Harry mihelyst kiért a konyhába, lelombozva látta, hogy Draco már tányérokat is kikészített. Négyet.

A sütőben várakoztak, de bűbáj tartotta őket melegen. Ez nem is volt meglepő; Draco jobban kedvelte a varázslatokat, mint a háztartási eszközöket, noha Harrytől megtanulta, hogyan működik néhány konyhai gép.

Nem tartott sokáig elővenni egy ötödik tányért és újra elosztani az ételt, hogy mindenkinek jusson. Míg Harry ezen munkálkodott, Ginny kinyitotta a hűtőt, és négy adag elkészített salátát talált benne. Megforgatta a szemét, de nem mondott semmit, csak szerzett egy ötödik salátástányért, és megtöltötte.

– Bort? – kérdezte végül, ahogy mindennel készen lettek.

Harry rámeredt.

– Még bele sem kóstoltunk azokba az italokba, amiket az előbb kitöltöttél.

Ginny lebiggyesztette az ajkát.

– Lehet, hogy a gyümölcslénél valami erősebbre van szükségem.

Mindig rendelt magának, amikor péntekenként együtt vacsoráztak, mivel az edzője utasításba adta, hogy a meccsek előtti este igyon bőséges, gazdag tápanyagtartalmú folyadékot, és jól pihenje ki magát. Az utóbbi érdekében javasolt némi ágybéli hancúrozást is, mivel ettől az ember mély, egészséges álomba merül.

Ginny lelkiismeretesen megfogadta az összes tanácsot.

Harry személy szerint úgy gondolta, hogy az edző túlment egy határon, amiért beleütötte az orrát a játékosai magánéletébe. De ha sikerről volt szó, ott nem lehetett helye vitának. A Csúzlik az utóbbi három évben egyszer sem veszítettek a Brit Kupán.

– Ha inni akarsz ma este, az csak rajtad áll, de azt hittem, az edződ nem nézi jó szemmel az alkoholizálást huszonnégy órával meccs előtt.

– Harry, holnap nem lesz meccsem! – Ginny csípőre vágta a kezét – hihetetlen volt, hogy vékony és sportos alkata ellenére is mennyire emlékeztetett az anyjára –, és helytelenítően rámeredt. – Már mondtam. Holnap megnézzük a Sólymok játékát, hogy első kézből láthassuk, mit tud az új terelőjük. Még hívtalak is, hogy gyere el, nem emlékszel?

Ó, igen. Harrynek már rémlett. Kitalált valami kifogást, hogy miért ne kelljen elkísérnie a lányt. Persze, nem bánta, ha kviddicset kell néznie; néha el is ment, hogy lássa, hogyan játszik Ginny, de ez más volt. Vele kellett volna ülnie a lelátón, és az, hogy együtt töltsék a péntek estét, aztán meg az egész szombatot... valahogy rémisztően sok időnek tűnt a társaságában.

– Még mindig jöhetsz, ha szeretnél. Biztosan tudnék szerezni egy plusz jegyet.

Harrynek most legalább igazi oka volt a visszautasításra.

– Egy kis időt Dracóval kell töltenem.

A lány szája egy pillanatra tátva maradt.

– Kell?

– Igen, szüksége van rá. – Harry annyi tányért ragadott meg, amennyit csak tudott, majd bólintott Ginnynek, hogy hozza a salátákat. – Egész héten dolgozom, így csak a hétvégéken tudunk több időt együtt tölteni.

– Nem gondolod, hogy kicsit túl komolyan veszed ezt az egészet?

– Nem voltál ott, amikor kis híján meghalt – felelte röviden Harry. – Vagy amikor később bepánikolt valamiért. A bűbáj úgy működik, hogy csak én vagyok neki, és gondját kell viselnem. Ha nem tudod elviselni, hogy ezt csinálom, akkor talán...

– Nem, nem – mondta gyorsan Ginny. – Ahogy neki is mondtad, Harry; alkalmazkodni kell még a dolgokhoz. És nekem sokkal kevesebb időm volt még rá, hogy hozzászokjak a gondolathoz, mint neked. De biztos vagyok benne, hogy minden kialakul.

Harry hálásan rámosolygott.

– Igen, rendben. Köszi, Ginny.

A lány egy tálcára tette a salátákat, míg Harry kétszer fordult, hogy az összes tányért bevigye.
Amikor a második körben visszatért a konyhába, Ginny épp bort töltött.

Öt pohárral.

Ahogy Harry látta, az egyiket majdnem kiitta, aztán utántöltötte, mielőtt odavitte volna az italokat az asztalhoz.

* * *

Harry óriási meglepetésére az étkezés további része egészen jól telt. Persze akadtak kisebb problémák, mint például az, hogy folyton figyelmeztetnie kellett Dracót, hogy egyen. Amikor maguk voltak, egyetlen utasítás is elégnek bizonyult. Azonban társaságban Draco sokkal bátortalanabb volt. Harrynek minden egyes fogásnál el kellett neki mondania, hogy ehet belőle.

Ron többé-kevésbé hallgatásba mélyedt; szemlátomást tartotta magát az ígéretéhez, hogy ha nem képes semmi semlegest mondani, akkor inkább meg sem szólal. Harrynek ez nem igazán tetszett, de együtt tudott élni vele.

Hermione viszont egyáltalán nem maradt csendben. Mindent megtett, hogy Dracót beszélgetésre bírja; úgy tűnt, próbálja előcsalogatni belőle a roxforti emlékeit. A fehér foltok, amik így napvilágra kerültek, elég megjósolhatók voltak. Draco tudta, hogy rendeztek egy Trimágus Tusát, míg ő odajárt, de semmire sem emlékezett az eseményekből. Tudta, hogy a kviddics volt az iskola sportja, még azt is, hogyan játszották, de azt nem, hogy ő is tagja volt az egyik csapatnak. És így tovább... Ha egy emlék kapcsolatban állt Harry Potterrel, az Draco számára pillanatnyilag megszűnt létezni.

De legalább előjött neki jó pár dolog a tanulmányairól. A RAVASZ-aira való tanulással kapcsolatban – amit nyilvánvalóan megtett – Draco emlékezete teljesen üres volt. Hermione sem újságolta el neki, hogy letett nyolc vizsgát, csak megkérdezte tőle, mivel töltötte az elmúlt két-három évet.

Draco olyan arcot vágott, mintha ő is tanakodna. Habár a morfondírozás nem sok jóra vezetett.

– Gondolom, vártam, hogy Harry gazdám igényt tartson rám.

Harry ki tudott egyezni egy morózus Ronnal, és igazán értékelte Hermione Draco felé mutatott kedvességét is. Csak Ginny viselkedését találta ellenségesnek. Harry Draco és őközte ült, és szeretett volna Hermione és Draco beszélgetésére figyelni, de alig tudott, mert Ginny folyton beszédbe próbált elegyedni vele.

Mindig olyan témákat hozott föl, amikhez Draco nem tudott hozzászólni. Hogyan újítja fel Molly az Odút, hogyan próbálkozik Bill és Fleur még mindig babával, hogyan fognak a Csúzlik a Mai Kviddics címlapjára kerülni...

Harry nem akarta azt mondani neki, hogy fogja be, így aztán hallgatta őt pár pillanatig, röviden reagált valamit, aztán megint Dracóra figyelt.

Az étkezés előrehaladtával Ginny olyan hallgataggá vált, mint Ron, noha a tekintete még az övénél is fenyegetőbb volt. Nos, Harry komolyan gondolta, amit az előbb mondott. Most már gondolnia kell Dracóra. Tetszik vagy sem, Dracónak szüksége van rá. Ha Ginny nem képes elviselni ezt a tudatot – vagy látványt –, akkor Harrynek talán nem kellene őt idehívnia.

Nem, amíg ez az egész Draco miatti felbolydulás el nem rendeződik. És ki tudja, hogy az meddig fog tartani? Még azt sem tudják, hogy a Res mea est mi hozta megint működésbe, arról nem beszélve, hogy mivel vegyék rá a bűbájt, hogy újra ejtse a témát.

Amikor befejezték a vacsorát, mind visszamentek a nappaliba, hogy kényelmesen beszélgethessenek még egy kicsit. Ron mostanra valamelyest levetkőzte a mogorvaságát, de ezt csak azzal mutatta ki, hogy a Brit Kviddicsliga aktuális eseményeiről csevegett Harryvel. Ginny ebbe is belekotyogott, míg Harry már lassan a haját tépte. Így, hogy ketten is beszéltek hozzá, egy szót sem hallott abból, amit Draco Hermionénak mondott.

Harry már arra gyanakodott, hogy Ron és Ginny ezt talán direkt csinálják.

Aztán véget ért az este. Harry ragaszkodott hozzá, hogy Ron és Hermione a hop-hálózaton át távozzon, mivel Ron elég sokat ivott. Nem szerette volna, ha véletlenül amputoportál. Ron némileg hajlamos volt rá, ha nem koncentrált eléggé.

Ő lépett előbb a kandallóba, így Harry kihasználta a lehetőséget, hogy egy pillanatig kettesben beszélgethessen Hermionéval. Félrevonta őt az előszobába, ahonnét még szemmel tarthatta Dracót, majd halkan megkérdezte, hogy Draco mely RAVASZ vizsgákat szerezte meg.

– Ó, sajnálom – felelte a nő egy együttérző mosollyal. – Tényleg nem emlékszem. Annyi magántanulónk volt. Sokan még most is a lemaradásaikat pótolják, amiért a háború megzavarta a tanulmányaikat.

– Akkor hogy emlékszel arra, hogy nyolcat szerzett?

– Nehéz lett volna nem megjegyezni. Ő vezette a listát.

– Furcsa, hogy sosem említetted.

Hermione vetett rá egy hitetlenkedő pillantást.

– Nem gondoltam, hogy érdekelne.

Harry beletúrt a hajába.

– Jah, én sem gondoltam volna, most viszont meg kell értenem, mi folyik itt. Meg kell értenem őt . Öm, utána tudnál nézni az eredményeinek, és kiderítenéd, mik voltak a tantárgyai?

– Ez publikus dokumentum. Hétfőn elintézem.

– Az jó. Köszönöm. – Harry megköszörülte a torkát. – Öm, és a ma estét is. Igazán nagyszerű voltál.

Ezúttal a nő elhúzta a száját.

– Draco közel sem volt olyan elviselhetetlen, mint Sipor szokott lenni. Igazából ő így egyáltalán nem elviselhetetlen. De ha majd több mindenre visszaemlékezik...

– Szerinted én még nem gondoltam erre?

– Biztos vagyok benne, hogy gondoltál. – Hermione megállt, és úgy tűnt, mintha még mondani szeretne valamit, így Harry várt.

Azonban egy kis idő elteltével úgy érezte, talán félreértette a nő arckifejezését.

– Nos, Ron azt fogja hinni, hogy a hop-hálózat rossz kandallóban dobott ki, úgyhogy...

Hermione megrázta a fejét, és nagyon halkan megszólalt:

– Várj! Én tényleg azt szeretném, hogy tudd... ezt elég nagy árulásnak érzem Ginnyvel szemben, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy biztosan megértené, mert szerintem nem értené meg... – Hermione egy hosszút sóhajtott. – Ki kell mondanom. Nem tudnék együtt élni azzal, hogy magamban tartottam. Tudod, hogyan közölted azt, hogy senki más nem érintheti meg Dracót?

Harry vetett egy ellenőrző pillantást a nappaliba; Ginny és Draco még azóta is egymástól több méterre álltak. Nem beszélgettek, de ez talán nem is volt baj.

– Igen?

– Szóval... azt akartam kifejezni, hogy megkönnyebbülten láttam, amikor nemrég megragadtad a kezét. Mert azt állítottad, nem nyúlsz hozzá, de tanulmányok is készültek erről, Harry. Az emberi lényeknek időnként szüksége van egy baráti érintésre, és ha ez a dolog el fog tartani egy darabig... – Megköszörülte a torkát. – Megfosztani őt mindennemű érintéstől majdnem olyan kegyetlen lenne, mint megtagadni tőle az ételt, ez minden.

Harry még nem igazán gondolt erre. Persze, hogy nem. Még sosem olvasta ezeket a tanulmányokat. Azonban amit a nő mondott... abban volt logika. Valóban úgy tűnt, mintha Dracónak néha szüksége lenne az érintésre. Nem mondhatta el Harrynek, hogy igénye van rá, de a tettei magukért beszéltek.

Hányszor simult bele Harry érintésébe az elmúlt héten? Vagy ült le mellé a szükségesnél szorosabb közelségben? Még nem egyszer a kezét is megcsókolta. Utána pedig mindig nyugodtabbnak és elégedettebbnek tűnt.

Dracónak egyértelműen kellett a fizikai érintkezés, és a jelen körülmények közt Harry volt az egyetlen választási lehetősége.

– Nem lennék hozzá kegyetlen – mondta Harry sóhajtva. – Ez csak... nem tudom.

– Lealacsonyító a számodra – felelte Hermione halkan. – Igen, tudom, hogy az. Finom úriember vagy, én pedig büszke vagyok arra, ahogy ezt a helyzetet
kezeled.

Harry érezte, hogy elvörösödik. Hogy ennek gátat vessen, inkább magához hívott egy darab pergament és egy ceruzát – úgy vélte, még az öntöltő pennáknál is kevésbé maszatol –, és gyorsan leírta a varázsigét, amivel igényt tartott Dracóra. – Nem hiszem, hogy bármit is találnál róla, de azért biztos, ami biztos...

Hermione elhúzta a száját, miközben tanulmányozta a pergament.

– Tudod, hogy ez mit jelent?

– Öh, hogy Draco egy tárgyféleség, tudom...

– Az enyém vagy, én pedig igényt tartok arra, ami engem illet – vágott közbe Hermione. – De kicsit durvább fordításban ez annyit tesz: az én tárgyam vagy, és mint tárgyat magaménak nyilvánítalak. Ez szörnyen undorító.

– Nem az én ötletem volt...

– Tudom, Harry. – Amikor Hermione megveregette a kezét, Harry azonnal megkönnyebbült egy kicsit, amitől persze csak megerősödött benne az érzés, hogy talán Dacónak is szüksége van az érintésre, ám ezt nem fejezheti ki.

A nő visszament a nappaliba, és menet közben zsebre tette a pergamendarabot.

– Jó éjt, Draco. Örülök, hogy megismerhettelek.

Draco röviden rámosolygott.

– Én is örülök, igen.

– Jó éjt, Ginny. Holnap találkozunk a Sólymok meccsén.

Ginny kierőltetett magából egy mosolyt, Hermione pedig eltűnt a felvillanó zöld lángok közt.

Azután Harry egyedül maradt a barátnőjével, és tetszett neki vagy sem, a rabszolgájával.