Draco nem volt a nappaliban. Harry gyorsan körbenézett a földszinten, bekukkantott minden szobába, de Dracót sehol sem találta.

– Gondolom, felment az emeletre – jegyezte meg, amikor visszatért a barátaihoz. Nem tudta, Draco miért tett volna ilyet; mostanra már elég jól megérezte Harry hangulatait, és Harry nemrég meg is kérte rá, hogy ott várjon, ahol van.

De végül is, Draco mindig kínosan ügyelt a megjelenésére, ezért talán úgy döntött, megmossa az arcát, vagy új talárt vesz föl, vagy ilyesmi. Harry észrevette, hogy napjában többször is kiszórt a hajára és a ruháira tisztító, csinosító bűbájokat. Ennek eredményeképpen Draco szinte mindig tökéletesen szalonképesen nézett ki.

Harry megpróbálhatta volna rávenni, hogy kicsit lazábban kezelje a dolgot, de aztán visszaemlékezett, milyen volt Draco az iskolában; mindig úgy járt órákra, hogy akár fotózáson is megjelenhetett volna. Szóval a férfi talán mégsem Harry miatt volt ilyen kényszeres... Lehet, hogy ez csak részét képezte a jellemének.

Olyan részét, amely nem veszett el.

– Nyugodtan üljetek le, én pedig mindjárt visszajövök vele...

– Addig én hozok magunknak valami innivalót – jelentette be Ginny. Nos, kiismerte magát Harry konyhájában, és Harry sosem bánta, ha otthon érezte magát, de valahogy akkor is azt kívánta, bár ne venné ennyire magára a háziasszony szerepét. Harry véleménye szerint attól, hogy heti egyszer ott aludt, csak egy gyakori vendégnek számított, semmi többnek. Ugyanakkor Harry korábban tényleg beszélt arról, hogy ha késznek érzi rá magát, összeházasodnak, szóval a lány joggal előlegezhette meg magának a szerepet.

Hermione leült a kanapéra, maga mellé vonta Ront, és halkan beszélgetni kezdett vele, közben intett Harrynek, hogy nyugodtan Dracóért mehet.

A férfi a szobájában volt; egyenes háttal ült az ágy szélén, és egy könyvet olvasott. Bárki másnak úgy tűnhetett volna, hogy udvariatlanságra ragadtatta magát, de Harry tudta, mi az igazság. Maga mondta Dracónak, hogy ha nincs más dolga, folytathatja az olvasmányait. Valamint azt is mondta, hogy azt szeretné, ha Draco ülve tenné ezt.

Miután egyszer azt vette észre, hogy a férfi a szoba közepén áll és maga elé tartja a könyvet, úgy tanul.

Most, hogy a tanulásra gondolt, eszébe jutott, amit az előbb Hermione mondott. Nyolc RAVASZ, nyolc. Egy percig sem kételkedett benne, hogy Hermionénak igaza van, és nem csak azért, mert a nő olyan magabiztosan beszélt, hanem mert meglehetősen sok mindent megmagyarázott: például hogy miért halad Draco olyan könnyen Harry könyveivel. Lehet, hogy ezeket az ismereteket már mind elsajátította egyszer. Még ha el is felejtette őket, újratanulni már jóval egyszerűbb feladat volt. És talán nem is felejtett el mindent. Draco agyát valószínűleg csak emlékeztetni kellett arra, amit már tudott.

Furcsa volt a gondolat, hogy emlékeztetőre van szüksége. Dracónak sok minden eszébe jutott a roxforti órákról, csak a társasági dolgokról nem. Az igazat megvallva azokról szinte semmi. De ha az órák megmaradtak, ezek miért nem?

Újabb kérdés, amire nem egyhamar kap választ. Miközben belépett a vendégszobába, Harry gondolatban hozzáírta az egyre hosszabb listához.

Draco azonnal félretette a könyvet, és talpra ugrott.

– Mivel lehetnék haszn...

– Miért nem lent vártál, ahogy mondtam?

– Ahogy mondtad?

– Igen, azt mondtam, hogy... – Habár most, hogy Harry visszagondolt, rájött, hogy nem mondta ki konkrétan a szavakat. – Öm, így mutattam – intett a kezével.

Egy halvány mosoly suhant át Draco ajkán.

– Így? – kérdezte, és utánozta a mozdulatot.

Ó. Harry már látta, hogy ezt akár egy elhessentő gesztusként is lehetett értelmezni. Nos, akkor épp elég ideges volt. Nem mintha most nem lett volna az.

– Akkor is, miért jöttél fel ide?

– Csak törekszem a kedvedben járni, Harry gazdám, és úgy gondoltam, ez lesz a legjobb. Ha rosszul csinálom, kérlek, javíts ki, hogy fejlődhessek.

Legalább Draco ezúttal nem esett kétségbe a gondolattól, hogy talán hibát követett el. Habár amikor pánikba esett, az azért volt, mert azt hitte, hazudott, vagy mert nem tudta követni Harry utasításait. És mindkét eset az első szolgaként töltött napján történt. A dolgok azóta sokat javultak. Amennyire Harry meg tudta ítélni, a bűbáj határozottan kezdett csillapodni.

– Semmi baj, Draco. Csak azt szeretném tudni, miért gondoltad, hogy jobb, ha feljössz, mint ha lent maradsz?

Draco vállat vont.

– Azt mondtad, titokféleség vagyok.

Egek. Harrynek hirtelen eszébe jutott egy kellemetlen emlék; Dursleyékhoz vacsoravendégek jöttek, neki pedig a távozásukig a szobájában kellett maradnia. Sosem tett volna ilyet egy másik emberrel; tudta, milyen lélekromboló az ilyesmi. Nem mintha Dracót ez egy kicsit is zavarta volna. Harryt egyértelműen jobban aggasztotta a dolog, mint őt.

– Nem úgy értettem, hogy el kell bújnod – mondta, és nyelt egyet. – Úgy értem, azt mondtam, hogy majd beszélni akarok rólad a barátaimmal, emlékszel?

– Akarsz majd, igen. Nem tudtam, mikor.

– Épp most mondtam el nekik. Azt szeretném, ha most találkoznál velük.

Draco bólintott, de megkérdezte:

– Azt mondod, ők már ismernek engem?

– Igen, de tudják, hogy nem emlékszel rájuk. Vagy legalábbis még nem. Gyere le velem földszintre, rendben?

Draco természetesen engedelmeskedett az egyértelmű utasításnak, ám Harry észrevette, hogy kissé mereven jár. Általában minden mozdulata ruganyos volt. Hajlékony, mint egy párduc, ahogy Harry magában megjegyezte. Most azonban mintha minden egyes lépés fájdalmas volna. Harry úgy vélekedett, hogy ha most Draco helyében lenne, valószínűleg ő sem érezné magát valami fényesen. Ha azt mondanák neki, hogy olyan emberekkel kell találkoznia, akik ismerik őt, ő ellenben nem emlékezne rájuk... Ez bárkit elbátortalanítana.

De nem volt mit tenni, túl kellett esni a dolgon. Harry szilárdan kitartott emellett. Nem fogja Dracót a szobájában bujtatni minden egyes alkalommal, amikor vendég érkezik.

Ahogy leért a nappaliba, Ron és Hermione felálltak. Ginny épp akkor tért vissza a konyhából, és letette a kezében tartott, üdítőkkel megpakolt tálcát. Először nem vette észre Dracót.

– Harry, bármit is főztél, isteni illata van.

– Draco főzött – felelte Harry szórakozottan, és maga mögé pillantott. Hú. Draco úgy lemaradt, hogy még a lépcsőfordulónál sem tartott. Azelőtt még sosem vonakodott parancsot teljesíteni. Az, hogy most ezt teszi, jó jelnek számít, gondolta Harry. A szabad akarat bármilyen megnyilvánulása, vagy az, hogy Draco végre saját magára is gondol, örvendetes fejlemény volt.

Noha azért erősen remélte, hogy ez nem vezet majd oda, hogy Draco a többiek előtt fog kiborulni.

– Gyerünk – bátorította Harry, és visszament pár lépcsőfokot, hogy elérje Dracót. – Minden rendben lesz – mondta neki halkan.

Draco rápillantott; bizonytalanság és beletörődés harcolt egymással a tekintetében. Aztán összeszorította a fogát, és levonult a maradék lépcsőfokokon, majd meg sem állt, míg a nappali közepére nem ért. Itt egy teljesen más arckifejezést öltött; az arca kisimult, és ahogy az állkapcsát ellazította, olyanná vált, mint egy maszk. Úgy nézett ki, mint egy fotómodell. Mintha pózolna.

Habár Harry nem hitte, hogy valóban ezt teszi, csak arra gondolt, hogy Draco hihetetlenül stresszesnek találhatja a helyzetet. Nos, ezt meg tudta érteni.

Megköszörülte a torkát, és odament három barátjához, akik már mind Dracót bámulták. Hermione teljesen megdöbbentnek tűnt, Ginny óvatosnak, Ron pedig... gyanakvónak.

Harry úgy tett, mintha észre sem venné barátai reakcióját, és pókerarccal megszólalt:

– Draco, ők a barátaim, akikről már meséltem.

Draco Harryről a többiek felé fordította a pillantását; az arca teljesen kifejezéstelen volt, szinte hátborzongató. A teste közben tökéletesen mozdulatlan maradt, még a talárja sem libbent. Élethű viaszfigurának is elment volna; egy selymes, aranyló hajkoronájú, márványfehér bőrű, fekete taláros szobornak.

Nem szólalt meg, de ezüstös tekintetéből Harry kiolvasta az okát. Draco nem tudta, mit akar Harry, így a biztonság kedvéért nem csinált semmit. Ez érthető is volt azok után, hogy pár perce félreértette Harry szándékát, de Harry utálta ezt látni. Hiányzott neki az a Draco, akivel odafent beszélgetett; aki már viszonylag kötetlenebbül beszélt, annyira, hogy még azt is megemlítette, hogy Harry marasztalónak szánt mozdulata inkább tűnt az ellenkezőjének.

De talán a Res mea es hatása alatt mindenki nehezen szokik hozzá, hogy – a gazdáján... vagy a családján kívül – emberek társaságában legyen.

– Ő itt Ginny Weasley – kezdte Harry a lánnyal, mivel ő állt közvetlenül mellette. – A barátnőm.

Ginny kiadott egy apró, bosszankodó hangot, mint mindig, amikor ezt a szót hallotta. Harry arra tippelt, azért, mert a lány jobban szerette volna, ha a menyasszonyaként mutatja be.

Ginny rámeredt Dracóra, a szeme összeszűkült, és valami különös oknál fogva Harry azt vette észre, hogy a haja mintha rikító árnyalatúra gyúlna. A feje körül izzó rézszínű fénytől egyes tincsei egyenesen karmazsinvörösnek tűntek.

Reflexből Draco hajára pillantott, hogy megnyugtassa a szemét egy lágyabb, halványabb árnyalaton.

Emiatt a pillantás miatt kis híján lemaradt arról, amit Ginny ezután tett. A lány Draco felé lépett, és Harry a szeme sarkából látta, hogy egyik kezét előrenyújtotta.

– Ne! – mondta Harry elfúlva, ahogy a lány elé lépett. – Nem foghatsz vele kezet, nem érhetsz hozzá. Csak én érinthetem meg.

Ginny mosolya szinte már grimasz volt, de ezután a bejelentés után tényleg azzá vált. Fagyos csend borult rájuk, amit csak fogcsikorgatás hangja tört meg. A lány fogaié.

– Jól hallottam, Harry? Te hozzányúlsz?

Harrynek azonnal az jutott eszébe, amikor a beteg Dracót tartotta az ölében, meg amikor később a férfit ölelve térdelt. De mind a kettőt szigorúan csak a segítségnyújtásért és vigasztért tette, és bármi más feltételezést zokon vett.

– Persze, hogy nem! Hogy gondolhatsz ilyen mocskos dologra?

Ginny tekintete elsötétült.

– Én semmi mocskosra nem gondoltam.

Ó. Harry csak pislogott, fogalma sem volt, miért feltételezte egyből ezt.

– Nézd, csak elfelejtettem megemlíteni, hogy a bűbájnak van ez a velejárója. Ha bárki más hozzáér Dracóhoz, mielőtt a dolgok leülepednének... – Harry nem folytatta a mondatot, és úgy döntött, inkább hallgat az olyan részletekről, mint a lassú fojtogatás. Szörnyű, mardosó érzés volt arra gondolni, hogy Draco annyira sebezhető, hogy ha valaki bántani akarja, elég csak ennyit tudnia. Nem mintha a barátai kihasználták volna ezt, de Harry akkor sem akarta nekik elmondani. – ...akkor az problémákhoz vezet.

– Hát jól van – vágta rá Ginny, majd hátralépett. – Én csak próbáltam udvarias lenni a... vendégeddel, Harry. Nem akartam ártani.

– Igen, tudom, hogy nem. – Harry kinyújtotta a kezét, hogy megsimítsa a lányt, de ő addigra már kartávolságon kívülre került.

Harry ezután Draco mellé lépett. A meleg helyzettől szinte az ereje is elhagyta. Valósággal rosszul lett. Egek, hogy lehetett olyan meggondolatlan, hogy nem említette meg odakint ezt az érintéses dolgot? Az, hogy már egy hete egyedül volt Dracóval, és nem kellett más emberek közelségével számolnia... nem lehetett kifogás.

– Ő pedig Ginny bátyja, Ron Weasley – mondta kissé remegő hangon, de aztán megköszörülte a torkát. – És a felesége, Hermione.

Ron csak egy aprót bólintott, és megtartotta a három lépés távolságot, ami Harry számára igazából megkönnyebbülés volt.

Ezzel szemben Hermione leeresztett karral előrébb jött, és Dracótól pár méternyire megállt. Ez így jó is lesz, gondolta Harry.

– Helló! – köszönt a nő, és bólintott hozzá, de sokkal szívélyesebben, mint az előbb a férje. – A te neved pedig?

– Feleljek, Harry gazdám?

Ginnynek elakadt a lélegzete, Ron pedig olyan hangot adott, mintha fuldokolna. Még Hermione is – aki Harry meglátása szerint csakis együttérzést próbált mutatni Draco felé, és egyenesen úgy tett, mintha most találkoznának először – megdöbbentnek tűnt annak hallatán, hogy egy efféle dolgot ilyen nyíltan mondtak ki.

Túl kell esni rajta, nincs mit tenni, gondolta Harry. Nem az ő hibája volt, hogy Draco folyton így nevezte.

– Igen, felelj.

Draco visszafordította a fejét Hermione felé, és az, ahogy a teste többi része közben megint tökéletesen mozdulatlan maradt, egyenesen bizarr volt. Draco szinte bábuként viselkedett. De az összes ezzel kapcsolatos aggodalom kiröppent Harry fejéből, amikor meghallotta a férfi válaszát.

– Draco Draco Malfoy.

Ron megrándult, a könyökét be is verte a könyvespolcba.

– Draco Draco Malfoy? – horkant fel. – Mindig ez volt a neved?

Draco semmibe révülő szemmel Harrynek válaszolt, nem Ronnak.

– Én... Harry gazdám, amikor nevet adtál nekem, megjegyeztem a szavaidat, vagy legalábbis azt hittem, hogy megjegyeztem. Régebben más volt a nevem ?

Harry sóhajtott.

– Ugyanúgy neveztelek el, mint a szüleid. Draco Malfoynak. Csak egy Dracóval.

Draco megriadt.

– Ó. Könyörgöm, nézd el tévedésemet! Azt hiszem, félreértettelek.

Ron felhorkantott.

– Hogy értheted félre a saját nevedet?

– Válaszoljak? – kérdezte Draco.

– Igen, persze. Azt szeretném, ha szabadon beszélnél, amikor vendégek vannak.

Draco megint Ron felé fordította a fejét.

– Harry gazdám azt mondta nekem, „A neved Draco. Draco Malfoy."

Pont úgy mondta ki, ahogy azelőtt Harry, a két Draco közt egy kis szünettel. Egy alig észrevehető szünettel.

– Rendben, az én hibám – sóhajtott megint Harry. – Rosszul mondtam. Csak annyit akartam mondani, hogy „Draco Malfoy." Ez a neved.

Draco komolyan bólintott, majd visszafordult Hermionéhoz, és a szemébe nézett.

– Draco Malfoy.

– Jó, kösz, felfogtuk – vágta rá Ron.

– Legyél kedvesebb, Ron! – korholta Hermione. – Ennyit igazán megtehetsz. Nem emlékszik ránk. Igaz? – tette hozzá megint Draco felé fordulva.

A férfi megrázta a fejét.

– Nos, mi mind együtt jártunk iskolába. A Roxfortra emlékszel?

– Roxfort, igen. Varázslóiskola. Átváltoztatástan, bájitaltan, bűbájtan...

– Így van – helyeselt Hermione bátorítóan. – Mi is ugyanazokat a tárgyakat tanultuk. Te a Mardekárba jártál, de Ron, Ginny Harry és én a Griffendélbe.

– Miféle dél az a griffen dél?

Hermione hirtelen mintha összezavarodott volna.

– Ó, elnézést. Nem emlékszel a különböző házakra, a pontrendszerre, vagy...?

Draco megrázta a fejét.

– Biztos vagyok benne, hogy minden az eszedbe fog jutni.

– Na, az érdekes lesz – mondta Ron a szemét forgatva.

Harry vetett felé egy figyelmeztető pillantást, aztán megpróbálta visszaterelni az este további menetét a kijelölt mederbe.

– Most, hogy megtörtént a bemutatkozás, akár asztalhoz is ülhetnénk.

– Jó ötlet – jegyezte meg Ginny élesen, és sarkon fordult. Felkapta az innivalós tálcát, és bement az étkezőbe.

Harry a reggeli óta nem járt ott; az a gyors bepillantás, amikor Dracót kereste, nem igazán számított. Ahogy most belépett a helyiségbe, a szíve valósággal összefacsarodott. Korábban Draco már említette, hogy megterített, de Harry álmában sem gondolta volna, hogy négy terítéket készít ki öt helyett. De végül is abból a feltételezésből indult ki, hogy ő egy „titokféle" és hogy talán az is marad egy ideig. Így aztán nem volt meglepő, hogy azt hitte, Harry nem szándékozik őt bevonni a vacsorapartiba.

Már ez is elég szomorú volt, de amikor Harry arra gondolt, hogy Draco azzal töltötte az egész délutánt, hogy olyan ételt főzzön, amiből aztán nem ehet majd – vagy legalábbis Draco így vélhette –, egyenesen rosszul lett. Lehet, hogy Draco rabszolga, de nem cseléd.

Legalábbis Harry nem tartotta annak. A Res mea esnek nyilván más elképzelései voltak.

– Harry... – kezdte Hermione kritikus hangvétellel.

– Nézd, ez csak egy újabb félreértés – vágott közbe Harry. Kihúzott egy fiókot, kivett még egy terítéknek valót, és elrendezte az asztalon. – Kérlek, ülj le, Draco. Azt szeretném, ha velünk töltenéd az estét. Sosem terveztem másképp.

Draco azonnal leült egy székre, és lehajtotta a fejét, mintha el akarná rejteni az arcát. Hátrafésült hajával azonban esélye sem volt rá.

Hermione vele szemben ült le, és rámosolygott; a mosolya maga volt a megtestesült gyengédség.

– Nehéz kitalálni, mit tegyen az ember, ha új helyzetbe kerül. Emlékszem, mennyire elveszettnek éreztem magam, amikor először mentem a Roxfortba. Persze, próbáltam nem kimutatni.

Draco pislogott.

– Ó, emlékszem ugyanerre érzésre. Nekem csak magántanáraim voltak előtte.

– Nos, én legalább jártam iskolába a Roxfort előtt. Még ha mugli iskolába is. Nem egészen ugyanaz a kettő.

– Mugli iskolába?

Ron kirántott egy széket, és leült Hermione mellé, aztán az asztal fölött Dracóra meredt.

– Ja, gúnyolódni akarsz rajta? Sértegetni fogod őt, ahogy mindig is tetted?

Draco foga vacogni kezdett.

– Sértegettem Harry gazdám barátját? Rossz, hitvány, szörnyű, tapintatlan, faragatlan, alávaló, rettenetes, gyalázatos szolga vagyok...

Ó, egek. Egy kellemetlen látomás tolakodott Harry elméjébe; saját magáról, amint arra kényszerül, hogy megint megüsse Dracót. Ez nyilvánvalóan nem olyasvalami volt, amit társaságban akart volna megtenni. De leginkább elkerülni szerette volna, ha csak lehetséges.

És az sem jelentett volna igazi megoldást, ha nyugtató főzetet itat vele.

Figyelmen kívül hagyva mindenki mást – feledve azt is, hogy egyáltalán ott vannak; Harry csak Dracóra gondolt – odarohant a férfihoz, és erősen megragadta mindkét kezét. – Nem, nem vagy az. Nem vagy rossz és hitvány. Elég ebből, rendben? Nem sértegettél senkit.

– Harry gazdám Ron barátja azt mondja, hogy igen...

Harry még erősebben megszorította Draco kezét.

– Ma este akkor sem sértettél meg senkit. Amit Ron mondott... nos, amiatt nem kell aggódnod. Az a múltban történt. Akkor még nem voltál a szolgám.

Úgy tűnt, a megfelelő dolgot mondta; Draco remegve bólintott, és kissé ellazult, noha alig hallhatóan megszólalt:

– Sajnálom, ha valaha is megharagítottalak.

Harry elengedte a kezét, és finoman megpaskolta.

– Csak a most számít, rendben? A most, és ami ezután jön.

Miután Harrynek sikerült elhárítania a bajt, Ron felé fordult.

– Akkor most már befejezted?

Úgy tűnt, Ront megrázta az eset.

– Bocsánat – mondta olyan halkan, ahogy Draco beszélt az előbb.

Ám Harry nem volt abban a hangulatban, hogy ennyivel elintézettnek vegye a dolgot.

– Bízhatok benne, hogy viselkedni fogsz, míg megyek és felszolgálom a vacsorát, vagy...

– Segíthetek – ajánlkozott Draco, és már tolta is hátra a székét.

– Nem, te a helyeden maradsz – utasította Harry. Nem szeretett így parancsolgatni, de ez tűnt a legjobb megoldásnak, vagy talán inkább az egyetlennek, hogy elejét vegye a további félreértéseknek. – Maradj itt és beszélgess Hermionéval. – Ezután Ronhoz fordult. – Bízhatok benned, vagy magammal kell cipeljelek a konyhába?

Ron kicsit összehúzta magát.

– Az előbb nem fogtam fel, oké? A francba is, Harry! Azt hittem, csak színlel, vagy...

– Bízhatok benned?

– Igen!

– Jó, mert ha arra jövök vissza, hogy megint valami agyatlanságot mondtál...

– Harry – szólt közbe Hernione. – Elég. Ron csak hallgatni fog minket, ugye, Ron?

Draco a kezét nézte és az ujjait nyújtóztatta, mintha Harry szorítása túl erős lett volna, de ezek hallatán felnézett.

– Azt hiszem, probléma vagyok.

– Nem – rázta a fejét Harry. – Nem vagy titok, sem pedig probléma. – A második fele nem volt teljesen igaz, de Harry akkor is kimondta. Tudta, milyen érzés, ha teherként tekintenek az emberre. – Csak tudod, ez az egész még túlságosan új. Nekem is az, és mindkettőnknek ki kell tapasztalnunk a dolgokat. De ne aggódj. Megoldjuk.

Ginny hirtelen megragadta Harry kezét.

– Mi lenne, ha segítenék neked felszolgálni? Biztos vagyok benne, hogy Dracóval minden rendben lesz Ron és Hermione társaságában.

Ha csak Ronról lett volna szó, Harry nem vett volna erre mérget. De így, hogy Hermione is jelen volt... igen, ő majd megregulázza a férjét.

– Jól van – mondta Harry, és Dracóra villantott egy bátorító mosolyt. – Mindjárt visszajövök. Beszélgess Hermionéval, ahogy mondtam. Esetleg elmondhatnád neki, mire emlékszel az iskolából.

Draco engedelmesen a nő felé fordult.

– Roxfort egy kastély volt. Emlékszem seprűversenyekre és egy tóra, és mágiaórákra, és...

Harrynek kényszerítenie kellett magát, hogy elhagyja a szobát. De Ginny várt rá; a lány egész lényéből türelmetlenség sugárzott, így Harry elhátrált az asztaltól, és kiment vele a konyhába a vacsoráért.