– Legkésőbb négyre? – kérdezte Draco harapósan, abban a minutumban, hogy Harry a konyhába lépett.

Harry lepillantott az órájára.

– Ó. Sajnálom. Azt hiszem, elvesztettem az időérzékem.

– Az eszedet is elvesztetted?

– Tessék?

Draco nem igazán nézett rá; lefelé meredt, ahogy a melegítőbűbájt állította be valamiféle szósz alatt, de erre a kérdésre felkapta a fejét és megvillant a szeme.

– Mindig úgy beszélsz, mintha a munkád fontos lenne a számodra, és mintha már személyes fontossága is lenne annak, hogy a miniszter ne csalódjon abban, hogy hogyan vezeted a főosztályt. Most viszont iszol munka közben? És ráadásul olcsó whiskyt.

Harry csak pislogott.

– Honnan tudod...

– Érzem a szagát. – Draco hátat fordított, és teátrális mozdulatokkal kivett valamit a hűtőből. – Bűzlesz.

– Nem is bűzlök – felelte Harry nevetve, noha egy része kicsit zavarban volt Draco viselkedésétől. – És nem munka közben ittam. Az utóbbi egy órát a Foltozott Üstben töltöttem Ronnal.

Draco bevágta a hűtőajtót.

– Aha.

Harry megvonta a vállát, és a hajába túrt.

– Mi van veled? Tudod, hogy az irodámba hop-utazott, miután elment innen.

– Azt hiszem, nem számítottam rá, hogy egyedül kell majd megbirkóznom vele – mondta Draco feszült hangon.

Harry megdermedt.

– Öm... csinált vagy mondott valami?

Draco orrlyukai kitágultak.

– Nos, lássuk csak. Eljött és abszolút mozdulatlan és néma maradt? Nem.

– Valami olyat, amivel felidegesített!

– Nem.

– Nem hiszek neked.

– Akkor vedd figyelembe a tényt, hogy ha hazudtam volna, akkor most épp térdre esnék a kíntól.

– Ezt nem tudhatjuk – felelte Harry lassan. – Nem hazudtál nekem, mióta a bűbáj lecsillapodott, nem igaz? Talán most már tudsz. Miért nem próbálod ki, hogy megtudjuk?

– Nem gondolnám, hogy szívrohamközeli élményre vágynék közvetlenül a szüleim megérkezése előtt.

A hangja enyhe remegése elárulta Dracót.

– Erről van szó! – kiáltott fel Harry, ahogy hirtelen minden értelmet nyert. – Ideges vagy! Ideges vagy, amiért a szüleid meglátogatnak itt! De miért, Draco? Te akartad, hogy eljöjjenek, én pedig azt hittem, nem szégyelled, ahogy élünk... – Harry körbenézett a konyhában, próbálva Lucius Malfoy szemével nézni.

– Ó, én nem szégyellem, nem.

– Akkor miről van szó?

– Csak menj és zuhanyozz le, rendben? Szarul festesz.

Harry bólintott, de visszafordult, amikor eszébe jutott valami.

– Úgy nézel ki, mintha fürödtél volna.

– És akkor?

– Ron azt mondta, hogy amikor beugrott, még mindig zilált voltál. – Harry egy kissé elpirult. – Azt mondta, szex szagú voltál. Öm... miért nem fürödtél le, miután munkába indultam?

– Arra gondoltam, talán nem muszáj a nap minden pillanatában tökéletesen szalonképesnek lennem, és történetesen szeretem magamon az illatodat, de ha a viselkedésem sért téged vagy a drágalátos barátodat, akkor természetesen...

– Nyugalom. Csak meglepődtem. Általában olyan igényes vagy.

– Nem vagyok. Ezt úgy hívják, megfelelő ápoltság; olyasvalami, amit te nem ismersz!

Aucs. Harry nem tudta, Draco miért reagálta túl ezt az ártatlan kérdést, de úgy döntött, hogy mivel mindjárt megérkeznek Malfoyék, az lesz a legjobb, ha elsimítja a dolgokat.

– Nézd, csak arról van szó, hogy kicsit megbonyolította a dolgokat a Ronnal...

– Meghiszem azt – felelte Draco hűvösen, és a pálcája sebesen járt a levegőben, ahogy kiszórt egy sor bűbájt. A sótartó felemelkedett a pultról, és beleszórt egy keveset a szószba, ami azonnal elkezdte megkavarni magát, noha nem is volt benne kanál.

Ez a mágia színtiszta pazarlása.

A mágia pazarlása.

Harry nevezte így Dracót régebben, de nem volt igaz. Most már tudta, még ha Draco olyasmikre is varázslatot használt, amiket mugli módszerrel is éppolyan könnyen meg lehetett csinálni.

– De elsimítottam – mondta Harry halkan. – Most már minden rendben, Draco. És minden rendben lesz a szüleid látogatásával is. Ne légy ideges!

– Nem vagyok az. – Draco végigmérte Harryt. – Lezuhanyoznál? És moss fogat!

– Megyek már, megyek – felelte Harry feltartva a tenyerét, viccesen megadást mímelve.

Ám észrevette, hogy Draco még csak el sem mosolyodott.

* * *

– Milyen elragadó otthona van, Mr Potter – mondta Narcisa Malfoy, amikor belépett a bejárati ajtón, és halvány ezüst talárja finoman meglibbent. A hangja maga volt a kedvesség és bűbáj, és úgy tűnt, azt keresi, mit tudna megdicsérni a házon. Mindegy, mit. – Milyen... barátságos. És a szomszédság is milyen...

– Mugli – mondta Draco habozás nélkül, miközben becsukta az ajtót az apja mögött, aki a szokásosnál is faarcúbb volt. – Kétségtelenül zavar, igaz?

– Ó, nem, természetesen nem – csacsogta Narcissa ugyanabban a fesztelen hangsúlyban, amit akkor használt, amikor arról beszélt, hogy Draco randevúi után kémkedett. A nemlétező randevúi után.

Nos, most már Harry átlátott rajta. Narcissa Malfoy kiváló hazudozó volt, a hangja olyan sima, mint a bársony, a viselkedése pedig tökéletesen laza, de most, hogy Harry kicsit jobban megismerte, tudta, ez azt jelenti, hogy az asszony tervez valamit.

Persze ezt amúgy is tudta volna. Az, hogy Draco muglikörnyezetben lakik, nyilván zavarná!

– Igazán? – morogta Draco meg sem próbálva elrejteni a kétkedését. – Tudod, emlékszem a gyerekkoromra. Egyre jobban és jobban. Vasárnap délutáni kiselőadások a vérvonalunkról a keleti kertben, mond ez neked valamit?

Narcissa megdermedt.

– A családtörténetünk. Hibáztatsz, mert azt akartam, hogy ismerd a származásodat?

– Nem csak a Black és a Malfoy vonalat kellett bemagolnom – vágott vissza Draco.

– Draco... – Narcissa hosszan és mélyről jövőn felsóhajtott.

Mr Malfoy hirtelen két hosszú lépéssel odaállt Draco elé.

– Anyád csakis a legjobbat akarta neked. Anyád is és én is. Mi másért mondtuk volna, hogy barátkozz ezzel annak ellenére, hogy félvér? – Malfoy megvetően pillantott Harryre, aztán megint Dracóhoz fordult. – Terád gondoltunk; hogy mi történne veled, ha a bűbáj valaha is életre kel.

Draco szeme résnyire szűkült.

– És mit gondoltál akkor, amikor soha nem engedted meg, hogy olyan gyerekkel játsszak, aki nem aranyvérű, apám? Ez mennyit segített abban, hogy később összebarátkozhassak Harryvel? Tudod, hogy már a legelső alkalommal megsértettem, hogy beszéltem vele?

– Úgy gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha minden eshetőségre felkészítelek – felelte Malfoy. – Merlin szerelmére, Draco! Mi lett volna, ha ez a nyavalyás Res mea es nyugalomban maradt volna, ahogy az én esetemben is, és az apám esetében és így tovább? Anyád és én azt akartuk, hogy egy olyan világban élj, amelyben a megfelelő fajta varázsló uralkodik, és hogy készen állj és képes legyél elfoglalni a helyed egy ilyen világban!

– Tudsz róla, hogy minden szó, amit kimondasz undorítóbb, mint az azt megelőző?

Lucius Malfoy Harryhez viharzott.

– Mit művelt vele, Potter?

Harry idegesen felnevetett. Draco legutolsó kérdése még őt is megriasztotta.

– Nem mostam át az agyát, ha erre gondol. Igazából Draco és én még csak nem is szoktunk ilyesmikről beszélni.

– Semmi baj, Lucius – mondta Narcissa halkan, miközben közelebb lépett, hogy kezét a férje karjára tegye. – Draco hozzá van kötve. Egy félvérhez. Ő csak reagál erre a tényre, és a körülményeket tekintve, nem is baj.

– Nem baj? – Malfoy elhúzta a száját. – Én nem arra neveltem, hogy így gondolkodjon!

– Nem, te arra nevelted, hogy olyan világban éljen, ahol az aranyvérűek kiváltságosak. – Narcissa halványan elmosolyodott; a mosolya vágyakozó volt. – Ugyanúgy, ahogy téged is és engem is neveltek. De Lucius, mindazok után, amik történtek, már nem abban a világban élünk. – Diszkréten várt egy kicsit. – Hmm?

Malfoy nem válaszolt, amit Harry őszintén áldásnak érzett. Valószínűleg olyasmit mondott volna, hogy mennyivel jobb világ lenne, ha Voldemort nyerte volna meg a háborút. Amilyen hangulatban volt Draco, ez valószínűleg alaposan felzaklatta volna.

Habár a mostani hangulata is különös volt. Harry nem tudta, mi okozhatta. Az egy dolog volt, hogy a Res mea es hatására Harry védelmére kelt. De miért provokálja a szüleit amiatt, ahogyan nevelték őt?

– Elvehetem a kabátjaikat? – kérdezte Harry, remélve, hogy megtöri a szobában eluralkodott feszült légkört. Valakinek muszáj volt; Draco még mindig az apjára meredt.

– Lucius – súgta Narcissa, miután levette a sajátját. A karkötője ékkövei megcsillantak a karján, amikor átadta a kabátot Harrynek.

– Igen, persze – válaszolta a férfi, kibújva a ruhadarabból. Esetlenül odaadta Harrynek. – Erről jut eszembe, Potter. Arra gondoltam, valószínűleg nincs házimanója, és mivel Draco szemlátomást nem reagált rosszul a snooker asztal manómágiájára, szeretnék felajánlani önnek egy házimanót itteni használatra.

Harry azonnal Dobbyra gondolt, és megrázta a fejét.

– Ha akartam volna házimanót, megkértem volna Siport, hogy hagyja ott a Grimmauld teret, amikor megvettem ezt a házat. De... számára az az otthon, még ha én magam nem is tudom annak tartani.

– Ó, milyen csodálatos – mondta Narcissa olyan hangon, mintha intenzíven keresné, mivel bókolhatna. – Több birtoka is van.

– Egyik házamat sem nevezném birtoknak...

– Az a lényeg, Potter, hogy amikor még ezt a házat vette, egyedül élt, és feltehetően kevesebb tennivaló akadt a házimunkában és a fenntartásával – vágott közbe Malfoy. – Most viszont már két férfi él együtt, és mivel Dracónak fogalma sincs a háztartási bűbájokról...

– Most csak viccel, ugye? – kérdezte Harry, nem kicsit meglepve, milyen kevéssé ismeri Lucius Malfoy a saját fiát. – Draco egy rakás háztartási bűbájt ismer. Még taníthatná is a témát!

Lucius arca az előbb még a haragtól vöröslött, de ettől a hírtől egyszeriben kiszaladt belőle a vér, és elsápadt. A fiához fordult, és reszelős hangon megszólalt.

– Draco?

Draco szeme résnyire szűkült; a tekintete olyannak tűnt Harry számára, mint amikor egy cápa vérszagot orront.

– Igen, tudom, hogyan használjam a mágiát főzésre és takarításra. Nyilvánvalóan ismertem ilyesmiket már azelőtt is, hogy Harry hazahozott volna magával, és el tudom képzelni, mit gondolhatsz erről. Nem igazán gazdag, aranyvérű varázslóhoz illő időtöltés, nem igaz?

Lucius megköszörülte a torkát.

– De hol tanultál ilyesmiket?

– Nem emlékezhetek, vagy igen? – Draco mosolya egyértelműen gonosz volt. – De végül is nem olyan nehéz kikövetkeztetni. Úgy tűnik, egy ideig allergiás voltam a manómágiára. Szerinted ki főzött és takarított Hollóbércen?

– Erre nem gondoltam...

– Nos, ez a te problémád, nem igaz? – kérdezte Draco gyakorlatilag sziszegve a szavakat. – Sosem gondolkodsz, apám. Semmin. Azt tanultad az apádtól, hogy a félvéreknek és a mugliszületésűeknek meg sem kellett volna születniük, és sosem néztél még emögé az egyszerű közhely mögé! Nem számít, hogy a legjobb, leghatalmasabb varázslók közül sokan félvérek. Mint maga Harry! A háború rossz oldalára állítottatok, és nem pusztán azt értem ez alatt, hogy veszítettetek! Az egész nézőpont kezdettől fogva rossz, és örülök, hogy Harry legyőzött titeket! Ó, és említettem már, hogy Harry győzött le titeket?

– Azt akartam, ami a legjobb a számodra – felelte Malfoy. – Ez minden, amit valaha akartam!

– Ó, és ez már mindenért kárpótol – vágott vissza Draco. – Bocsássak meg azért, mert tönkretetted az életem, ugye? Meg azért is, mert kibaszott szar apa voltál?

– Draco – mondta Harry, visszafogva a késztetést, hogy kiáltson. – Beszélhetnénk egy percet? Odafent.

Az őrjöngő düh, ami Draco vonásait átjárta, egyszeriben lenyugodott.

– Természetesen, Harry.

Megfordult, és kiment az előszobából, a lépcső felé.

Lucius olyan megrázottnak tűnt, mint amilyennek Harry még soha sem látta. Harry pusztán ebből arra következtetett, hogy Draco azelőtt még sosem beszélt vissza az apjának. Vagy legalábbis nem így.

– Nézzék, szükségem van pár percre – mondta Harry. Rájött, hogy még mindig a kabátjaikat tartja, így gyorsan felakasztotta az akasztókra a falon. – Nyugodtan... öm, érezzék magukat otthon... öm, nálam. – Bevezette őket az apró nappalijába.

Malfoy elhúzta a száját, talán a berendezés miatt. Vagy talán a gondolattól, hogy otthon érezze magát egy félvér házában. De aztán az arckifejezés eltűnt róla.

– Mit művelt vele, Potter? Ez nem Draco.

– De ő – felelt Harry vállat vonva. – Legalábbis most. És nem tudom, mi van önök közt, de honnan eredhet ennyi harag? Van egy olyan érzésem, hogy jó ideje magában tartogatta.

Narcissa közelebb lépett a férjéhez.

– Azért hívott minket ide, hogy Draco elmondhassa ezeket a dolgokat?

– Nem. – Harry beletúrt a hajába. – Draco kérette ide magukat, nem az én ötletem volt. Kizárólag az övé.

– Gyűlöl minket – mondta Narcissa színtelen hangon, lehajtva a fejét, és a padlót bámulva.

– Nem hinném – felelte Harry lassan. – Örült, hogy látogatóba jönnek. Biztos vagyok benne, hogy így volt. Várta a találkozást, és nagyszerű vacsorát is főzött a tiszteletükre.

– Főzött – visszhangozta Malfoy, és az orrlyukai kitágultak.

– Ne ajánlgassa megint a házimanót! – figyelmeztette Harry. – Ez már közel áll ahhoz, hogy megmondja, mit tegyek vele, Mr Malfoy. Azt közli ezzel, hogy maga szerint nem kellene főzésre kérnem. Azt hiszem, nem érti, hogy ő szereti ezt csinálni. Máskülönben én is kivenném a részemet a főzésből.

– Nem fogom többet felajánlani a manót. – Malfoy színpadiasan kinézett az ablakon, habár Harry nem tudta elképzelni, hogy annyira élvezte volna a mugli szomszédság látványát.

– Kérem, üljenek le! – mondta Harry a fotelok felé mutatva. – Megyek, beszélek Dracóval.

Amikor Harry elhagyta a szobát, hogy felmenjen a lépcsőn, a szeme sarkából látta, hogy egyikük sem ült le.

* * *

Harry kiszórt egy Disaudiót, amint belépett Draco hálószobájába, arra az esetre, ha elkezdenének kiabálni egymással. Nem hitte azt komolyan, hogy fognak, de inkább nem kockáztatott. Nem tartozik a Malfoyokra, ami közte és Draco közt elhangzik.

Draco az ágya szélén ült, de felállt, amikor Harry becsukta az ajtót.

– Mérges vagy?

Harry utálta a hangnemet, amivel ezt kérdezte; olyan gyenge és bizonytalan volt.

– Nem – felelte, habár még mindig zavarta valami, amit Narcissa mondott. – Öm... kiabálni akartál a szüleiddel? Ezért akartad, hogy ide jöjjenek?

– Nem... én csak azt akartam, hogy lássák, jól érzem magam itt veled – motyogta Draco, amikor közelebb lépett. – Szabad... átölelnél, Harry? Kérlek.

– Persze. – Harry a férfi köré fonta a karját, és közel vonta őt magához, aztán csak állt ott vele egy darabig, mielőtt az ágyhoz kormányozta volna magukat, hogy leüljenek rá egymás mellé, szorosan összesimuló térdekkel és csípővel. – Akkor, mitől vagy olyan mérges?

– Nem tudom. Ez egyszerűen csak... bennem van – válaszolta Draco kissé összerezzenve.

– Visszaemlékeztél valamire? – erőltette Harry, de nagyon finoman. – Azokon a kiselőadásokon kívül a keleti kertben?

– Nem, semmi olyasmire, ami... a kiesett évekből való. – Draco nyelt egy nagyot. – Azt akartam, hogy lássanak engem veled, hogy tudják, szeretek itt lenni, hogy kedvellek téged... és aztán bejöttek, és... ez az egész hirtelen rám tört, azt hiszem.

– Mint a zongora esetében?

Draco szipogott egyet.

– Ha úgy érted, kedvem támadt-e kihajítani az apámat az ablakon, akkor a válasz igen.

– Ó. – Harry természetesen nem erre gondolt. – Öm, akkor esetleg megkérjem őket, hogy menjenek el?

– Felőlem nyugodtan – felelte Draco elhúzódva Harrytől, és összefonta a karját.

– Rendben. – Harry felállt, hogy lemenjen. Az igazat megvallva megkönnyebbült. Már kezdettől fogva nem akarta a házában látni a Malfoyokat, és nem sajnálta volna, ha most a hátukat kellene néznie. Egyedül Draco kedvéért voltak itt...

Draco kedvéért.

Harry összerezzent. Szerelmesnek lenni néhanapján kimondottan kellemetlen volt. Azt jelentette, hogy arra is gondolni kell, amire a másik félnek szüksége van, és ez nem mindig esett egybe azzal, amit akart.

Draco nem akarta, hogy a szülei ott maradjanak vacsorára, de igenis szüksége volt rá, hogy lássák, jól megvan az új életében. Ez számított neki, mindegy, milyen mérges volt pillanatnyilag.

Azon kívül, megkérni őket, hogy távozzanak, mindenképp rossz ötlet lett volna, nem igaz? Pont egy ilyen haragos szóváltás után. Törést okozott volna Draco és a szülei között.

Dracónak nem erre volt szüksége. A szülei számítottak neki, még akkor is, ha követtek el pár szörnyű hibát időközben.

– Maradjunk az eredeti vacsoratervnél – mondta Harry. – Azt hiszem, ez lesz a legjobb, rendben?

Draco ránézett, és ezüst szeme résnyire szűkült.

– Miért? Gyűlölöd a szüleimet.

– Nos, most már nem az ellenségeim, te is tudod. A háborúnak már vége egy ideje. És amúgy meg az édesanyád megmentette az életem, épp a végén.

– Tényleg?

Harry bólintott.

– Igen, tényleg.

– Ó, nos, ezzel jóvá tett valamit – mondta Draco immár sokkal melegebb hangszínnel. – És az apám? Ő is törlesztett valamivel?

– Nem igazán, nem. – Harry megvonta a vállát. – De ez nem jelenti azt, hogy rossz viszonyban akarnálak látni titeket, Draco. Ne csináld ezt valamiféle, irántam érzett hűségtől vezérelve. Ők a szüleid, és bármi is a hibájuk, szeretnek téged, és... – Harrynek lélegeznie kellett párat, mielőtt folytatni tudta volna. – Én sosem ismerhettem a szüleimet, Draco. Nem akarom azt látni, hogy te eldobod magadtól a tieidet, amikor tudom, hogy mélyen legbelül, igenis fontosak neked.

– Jól van, akkor maradjanak vacsorára – felelte Draco mérgelődve. – Mindketten.

Harry kis híján elfintorodott, amikor kimondta a következőt, de ki kellett mondania.

– Öm... de meg kell próbálnod megállni, hogy veszekedést kezdeményezz az apáddal. Ha elmondod neki, hogyan érzel, az egy dolog. De odalent úgy tűnt, hogy csak provokálod és provokálod, mintha mindenáron azon lettél volna, hogy felidegesítsd. Ez nem helyes.

– Nagyon mérges vagyok – ismerte el Draco, és ráült a kezére. Az arca szinte megvonaglott a fájdalomtól. – Bár tudnám, miért. Csak a bűbáj miatt, Harry? Csak a feléd való lojalitásom miatt? Mert... ha csak rágondolok, milyen lenézően vigyorog, amikor kiejti azt a szót, hogy „félvér", kedvem lenne...

– Mihez?

Draco becsukta a szemét.

– Halottá átkozni.

– Nem érdekel, ha lenézően vigyorog. – Harry mosolygott, habár Draco nem láthatta. – Nézd, én büszke vagyok az anyámra. És tudok vigyázni magamra, Draco. Nem kell megtenned miattam, rendben?

– Rendben – felelte Draco, de a hangja olyan feszült volt, hogy Harry aggódni kezdett.

Harry alig hitte el, hogy valóban feltette a kérdést, ami az eszébe jutott, de arra gondolt, hogy ez a leghelyesebb, amit tehet, így kimondta. Végtére is a család fontos. A szülők fontosak. Ő bármit megtenne, hogy visszakapja a sajátjait.

– Segítene abban, hogy udvarias légy az apáddal, ha... öm, erre utasítanálak?

Draco haragosan nézett rá.

– Talán, de abban nem segítene, hogy másképp is érezzek. Ami nem jó, tudom. Boldognak, kitüntetettnek és hálásnak kellene éreznem magam, amiért szolgálhatlak téged. Bármilyen módon.

Harry személy szerint ezt az egészet meglehetősen bátorítónak találta.

– Akkor lehet, hogy inkább jutalmaznom kellene téged – mondta merengve.

Ez egészen feldobta Dracót.

– Ó, jutalom – mondta, és a haragos kifejezés eltűnt az arcáról. – Csak azért, hogy udvarias legyek?

Volt valami Draco tekintetében, ami megakasztotta Harryt.

– Nos, ne túlzottan udvarias. Úgy értem, ha arra gondolsz, hogy a kedvességgel kéne őt a halálba kergetni, akkor...

– Ennyit a tervről.

Harry mosolyogva kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse Dracót.

– Csak légy normális, rendben? Apád elkövetett pár rettenetes hibát, de ha megnézzük, te is.

– És te megbocsátottál nekem... – Draco sóhajtott. – De ebből még nem következik, hogy nekem is meg kellene bocsátanom neki, Harry. Először is, nem vagyok biztos benne, hogy vagyok olyan jó ember, mint te. Másodszor pedig... – Még egy hosszút sóhajtott. – A te megbocsátásod egy kicsit más. Nem kellett szeretnem téged, vagy törődnöm veled. Nos, legalábbis akkor még nem...

Harry érezte, hogy meglódul a szívverése. Draco épp azt mondta, hogy szereti őt? Vagy csak úgy értette, hogy szeretnie kellett Harryt, vagy...

– De őneki ezt meg kellett volna tennie értem – mondta Draco, és az ujjai nyughatatlanul mozogtak a Harryén. – Meg kellett volna. És...

Harry szíve szinte összetört, ahogy meghallotta a fájdalmat Draco hangjában, de legalább már nem saját magára gondolt.

– Megtette, Draco. Nézd, akkorát tévedett az aranyvérűséggel kapcsolatban, amekkorát csak lehetett, és a leghitványabb alakot választotta ki, hogy kövesse. Rettenetes dolgokat művelt, olyasmiket, amikért többször is az Azkabanba került. De ő igenis szeretett téged, és még most is szeret, és mindent elkövetett, hogy gondoskodjon rólad. Az édesanyád is. Aki igazából csak azért mentette meg az életemet, hogy megpróbáljon életben tartani téged.

– Nem a legjobb ajánlólevél.

Harry nem akart ezzel vitába szállni, úgyhogy inkább csak vállat vont.

– Oké, rendben, viselkedhetek normálisan – morogta Draco. – Habár szívesebben köszörülném még rajta a nyelvemet alaposabban is. Meglep, hogy érdekel téged, hogy mit csinálok. Nem volna egyszerűbb az életed, ha sosem akarnám többé látni őket?

– A tiéd nem lenne az. Tudom, hogy szereted őket.

Draco arca kővé dermedt.

– Ez a nehezebb része. Igen, szeretem. De azt kívánom, bár ne így lenne. Én csak... még azt sem tudom, miért van ez. Minden, ami most dühít, már reggel is ismert volt előttem, és reggel mégsem dühített. De ránéztem az arcára, és ennyi volt.

– Pont, mint a zongoránál – ismételte Harry. – Arról sem tudtad, miért dühített fel.

– Igen, pontosan. – Megszorította Harry kezét, és kissé félszegen megkérdezte: – Akkor, kaphatok majd egy igazán jó kis jutalmat?

Harry odahajolt hozzá és megcsókolta. Valójában csak egy puszit adott az ajkaira; nem akarta, hogy belemelegedjenek és felizguljanak közvetlenül azelőtt, hogy lemennének. – Igen, egy igazán jó kis jutalmat.

– Megkorbácsolsz?

– Amennyire csak szeretnéd.

Draco légzése felgyorsult.

– Amíg el nem kezdek vérezni? És még annál is tovább?

– Majd gondoskodom róla, hogy legyen kéznél gyógykenőcs.

– Mmm. – Draco Harry köré fonta mindkét karját. Az ő csókja már egyáltalán nem egy kis puszi volt. – Tövig le akarlak szopni, úgy, hogy közben érezzem a korbácsod nyomát.

– Megteheted. De előbb normálisan kell viselkedned.

– Ó, természetesen. Bármit a jutalmadért, Harry. Te vagy a legjobb.

Harry még egyszer megcsókolta, mielőtt levette a hangtompító bűbájt, aztán követte Dracót le a lépcsőn.

* * *

– Jó estét, anyám, apám – köszönt Draco vidáman, amikor belépett a nappaliba. – Harry meggyőzött, hogy lehetnék udvariasabb. Végtére is vendégek vagytok a házában. Szóval... még nincs italotok, ahogy látom. Tölthetek mindkettőtöknek egy pohár finom bort? Már kikészítettem egy üveget levegőzni.

Malfoy őrlődni látszott a megkönnyebbülés, hogy Draco már nem ellenséges, és az aggodalom közt, hogy a fia maga szándékozik felszolgálni. Dicséretére legyen mondva, hogy nem eresztett meg semmilyen kritikát. Talán rájött, hogy bármiféle megjegyzést a témában úgy lehetne értelmezni, mint próbálkozást, hogy irányítsa Harryt Draco „használatában".

– Egy pohár bor nagyszerű lenne, köszönjük – felelte mogorván.

Narcissa őt visszhangozta, ám az asszony hangja sokkal őszintébbnek tűnt.

Végül mindketten leültek, de csak miután Harry ragaszkodott hozzá.

– Szóval pár nappal ezelőtt Harry és én ellátogattunk a Gringottsba – mondta Draco leülve a Harryhez legközelebb eső székre. – Amennyire megállapíthattuk, a Res mea es nem befolyásolta a széfemet. A koboldok és a széf dokumentumai még mindig engem tartanak tulajdonosnak.

Malfoy felvonta egyik szemöldökét, hogy kifejezze érdeklődését, és az ajkához emelte a poharát.

Draco nem szólalt meg addig, amíg az apja bele nem kortyolt az italába.

– Szerinted hogyan tettem szert háromnegyed millió galleonra?

Malfoy kiköpte a bort, mert majdnem megfulladt tőle.

– Ó, Istenem! – mondta Draco, a hangjában hamis aggodalommal. – Ha megengeded, majd én megcsinálom. – Kiszórt egy sor igen speciális tisztítóbűbájt, hogy feltakarítsa a szétfröccsent bort a kanapé karfájáról, az alatta lévő szőnyegről és legutoljára az apja ingéről.

Harry kis híján elnevette magát. Biztos volt benne, hogy Draco ezt direkt csinálta. Vagy azért, mert kíváncsi volt, hogyan reagál az apja a hatalmas pénzösszegre, vagy módot keresett arra, hogy bemutathassa, milyen profi a háztartási bűbájok terén... nem lehetett tudni.

– Háromnegyed millió? – kérdezte végül Malfoy, félretéve a poharát.

– Igen, készpénzben. Tényleg egy hegynyi arany.

– Elkérted a könyvelést? – Malfoy intett a kezével, a mozdulat egyszerre volt hanyag és elegáns. – Mert akkor tudnod kell a forrását.

– Szemlátomást eléggé titokzatos és rejtélyes a dolog. Az orosz Gringottsnak is köze van hozzá, de többet nem lehet tudni. – Draco megállt. – Te nem tudsz erről semmit?

Malfoy összeráncolta a homlokát és megrázta a fejét.

– Én sem tudok, drágám – mondta Narcissa halkan. – De ez nagyszerű hír. Bizonyára valami nagyon sikeres üzleti ügyed volt.

– Vagy bűncselekményem.

Narcissa a pilláin keresztül Harryre nézett.

– Nem, nem fogom letartóztatni, de személy szerint nem gondolom, hogy lenne rá ok.

– De háromnegyed millió galleon igényel némi magyarázatot. – Draco álnaiv stílusra váltott. – Nem gondolod, apám?

– De igen.

– Több, mint ami neked van kéznél arany érmékben, nem igaz?

Malfoy összeszorította az ajkait.

– Nem szeretném tovább taglalni a pénzügyeket, Draco.

Harry arra tippelt, hogy ez valószínűleg igent jelent.

– Tudom, hogy ez nem helyénvaló idegenek előtt – mondta Draco egy aprót nevetve –, de tudod, Harry aligha az. Ő már családtag, nem igaz? Többé-kevésbé. Ez a bűbáj már hosszú időre összeköti a családjainkat, nem? Most pedig konkrétan engem kötött hozzá.

– Azt hiszem, ezzel mindannyian tisztában vagyunk – mondta Narcissa halkan, de a kellemes hangvétele mögött némi éllel. – Nincs szükség rá, hogy kötekedj apáddal.

– Én csak úgy értettem, hogy nem kellene vonakodnia attól, hogy beszéljen a széfje tartalmáról. Legalábbis amiatt, hogy Harry is jelen van. – Draco elmosolyodott; az arckifejezése szinte már kedves volt, de az anyjához hasonlóan az ő hangjában is ott volt az él. – Nem számít, apám. A kúria eleget ér, és biztos vagyok benne, hogy te vagy a gazdagabb. Habár az kínos lehet, ha az embernek akkora vagyona kötődik a földhöz, nem? És a birtok is vele jár. Kár.

Malfoy keze ökölbe szorult.

– Vacsora! – szólalt meg Harry hirtelen talpra ugorva, és előre ment az étkezőbe. Legalább most a megfelelő számú tányér volt kirakva. Harry nem akart belegondolni a jelenetbe, ami abból következett volna, ha Draco kivonja magát az étkezés alól.

De végül is nem tett semmi ilyesmit, amióta a bűbáj lenyugodott. Most már sokkal jobban értette Harryt.

– Foglaljanak helyet! – mondta Harry rámutatva két egymás melletti terítékre az asztal egyik oldalán. Ő és Draco velük szemben szándékoztak ülni, szintén egymás mellett.

Draco pedig abbahagyja az apja provokálását, különben Harry belecsíp az asztal alatt. Várjunk... nem, ez talán éppen hogy a folytatásra bátorítaná. A francba!, gondolta. Ki kell találnia egy másik módszert, hogy véget vessen Draco nem túl kifinomult gúnyolódásának.

– Akkor Draco és én megyünk, hogy felszolgáljuk az ételt – mondta Harry.

– Úgy érti, az első fogást. – Draco ismét megvillantotta a túlságosan kedves mosolyát. – Készüljetek fel egy lakomára. Mindent én magam készítettem. Említettem, hogy Harry imádja a főztöm?

– Biztos vagyok benne, hogy finom lesz, drágám – mondta Narcissa meglehetősen haloványan.

Malfoy ezzel szemben gyakorlatilag morgott.

– Gyerünk! – mondta Harry megragadva Draco kezét, és a konyhába húzta őt, mielőtt még bármiféle „hasznos" megjegyzés megtörhette volna a tűzszünet törékeny légkörét.

Abban a pillanatban, hogy kettesben voltak, Harry kiszórt egy olyan erős némító bűbájt, hogy látható falat képezett, majd bejelentette:

– Próbaidőn vagy.

Harry rémületére Draco hátratántorodott, és megragadta maga mögött a pultot.

– Mi az? – kérdezte Harry, azonnal odalépve hozzá. – Ugye nem az a mellkasfájdalom? Ó, nemár, Draco! Nem vagyok igazából mérges rád. Csak úgy értettem, hogy az leszek, ha még sokáig ezt csinálod. Már kiszórakoztad magad az apád kárára, nem? Most már elég legyen.

– Nem a mellkasom – zihálta Draco ránehezedve a szekrényre maga mögött, és összeszorította a szemét. – Nem az. Ez csak... a szavak miatt van. Forogni kezdett körülöttem a szoba.

Harry rátette a kezét Draco karjára, és fel-le kezdte dörzsölni.

– Még mindig forog?

– Már lassul... – Draco nehezen lélegzett, de végül úgy tűnt, kezd lenyugodni. Kinyitotta a szemét, és az orra a Harryéhez ütközött, olyan közel voltak egymáshoz. – Jól vagyok.

Harry tovább masszírozta a karját.

– Biztos?

Draco válaszul megcsókolta, a nyelve a Harryé körül örvénylett.

– Igen, most már rendben vagyok.

– Mi történt? Azok a szavak miért...

– Azt hiszem, már hallottam őket korábban. – Draco megvonta a vállát. – Legalábbis úgy tűnt. Valahogy... ismerősen hangzottak. Nem csak a szavak, hanem a szigorú hangsúly is, ahogy kimondtad őket. Abban a pillanatban tényleg olyan voltál, mint egy auror.

Harry bólintott, és eszébe jutott valami.

– Igen, amikor véget ért a háziőrizeted – említettem már, hogy hat hónapig háziőrizetben voltál? – öm, de amikor vége lett, egy auror kiment a kúriába, hogy levegye a bűbájokat és elmondja, hogy letelt az idő. Chigwiggen volt az. Neki kellett közölnie, hogy próbaidőn vagy és elmagyaráznia, hogy ez mit jelent...

– Nem te magad jöttél el elmondani?

Harry megrázta a fejét, amitől Draco meglehetősen gyászos arccal nézett rá. Harry eltöprengett rajta, hogy vajon van-e emögött a kifejezés mögött valami más is a nyilvánvalón kívül.

– Ugye Chigwiggen nem tett semmi olyat, amit nem kellett volna?

– Honnan tudhatnám? Csak mert egyetlen szó megkongatta a harangot, ez még nem jelenti azt, hogy az összes emlékem visszaözönlött – mondta Draco kissé savanyúan. – Ha tényleg azt hiszed, hogy ez a Chigwiggen olyan típus, aki szereti megátkozni azokat, akiket próbaidőre bocsát, akkor kérdezd meg anyámat, hogy hogyan viselkedett. De ha már meg kell ilyesmiket kérdezned, Harry, akkor nem hiszem, hogy alkalmaznod kéne aurorként.

– Nos, az igazat megvallva már odébbállt – felelte Harry egy fintorral. – Öm... kicsit durvábban bánt a kelleténél egy gyújtogatás gyanúsítottjával.

– Csodás.

– Beszélek édesanyáddal...

– Ne! – mondta Draco hevesen. – Nem akarok erről hallani. Már vége van, mint a háziőrizetemnek. Ne bolygassuk. – Közelebb lépve egyik kezét Harry vállára tette, és úgy fordította a fejét, hogy az orrát hozzádörgölhesse Harry nyakához. – Próbaidő, mi? Ez azt jelenti, hogy még mindig van esélyem arra a jutalomra?

Harry megborzongott; Draco simogató nyelvének bejósolható volt a hatása. És nem csak a farkára. A kényeztetést belül is érezte, valahol a szíve környékén. – Igazából nemet kellene mondanom. Mást sem csináltál, csak inzultáltad az apádat.

– Mmm, de nem fogsz nemet mondani, ugye? Meg akarsz korbácsolni, tudom, hogy így van. De ki kell érdemelnem... nos, akkor most kiérdemlem. Ki fogom, Harry. Mondd, hogy szabad, jó? Kérlek! Szükségem van még egy esélyre.

Már megint az a szó. Szükségem. Harry képtelen volt ellenállni neki. Vagy talán nem is akart. Nem most, amikor az együtt tölthető idejük talán egyre fogy.

Draco már emlékezni kezdett. Apróságokra...

De vajon mennyi idő múlva fog az összes többi emléke visszaözönleni? Mennyi idő van hátra addig, míg el nem kezdi Harryt gyűlölni, hogy aztán soha többé ne legyen szüksége rá, még úgy is, hogy a Res mea es összeköti őket?

– Jól van – morogta Harry. – Adok még egy esélyt.

És még egyet, és még egyet, és még egyet, gondolta. Amíg vissza nem emlékszel mindenre, és soha többé nem akarsz majd egyetlen esélyt sem tőlem.