– Édes Merlin – nyögte Ron erőtlenül. A hirtelen beállt csendben abnormálisan hangosnak tűnt a suttogása.

Habár ennek ellenére Harry alig hallotta. Semmire sem tudott figyelni Dracón kívül.

Harry testének takarása alatt Draco reszketett, ahogy összegömbölyödve feküdt a padlón. Magzati pózban, rémlett fel Harry előtt homályosan, ahogy az auror képzésén tanultak automatikusan belevillantak. Ami egyből emlékeztette valamire: nincs szükségük arra, hogy a minisztériumi, vagy ami rosszabb, a mugli rendőrség kivonuljon hozzájuk vizsgálódni.

Ron is aurorként végzett, jutott Harry eszébe megkönnyebbüléssel. Szerencse, mivel Harry pillanatnyilag nem igazán hagyhatta magára Dracót.

– Ron, tudnál... – Harry tétován a törött ablak felé mutatott, próbálva utalni a külvilágra.

– Ja – felelte Ron nehézkesen. – Ja. Ne aggódj. Rajta vagyok. Gyere, Hermione! Lehet, hogy rád is szükségem lesz odakint.

– Harry?

Mielőtt Harry válaszolhatott volna a nőnek, Draco nyöszörögni kezdett, és a szavai egyenesen Harry zsigeréig hatoltak.

– Fáj – zihálta, és mostanra már szörnyen remegett. – Jó, erős, vonzó Harry gazdám azt mondta, rögtön szóljak, ha rettenetes, engedetlen Draco szolgának f-f-fáj...

Hermione azonnal letérdelt Harry mellé, aki addigra gyakorlatilag beburkolta a testével a földön kuporgó férfit.

– Idehívok neki egy fájdalomcsillapító bájitalt, a legerősebbet, amink van, vagy mugliérzéstelenítőt, vagy...

– Menj Ronnal – mondta Harry, tudva, mit kell tennie. – Ebben nem segíthetsz.

És még ha tudnál is, tette hozzá gondolatban, nem szeretném. Draco nem a tiéd. Ő az enyém...

Hermione még mindig hezitált egy kicsit.

– Menj! – mordult rá Harry, és mély levegőt vett, ahogy felemelte Dracót a földről, és magához ölelte. Nem volt könnyű manőver. Draco megpróbált összehúzódni, mint azok az apró rovarok, amik labdává szoktak gömbölyödni. Rosszabb; a keze a mellkasát markolászta és karmolta, mintha át akarná kaparni magát a ruhákon és a bőrén, hogy közel férkőzzön a saját égő szívéhez.

Amikor vergődni kezdett Harry karjaiban, Harry rápillantott az arcára.

Halálsápadt volt.

Rosszabbul nézett ki, mint amikor Harry igényt tartott rá, és ez mindent elmondott a helyzetről.

– Hétfőn találkozunk a munkahelyen. Szólj, ha szükséged van amneziátorra – mondta Harry gyorsan.

Azután erősen koncentrálva magához szorította Dracót, és megpördült vele.

* * *

Abban a pillanatban, hogy Harry meglátta a nappaliját, eltolta magától Dracót, és hátrébb lépett, hogy megtegye, amit meg kellett tennie.

Pedig Isten látta lelkét, nem akarta.

Együttérző kifejezéssel meglendítette a kezét, és arcul ütötte Dracót, elég erősen ahhoz, hogy a férfi feje oldalra csapódjon.

Draco térdre rogyott, a kezével még mindig a szíve után markolászva, és a szeme elhomályosult a fájdalomtól.

Ezúttal fizikai fájdalomtól, noha azok után, amik Hermionééknál történtek, Harry arra gondolt, talán másfajtáról is szó lehet.

Nem volt értelme rákérdezni, Dracónak szüksége van-e még több büntetésre. Nyilvánvalóan volt.

Harry lehajolt, és még erősebben megütötte. Az illendőség azt kívánta volna, hogy Draco másik orcáját üsse, de most fájdalmat kellett okoznia, úgyhogy Harry ugyanoda ütött. És ugyanarra a pontra.

Ez alkalommal a pofon akkora volt, hogy Dracót az oldalára borította. Megint a földön feküdt, most nem összegömbölyödve, mint az előbb, de a keze még mindig a szívét markolászta.

Harry letérdelt mellé, és gyengéden megérintette a vállát.

– Jobb már?

– Nem – felelte Draco zihálva. – Még mindig... fáj.

Francba. Akkor nincs más hátra.

– Öm... ne haragudj ezért – motyogta Harry, megfelelőbb testhelyzetet felvéve, miközben rászegezte a pálcáját. Három gyors bűbájjal később Draco talár, nadrág és alsó nélkül feküdt ott. Kicsit nevetségesen nézett ki mindössze cipőben, zokniban és ingben, de Harry abban a pillanatban alig érzékelte.

– Ne sajnáld – lihegte Draco; a szavak akadozva jöttek a szájára, ahogy az égő fájdalom tovább tombolt a mellkasában. – Te... gazda. Ez... helyes.

Harry nem tudta, hogy Draco arra utalt-e, hogy Harrynek joga van őt megütni, vagy arra, hogy szerinte helyénvaló, hogy megteszi. Hú... talán mindkettő.

Draco most már nem vergődött és nem is remegett, csak elernyedt és nem állt ellen, amikor Harry a kinyújtott lábaira vonta őt. Harry felemelte a jobb kezét, magasan Draco sápadt feneke fölé.

– Szólj, hogyha... – Az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy ne a múltkor mondott kifejezést használja. – Azonnal szólj, ha a mellkasfájdalom múlni kezd, rendben?

– I-i-i...

Egek, Draco már beszélni sem tud. Harry idiótának érezte magát, amiért hülye pofonokkal vesztegette az időt, úgyhogy egy pillanatig sem hezitált tovább. Verni kezdte Draco fenekét, egyik ütést a másik után szórta, alig hagyva szünetet köztük. Bármit megtett volna, hogy meggyőzze a Res mes est, vagy Dracót magát, hogy megfelelően megbűnhődött a vétkéért.

Nem mintha Harry biztos lett volna benne, hogy Draco elkövetett ilyesmit. Visszaemlékezett a Marge nénis dologra. Draco nem volt magánál, és aligha lehetett hibáztatni a kárért, amit okozott, bár Harrynek fogalma sem volt, miért zaklatta fel őt ennyire a zongora.

A lényeg, hogy Draco nem akarta romba dönteni Hermione zeneszobáját. Harry biztos volt benne. Harrynek egyáltalán nem is kellene megbüntetnie, még azért sem, hogy úgy félrelökte őt. Draco nem volt ép eszénél. Fel sem fogta, mit csinál.

A Res mea es viszont... igen.

Abban a pillanatban Harry nem is tudta, mit gyűlöl jobban: a bűbájt, ami arra kényszeríti, hogy ezt tegye Dracóval, vagy a saját farkát, amiért reagálni kezdett a helyzetre. Ez most nem játék volt. Egyáltalán nem kellene erotikusnak találnia.

Tudta.

Vagy legalábbis az esze tudta. A teste lentebbi részeinek úgy tűnik, más elképzelései voltak.

Francba, francba, francba, gondolta Harry, ahogy tovább náspángolta Dracót a nyitott tenyerével. A farka minden ütéssel egyre keményebb lett.

Ez nem azért van, mert szeretem megütni, mondta magának Harry, holott tudta, nagyon is szeretné, ha ő és Draco valamiféle szexjátékot játszanának. Nem, nem... ez csak attól van, hogy mindig, amikor ráverek a fenekére, Draco megugrik egy kicsit az ölemben. Ez csak a súrlódás, semmi több. Vagyis a súrlódás meg a tény, hogy azok a vörös kézlenyomatok a farpofáin olyan fehérré és hívogatóvá teszik a combjait...

Vagy talán az volt a baj, hogy Harry már túl régóta fantáziált pontosan erről. Hogy Draco az ölében fekszik és vonaglik. Hogy érzi Draco pirosra vert fenekéből sugárzó meleget. Hogy hallja, ahogy a kemény tenyere újra és újra csattan a puha, húsos farpofákon.

Hogy figyeli Draco akadozó lélegzetét, ahogy elviseli a csapást, majd felkészíti magát a következőre.

De ez nem volt elég. Harry hallani akarta, ahogy Draco nyög a fájdalomtól, még akkor is, ha még többet kért...

Egek, mi a franc ütött belé? Itt veri Dracót, mintha nem lenne holnap, mert ha nem teszi, akkor a férfinak lehet, hogy leáll a szíve, vagy ki tudja, neki meg közben merevedése van?

Talán ez csak azt jelenti, hogy tényleg többre van szükségem, mint hozzádörgölőzve kiverni, ötlött fel Harryben.

Habár a gondolat a jelen körülmények közt nem igazán segített.

És mi a jutalma? Az, hogy így kínozhatja magát egy vonzó férfival az ölében! Egy férfival, aki az övé, hogy azt tegyen vele, amit akar; egy férfival, aki nyíltan beismerte, hogy szereti a fizikai büntetést; aki azt is megjegyezte, hogy Harry nyilvánvalóan szereti őt megbüntetni!

És most itt voltak, gyakorlatilag egymáshoz feszülő farokkal, és Harrynek közömbösnek kellene maradnia?

Nos, nem maradt közömbös. A farka már lüktetett a szükségtől, de ahogy a múltkor is, most sem úgy tűnt, mintha Draco valaha is le akarná őt állítani! Mit számít, hogy Harry tenyere már ég.

Draco Malfoy pofátlan volt, az biztos. Harry ezúttal világossá tette a számára, hogy nem akarja, hogy Draco a puszta élvezet kedvéért feledkezzen bele a fenekelésbe, és hogy baromira közölje, ha a mellkasfájdalom elmúlt! Mi történt az engedelmességével? Hová lett Draco vágya, hogy a gazdája kedvére tegyen?

– Már jobban vagy – mondta Harry metszőn, és lelökte a férfit az öléből. Méghozzá nem valami finoman. – Jól vagy!

– É... é... én... – Draco az oldalára gördült, Harryvel szembefordulva, és ezüst szeme csillogott. Nedves csíkok futottak végig az arcán, habár Harry nem hallotta sírni a fenekelés alatt. – Én... i...i...

– Igen, jól vagy, ezt akarod mondani? – Harry felemelte a kezét, mert viszketett, hogy megint pofon vágja Dracót, de ezúttal a puszta elégtételért.

Draco vadul megrázta a fejét, hosszú haja mindenfelé szállt, és aztán ugyanolyan vadul bólogatni kezdett, félszavakat dadogott, amikből Harry egy mukkot sem értett.

És aztán hiperventillálni kezdett.

Ó, egek. Harry jól megcsinálta. Már megint.

Draco nyilvánvalóan megpróbált engedelmeskedni. Harry azt mondta neki, hogy már jól van, úgyhogy Draco megkísérelt jól lenni. De nem sikerült neki, mivel nem volt jól.

Mert az az átkozott, kicseszett mellkasfájdalom még mindig égette belülről!

Abban a pillanatban Harry haragja újra fellobbant, és egyúttal fókuszt váltott. Hogy meri az a rohadt szolgabűbáj ilyen durván és ilyen sokáig büntetni Dracót?

Ő az enyém, gondolta Harry kissé eszelősen. Ő az enyém, és nem a tiéd!

És mivel semmi, amit Harry eddig tett, nem enyhítette a bűbáj bosszúszomját, most olyasmit fog tenni, ami rohadt biztosan fogja!

– Invito nadrágszíj! – kiáltotta Harry, miközben előrántotta a pálcáját a zsebéből.

Szél remegtette meg az ablakokat, ahogy egy keskeny bőrszíj röppent Harry kezébe.

Harry félbehajtotta, a csatját a markába fogta, aztán feltérdelt, hogy elég helye legyen, és egy széles mozdulattal keményen lesújtott vele, hogy a szíj Draco vöröslő fenekéhez csapódjon.

Elhibázta.

Az ütés Draco combját találta el.

Draco háta ívbe hajlott, fejét oldalra vetette, és felordított.

Alig nyikkant meg, amikor Harry fenekelte, de ez a verés egyértelműen új szintre emelte a fájdalmát. Nos, Harry háza mindenesetre hangszigetelt volt. Évekkel ezelőtt azért csinálta, hogy a paparazzik ne hallgathassák ki, miket beszél a kandallón keresztül, nem mintha olyan sok kihallgatni valója lett volna.

Az a lényeg, hogy mindegy, Draco milyen hangos. Megkapja, amit kell, bármibe is kerül.

És Harry élvezettel fogja megadni neki.

– Többet? – kérdezte Harry, és megremegett a hangja. Hogy ne remegett volna? A Draco felé lendülő szíj látványa... pokolian erotikus volt, passzolt az összes buja fantáziájához, azokhoz, amelyekben nem csak szíjak, de korbácsok is szerepeltek.

És kikötözés.

Harry azelőtt soha nem tartott ilyesmit erotikusnak, de amikor Draco képeire verte ki... igen, kikötözés.

Fekete bőrszalagokkal. Széles, erős darabokkal.

És néha láncokkal.

Ahelyett, hogy hangosan felelt volna, Draco a hasára gördült, aztán maga alá húzta a lábait, míg félig térdelő pozícióba nem került, a mellkasával a szőnyeghez feszülve, a fenekével pedig a magasba meredve, Harryvel szemben.

Nos, ez is egyfajta válasz, gondolta Harry kicsit arrébb mozdulva, hogy pontosan egy vonalban legyen azzal a fenékkel. A farka megrándult a nadrágjában, amikor meglátta a vékony, vörös csíkot Draco combján.

Újra felemelte a szíjat.

Egy ütés, kettő, három, négy. Vad, kemény ütések voltak, Harry nem fogta vissza magát; dühös csapásokat mért Draco hátsójára.

Draco mindegyiknél felordított.

Harry farka minden ordításnál megrándult.

Míg végül, amikor Harry megint felemelte a karját, Draco kifulladva, de tökéletesen artikulálva azt nem zihálta:

– A fájdalom elmúlt, Harry. Köszönöm.

Köszönöm.

Harry tényleg nem tudta eldönteni, melyik része volt ennek az egésznek a legelcseszettebb: az, hogy Draco megköszön neki egy ilyen dolgot, vagy hogy Harry ettől az egy szótól képes lett volna ott helyben elélvezni.

– Szívesen – válaszolta mereven, és félredobta a szíjat. – Teljesen elmúlt a fájdalom? – Megkönnyebbülve hallotta a saját hangját, ahogy a végére ellágyul. Isten látta lelkét, nem haragudott Dracóra. Egyszerűen csak... zavarban volt azok után, hogy annyira élvezte az elmúlt pár percet.

Tudta, most igazán szégyellnie kellene magát.

De nem szégyellte. Ez az egész valahogy... helyesnek tűnt. Mintha az erőszak egyáltalán nem is erőszak lett volna, hanem a kifejeződése valami...

Basszus. Harry nem is tudta, minek.

– Igen, teljesen elmúlt – mondta Draco, és a haja meglebbent egy kicsit, ahogy bólintott. Harry persze csak hátulról láthatta. És micsoda látvány volt; Draco feneke fölfelé meredt, és keresztül-kasul égővörös szíjnyomok csíkozták.

Harry úgy érezte, rögvest megzavarodik. Tudta, mások szemében ez mennyire szörnyű lenne. Tudta, hogy Draco látványára, ahogy így, ilyen megalázottan kuporog, tágra nyílna a szemük a megrökönyödéstől. De ugyanakkor azt is tudta, hogy az őszámára Draco látványa, ahogy a férfi ilyen feltárulkozó és sebezhető, ahogy Draco Malfoy ennyire megalázkodó... ez Harry számára a leggyönyörűbb dolog volt a világon.

– Gyere ide, Draco – biztatta a férfit, miközben mellécsusszant, és megint az ölébe vonta, ezúttal keresztben, és biztos kezekkel ringatta, ahogy alaposan végignézte. Elölről nem lehetett volna megmondani, Draco milyen keményen meg lett büntetve. Az arcán nedves csíkok húzódtak végig, és az egyik felén még mindig látszott a pofon nyoma, de ezen kívül úgy tűnt, tökéletesen jól van.

Harry próbált nem nézni lefelé – nem odanézni, ahogy Draco fogalmazott –, de ahogy a férfi is mondta, nem tudta megállni. A látvány, ami fogadta, nem érte teljesen váratlanul, azok után, amiket Draco azelőtt mondott, de akkor is meglepte.

Ott volt, aranyszínű, göndör szőrszálaktól övezve, Draco farka. Nem is félkemény állapotban, hanem egyenesen felfelé, Harryre meredve, mintha csak tudná, hogy a gazdája közel van, és még közelebb szeretne lenni.

Hogy tud egy ilyen verés izgalomba hozni egy férfit...? Harry nem értette. Ő egyszer sem reagált így a fájdalomra, pedig a jó ég tudja, mennyi része volt benne.

De Draco elég nyitott volt a fájdalom szeretetére. Ez olyasvalami volt, amit úgy tűnik, megértett magával kapcsolatban, még ha nem is emlékezett rá. Igen különös volt, hogy ez a hajlama a jelen körülmények közt bukkant felszínre. Annak alapján, hogy ő és Draco mindig is rosszban voltak, Harry azt gondolta volna, hogy ő lenne az utolsó ember a földön, akivel kapcsolatban Draco a fájdalmat élvezetesnek találja...

Vagy talán mégsem, tipródott Harry, és szinte összegörnyedt, ahogy egy szörnyű emlék megrohanta. Sectumsempra. Lehet, hogy Draco egész szenvedés iránti vonzalma azzal az incidenssel kezdődött. Talán mélyen belül, ahol nem volt képes tudatosan emlékezni, Draco azt hitte, hogy Harry szeret fájdalmat okozni, és az a hülye bűbáj most arra kényszeríti, hogy tökéletes szolga legyen, aki szereti, ha kínozzák.

Ó, egek!

Talán Draco valójában nem is szereti a fájdalmat. Vagy legalábbis akkor nem szerette, amikor még eszénél volt. Ez csak a Res mea es újabb megnyilvánulása lehet, amivel cseszegeti őt. Szó szerint.

És Draco még csak nem is tud róla, hogy ez a helyzet. Ő csak azt hiszi, hogy vannak bizonyos... hajlamai, és a bűbáj segít neki együtt élnie velük, elhiteti vele, hogy csak a személyisége részei.

Draco mostani viselkedése is ezt bizonyította. Hátradőlt Harry karjaiban, a szemét lehunyta, és – a farka kivételével – az egész teste ellazult. Mintha teljesen megbízna Harryben, még azok után is, amiket az előbb tett vele.

Harry nyelt egyet, legyűrve a késztetést, hogy újból bocsánatot kérjen. A képmutatás netovábbja lett volna, mivel nem csak tudatában volt annak, hogy mit csinál, de akarta is csinálni. És nem csak azért, hogy elmulassza a mellkasfájdalmat. Szerette a látványt, ahogy Draco vonaglik a csapásai alatt.

Harry persze szerette volna ezt tagadni. Miféle szemét ember lenne már ettől? Nos, legalább a Sectumsemprát nem szerette. Nem tudta, mit fog csinálni az a bűbáj, és nem szórta volna ki, ha tudja. Talált volna más módot, hogy kivédje Draco Cruciatusát. A lényeg, hogy Harry sosem tartotta magát kifejezetten erőszakos embernek. Még Voldemort esetében is sikerült elkerülnie, hogy kiszórja a gyilkos átkot.

Akkor most miért vannak ilyen erőszakos fantáziái Dracóról? Habár... talán nem is az erőszakos volt a megfelelő szó rájuk. Sosem olyan képekre verte ki, amiken Draco komolyan megsérült vagy ilyesmi. Harry fantáziái csak a dominanciáról szóltak, ennyi az egész. És ezekben Draco beleegyezett az alávetettségbe... ó, a pokolba is. Inkább már rajongott érte.

Kár, hogy nem létezik valami olyan generációs átok, amit hibáztathatna a saját hajlamaiért, gondolta Harry savanyúan. Nem, semmilyen mentsége nem volt arra, hogy uralkodni akar Dracón. Egyszerűen csak tudta, hogy mindig is vonzotta az ötlet, és amikor aznap este felkínálkozott a lehetőség, ő örömmel ki is használta.

A farka egyre keményebb lett minden egyes alkalommal, amikor felemelt a szíjat. És Draco üvöltései, amik a kinti szél üvöltését visszhangozták?

Különös módon, mintha zene lett volna a füleinek, a hatására Harry újra és újra meg akarta őt ütni.

Nos, a dolgok közte és Draco Malfoy közt sosem voltak egyszerűek, nem igaz?

– Szükséged van fájdalomcsillapító főzetre vagy esetleg paracetamol tablettára, vagy ilyesmire? Vagy gyógyító bűbájra, vagy... – Harry abbahagyta a hebegést-habogást, és megpróbálta uralni a gondolatait. Már percekkel ezelőtt meg kellett volna tennie, ahelyett, hogy itt ült és csak magára gondolt. Most Draco volt a fontos. – Tényleg bármit megteszek, amit kérsz.

– Nem, én teszek meg bármit, amit te kérsz – felelte Draco olyan halkan, hogy Harrynek fülelnie kellett. Draco ekkor kinyitotta a szemét, és elmosolyodott; a mosolya őszintének tűnt Harry számára, bármilyen röpke is volt az. – Örökké, Harry. A zongora... Újból a bocsánatodat kell kérnem...

– Nem tettél semmi rosszat...

Draco szeme elkerekedett.

– Keresztülhajítottalak a szobán. Tönkretettem a barátod zongoráját, nem beszélve a házban okozott károkról, és...

– Nem tudtad, mit csinálsz, Draco.

Újabb rövid mosoly.

– Igaz.

– Meg sem büntettelek volna, ha a bűbáj nem kényszerít rá – mondta Harry, és egy kicsit megdörzsölte Draco hátát. Szerette, ahogy Draco belesimul az érintésébe. – Úgyhogy ne könyörögj most már a bocsánatomért ez ügyben. Vége, lezártuk.

– Rendben. Ahogy kívánod.

Pár pillanatig csendben ültek, míg Harry háta kicsit meg nem fájdult a furcsa póztól, amiben ült. Draco jól fejlett férfi volt, és Harry lába zsibbadni kezdett. Ám mégsem akarta elengedni Dracót. Rájött, hogy szereti ölelni. Nagyon is.

Harry hátrébb húzódott, míg a háta hozzá nem ért a kanapéhoz, aztán Dracóval a karjában felállt. Na, így már jobb, gondolta, mihelyst megint leült, ezúttal a kanapéra. Dracót olyan helyzetbe rendezte el, amiről úgy gondolta, mindkettejüknek kényelmes, aztán mivel képtelen volt ellenállni, lehajtotta a fejét, és gyengéden megcsókolta párszor Draco ajkát.

– Nem haragudtam a zongora miatt – mondta Harry, amikor felemelte a fejét. Talán mostanra elég idő telt el, hogy Draco beszélni tudjon a dolgokról. – Éreztem, hogy... valószínűleg újraélsz valami szörnyűt. Szeretnék segíteni, bármi is ez a dolog. Vagy legalább szeretném megérteni.

Draco már akkor a fejét rázta, mikor Harry még beszélt, noha nem azért, hogy visszautasítsa az ajánlatot.

– Nem tudom elmagyarázni, Harry gazdám. Tényleg megpróbáltam játszani valamit, ahogy kérted. Én őszintén kétlem, hogy tudnám, hogyan kell.

Furcsa ez a zenei RAVASZ, gondolta Harry, de azonnal elhessegette a gondolatot. Draco hangszere nyilván valami más volt. Vagy talán a gyakorlati része az éneklés volt, még ha valószínűtlennek is tűnik.

– De mi zaklatott fel? – kérdezte óvatosan.

– Bár tudnám – sóhajtott Draco, és a karját meg a lábát magához húzta, mintha kisgyerek lenne, aki el szeretne bújni. Harry közelebb húzta magához, próbálva őt vigasztalni. – Csak azt éreztem...

Draco megrázta a fejét; a haja vadul repült, aztán felült egy kicsit, és az arcát Harry nyakába fúrta.

– Minden rendben – nyugtatgatta Harry, és megsimította a férfi hátát. – Nem kell elmondanod, ha nem szeretnéd.

– Nem, nem, el akarom – hebegte Draco, és az ajka közben Harry nyakának bőrét súrolta, amivel libabőrt okozott.

És még valami mást.

Nem mintha Harry merevedése teljesen elmúlt volna. Csak egy kicsit lanyhult. Most azonban mintha a farka egy rövid pihenésből ébredt volna, és körbenézve tetszene neki, amit lát.

– Mit éreztél? – erőltette Harry, és közben hősiesen próbálta visszaterelni a gondolatait a saját problémájáról Dracóéra.

– Mintha a világom össze akarna dőlni – suttogta Draco; a szavai Harry elevenébe vágtak. – Vagy nem is... mintha az egész világom összedőlt volna, és semmit sem tehettem volna érte. Úgy éreztem, mintha elvesztettem volna az egyetlen dolgot, ami számított, és soha sem kaphatnám vissza, és többé már semminek sem lenne értelme és... – Daco megint sóhajtott; meleg lehelete cirógatta Harry bőrét.

– Ennek hatására támadtál neki a zongorának?

– Nem tudnám megmondani, miért, de igen. Egyértelműen.
Harry megpróbálta értelmezni a hallottakat.

– Öm... gondolod, hogy egész mostanáig kiváló zongorista voltál, csak a Res mea es elvette ezt tőled?

Persze ez távolról sem passzolt össze azzal, amire Harry emlékezett az iskolás Dracóval kapcsolatban, de mi más magyarázata lenne annak, ami Hermione házában történt?

– Biztos vagyok benne, hogy sosem volt tehetségem a zenéhez.

Csak egy halom tény, amit nem lehet összeegyeztetni, gondolta Harry fintorogva. Mindegy, félretette Draco zenei RAVASZ-át, és ezt mondta:

– Akkor talán azért haragudtál a zongorára, mert mindig is azt szeretted volna, hogy tehetséges legyél, vagy ilyesmi.

– Elég gyenge ok egy ekkora őrjöngésre. – Draco felemelte a fejét, és savanyú arckifejezéssel pillantott Harryre. – Te valamennyire ismertél azelőtt. Azt mondod, mindig is lobbanékony voltam?

– Öh, egy kicsit. – Harry Csikócsőrre gondolt, amikor ezt mondta. – De annyira nem, mint ma este. Egyáltalán nem. Általában sokkal számítóbb vagy.

– Á, igen. Mardekáros. – Draco vállat vont. – És nem, nem azért mondom, mert emlékszem. Hermione mesélt nekem a Roxfortról. A házak szimbolikájáról, ilyenekről. Azt mondta, a szüleim mindketten mardekárosok voltak. Hmm. Ez meglepő.

Meglepő?

– Nem beszélsz erről sokat, de kiismerem az embereket, Harry – folytatta Draco a szemébe nézve. – Az apám nyilvánvalóan gorombán bánt veled. Ami nem volt túl okos tőle, a körülményeket tekintve. Aztán meg egy ellentmondásos filozófiához is ragaszkodik. Ez aligha tűnik mardekárosnak, ahogy Hermione magyarázta.

– Ellentmondásos?

Draco felnevetett.

– Ó, igen. Már első ránézésre sincs semmi értelme. Olyan embert követni, aki az aranyvérűségről mint a varázslólét lényegéről prédikál, miközben maga is híján van az aranyvérnek, ami szerinte a legfontosabb lenne? – Draco aztán elkomorodott. – De azt mondtad, én is követtem. Azt hiszem, nem nevezhetem az apám semmi olyannak, aminek magamat sem vagyok hajlandó nevezni.

Harry kíváncsi volt, Draco minek nevezi majd magát, ha az emlékei teljesen visszatérnek.

– Habár az a zongorás dolog – mondta együttérző mosollyal –, öm, biztos vagy benne, hogy nem azért lettél zaklatott, mert valahol egy részed felismerte, hogy rabszolga vagy?

Draco furcsálló pillantást vetett rá.

– Egy ideje már tudom magamról, hogy a rabszolgád vagyok...

– Nem, én úgy értem, hogy az a részed, amelyik nem akar az lenni, talán valahogy életre kelt, és neheztelni kezdett, amiért szolga lettél. Lehet, hogy az, amiről úgy érezted, elvesztetted... tudod, esetleg a szabadságod?

– Nem neheztelek azért, mert elvesztettem a szabadságom – felelte Draco nyugodtan. – Kezdjük ott, hogy arra sem emlékszem, hogy volt nekem olyan. Azon kívül, a logika azt diktálná, hogy bármilyen szabadságom, amit valaha is a magaménak hittem, csak illúzió volt, mivel a bűbáj mindig a háttérben várt, hogy életre kelhessen. De az a legfontosabb, Harry... hogy szeretek a rabszolgád lenni.

Harry megnyalta a száját. Az ő hibája volt, hogy az utolsó mondattól olyan kemény lett, mint a kő?

– Öm... nos, jól van, de ha majd visszaemlékszel a régi életedre meg mindenre, lehet, hogy nem fogod már annyira szeretni.

– De fogom – esküdözött Draco. – Most már a tied vagyok. Min változtathat néhány emlék?

– Talán több mint néhány. Mi... a rohadt életbe, Draco. Próbáltalak megkímélni ettől, mert annyira szörnyen hangzik, így, hogy már én felelek érted, de rettentően sok gyűlölködés volt köztünk.

Harry nem tudta, mire számítson, hogyan fogadja majd Draco a hírt. Talán megrázza. Vagy bocsánatot fog kérni. Vagy rosszabb, hiperventillálni.

De arra egyáltalán nem számított, hogy a férfi felnevet.

– Mondtam, hogy ki tudok következtetni dolgokat – felelte Draco szárazon, amikor a nevetése alábbhagyott. – A barátod... Ron, nem Hermione, úgy néz rád folyton, mintha az irántam mutatott türelmed és kedvességed a legidegesítőbb dolog lenne a világon. Jobban szeretné, ha átkokkal szórnánk egymást, és nem csak azért, mert tetszene neki a látvány, ahogy például görénnyé változtatnak. Azt is gyanítom, hogy jobban hozzá van szokva ahhoz, hogy ellenségeskedni lásson minket. Úgyhogy igen, összeraktam, hogy kettőnk közt a viszony eléggé feszült volt.

– Ez enyhe kifejezés.

– Nos, háború folyt, és ellentétes oldalon álltunk – mondta Draco, mintha ez megmagyarázna mindent. – De a háború egy jó ideje befejeződött, ahogy kivettem. Az emlékezés semmit nem fog változtatni a számomra.

És mi lesz, ha visszaemlékszel majd, hogy egyszer tényleg görénnyé változtattak?

– Most ezt mondod, de...

– Harry, ha olyasmire emlékszem majd, amitől többé már nem akarok teljes szívemből a tiéd és csak a tiéd lenni az életem hátralévő részében és még azon is túl, akkor addig fogom ütni a fejem a falba, amíg bele nem verek valami értelmet.

Aucs. Harrynek nem tetszett a párhuzam, ami hirtelen az eszébe villant. A magukat büntető házimanókkal.

Habár az a mellkasfájdalom épp csak az előbb múlt el, nem igaz?

– Semmilyen körülmények közt nem ütögetheted a fejed a falba – mondta Harry szigorúan. – Komolyan mondom, Draco. Nem bánthatod magadat...

– Az átvitt értelmű kifejezések kicsit magasak neked, úgy látom – mondta Draco vontatottan. – Nem szó szerint verném a fejem a falba. Ez egy metafora. Azt jelenti...

– Ó, fogd be! Tudom, mi az a metafora. – Harry szomorúan megrázta a fejét. A régi Draco, az igazi Draco, egyértelműen ott volt még valahol. És nem lesz elragadtatva, ha rájön, hogy Harry rabszolgája lett. De Harry elhatározta, hogy majd akkor mennek át azon a hídon, ha oda értek. – Tudod, még mindig nem mondtad meg, miben segíthetek, hogy elmúljon a fájdalmad. Ajánlottam rá bűbájt, vagy esetleg valami bájitalt, amit te főztél... vagy csináltál esetleg valamit külön ilyesmire? Úgy értem, tudva, hogy néha meg kell büntesselek.

– Természetesen nem – felelte Draco felháborodva. – Vannak fejfájás csillapítók és egyéb gyógyszerek, amiket neked csináltam. De nem főznék bájitalt magamnak, hacsak nem kérsz meg rá külön, és határozottan nem venném a bátorságot ahhoz, hogy olyan szert csináljak, ami enyhíti a büntetést, amit jogosnak láttál kiróni.

Harry visszatáncolt, nem akart egy ilyen kényes témába belemenni.

– Oké, nem csináltál semmilyen korbácsolásra való főzetet. Nos, akkor talán kellene.

– Miért?

– Miért? – visszhangozta Harry némi szarkazmussal a hangjában. – Ó, nem is tudom. Talán mert olyan bűbáj van rajtad, ami miatt alkalomadtán félholtra kell verjelek?

Draco újból felnevetett.

– Aligha tettél ilyet, Harry. Rosszabbat is kaptam már, ebben biztos vagyok. Sokkal, sokkal rosszabbat.

– Nem lehetsz teljesen biztos benne – javította ki Harry. – Hiszen nem emlékszel. Vagy igen?

– Nem, de akkor is biztos vagyok benne. – Draco lágyan elmosolyodott, és az egyik ujját a halántékához emelte. – Itt lehet, hogy nem – majd a kezét a szívére tette –, de itt igen.

– Oké, rosszabbat is kaptál már – vágta rá Harry. Utálta a gondolatát, és nem csak azért, mert azt jelentette, hogy valaki megkorbácsolta Dracót. Nem... a legzavaróbb az egészben az a felismerés volt, hogy valaki más büntette meg Dracót. Harrynek ez nem tetszett. Nagyon nem.

Draco úgy tűnt, rájött Harry hangszínének okára. Felemelte a kezét, és az ujjaival megsimogatta Harry arcát. Apró köröket rajzolva cirógatta, és Harry biztos volt benne, hogy vigasztalni akarta őt.

– Igen, kaptam már rosszabbat is, de a te ütéseid akkor is vadul csíptek, Harry gazdám. Igazából még most is érzek mindent, amit a kezedtől kaptam; élesen lüktetnek a tompa fájdalmon keresztül.

Nagyszerű. Most már nemcsak a saját... basszus, féltékenysége miatt bosszankodhatott, amiért valaki más is kezet emelt már az ő Dracójára, de még azzal a ténnyel is számolnia kellett, hogy ezt a féltékenységet ki is mutatta Dracónak!

Akit, úgy tűnik, egyáltalán nem zavar a dolog, de akkor is!

Harry eltolta Draco kezét.

– Akkor kétségtelen, hogy most rögtön kezelni kell azokat a sérüléseket. Fordulj át, és én majd...

– Átfordulok, ha azt kívánod – felelte Draco halkan. – Bármit, amit szeretnél, Harry, lelkesen megteszek. De a magam részéről inkább nem szeretném őket meggyógyítani. Végtére is te adtad őket nekem. Holnap is látni akarom őket, érezni a sajgó fájdalmat, és emlékezni a szíjad hangjára, ahogy felém suhant, az érzésre, ahogy minden egyes csapás a készséges fenekemmel találkozik.

– Készséges? A mellkasfájdalom, te... nem nagyon volt más választásod, mint elviselni azokat az ütéseket.

– Ez igaz, de ugyanakkor készséges is voltam. – Draco őszinte, ragyogó ezüst szemével Harry szemébe nézett. – Tudom, mert azt is tudom, hogy nincs szükséged ürügyre vagy akár okra, hogy megbüntess, Harry. Pusztán azért is megteheted, mert késztetést érzel az uralkodásra. Örömmel alá vetem magam az akaratodnak, megteszek bármit, amit szeretnél. Gyönyör, kín, és ezek bármilyen variációja, mind a tiéd, Harry. Minden. Minden, ami vagyok.

Harry nyelt egyet és arra gondolt, komoly elmebaja lehet, ha ilyen szavakat hallva úgy érzi, mintha szerelmet vallottak volna neki.

– Jól van, akkor nem kapsz fájdalomcsillapítót. Addig érezheted a nyomokat, ameddig el nem múlnak – mondta halkan, egyik karját Draco mögé csúsztatva, hogy kényeztethesse Draco tarkóját. Képtelen volt ellenállni, lehajtotta a fejét, és nyomott pár puszit Draco feje búbjára. Egek, milyen puha volt a haja. Még most, izzadságtól átitatva is, olyan puha volt, hogy Harry szeretett volna beletúrni és a szájához emelni a hajszálakat.

És ekkor akaratlanul is belevillant a gondolat... Miért is ne tenném meg? Miért ne tennék meg bármit, amit akarok, ahogy ő mondta? Végtére is ő az enyém. Az enyém, senki másé. És kit érdekel, hogy ez a hülye bűbájnak köszönhető? Egyedül csak az számít, hogy ő az enyém, nem?

Draco egy marék hajtincsét a szájához emelte, és elmosolyodott, ahogy beszívta az illatát...

– Harry – szólalt meg Draco puhatolózva.

– Hmm?

– Szabad... – Kissé megrázva a fejét, Draco felegyenesedett; ezüst szeme valahogy egyszerre volt komoly és esdeklő.

– Hmm? – kérdezte Harry újra, és elengedte Draco haját.

Draco szétnyitotta az ajkait, de nem azért, hogy beszéljen. Helyette Harryhez emelte őket, és lágyan megcsókolta őt; a csók újra és újra azt üzente, köszönöm.

Azonban amikor a csók véget ért, Draco valóban megszólalt; az ajkai csak leheletnyi távolságra voltak Harry szájától, így Harry nem csak hallotta, de érezte és ízlelte is az összes szót.

– A számba vehetlek, Harry? Szolgálhatlak, kérlek? – Draco nyelt egyet, az ujjai lassan köröztek Harry mellkasán. Vagyis inkább a talárján; a mozdulat úgy tűnt, mintha Draco szétnyitná a talárt, noha mégsem tette. A hangja sürgető volt, a tónusa már-már áhítatos. – Harry? Gazdám? Tudom, nem kellene, hogy szükségleteim legyenek, de... akkor is szükségem van erre. Szükségem van rád.