– A bűbájról, Mr Potter?

– És Dracóról – tette hozzá Harry. Ezután azonban eltartott egy pillanatig, míg kitalálta, hogyan kezdjen bele. Néhány dolog azok közül, amiket meg akart kérdezni, kényes téma volt. Olyasvalaki számára, mint Lucius Malfoy, talán még sértő is.

Nagy kár, mert Harrynek kellett az információ. Most már ő felelt Dracóért, és az ő jólléte jócskán fontosabb volt, mint az, hogy Malfoy felidegesíti-e magát a kérdésein.

Harry azonban pont emiatt úgy döntött, hogy kezdhetne könnyebb témákkal, és majd így tereli a beszélgetést a megfelelő irányba.

– Kiderítettem még pár dolgot Draco eltompult emlékeiről – mondta. – Először is, elfelejtett mindent, ami velem kapcsolatos. Annak alapján, amit a családja tud a bűbájról évszázadokra visszamenően, ez általában így szokott történni? A szolgának úgymond tiszta lapként kell kezdenie azzal a valakivel, aki igényt tart rá?

– Nem, nem ez az általános. – Malfoy beleivott a sherryjébe, de Harry látta, hogy nem valami nyugodt; az ujjai szorosan ráfeszültek a poharára. – Még sosem hallottam emlékezetkiesésről a Res mea esszel kapcsolatban. De végül is, normál körülmények közt a szolga és új gazdája sosem lettek volna ellenségek. Kezdettől fogva azt gyanítottam, hogy Draco emlékezetkiesése a maga iránti régi... gyűlölete miatt van.

Harry többé-kevésbé ugyanígy gondolta. A Res mea es pillanatnyilag védte Dracót. Azzal, hogy nem engedte emlékezni rá, mennyire gyűlölte Harryt, segített neki, hogy szolgálatkész és engedelmes legyen. Ez pedig jó dolog volt, tekintve, hogy a bűbáj egyértelműen megbüntetné az ellenszegülésért. Elég csak megnézni, mi történt, amikor Dracónak nem sikerült Hollóbércre hop-utazni, ahogy Harry meghagyta neki. Vagy amikor Draco azt hitte, hazudott Harrynek.

Ám ez nem magyarázott meg mindent az emlékezetkieséséről.

– Azonban elfelejtett számos olyan dolgot is, amiknek semmi köze hozzám. – Mint például a RAVASZ-ait... de mivel Malfoy nem tudott róluk, Harry nem is akarta őt felvilágosítani. Legalábbis még nem. – Például az egész háború utáni életét. Az utolsó esemény, amire emlékszik, még a háborúból való.

Malfoy letette a poharát, és összefűzte az ujjait; a homloka egy pillanatra összeráncolódott, miközben gondolkodott. – Azt hiszem, ennek talán az életkorhoz lehet köze, amelyben igényt szoktak tartani valakire.

Na végre, haladnak valamerre.

– Kor, amiben igényt tartanak valakire?

– Igen. Ami tizenhét év, hogy pontos legyek. Normális körülmények közt Draco a nagykorúsága elérése után lett volna rosszul, amint a bűbáj ébredezni kezdett volna benne, azt követelve, hogy igényt tartsanak rá. Talán a Res mea es úgy döntött, hogy mivel Dracónak nem kellett volna annyi évig függetlennek lennie, nem engedi meg, hogy emlékezzen rájuk.

– Azt hiszem, emlékszik dolgokra a tizenhetedik születésnapján túlról is. Legalábbis erre-arra.

– Elképzelhető, hogy a bűbáj akkorra dátumozta vissza magát, amikor már le kellett volna csillapodnia; pár hónappal a születésnapja utánra.

Harry futólag Dracóra és az anyjára pillantott, hogy megbizonyosodjon, minden rendben van a terem túlsó felében. Amikor egy kicsit jobban figyelt, hallotta a beszélgetésüket is. Csak Narcissa terveit vitatták meg a kert átrendezéséről...

Visszafordulva Malfoyhoz Harry megpróbálta átgondolni az új információt.

– Szóval... Tegyük fel, hogy végig tudtam erről a bűbájról. Tizenhét éves kora előtt Draco nem vált volna a rabszolgámmá? Addig szabad lett volna?

– Én nem pontosan a szabad kifejezést használnám. – Malfoy kiitta a sherryjét és letette a poharat. – Képzeljük el, hogy a bűbáj sosem szunnyadt el. Akkor én az ön apja szolgája lettem volna, Draco pedig az ön apja háztartásába született volna. Nem mondhattam volna el neki, hogy ő is, ahogy én, a Res mea es átok szenvedő alanya, de magának és az apjának nem lettek volna ilyen korlátozásaik. Draco önnel együtt nőtt volna fel, tudva, hogy az a sorsa, hogy mihelyst nagykorúvá válik, a maga szolgája lesz. Természetesen ön is ezzel a tudással nőtt volna fel. Az apja bátorította volna az úr-szolga viszonyt a fiatal éveik alatt, hogy megkönnyítse Dracónak a későbbi átmenetet a teljes szolgaságba. Azt akarta volna, hogy simán menjen ez a dolog, nem csak a maga kedvéért, de Draco érdekében is. Mert, nézze...

Malfoy teljesen szenvtelenül adta elő a rövid monológját, ám most, hogy Harryről a fiára fordította a tekintetét, a hangja megremegett.

– A bűbáj normális menetében, noha én nemzettem volna, semmilyen jogkörrel nem bírtam volna felette. Draco olyan lett volna, mintha az ön apjának lett volna a másik fia és önnek a testvére, habár, ahogy már említettem, maga mindig is tudta volna, hogy ő inkább tulajdon, mint családtag.

Harry megpróbálta elképzelni... milyen lett volna Draco mellett felnőni. Sehogy sem sikerült. Nem véletlenül. Olyan apát sem tudott elképzelni, amilyet Malfoy leírt.

– Igényt tartani rá szinte nem is ment volna eseményszámba – folytatta Malfoy, még mindig a fiát nézve. – Formalitás, semmi több, szentesíteni azt, amit már mindketten régóta tudnak.

Dracót az ön szolgájának nevelték volna, és addigra ő már teljességgel elfogadta volna... hol a helye a Potterek közt. Egész életében ott lett volna neki a saját, szolgaságba vetett apjának példája.

– Mi a helyzet az anyjával?

Malfoy azonnal visszafordult Harryhez.

– Parancsol?

– Nemrég arról beszélt, hogy a házasságkötése megakadályozta, hogy a Res mea es hatással legyen önre. Ezt értem, de mi van akkor, ha ön is az előbb leírt módon nőtt volna fel? A házasság szóba sem kerülhetett volna, nem igaz?

– Amennyire én tudom, a Malfoyok nem házasodtak, amíg a bűbáj el nem szunnyadt.

– Akkor hogy nemzette volna Dracót?

Malfoy ajka gúnyos mosolyra húzódott.

– A szokásos módon, Mr Potter. Ugye, nem kell elmagyaráznom önnek? Tudja, hogy az egyedülállóság nem akadálya a gyereknemzésnek?

Harry állta a pillantását; nem hagyta, hogy a férfi sértő modora elbátortalanítsa. Elvörösödni sem volt hajlandó.

Habár ki tudja, ez még megváltozhat, ha a beszélgetés jóval személyesebbé válik.

– Szóval, ebben a feltételezett forgatókönyvben ön képes lett volna lefeküdni egy nővel?

– Igen, így nemz az ember gyereket – felelte vontatottan Malfoy.

Harry a fogát csikorgatta, de visszafogott hangon szólalt meg.

– Igen, tudom. De én arra próbálok rájönni, hogy akkor a bűbáj normális működése alatt a szolga... öm, szexuálisan vonzódik a gazdájához?

Malfoy ajka megrándult.

– Á. Most már értem, mire akar kilyukadni. Igen, úgy hiszem, mindig is volt egy ilyen eleme a dolognak.

– Eleme? – Harry szeme résnyire szűkült. – Nézze, egyáltalán nem vágyom arra, hogy ezt megvitassam magával, de tudnom kell, mi a helyzet Dracóval. Eddig csak úgy volt képes elélvezni, ha hozzáértem. Ez normális ennél a bűbájnál?

Malfoy ajka elfehéredett a méregtől.

– Igen, a fene vinné el.

– Nos, akkor hogy a pokolba tudtak a Malfoyok gyerekeket nemzeni?

– Csak gyereket, generációnként egyet, és mindig fiút – javította ki Malfoy hűvösen. – Hacsak nem halt meg a gyerek, mert akkor lehetett másik.

– Másik fiú?

– Tényleg nem érti, mit jelent az a szó, hogy mindig? A bűbáj nagyon szigorú. De hogy válaszoljak a kérdésére, Mr Potter, Draco csak akkor fog fiút nemzeni, ha ön szaporítja őt. Az, hogy nem tud a maga érintése nélkül elélvezni, azért van, hogy ön kontrollálhassa a hogyanját s mikéntjét a következő rabszolga fogantatásának, aki majd szolgálja a maga vérvonalát. Tipikus esetben várni akarna három-négy évet a saját örököse megszületése után. A bűbáj történetében nem szokványos, hogy a gazda és szolgája közel egyidősek legyenek.

Harry ennek hallatán szinte rosszul lett. Kezdte azt érezni, hogy az ősei tényleg beteg alakok lehettek. Főleg az az aljas rohadék, amelyik feltalálta a Res mea est. Kontrollálni az orgazmust, hogy kézben tarthassa az utódnemzést? Basszus, miért nem adott inkább hozzá a bűbájhoz valami fogamzásgátló hatást, ha ez ilyen fontos?

Apropó, ez igen jó kérdés volt. Olyan jó, hogy Harry fel is tette.

Malfoy előredöntötte a fejét és rámeredt, mintha totális elmebetegnek gondolná. De talán így is volt, elnézve, mit válaszolt neki.

– Volt a Roxfortban mágiatörténet nevű tantárgya, vagy nem volt? Ez a bűbáj ősi, Mr Potter, és a fogamzásgátlóbűbáj csak az utóbbi négyszáz évben vált megbízhatóvá!

Ó.

Malfoy gúnyos hangot hallatott.

– Nos, helyben is volnánk. Draco mindig is mondta... – Hirtelen elhallgatott, és szorosan összepréselte az ajkait.

Harrynek kicsire szűkült a szeme.

– Mit? Mit mondott Draco mindig?

Malfoy válasz helyett megrázta a fejét.

– Ó, gyerünk már – nógatta Harry. – Hallotta, mit mondtam a vacsoránál. Nincs szükségem bosszúra, és higgyen nekem, nem fogom felbosszantani magam olyasmi miatt, amit Draco még az iskolában mondott. Biztos vagyok benne, hogy bármit is mondott magának, annál sokkal rosszabbakat is vágott már az arcomba. Tudja, próbálok minden tőlem telhetőt megtenni, hogy rájöjjek, mi folyik itt és átsegítsem rajta Dracót, és ehhez minden lehetséges információra szükségem van.

– Azt nem kell tudnia, amit ebben a házban mondott önről.

– De igen, kell. Az emlékei bármikor visszatérhetnek, és készen kell állnom, hogy kezelni tudjam, akármi is történik. – Harry Malfoy szemébe nézett. – Tudja, hogy csak az egyik oldalát ismerem. Azt, amit az iskolában mutatott. De ő minden másra is emlékezni fog. Vagy legalábbis remélem.

– Rendben – felelte Malfoy élesen. – Azt mondta, hogy ön szánalmasan gyenge tanuló volt, akit sosem lett volna szabad felvenni a Roxfortba, és már az órákon adott ostoba válaszaiból meg tudta állapítani, hogy sárvérű söpredéktől származik.

Semmi olyan, amit Harry ne hallott volna már ezelőtt. Mégis összeráncolta a homlokát.

– Ne használja ezt a szót a jelenlétemben.

Malfoy felszegte az állát, vonásai élesen kirajzolódtak.

– Maga akarta tudni, mit szokott mondani. Higgyen nekem, Draco nem finomkodott.

Ebben Harry biztos volt.

– Valóban, de akkor se használja soha többé ezt a szót a jelenlétemben – morogta.

– Különben mit fog tenni pontosan? – Malfoy hangja mostanra már gyakorlatilag doromboló volt. – Ön, aki olyan szenvedélyesen mondott le a bosszúról?

Harry felhorkantott.

– Megőrült? Nem fogom többé idehozni! És nem a bosszú miatt, Mr Malfoy. Vele kell élnem, és nem akarom, hogy bárkitől is hallja ezt a szót.

– Elég hamar emlékezni fog rá, hogy saját maga is kimondta – felelte Malfoy kivillanó fogakkal. – És akkor majd mit fog csinálni?

– Megbirkózom vele.

– És hogy fog megbirkózni a Res mea esszel, miután megnősül és örököst nemz? Szerez majd egy szeretőt Dracónak, hogy új rabszolgageneráció születhessen?

– Természetesen nem!

– Akkor megszakítja a vérvonalamat? – suttogta Malfoy gyűlöletteli hangon.

– Nos, nem akarja, hogy a leszármazottai rabszolgák legyenek, nem igaz?

Habár a Malfoyok hitvallása az volt, hogy túlélni mindenáron.

– Az átok egyszer már megtört – mondta Draco apja. – Talán újból megtörhet, és a családom ismét felemelkedhet, ahogy már megtette azelőtt.

– Igen, vagy talán mégsem – vágott vissza Harry. Minél többet gondolkodott ezen, annál jobban utálta az ötletet, és nem csak azért, mert az ki tudja, meddig folytatná a szolgává tévő átkot. Hanem azért is, mert egyszerűen nem bírta elviselni a gondolatát, hogy Draco valaki mással bújjon ágyba, valaki mással szexeljen... és Harrynek ott kellene állnia és a megfelelő pillanatban megérintenie őt, hogy teherbe ejthesse a nőt? Kirázta a hideg az egész dologtól.

– Amúgy is, honnan szereznék egyáltalán olyan nőt, aki belemenne ebbe? – bukott ki Harryből. – Hogy olyan gyereket szüljön, aki rabszolga lesz?

Tréfásnak szánta a kérdést, de Malfoy szó szerint értelmezte.

– A régi időkben a Potterek szegény varázslócsaládokból szereztek hajadont, hogy velük éljen. Addig maradt, míg az új rabszolga megszületett, aztán visszatért a családjához, és hátrahagyta a gyermekét, a zsebében viszont annyi galleont vitt magával, amennyivel busásan megérte az üzlet. De persze már nem élünk a középkorban. Ha majd eljön az idő, valószínűleg egy prostituáltat kell majd felkeresnie, vagy...

– Ó, fogja be! – mondta Harry. – Teszek a maga nagybecsű vérvonalára. Én nem fogom ezt csinálni. Sem Dracóval, sem a szegény lánnyal, és főleg nem egy ártatlan gyerekkel. Ha nem találok rá módot, hogy felszabadítsam Dracót, akkor... annyi a Malfoyoknak.

Nem mintha ez olyan elkeserítő kilátás lett volna, nem igaz?

Malfoy mintha kővé dermedt volna, de szürke szeméből sütött a gyűlölet.

– A bűbáj azáltal temetődött el legutóbb, hogy valamely felmenője öngyilkosságot követett el, és anélkül halt meg, hogy az átokról szóló ismeretet átadta volna az utódjának. Na most, bármekkora örömet okozna is maga halála, a fiam is magával halna, így ez nehezen elképzelhető módja a felszabadításának.

– Nem tudja biztosra, hogy a legutóbbi öngyilkosság volt. Azt mondta, ez csak szóbeszéd.

– Ismerem a mágiát, maga viszont világos, hogy nem. De mit is várhat az ember egy...

Harry hirtelen felállt.

– Akkor nem akarja, hogy többé elhozzam?

– ...egy olyan fiútól, aki átaludta a mágiatörténet órákat, és aki egyenesen rosszul lett, amikor a záróvizsgát le kellett tennie? – fejezte be Malfoy ráérősen, fél szemöldökét felvonva.

Harry nem dőlt be neki. Malfoy valami sokkal sértőbbet akart mondani. Talán valami Harry anyjával kapcsolatosat.

– Ügyesen kivágta magát – mondta gúnyosan, és összefonta a karját. – De jobb lesz, ha vigyáz, mert komolyan gondoltam, amit mondtam. Minden szót.

Szerette volna hozzátenni, hogy nem is lett rosszul, legalábbis nem úgy, ahogy Malfoy értette, de a férfi ezt úgyis tudta. Végtére is Malfoy ott várt rá a Próféciák Termében. Pontosan tudta, miért esett össze Harry aznap.

Azon kívül Harrynek aligha volt szüksége magyarázkodásra a Lucius Malfoy-félék előtt.

– Harry – szólt Draco halkan. Megfordulva Harry látta, hogy Draco csak pár méterre áll tőle. – Úgy tűnt... Az apám megsértett valamivel?

– Ő nem tud megsérteni – felelte Harry. – Ahhoz, hogy ez történhessen, érdekelnie kellene, mit gondol, és megmondom neked: ez sosem fog megtörténni.

Draco az ő Harryjéről az apjára pillantott, és vissza. Aztán egy lépéssel közelebb ment Harryhez.

Egy rövid pillanatig fájdalom villant Malfoy tekintetében. Aztán becsukta a szemét.

– Az lesz a legjobb, ha megyünk, Draco – mondta Harry, odatartva a karját. Draco mindkét karjával átfogta, és bólintott.

– A sakkpartinkat még nem fejeztük be – szólalt meg Mrs Malfoy nagyon kedvesen.

Harry a szemét forgatta. Az asszony anélkül mondta meg neki, mit tegyen Dracóval, hogy konkrétan kimondta volna. Nos, hála az égnek, Narcissa elég okos volt ahhoz, hogy anélkül közölje a mondandóját, hogy Dracónak szenvednie kelljen miatta.

Nem mintha Harrynek szándékában állt volna tovább maradni. Egyelőre ennyi elég volt. Draco kétségtelenül igényli majd, hogy visszajöjjön, és Harry törődni is fog ezzel az igénnyel, amíg a szülei képesek lesznek elkerülni, hogy megfertőzzék az undorító erkölcseikkel, vagy annak hiányával.

De per pillanat több mint elég volt a társaságukból.

– Köszönöm a vacsorát – mondta, miközben Malfoy kinyitotta a szemét, mely most szürke volt, mint a sarkvidéki táj. – De most hazamegyünk.

– Ilyen hamar?

– Igen – felelte Harry. – Ha szeretné tudni, miért, kérdezze a férjét.

Azzal Dracóval együtt dehoppanált.