Ginny tényleg kiváló seprűlovas, gondolta Harry, miközben nézte, ahogy fordul, lebukik, majd megint a magasba száll. Természetesen látogatókat nem fogadtak az edzéseken, de a Varázsbűn-üldözési Főosztály parancsnoksága járt néhány kiváltsággal; a stadion megbűvölt kapuja már akkor kinyílt előtte, amikor még csak három méternyire járt tőle.

Igazán jól sikerült időzítenie; az edző tíz percen belül összeterelte a játékosokat valamiféle megbeszélésre, aztán elengedte őket az edzésről. Amint földet értek, Harry elindult feléjük a füvön, elengedve a füle mellett a lány csapattársainak sugdolózását, amikor észrevették őt. A Kiválasztott...

Harryt most sem nagyon érdekelte ez a cím, de lassacskán hozzászokott. Nem mintha sok választása lett volna. Nem akart örök dicsőséget, ám úgy nézett ki, az hozzánőtt.

Ironikus módon az egésznek az volt a kulcsa, hogy legyőzte Draco Malfoyt. Ki gondolta volna, hogy pont ez teszi majd őt a Pálcák Urának birtokosává?

Noha természetesen az is sokat tett a győzelemhez, hogy maga sétált a saját halálába, hogy ezáltal ne legyen többé horcrux.

Lerázva magáról ezeket a gondolatokat, Harrynek sikerült magára erőltetnie egy mosolyt, amint odaért Ginnyhez. A lány nem kicsit megdöbbent, hogy ott látja őt.

– Arra gondoltam, ehetnénk együtt valamit – mondta Harry, figyelmen kívül hagyva, hogy a sugdolózás idő közben átment fecsegésbe. Az előző esti gyorsétel kapcsán rájött még egy módszerre, amivel privát beszélgetést folytathatott. – Esetleg szendvicset, amit kivihetnénk egy parkba, hogy ott együk meg. Mit szólsz hozzá?

Ginny egy kicsit bizonytalannak tűnt, mintha az intuíciója megint vészriadót fújna, de aztán megvonta a vállát.

– Rendben. Lezuhanyozom, aztán találkozzunk a kapunál.

Harry bólintott, és lesétált a pályáról.

* * *

Amikor Ginny megjelent, a bizonytalanság minden szikrája eltűnt róla; a szeme izgalomtól csillogott. Harry kis híján feljajdult, mert abban a pillanatban úgy átlátta, hogy mennyire mellőzte és elhanyagolta a lányt, mint még soha azelőtt. Ha annyitól, hogy meghívja őt egy egyszerű szendvicsevésre a füvön, könnyebb lesz a lépte, az arckifejezése pedig örömittas, akkor Harry tényleg rémes partnere lehetett.

Nos, miután Harry egyértelművé teszi, hogy nincs közös jövőjük, talán talál majd magának valakit, aki úgy fog bánni vele, ahogy megérdemli.

– Akkor, merre?

Harry feszülten rámosolygott. Legalább Ginny csapattársai ismerték őt valamelyest; ha kitette a lábát a házából, sokszor mentek oda hozzá vadidegenek, hogy hálálkodjanak neki. Az ember azt hinné, három év alatt hozzászoktak már a háborúban betöltött szerepéhez, és hogy ha annyira imádják, akkor figyeltek arra a pár rohadt nyilatkozatára a témában. Sokan harcoltak még a háborúban, és többet is feláldoztak, mint ő. Az életüket is.

– Öm, tudod, milyen, ha nyilvánosan megjelenek – mondta Harry. – Inkább nem kérnék ma belőle, úgyhogy mit szólnál hozzá, ha mugli módon csinálnánk a dolgot?

– Ó, rendben, ahogy szeretnéd – felelte a lány ragyogva, mintha Harry legalább egy európai villámkörútra hívta volna el.

Harry ettől csak még rosszabbul érezte magát. Egek, a romantika terén abszolút retardált lehetett. Vagy talán csak nem értett annyira a lányokhoz. Habár ezt csak Ginnyn és Chón tudta lemérni. De akkor is fel kellett volna valaminek tűnnie, gondolta.

Amikor a lány kinyújtotta felé a kezét, Harry nem igazán tudta, mit tegyen azon kívül, hogy megfogja. Együtt kisétáltak a muglitávoltartó bűbájok alól, amik láthatatlanná tették a gyakorlópályát, aztán Harry leszólított egy taxit, és megkérdezte a sofőrt, hogy ismer-e olyan helyet, ahol jó szendvicset árulnak.

Fél óra múlva egy mugli parkban kötöttek ki, és könnyű nyári szellő lengedezett körülöttük. Ginny nevetett, és hátrasimította hosszú haját, amikor a szél előrefújta az arcába.

– És Draco hogy van?

Harry meglepődött, hogy Ginny ilyesmi felől érdeklődik. A szívélyes hangvétele is váratlanul érte.

– Öm, azt hiszem, kezd alkalmazkodni. Bár még mindig nem emlékszik semmire. Úgy értem, semmi velem kapcsolatosra.

– Egyelőre talán nem is baj.

– Ja, talán.

Harry idegesen harapott egy nagyot a szendvicséből. Az illata jó volt, de az ízét olyannak érezte, mint a kartonpapír, mert hogy is élvezhette volna, amikor tudta, hogy bármely pillanatban kihunyhat Ginny szemében a fény, és ez miatta történik majd?

Az ennivaló fájdalmasan nehezen ment le a torkán, mint egy kődarab. Abban a pillanatban tudta, bármit megtenne, hogy ne kelljen megbántania a lányt. De ha nem mondja el... az még rosszabb lenne, mint ha elmondaná.

– Öm... Azért jelentem meg ma az edzés alatt, mert már nem tudtam tovább várni. El kell mondanom neked... öm...

A szája hirtelen úgy kiszáradt, hogy egy szóval sem tudott többet kinyögni. Gyorsan megragadta az üdítőjét, és meghúzta.

Mielőtt még letehette volna, Ginny keze már a térdét simogatta.

– Semmi baj, Harry. Tudom, milyen nehéz lehet ennyi idő után kimondani, de rájöttem, mit szeretnél közölni.

Harry olyan hirtelen rakta le a műanyagpoharát, hogy kilöttyent belőle a fűre a jég és az innivaló.

– Rájöttél?

– Persze. – Ginny szeme már valósággal ragyogott, ami nem jelentett semmi jót, de még mielőtt Harry kitalálhatta volna, mire gondol, a lány egyértelművé tette. – Először egy kicsit aggódtam, mert nem jellemző rád, hogy betoppansz az edzésre, de aztán a többi játékos elkezdett heccelni, hogy ha ennyire kettesben akarsz velem beszélni, hogy még egy pincér se legyen a közelben, akkor valami iszonyúan romantikus mondanivalód lehet.

Rohadt élet.

Harry belemarkolt a fűbe, mert ha nem ezt teszi, akkor ököllel kezdi verni a földet.

Ginny elmosolyodott, és kinyúlt, hogy megfogja a kezét.

– Sajnálom. Hagynom kellett volna, hogy a magad módján mondd el.

– Olyan embert érdemelsz, aki valami romantikusat mondana – morogta Harry. Egek, feleségül kérni könnyebb lenne – sokkal könnyebb, merült fel benne –, mint szakítani! – De... Ginny, ez nem működik. Én akartam, de azt hiszem, ezért is tartott ennyi ideig, hogy kimondjam, hogy... – Nyelt egyet, és kényszerítette magát, hogy a lány szemébe nézzen. – Nem én vagyok a megfelelő férfi a számodra.

Ginny keze megszorította az övét.

– Dehogynem vagy az.

– Nem. – Harry kiszabadította a kezét, majd kissé messzebb oldalazott. – Szakítanom kell veled, Ginny.

A lány elsápadt, de aztán felszegte az állát.

– Ezt már korábban is megtetted, de végül megint összejöttünk.

– Ez nem ugyanaz. – Harry meggörnyedt. – Aggódtam, hogy Voldemort megtámad téged, vagy hogy eszközként használ majd, hogy zsarolhasson, ha rájön, hogy számítasz nekem. Így persze, hogy összejöttünk, mihelyst elmúlt a veszély. De most... senki nem kényszerít rá, hogy azt gondoljam, hogy így lesz a legjobb. Ez belülről jön. Én csak... Ginny, nem úgy szeretlek, ahogy egy házassághoz kellene.

– Szerintem csak félsz szeretni – mondta a lány csendesen. – Még most is, hogy ő már halott. Annyi éven át történtek körülötted furcsábbnál furcsább események, hogy talán csak nem tudod, hogyan alkalmazkodj egy sokkal... normálisabb élethez.

Na igen, gondolta Harry. Az életem még mindig másból sem áll ki, mint furcsa eseményekből. Vagy olyan sok rabszolgatartót ismersz?

Habár ezt nem mondta ki hangosan. Figyelembe véve Draco iránti erőteljes vonzalmát, jobbnak látta, ha nem hozza őt fel.

– Nem erről van szó – mondta Harry. – Nem találkozgathatok veled így, ezekkel az érzésekkel. Ez nem helyes. A köztünk lévő dolgok már hosszú ideje... stagnálnak, és hiba volt hagynom, hogy annyi sokáig így menjen. Sajnálom, ha megbántalak, de nem te vagy a nagy Ő a számomra.

– Nem bántottál meg – mondta Ginny, noha a tekintete villámokat szórt. – Bármit is mondasz, ez ugyanaz, mint a múltkor. Nem tudom, miért nem veszed észre. Harry, te még mindig amiatt aggódsz, hogy elveszíthetsz embereket. Azért löksz el magadtól, mert képtelen vagy elhinni, hogy az egésznek tényleg vége.

– Felfogtam, hogy vége – mondta Harry, és ujjával a sebhelyére bökött. – Soha bele sem nyilallik...

– Akkor miért nem szerzel egy másik baglyot?

– Nem akarok emlékeztetőt!

Ginny sóhajtott, és kinyújtotta hosszú lábait.

– Mind veszítettünk el szerettünket, Harry. De nem látod, hogy kerülném George-ot, csak mert Fredre emlékeztet, igaz?

– A kettő ég és föld. Te már azelőtt is szeretted George-ot, így persze, hogy nem fogod kerülni. De egy teljesen új baglyot szerezni... – Harry megrázta a fejét. – Nem lennék képes.

– Pont, ahogy nem tudsz elvenni sem – felelte Ginny nyugodtan. – Harry, ha több időre van szükséged, hogy túllépj a háborún, megértem. Tényleg. Bizonyos tekintetben neked mindenki másnál rosszabb volt; rájönni, mi okozta igazából a sebhelyedet, aztán szembenézni azzal, amit tettél, megbirkózni vele.

– Kimondhatod, hogy horcrux – vetette közbe Harry fogcsikorgatva. – Mintha nem tudnék róla, hogy az voltam.

– És hihetetlenül szörnyű lehetett a tudat, hogy magadban hordoztad Voldemort lelkének egy darabját – folytatta Ginny. Legalább már kicsit közvetlenebbül beszélt. – Senki sem mondhatja el magáról, hogy tudja, milyen lehetett, Harry. Én sem állíthatom, hogy értem, min mentél keresztül. Még a naplós dolgot sem lehet hozzá hasonlítani.

– Nézd, ez nem a háborúról szól!

– Ó, szerintem meg igen. – Ginny megvonta a vállát, és egy hosszút sóhajtott. – Azt hiszem, több idő kellett volna neked, hogy átgondolhasd a történteket. Talán hogy gyógyulhass. És ehelyett gyakorlatilag azonnal ágyba bújtunk egymással. De ha most időre van szükséged... nos, szeretlek, Harry. Tudok várni. Addig várok, amíg csak szeretnéd.

Harry kíméletesen akart a lánnyal szakítani, de ez nagyon nem úgy kezdett alakulni, ahogy eltervezte. Noha tudhatta volna, hogy Ginny nem az a típus, aki könnyekben tör ki. Nem, a bulldogszerűen makacs kitartás jellemezte inkább.

– Nem rád van szükségem – válaszolta. Még őszintébb is lehetett volna, de nem érezte úgy, hogy tisztességes lenne elmondani neki, hogy a vonzereje nagyrészt a népes családjának köszönhető. Akarta Harry valaha is igazán őt, vagy csak vele akart lenni?

– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez van. Szakítanom kell veled, és nem szeretném, hogy azt hidd, ez csak valamiféle üresjárat, amíg össze nem szedem magam. Mindig is értékelni foglak, mint barátot, de ez minden, aminek tekinteni tudlak.

A lány előrehajolt a lábai fölött, hosszú haja tűzvörösen ragyogott, ahogy a nap rásütött.

– Sokkal több van köztünk, mint barátság, Harry.

– Az én hibám. Azt hittem, össze fogunk házasodni, különben nem ígértem volna meg az elején. Soha nem akartam volna neked csalódást okozni. De... – Harry megcsóválta a fejét. – Ugyan már, Ginny. Te sem gondolhatod, hogy a szexuális életünk újabban valami csodás lenne.

– Vannak módszerek, amikkel fel lehet pezsdíteni.

– De az a helyzet, hogy engem ez nem csigáz fel, érted?

Ginny úgy hőkölt hátra, mintha pofon vágták volna, de aztán megrázta a fejét.

– Ezt csak kitalálod, hogy ellökhess magadtól, mint már mondtam.

Harry felállt, és karba tette a kezét.

– Elég idegesítő, hogy nem figyelsz arra, amit közölni próbálok! Ami köztünk volt, annak vége, és ez egy kicsit... nos, te gyönyörű nő vagy, Ginny! Nem kellene hozzám ragaszkodnod, akármelyik férfit megkaphatod!

Ginny is felpattant.

– Te vagy az egyetlen férfi, akire valaha is vágytam!

– És ez a baj, a fenébe is! – kiáltotta Harry mérgesen. – Már akkor belémestél, mielőtt még normálisan találkoztál volna velem! A nevembe estél bele. Te is tudod, hogy így van. Most pedig, gondolom, menőnek érzed, hogy híres pasid van, de... Tudod, mennyire ellenszenves nekem ez az egész?

– Én nem a nevedért szeretlek!

– Most talán nem, de így kezdődött.

– Ó, hibáztass csak azért, ahogy tízévesen éreztem!

– Nem akarlak hibáztatni. Csak azt szeretném, ha megértenéd, hogy a barátság a legtöbb, ami köztünk valaha is lehet. – Harry a szemébe nézett. – Szeretném, ha a családod is megértené ezt. Remélem, nem fognak sokáig neheztelni rám ezért.

– Ó, mintha bármiért is neheztelni tudnának rád – felelte Ginny cinikusan. – Most komolyan. Bár azt sem mondhatom, hogy el lesznek ragadtatva.

– Igen, tudom, hogy nem lesznek. – Harry kihúzta magát. – Ha szeretnéd, hogy én mondjam el nekik...

– Hogy dobtál? – Ginny elhúzta a száját. – Nem igazán. Nem kell a sajnálatuk. Én fogom elmondani, hogy én szakítottam, és ha kérdezik az okát, azt válaszolom, hogy belefáradtam a várakozásba, míg végre elhatározod magad.

Harry megvonta a vállát.

– Amíg úgy tudják, hogy végleges.

– Ó, megmondom nekik, hogy az. – Ginny szeme megvillant. – Bár én nem vagyok biztos ebben. Egy nap majd rádöbbensz, hogy egyszerűen csak féltél megengedni magadnak, hogy igazán szeress valakit, Harry.

– Ginny...

A lány hátravetette a haját a válla fölött, így az a hátára omlott.

– És amikor ez megtörténik, Harry Potter, már nem biztos, hogy visszafogadlak!

Azzal felmarkolta a szendvicses papírját és az üres poharát, majd elsétállt a parkon át a távoli női mosdó felé. A szemetét menet közben belehajította egy kukába.

Harry is feltakarította a sajátját, aztán közelebb ment a mosdóhoz, és várt. Ő hozta ide a lányt, így kicsit faragatlannak tűnt volna, ha nem viszi haza, még ha ez nem is volt igazi randevú.

Azonban egy idő után rájött, hogy talán azért ment be oda Ginny, hogy dehoppanáljon.

Hát, ez nem ment valami jól, gondolta, miközben bement a férfivécébe, hogy kövesse a példáját. Valahogy úgy sejtette, nem ez volt a lány utolsó hajmeresztő elmélete arról, hogy félne beleszeretni valakibe.

Nem erről volt szó. Egyáltalán nem. Harry érezte, hogy kezd beleszeretni valakibe.

Csak éppen nem őbelé.