielőtt megérkeztek.

Harry megvonta a vállát.

– Nos, valahol igaza van. Mind felnőttek vagyunk. Túl kellene tudnunk lépni.

– Körbelátogatja a bátyjait, na persze – szólalt meg Hermione csípősen. – Tudta, hogy van rá esély, hogy itt leszel pénteken.

Harry halványan elmosolyodott.

– Akkor is jó lehet, ha valakinek annyi bátyja van, akiket meglátogathat.

– Ó, Harry... – Hermionénak szemlátomást fogalma sem volt, mit mondjon, úgyhogy elvette a vázát, amit Draco odanyújtott neki. – Nagyon szépek. Köszönöm. Felteszem őket az asztalra.

Egy pillanat múlva már vissza is ért, és olyan gyors volt, hogy Harry azon gondolkodott, talán attól tartott, hogy most meg Ron kezd bele valamibe. Ez igazából nem volt rossz tipp. Ron nem szerette Ginny makacs ellenségeskedését, de akkor sem látszott boldognak, amikor Harry nyíltan kijelentette, hogy szerelmes.

Azonban nem mondott inkább semmit. A három férfi csak csendben állt, és egymás helyett körbe nézelődött, míg Hermione vissza nem ért és arra ösztökélte Harryt és Dracót, hogy vegyék le a kabátjaikat.

– Nos. Azt terveztem, hogy valami könnyűvel kezdünk. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én most meginnék valami erőset. Ron, intézkednél, légy szíves? Van jégbe hűtött skót whisky.

– Jól hangzik – mondta Harry, ledobva magát egy székre, és eltakarta a szemét. – Jézusom, meg kéne már tanulnom, hogy hallgassak Dracóra. Ha csak három percet vártunk volna, ezt az egész jelenetet elkerülhettük volna.

– Talán mégsem – felelte Ron poharakkal zörögve, miközben kivette őket a szekrényből. – Ismered Ginnyt. Ha konfrontációt akar, akkor előbb-utóbb meg is kapja.

– Ó, kérlek, érezd magad otthon, Draco! – hallatszott Hermione barátságos hangja.

Harry kipillantott az ujjai közt, és káromkodni tudott volna, amikor meglátta, hogy Draco még mindig ott áll elveszve és nem találva a helyét. Szemlátomást nem tudta, hogyan reagáljon az „érezd otthon magad" felszólításra.

Hermione gyorsan kapcsolt.

– Ülj ide! – mondta, meglapogatva maga mellett a kanapét. – Arréb ülök, és úgy majd nem fogsz véletlenül hozzámérni...

Harry kis híján felhorkantott. Ezt a mondatot inkább a régi Draco szájából tudta volna elképzelni, de Hermione persze teljesen máshogy értette.

– Nem, minden rendben. Mondtam, hogy a bűbáj már lecsillapodott. Már nincs gond az érintéssel. Úgy értem, nem voltál épp a szobában, de Dean az előbb rázott kezet vele.

– Ó, ez csodálatos! – Hermione szeme meleg barnán ragyogott, miközben maga alá húzta a lábait, hogy szembe fordulhasson Dracóval, aki végül leült. Hermione felmosolygott a férjére, miközben az átadta neki az italát, majd visszafordult Dracóhoz. – Te is szeretnél whiskyt, vagy inkább valami mást?

– A whisky csodás lesz, de persze Harrynek el kell majd mondania, hogy igyam meg – mondta Draco vállat vonva. – Kérhetem jég nélkül?

– Természetesen. Azt akarjuk, hogy jól érezd magad itt. Szeretnénk, ha gyakran meglátogatnátok minket. Nem igaz, Ron?

A hangsúlya annyira vészjósló volt, hogy Harry kis híján megint felhorkantott. Nyilvánvalónak tűnt, hogy Hermione párszor már kioktatta Ront arról, hogy hogyan viselkedjen, most, hogy Harry és Draco egy pár. Nos, legalábbis most, hogy már tudta.

– Jah, hát persze – felelte Ron mogorván, de nem tűnt annyira kelletlennek. – Harry bármelyik barátja a mi barátunk is... vagyis Harry bárkije a mi bárkink is... ó, csessze meg! Érted, hogy értem. Megyek, hozom az italotokat.

Ron elfordult, de Harry még előtte észrevette, hogy elvörösödött az arca.

Harry nem akart időt pazarolni, felpattant, és csatlakozott Ronhoz a minibárnál. – Szép kis show volt – mondta halkan, hogy más ne hallja meg.

– Muszáj volt – motyogta Ron – Próbálok mindent megtenni, ami tőlem telik, Harry. És ne hidd, hogy könnyen megy. De olyan nincs, hogy eldobjalak, csak mert nem csípem az ízlésedet a férfiak terén.

– Kösz.

Ron ügyetlenkedett egy kicsit a jégfogóval, aztán feladta, és kézzel rakta a poharakba a jégkockákat. A whisky kilöttyent, amikor Harry kezébe nyomta a poharat, mielőtt belebámult egy másikba, amit Dracónak szánt. – Igen, azt hiszem, nem lenne sok értelme. Hamarosan úgyis elvész az újdonság varázsa, és szégyen lenne megszakítani a barátságunkat egy ilyen kis gyökér miatt, mint Malfoy...

– Elég legyen! – suttogta Harry. – Hagyd abba! Felfogtam, mit gondolsz, rendben? Nem akarom hallani.

Ron sóhajtott, és lógatta egy kicsit a fejét.

– Igen, tudom. Sajnálom. Nem akarok veszekedni veled. Semmin sem. De miről fogunk beszélgetni az ebéd alatt? Az időjárásról?

– Az jó lesz. – Harry megfogta a poharat, amit Ron neki nyújtott, és odament Dracóhoz, hogy maga adja át, és kiadhasson egy gyors utasítást, hogy igya meg. A picsába, remélte, hogy Draco nem hallott meg semmit.

Felesleges volt aggódnia; Draco és Hermione mélyen belemerültek az asztronómiáról való társalgásba. Úgy tűnt, Draco nem keveset olvasott a témában. De végül is a szobája tele volt a saját választású könyvekkel, most, hogy rendelhetett a kandallón keresztül, és nem kellett aggódnia az anyagiak miatt.

Mint kiderült, a vacsora alatti társalgás nem sokban különbözött attól, amit az italok ivása közben folytattak. Draco és Hermione sok mindent megvitattak a széles közös érdeklődési körükből, míg Ron főleg csak Harryvel beszélt. De nem volt kirekesztő, próbálta időről időre Dracót is belevonni a társalgásba. De mindannyian ismerték Ront, ebben soha nem volt túl jó.

Harrynek volt egy olyan érzése, hogy Dracót inkább szórakoztatta, mint aggasztotta Ron vele szembeni nyilvánvaló feszélyezettsége. Talán ez volt a legjobb, amit elvárhatott, és amúgy is, ha Draco nem jön ki Ronnal olyan jól, kárpótolja érte Hermione barátsága.

– Akkor tetszett a zongora? – hallotta egyszer csak Harry.

Hermione bájosan elpirult.

– Reméltem, hogy nem kérdezed meg. Próbáltam elmondani neked, hogy nem tudom használni...

– Á. Nem tartottad meg. – Draco elmosolyodott, de nem látszott rajta sértődés jele. – Nos, meg kell ígérned, hogy a pénzt olyasmire fogod felhasználni, amit igazán élvezni fogsz az otthonodban.

Hermione szedett magának még egy kis salátát, kérdőn Draco felé intve, hogy kér-e, de a férfi megrázta a fejét. – Nem adtam el a zongorát. Eladományoztam a háborúban elárvult gyerekek otthonának.

– Hja, mivel már úgyis megkaptuk a biztosítási pénzt az után, amit tönkretettél – tette hozzá Ron.

Draco arca maszkszerűvé vált, mintha gúnyt sejtene az utolsó szóban.

– Igen, Hermione említette a biztosítást. Nem tudtam, hogy az mi, de Harry elmagyarázta. Micsoda ez a háborús árvákkal?

– Nos, Malfoy, egy csomó ember meghalt, és ha megölsz egy csomó embert, akkor nagy valószínűség szerint lesznek köztük olyanok is, akiknek van gyereke, és...

– Ó, elég, Ron! – kiáltott föl Hermione. – Nem erre volt kíváncsi. Nem igaz, Draco?

– Halálfalók ölték meg a szüleiket, ugye? – kérdezte Draco, és a foga vacogni kezdett.

– Mindkét oldal megölt egy csomó embert – felelte Harry határozottan. – Háború folyt. Voltak, akik lista alapján kezdték ölni egymást.

Draco még döbbentebbnek tűnt, ahelyett, hogy megnyugodott volna, mint ahogy Harry szerette volna.

– Annyi sok árva van, hogy nem lehet mindegyiknek jó otthont találni?

– Nem erről van szó – mondta Hermione hirtelen letéve a villáját. – Sokan közülük halálfalók gyerekei, és a varázsvilág igen keveset tanult a hibáiból. Derék, becsületes polgárok is képesek a szüleik alapján megítélni a gyerekeket.

– Ez nem egészen ugyanaz, mint előtte...

– Miben különbözik ez attól, hogy pusztán a vére alapján ítélnek meg valakit? – kérdezte Hermione emeltebb hangon. – Miben, Ron?

– Nos, az emberek amiatt aggódnak, hogy úgy tűnik majd, a halálfalókkal szimpatizálnak, és például elveszíthetik emiatt a jó kis állásukat.

– Pont én beszélek. – Hermione keresztbe fonta a karját keskeny mellkasa előtt. – Nem mintha megpróbáltam volna befogadni egy ilyen árvát. Most még nem tudnék gyerekkel foglalkozni, nem, ha még mindig részt akarok venni a házimanók jogaiért való küzdelemben. Ron és én még pár évig nem akartunk családot alapítani.

Annyi bűntudat volt a hangjában, hogy Harryben együttérzés jelent meg.

– Nézd, ez senkinek sem a hibája – felelte, habár pont ő beszélt, amikor folyton saját magát hibáztatta, hogy egy csomó ember meghalt a háborúban. – És tapasztalatból mondom, nem jó olyan családba helyezni egy gyereket, amelyik neheztel rá, vagy akár fél tőle. Én már átéltem ezt. És persze, hogy nem állsz készen erre. Én sem lennék. Amikor azt hittem, hogy Ginny és én összeházasodunk, én sem gondoltam rá, hogy pár évig gyereket vállaljunk.

– Tudom. Őszintén nem is akartam felhozni a háborút. – Hermione szipogott egy kicsit. – Desszertet valaki? Beugrottam egy pékségbe hazafelé és vettem pár isteni képviselőfánkot.

– Segítek felszolgálni – ajánlkozott Draco, pont akkor felállva, amikor Hermione is.

Ron megforgatta a szemét, amikor Draco már elhagyta a szobát.

– Tudom, hogy nem önmaga, de akkor is, ez a segítőkészség már kicsit sok.

– Nem csak az amnéziája miatt segítőkész – felelte Harry, amikor letette a vizespoharát. – Ismer egy rakás háztartási bűbájt. Úgy értem, egyértelműen profi bennük. Nem tudom, hogy pontosan miért, de azt hiszem, ennek köze lehet ahhoz, hogy nem akar házimanókat maga körül.

– Tessék?

Harry elmosolyodott.

– Nem hinném, hogy felszabadítani akarta volna őket, semmi ilyesmi. Inkább aról van szó, hogy nem akart a mágiájuk közelében lenni. Nos, tudod.

Ron furcsállva nézett rá.

– Egy Malfoy, aki idegenkedik a házimanóktól? Nem, nem tudom.

Ó, hát persze. Amikor Harry ezt megbeszélte Hermionéval, Ron fent zuhanyozott.

– De igaz. Vagy az volt. Úgy értem, először, amikor meglátogattuk a szüleit, a manókkal mindent kézzel szolgáltattak fel, ha esetleg Draco allergiás lenne a mágiájukra, vagy ilyesmi. De aztán baj nélkül snookereztek egy manómágiával kezelt asztalon, szóval szerintem a mágiájuk már nem zavarja őt... Mi az?

Ron a fejét rázta.

– Nos, orrontó furkász legyek. Az a seggfej tényleg hallhatatlan lehetett!

Harry szeme résnyire szűkült.

– És mi alapján jutottál erre a megállapításra?

– Az alapján az apróság alapján, amit házasságnak hívnak – felelte Ron fontoskodó hangon. – Az asszony és én egyszer-egyszer váltunk pár szót arról, hogy mi jár a fejében mostanában, és...

– Seggfej.

Ron elvigyorodott.

– Nos, mondjuk úgy, hogy Hermione nem hallhatatlan, úgyhogy annyit beszélhet, amennyit akar. És meg is teszi. Ezt elhiheted...

– Hallottam ám – szólt ki Hermione a konyhából nevetve.

Ron vigyora még szélesebb lett.

– Mi van a hallhatatlanokkal? – kérdezte Harry.

– Nos, arra gyanakodott, hogy ő is az volt. Tudom, hogy ezt már átbeszélte veled. De nem volt okom elhinni, hogy igaza van. Azonban most, hogy említetted a manós dolgot, értelmet nyer. Figyelj, néhány fickó, akivel együtt dolgozom, mondott valamit arról, hogy egyes varázslók nem akarják, hogy úgymond „idegen mágia" legyen körülöttük.

Harry előre hajolt és bólintott, kimutatva, hogy érdekli a dolog.

– Úgy értik, nem varázsló mágia.

– Igen. Most persze senki sem tudhatja biztosra, ki dolgozik a Misztériumügyi Főosztályon, de néha meg lehet állapítani, ha tudod, hol keresd az infókat. A hallhatatlanok, legalábbis néhányan közölük, idegesek lesznek a koboldok közelében és azt kérik, hogy varázslók vigyék őket a széfjeikhez, és hallottam, hogy páran a manókat sem kedvelik.

Harry visszadőlt, hogy átgondolja a dolgot, de aztán vállat vont. Már egy ideje tudta, hogy Draco hallhatatlan lehetett.

– Ennek az irtózásnak – folytatta Ron, hüvelykujjával a pohara szélén körözve – fogadjunk, hogy köze van a kutatáshoz, amit odalent folyik. A hallhatatlanoknak makulátlanul kell tartaniuk magukat, vagy valami ilyesmi. Tisztán kell maradjon a varázslómágiájuk... mert talán azt vizsgálják, hol vannak ennek a határai, és bármilyen érintkezés a manó- vagy koboldmágiával megkérdőjelezheti az eredményeiket.

Ez tökéletesen értelmesen hangzott. Annyira, hogy Harry arra gondolt, ezt ő maga is összerakhatta volna.

Ron felhorkantott.

– Hányszor kell elmondanom, hogy alábecsülöd a sakkozós dolgot?

Harry pislogott.

– Mit?

– Nézz szembe a ténnyel, haver. Nem Hermione az egyetlen, aki képes logikusan gondolkodni...

– Csak nem bírom elhinni, hogy nem jöttem rá erre magamtól.

– Ó. – Ron felemelte a poharát, mintha beszédet akarna mondani. – Nos, ez a te bajod.

– Köcsög.

Ron ivott erre, és pár pillanat múlva Harry is.

– Itt is volnánk – mondta Hermione vidáman, miközben kinyitotta a konyhaajtót Dracónak, aki négy tányér képviselőfánkot egyensúlyozva jött ki. – A desszert tálalva.

– És te is egyél belőle! – mondta Harry halkan, amikor Draco leült.

Ron bekapott egy falatot, és olyan kifejezés ült ki az arcára, amit egyértelműen orgazmikusnak lehet jellemezni.

– Ó, édes Merlin! Ez nem is igaz. Mit tettél a csokiszószba, Hermione? Egyáltalán nem olyan íze van, mint annak a mosléknak, amit venni szoktál...

– Draco készítette a szószt – felelte Hermione, a férjére pillantva. Harry arra tippelt, hogy nem tetszett neki a csokoládészósz választására tett megjegyzés.

– Ühüm, a legtöbb este főzök Harrynek – mondta Draco, és alaposan lenyalta a villáját. Harry nem gondolta, hogy a mozdulatot provokatívnak szánta volna, de akkor is az volt. Harry megmozdult a székében, mert a nadrágja hirtelen túl szűknek tűnt ágyéktájon.

– Dracónak kölcsön kellett kérnie a pálcámat – folytatta Hermione, ezúttal nyíltan kritizáló hangon. – Azt mondtad neki, hogy hagyja otthon a sajátját?

Harry felszívta magát.

– Persze, hogy nem! Rászokott, hogy nem hordja, amikor elhagyjuk a házat.

– Miért lenne rá szükségem? – mosolygott Draco szelíden. – Mindig Harryvel vagyok.

Hermione orrlyukai kitágultak.

– Mi van, ha elszakadtok egymástól egy ilyen alkalommal? Felismerhető vagy, ezt említette már Harry? A Minisztérium mindent megtett, hogy elvegye az emberek kedvét az önbíráskodástól, de attól még elképzelhető, hogy egyszer meg kell magadat védened, Draco!

– Biztos vagyok benne, hogy itt nem...

Ron hahotázott.

– Nos, ez egyszer s mindenkorra bebizonyította, hogy tényleg elvesztetted az emlékezetedet!

Draco szeme mintha jégszilánkokat szórt volna, amikor Ronra nézett.

– Arra célozgatsz, hogy valaki ennél az asztalnál szeretne ártani nekem?

– Nem, én arra célozgatok, hogy fénykorodban egy kis mardekáros szarházi voltál, és előbb vágtad volna fel a saját ereidet, mint hogy megbízz bárkinek a jóságában és kedvességében – felelte Ron. – És jobb, ha senki sem vitatkozik velem, mert mindenki tudja, mi az igazság.

– Nézd, az, hogy mardekáros, nem jár együtt azzal, hogy szarházi – mondta Harry, mert nem tetszett neki, ahogy Ron összevonta a két fogalmat. – Piton is mardekáros volt.

– És ő is szarházi volt, ez olyan biztos, mint hogy itt ülök.

– De voltak érdemei, ami miatt ezt elnézhettük neki – mondta Hermione halkan.

– Igen, persze. De attól még minden porcikájában mardekáros.

Harry úgy határozott, hogy ideje elmondani nekik. Nem mintha azt hitte volna, Ron eldobja majd a barátságukat emiatt. A pokolba is, ha Ron el tudta fogadni, hogy Harry dobta Ginnyt és helyette Dracóval jár, akkor kétségtelenül bebizonyította, hogy ezt a hírt is kezelni tudja majd.

– Engem is majdnem a Mardekárba osztottak.

– Az nem lehet!

Hermione kissé oldalra dönötte a fejét, úgy tanulmányozta Harryt, miközben göndör haját a füle mögé tűrte.

– Szerintem is van pár mardekáros vonásod, igen. De inkább vagy rendes griffendéles.

– Csak azért lettem az, mert így döntöttem.

– Nos, ki a büdös franc választaná azt, hogy mocskos mardekáros legyen, azt szeretném én tudni! – Ron hirtelen felkiáltott; Hermione nyilván belerúgott. Erősen. – Öm... nem bántásból.

Draco hűvös haragja tökéletesen eltűnt.

– Miért sértődnék meg? Amint nagyon helyesen megjegyezted, nem emlékszem semmire ezzel a Mardekárral kapcsolatban. És már tudtam róla, hogy mi négyen nem voltunk jó barátok az iskolában.

– Az enyhe kifejezés...

– Elég legyen, Ron! – szólt rá Harry.

– Jó, oké.

– Ne járkálj többet a pálcád nélkül! – mondta Hermione határozottan, amikor Draco felé fordult. – Sosem tudhatod, mikor lesz rá szükséged. Harry, te mondd neki!

– Azt akarom, hogy mindig vidd magaddal a pálcádat, amikor elhagyjuk a házat, igen – mondta Harry. – Még akkor is, ha csak Hollóbércre megyünk. Ronnak igaza van... nem jellemző rád, hogy otthagyod valahol a pálcádat.

– Semmilyen varázslóra nem jellemző, akit ismerek – tette hozzá Ron. – Talán ez egy újabb szokás, amit a hallhatatlanoknál vett föl, nem gondoljátok? Habár azok a fazonok mindig maguknál hordják, amikor a bankba jönnek, szóval... talán mégsem.

Hermione hangja nagyon gyengéd volt.

– Biztos vagyok benne, hogy nehéz lehet egyszerre varázslónak és rabszolgának lenni.

– Ó, nem az. Elég természetesnek és helyénvalónak érződik. Szeretem Harryt szolgálni.

– Igen, nos, akkor tudsz jól szolgálni, ha mindig, mindig magadnál tartod a pálcádat, amikor elhagyjuk a házat – mondta Harry szigorúan.

– Nem kell kétszer mondanod. Tudod, hogy minden parancsodat teljesítem.

Hermione, ahogy Harry észrevette, kicsit kellemetlenül érezhette magát, amikor hallotta Dracót így beszélni. De a pokolba is, először még Harry is utálta ezt. Valahol menet közben hozzászokott. Egyszerűen csak természetessé vált.

És boldog volt ezzel, ahogy a dolgok alakultak, és Draco is, szóval ki volt Hermione, hogy ítélkezzen?

Harry figyelmen kívül hagyta az akadékoskodó kis érzést az agya leghátsó zugában, ami azt súgta, hogy Draco csak azért boldog, mert nem ismer semmi jobbat, mivel az emlékezetkiesés és a bűbáj eltorzította azt, ahogy Harry Potterről gondolkodott.

Ron a kviddicsről kezdett beszélni, habár elkerülte Ginny csapatának említését, és Harry hálásan követte őt ebben. Elég dráma jutott már aznap estére.

Akkor még nem is sejtette, mi következik.

Nagyjából egy órával később Harry és Draco elmentek. De ahogy hazaértek, Harrynek eszébe jutottak a kabátjaik.

– Visszamegyek értük – ajánlkozott Draco azonnal. Lelkesen szolgálni akart, mint mindig.

– Nem tudsz hoppanálni, hacsak nem ez a ház a cél – mondta Harry meglepve, hogy Draco elfelejtette ezt.

– Lehet, hogy tudok. Azóta nem próbáltuk ki, hogy a bűbáj lenyugodott, nem igaz? Talán most már érti, hogy nem szöknék el tőled.

– Majd legközelebb kipróbáljuk, amikor Holóbércre megyünk – döntötte el Harry. – Amúgy sem hiszem, hogy Ron védőbűbájai beengednek téged, ha egyedül mész. Átugrom gyorsan, és már itt is vagyok, olyan lesz, mintha el se mentem volna.

– Ha visszajössz, teszek róla, hogy elmenj! – Draco Harryhez lépett, és a kezét a tarkójára téve közel húzta őt magához, szokás szerint az ajkával közvetlenül az ő ajka előtt beszélve. Ez mindig felkorbácsolta Harry vágyait. – Sőt, mi lenne, ha holnap reggelre hagynánk a kabátokat, és velem mennél el, hmm? Itt és most, a nappali padlóján, anyaszült meztelenül...

Harry egy csókkal elhallgattatta, aztán enyhén eltolta magától.

– Menj fel, és ott várj rám! – mondta elfúlva.

– Meztelenül?

– Nem. – Harry birtoklónak érezte magát. Méghozzá állatias módon. – Én akarlak levetkőztetni. A fogaimmal.

Draco megnyalta az ajkát.

– Talán szerencsém lesz és meg is harapsz...

– Megharaplak, és nyoma is marad – ígérte Harry. – Most menj! Fel!

Draco nem pazarolt el egy másodpercet sem, azonnal engedelmeskedett.

Harry végül egy kicsit fülledt légkörbe hoppanált, Ront és Hermionét a saját intim jelenetükben kapva el. Hermione blúza teljesen ki volt gombolva, Ron keze a mellén, amit csak egy csipkés, barackszínű melltartó takart.

– Elnézést! – hebegte Harry, felkapva, amiért jött. – Elfelejtettem a kabátjainkat. Már megyek is!

– Legközelebb kopogj! – kiáltotta Ron, amikor Harry megpördült, hogy távozzon.

Egyenesen Draco elsötétített hálószobájába hoppanált, és azonnal magához húzta a férfit. Mmmm, milyen finom íze volt Dracónak. Harry belehajolt a csókba, és úgy érezte, hogy ezt akár örökké tudná csinálni, csak csókolózni, csókolózni és csókolózni...

Éles, metsző hang szakította félbe az élvezetét.

– A fenébe! – mondta Harry, a hajába túrva, miközben elhúzódott. – Azt hittem, már megszabadultam attól a hülye macskától!

– Még mindig elmehetünk Hollóbércre...

Az utolsó két szótól Harrynek eszébe jutott a vacsora alatti beszélgetés.

– A pálcád nélkül nem. Apropó pálca, miért nem hajolsz ki az ablakon, és szórsz ki egy Aguamentit, Draco? Attól majd befogja a macska.

Draco lenézett az összekulcsolt kezére.

– Én... öm, a pálcám még mindig odalent van, ahol hagytam, miután elővarázsoltam a virágokat Hermionénak.

Harry felháborodva nézett rá.

– Mindig legyen kéznél. Ezt tudod is, Draco. Vagy legalábbis tudtad. – Harry sóhajtva húzta elő a saját pálcáját, és meglendítette. – Invito Draco Malfoy pálcája!

Valahol a folyosón egy ajtó kivágódott. Harry elkapta a pálcát, amint a kezébe repült, és Draco kezébe nyomta.

– Most már ne hagyd többet szanaszét! Ha elhagysz egy szobát, vidd magaddal!

Draco egy pillanatig nem szólalt meg.

– Ez... ez nem az én pálcám. Idegennek érzem...

Harry zavartan kiszórt egy Lumost. Amint jobban látott, megértette.

– Ó, ez a galagonyapálca. Úgy értem, ez az, amit annak idején használtál.

Draco egyik kezéből a másikba vette, aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül összeszorította a szemét, a vonásai megfeszültek, és egy mély, fájdalmas nyögés hagyta el a száját.

– Mi az? – kérdezte Harry rémülten. Lehet, hogy a pálca, amit egy másik varázsló birtokolt, sérülést okozott valahogy az eredeti gazdájának? – Draco, mi az? Mi a baj?

Draco térdre esett, a kezével eltakarta az arcát, és felordított, a hangja elnyomta a macskáét, ami még mindig odakint nyivákolt.

A szobában az apróbb tárgyak remegni kezdtek a helyükön, habár Draco semmilyen bűbájt nem szórt ki. Legalábbis szándékosan nem.

Egy könyv felrobbant, a lapok darabjai szerteszét repültek. Az egyik eltalálta Harry arcát, és megvágta.

Harry odarohant Dracóhoz, és átölelte őt, próbálva megnyugtatni. De ugyanaz történt, mint a zongoránál, Dracónak kimondhatatlan fájdalmai voltak, a mágiája elszabadult, ahogy üvöltött, üvöltött és üvöltött.

– Minden rendben, Draco! – kiáltotta Harry. – Minden rendben!

Ez magához térítette Dracót, bármi is történt vele az előbb. Abbahagyta az üvöltést, és helyette nevetni kezdett, mély, keserű hangon, amely körbevette Harryt, miközben a papírdarabok hirtelen abbahagyták a repkedést és leestek a földre.

– Nem, nincs rendben – felelte nyers hangon. – Semmi sincs rendben. Már soha semmi nem lesz rendben.

Harry közelebb húzta magához.

– Majd én segítek. Bármire is van szükséged, én...

Draco kitépte magát Harry öleléséből, és még térdelve elhátrált tőle.

– Ezen nem tudsz segíteni.

– Megpróbálhatom...

Draco szeme kinyílt, és a benne tükröződő kifejezés... rémisztő volt. Nem volt jobb szó rá. Kemény, gyűlöletteli ezüstként ragyogott. Mielőtt még Draco egy szót is mondhatott volna, Harry kiolvasta belőlük az igazságot.

– Pont úgy el vagy telve magadtól, Potter, ahogy mindig is.

Potter. Harry összerezzent.

– Emlékszel.

Draco nyelt egyet, a pálca még mindig a kezében volt, miközben maga köré fonta a karjait és megrázkódott.

– Igen – felelte hosszú szünet után. – Mindenre. Bassza meg, Bassza meg! Bár halott lennék!

– Ne mondd ezt! – mondta Harry. Előrébb szeretett volna húzódni, és újra a karjába zárni Dracót, de nem merte. Nem volt biztos benne, hogy Draco örülne neki.

Igazából Draco fájdalmas és keserű arckifejezéséből ítélve Harry biztos volt benne, hogy még el is lökné magától, vagy rosszabb.

– Ne mondd meg nekem, mit mondjak! – kiáltotta Draco. – De ha tényleg azt akarod, hogy ne mondjam, hogy bár halott lennék, akkor természetesen engedelmeskedek, gazdám.

– Nem – felelte Harry szánalomra méltóan. – Mondhatsz bármit, amit akarsz.

– Nagyon szépen köszönöm – morogta Draco kivillanó fogakkal. Aztán a haragja mintha eltűnt volna, és a férfi összegörnyedt, a szeme pedig megtelt könnyel, mielőtt még elfordult volna Harrytől.

Ó, egek. Harry alig bírta elviselni ezt. Látni Dracót, ahogy ennyire szenved, ő pedig nem tud rajta segíteni... Kín volt, és az csak tovább rontott a helyzeten, hogy még mindig félt odanyúlni és megérinteni Dracót. Még csak próbálkozni sem lenne értelme. Draco nem fogadná el tőle a vigasztalást, most nem. Pottertől nem.

– Kérsz egy kis vizet, vagy... – Harry elhallgatott, mielőtt mondhatott volna még valami agyatlanságot. Hogy segíthetne ezen a víz? Draco rabszolga volt, és nem akart az lenni. Draco gyűlölte Harryt, és ennek ellenére együtt kellett vele élnie. Draco inkább halott lett volna.

– Sajnálom – mondta Harry végül. Nem tűnt helyénvalónak úgy mondani ezt, hogy nem tartja közben a karjában Dracót, de azért megtette. – Nem akartam ezt tenni veled, tényleg nem. Talán nem emlékszel arra, hogy beteg voltál, de magas lázad volt, és majdnem meghaltál, és a szüleid arra gondoltak, hogy csak az tarthat téged életben, ha igényt tartok rád és... Egek, Draco. Tényleg sajnálom.

– Csak... csak... – Draco szavait annyira elnyomta a sírás, hogy Harry alig értette őket. – Csak... Nem bírok most erre gondolni... Bassza meg, azt hiszed, ez számít?

– Nem számít? – kérdezte Harry értetlenül. Nem tudta, hol vesztette el a fonalat, de minden bizonnyal elveszíthette. – Nem akarsz a rabszolgám lenni...

Draco megpördült, kezeivel a pálcáját markolva, egy-egy kézzel a végeinél. Úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban el akarná törni.

– Miért ne akarnék az lenni? – vicsorgott. – Hiszen én tettem ezt saját magammal!

Ha Harry eddig össze volt zavarodva, akkor most már tökéletesen tanácstalan lett.

– Te tetted ezt magaddal?

– Igen – felelte Draco jéghideg hangon, gyűlölettől csöpögve. – És most, ha nem bánod, gazdám, szeretnék egyedül lenni.

– De mi okból...

– Kifelé, kifelé, kifelé! – ordította Draco, és hirtelen előrelendítette a karját, olyan módon tartva a pálcáját, amit Harry túlságosan jól ismert. – Tűnj el, mielőtt megátkozlak, mert a szívroham, ami ebből következne számomra, most túlságosan csábító! A kurva életbe, hagyj már magamra!

Harry nem akarta. Segíteni akart.

De nyilvánvalóan semmit sem tehetett.

– Kifelé! – ordította Draco, és miközben talpra vergődött, újabb könyv robbant fel, ahogy próbált uralkodni magán.

Harry megfordult, és az ajtóhoz ment, kilépve a szobából, mielőtt megszólalt volna.

– Csak szólj, ha szükséged van valamire. Én... itt leszek, Draco. Bármire is legyen szükséged.

Draco csak rámeredt, jeges tekintettel, rászegezett pálcával, míg Harry el nem fordult és el nem ment.

Az ajtó rettenetes robajjal vágódott be mögötte.

Három másodpercig Harry semmit sem hallott.

Aztán Draco zokogásának hangja szinte darabokra szaggatta.

Harry lecsúszott a földre, nekidőlve a falnak Draco szobája mellett, a kezével végigsimítva a vakolaton. Egek, azt kívánta, bár keresztül tudna olvadni a falon, hogy Dracóval legyen. Nem kellene külön lenniük ilyenkor. Odabent kellene most lennie, és átölelnie Dracót, magához szorítania, segítenie rajta.

De nem tehette.

Draco nem akarta.

Harry csak annyit tehetett, hogy kint ült a folyosón, és a szíve ezernyi apró darabra tört, ahogy Draco fájdalmas sírását hallgatta.