– Ez pedig Alouise Malfoy nagymamám – mondta Draco, előrébb sétálva a folyosón, és megállva egy másik portré előtt, amelyről egy újabb idős hölgy nézett le rájuk az orra fölött. – Harry, bemutatom neked Alouise Malfoyt, aki egymaga megvédte a kúriát a Nagy Wiltshire-i Goblin Felkelés idején. Nagymama, szeretném bemutatni neked a férjemet, a Brit Varázsbűn-üldözési Főosztály fejét, Harry Pottert.

Harry udvariasan bólintott, noha addigra már úgy érezte, hogy mindjárt holtan esik össze. Amikor Draco azt mondta, hogy szeretné bemutatni néhány fontosabb Malfoy felmenőjének, Harry azt gondolta, hogy tényleg csak néhányról lesz szó.

Ehelyett szemlátomást végtelen sornyi fontosabb rokona volt, akiknek legtöbbjét nagymamának vagy nagyapának hívták, mindegy, pontosan milyen rokonságban is álltak Dracóval. Ám Harry megtanulta, hogy ne kérdezzen rá a részletekre. Draco nem viccelt, amikor azt mondta, hogy a vérvonalukat gyerekként fejből kellett megtanulnia. Egy pillanat alatt el tudta sorolni őket.

– Örülök a találkozásnak, hölgyem – mondta Harry, enyhén meghajolva.

– Férjet mondtál? – kérdezte Alouise résnyire szűkült szemmel. – Férj! Az én időmben egy saját neme felé hajló varázsló a megfelelő, érett dolgot cselekedte, és feleségül vett egy nőt, aki örökösöket szült neki, míg ő titokban enyelgett a szeretőivel!

A vége felé már gyakorlatilag visított.

– Már nem 1723-ban élünk, nagymama. Manapság a megfelelő, érett viselkedés nem egyenlő azzal, hogy elveszünk egy nőt csak azért, hogy hazudjunk neki az életünk hátralévő részében. – Draco megpöccintette a pálcáját, hogy összehúzza a függönyt Alouise portréja előtt.

– Csak az ötven százalékuk áll mellettem – mondta Harry szárazon. – Talán abba kellene hagynunk, míg vezetek.

– Ez csak tömény ostobaság! – jelentette ki Draco. – Ez egy Malfoy családi hagyomány. Be kell mutassalak minden kiemelkedőbb Malfoynak az utóbbi háromszáz évből.

– Mi történt azzal, hogy csak néhánynak?

– Ez tényleg csak néhány, összehasonlítva az összes ősömmel abból a korból. Számold csak össze!

Harry elfintorodott, de tovább vonszolta magát.

* * *

– Ugye, minden rendben ment a portrékkal? – kérdezte Lucius este a levesnél.

Draco bólintott, miközben félretette a kanalát.

– Meglehetősen.

Ez nyilvánvalóan nem az a válasz volt, amit az apja várt volna.

– Az őseink helyeselték a házastársi választásodat?

– Nincs szükségem a helyeslésükre. – Draco fagyos szürke szemmel meredt az apjára. – Senkinek a helyeslésére nincs szükségem.

– Ne piszkáld már a fiúkat, Lucius! – korholta Narcissa. – Amellett, hogy illetlen, nem is szolgáltak rá. Az esküvőjük óta eltelt alig egy hónap alatt nem kevesebb, mint hat társadalmi eseményre hívtak meg minket, amitől korábban el volt zárva.

– Ó, nem csak korábban, anyám – mondta Draco gonoszul. – Állandóan hivatalosak voltatok a hasonló eseményekre, nem? Amíg apa rossz oldalt nem választott a második háború alatt, amivel elérte, hogy kitaszított legyen...

– Tudod, hogy nem volt választásom! – kiáltotta Lucius. – A Jel a karomon nem hagyott más lehetőséget!

– Ami elvezet ahhoz a még rosszabb választáshoz, hogy eleve felvetted a Jegyet! De nem elégedtél meg ennyivel, nem igaz, apám? Ó, nem! Muszáj volt engem is rábeszélned a Jegyre, hogy biztos lehess, én is akarom azt az őrültséget...

– Mintha megígérted volna, hogy többet nem vágod ezt az arcomba!

– Te pedig mintha megígérted volna, hogy nem leszel többé udvariatlan Harryvel! – vágott vissza Draco. – Próbálni rávenni engem, hogy panaszkodjak a szűklátókörű őseinkről, Harryvel való udvariatlanságnak minősül, úgyhogy ha nem bánod, a férjem és én most haza megyünk...

– Maguk hihetetlenek! – mondta Harry, az asztalra dobva a szalvétáját, miközben felállt. – Van fogalmuk róla, milyen szerencsések, hogy itt vannak egymásnak? Jó néhány szülőnek végig kellett néznie, hogy meghal a gyereke a háborúban! Jó néhány gyerek pedig sosem ismerhette meg a szüleit! De maguk ismerik egymást!

– Mi is itt vagyunk önnek, Harry – mondta Narcissa halkan. – Most már teljesen a tagja a családnak.

Harry visszaült, noha kissé mérgesen. Nem állt szándékában ennyire kitörni.

– Lucius és Draco pedig megtanulnak túllépni a múlton, ebben biztos vagyok – folytatta az asszony. – Nem igaz, kedveseim?

– Abban a pillanatban, hogy apám bocsánatot kér – mondta Draco összefonva a karját, és hátradőlve.

– Már bocsánatot kértem, hálátlan kölyök! Újra és újra elmondtam neked, hogy nem vettem volna fel a Jegyet, ha ismertem volna a rád vagy a családra vagy a magamra váró következményeket!

– Úgy értettem, hogy Harry sértegetéséért kellene bocsánatot kérned.

– Nem sértegettem Harryt. A portrék reakcióját kérdeztem, mert kíváncsi voltam, mit mondott Gaius Malfoy! Velem nem volt hajlandó beszélni a Res mea esről, de biztos voltam benne, hogy te és Harry meggyőztétek.

– Ó! – mondta Draco lassan. – Ez esetben én kérek bocsánatot, apám. Nem tudtam, hogy van egy portrénk Gaius Malfoyról.

– De Harry tudja. Beszéltünk róla az esküvőd előtt – felelte Lucius mereven. – Biztos vagyok benne, hogy lenne hozzá kérdése. Te pedig tudod, hogyan találd meg az elrejtett képeket a gyűjteményünkben.

– Akkor vacsora után, Harry? – kérdezte Draco.

Harry egy életre is elég Malfoy portréval beszélt aznap, de úgy gondolta, hogy ebben az esetben kivételt tehet.

* * *

– Mi még nem beszéltünk eddig, uram – mondta Draco, elegánsan meghajolva. – De én...

– Ki tudom találni, ki vagy – morogta egy tiszteletet parancsoló, szőke hajú és szürkészöld szemű férfi. – Draco Malfoy, Lucius Abraxas Malfoy fia, aki nemrégiben kutatott fel engem. Semmi közölnivalóm nem volt a számára, mint ahogy a számodra sincs.

– Eltévesztette a nevemet, habár a származásomat nem. Draco Malfoy-Potter vagyok, ő pedig itt a férjem, Harry Potter, a varázsló Nagy-Britannia Varázsbűn-üldözési Főosztályának aurorparancsnoka.

A portrén lévő férfi előrébb hajolt, a tekintete pedig már nem volt hűvös és megvető, hanem érdeklődéstől csillogott.

– Potter?

– Igen – mondta Harry.

– Lépjen közelebb, lépjen közelebb! – Gaius mérgesen intett a kezével, amikor mindketten közelebb mentek. Nem te! Jobban meg akarom nézni Harry Pottert. – Hosszan sóhajtott. – Igen, látom őt magában.

– Harte Pottert, uram? – kérdezte Harry.

– Yasmint – felelte Gaius halkan. – Életében úgy hívták, Yasmin.

Harry habozott.

– El tudja mondani, mi történt?

Gaius megint felegyenesedett.

– Még sosem beszéltem erről. A második feleségemnek sem, még a gyermekeimnek sem a figyelmeztetésen kívül arról, hogy mi történhet.

– Ami meg is történt, uram – mondta Draco, Harry mellé lépve. – Az átok ötszáz évig szunnyadt, az erről szóló tudás csak szóban terjedt, ahogy ön meghagyta. De aztán áldozatául estem, és Harry Potter rabszolgája lettem.

Gaius úgy mérte őt végig, mint aki csapdát keres.

– Mutasd a csuklódat!

Draco azonnal megmutatta, de közben magyarázott.

– A Res mea es jele mostanra eltűnt, nagyapa. Majd egy teljes éven át rabszolga voltam, de aztán az átok megtört.

Gaius előhúzta a pálcáját.

– Annak csak egyetlen módja van, és az még egy sötét mágusnak is túl gonosz ahhoz, hogy akár csak rágondoljon!

– Egy gyerek sem lett feláldozva – mondta Draco gyorsan, és esedezve felemelte a kezeit. – A kúriára és teljes berendezésére esküszöm.

Gaius szemlátomást felismerte az esküt, mert leeresztette a pálcáját.

– Akkor hogyan?

– Igaz szerelem – mondta Draco halkan.

– Ha az igaz szerelem véget tudna vetni az átoknak, akkor sosem lettem volna rabszolga. Teljes szívemből szerettem az én Yasminomat.

– Vagy inkább igaz szerelem és életadósság. – Draco elmosolyodott. – Az én helyzetem egy kicsit bonyolultabb volt, mint a szimpla Res mea es.

– Mintha az enyém egyszerű lett volna – motyogta a férfi a portrén. – Inkább maradtam volna rabszolga, mint hogy úgy szabaduljak fel, ahogy felszabadultam.

– Erről akartam beszélni önnel, uram. – mondta Harry. – Arról, hogyan szabadult fel. Tragédia, ami a gyermekével történt...

– Tetüzabáló féreg az összes mugli! Megtámadni egy gyereket pusztán azért, mert a szülei varázslók!

Harry meg tudta érteni a kirohanását. Talán a legtöbb varázslóét is. Ő csak örült, hogy sosem követte el azt a hibát, hogy azt feltételezte, az összes mugli olyan, mint a Dursleyk. De végül is, Harry elég sok muglit ismert. Gaius Malfoy valószínűleg nem.

– Tudja, megállítottam – folytatta Gaius, egész testében meggörnyedve. – Megállítottam, mielőtt felnégyelhette volna a gyerekem, mert azt ordibálta, hogy fel fogja. Megöltem. De elkéstem. Az én kisfiam ott haldokolt minden gyógyító mágia ellenére is, amit csak meg tudtam idézni. És Yasminnál is elkéstem. Azon a napon ő is meghalt, noha eltartott egy ideig, míg a teste rájött, hogy a szíve és a lelke a gyermekéhez ment...

Hirtelen elfordította a fejét.

– Aztán szabad voltam, de mintha minden napfény eltűnt volna a világból. A szabadságom ára túl magas volt. Sosem fizettem volna meg, ha lett volna választásom.

– De éppen ez az, uram – mondta Harry gyengéden. – Nem hiszem, hogy a gyereke halálának bármiféle hatása lett volna a bűbájra. Nem... A Res mea es azért tört meg, mert a gyereke élt.

Gaius pislogott.

– Nem tudom... követni, amit beszél.

Harry elmosolyodott.

– A gyermeke egyszerre született Potternek is és Malfoie-nak is, igaz? A bűbáj akkor és ott megállhatott, mert hogy tudna valaki egyszerre rabszolga és gazda is lenni? Megnézte a csuklóját, amikor a fia megszületett?

Gaius hosszú haja meglebbent, ahogy megrázta a fejét.

– Nem volt rá okom. És időm sem arra, hogy magamon gondolkodjam. Yasmin legyengült, és nagyon vérzett. Volt forrasztófű kivonatunk, de nem volt elég friss. Magamhoz hívtam még, de hát a növények és a mágia... holdsütötte pengével kellett leszüretelni. Kiküldött érte... – Elakadt a szava, és újra elfordította a fejét. – Bárcsak mellette maradtam volna! Bárcsak ott lettem volna, amikor az a mugli betette a lábát a lakóhelyünkre...

– Nem tudhattad, nagyapa.

– De most már tudnia kell, hogy szabad volt, mielőtt ő kiküldte magát. Nem kell kínoznia magát tovább a bűntudattal, hogy a szabadságát szörnyű áron kapta. Noha ami történt, az szörnyű volt. Ez nem kérdés.

Gaius letörölt egy könnyet, ami az egyik szeméből kicsordult.

– Örülök, hogy eljöttek hozzám elmondani ezt, Draco Malfoy-Potter és Harry Potter.

– Örülünk, hogy segíthettünk – felelte Harry. – De van pár dolog, amin elgondolkodtam. Minden feljegyzésben, amit találtunk, Yasminról... Harténak nevezik. De úgy utalnak rá, mintha... öm, férfi lett volna.

– Azt én csináltam. Arra az esetre, ha az átok lecsapna valamelyik leszármazottamra, nem akartam, hogy ártatlan gyerekeket lemészároljanak a szabadságért cserébe. Úgyhogy eltitkoltam, ami történt. Névtelen sírba temettem a gyerekemet, nehogy a neve nyom legyen. El akartam kerülni mindenféle írott feljegyzést arról, ami köztem és Yasmin között történt. Sajnos az utóbbi lehetetlennek bizonyult. Erőteljes mágia van a Potter vérvonalon... de megtettem, amit tudtam. Kiszórtam egy olyan bűbájt, ami minden írott feljegyzésben más nemet és más nevet mutat. És Harténak neveztem el, mert az volt a számomra. A szívem.

Harry ezt meg tudta érteni.

– Az enyém pedig Draco.

– Akkor vigyázzon rá jól!

– Igen, uram. – Harry habozott. – És a rozmaring a gyereke sírjában?

– Megemlékezésből. Látom, hogy ez a szokás már kiment a divatból.

– Nem ment ki, nagyapa – mondta Draco. – De Harry szokásai kicsit mások.

– Á, értem. Yasminéi is azok voltak. – Gaius várt egy kicsit, majd megszólalt. – Kérhetnék egy szívességet, Draco Malfoy-Potter? Vannak bizonyos védőbűbájok a kúrián, olyanok, amiket én szórtam ki, de bármely élő Malfoy le tudja venni. Egy ilyen bűbáj távol tart mindenkit a vér szerinti Mafoyokon kívül attól, hogy meglátogassák az itteni portrékat, de lehet kivételt tenni...

– Természetesen, nagyapa. Örömmel. Akkor Yasminnak volt portréja?

– Rég elrejtettem.

– Már korábban is megkérhettél volna valakit, hogy szüntesse meg neked a bűbájt.

– És hagytam volna kiszivárogni az információt, ami egy újabb gyerek halálához vezethet? – Gaius megrázta a fejét. – Azon kívül képtelen lettem volna újra látni az én Yasminomat úgy, hogy közben azt hiszem, a gyerekünk halála árán szabadultam fel. Ez... túl sok volt. Most azonban... A varázsige úgy szól, hogy Non prohibo Yasmina Sarah Potter.

Draco előhúzta a pálcáját, és lassú, kiszámított mozdulatokkal kiszórta a bűbájt, amiről Harry azt gondolta, valamiféle kulcs a kúria védőbűbájaihoz.

Egy árny jelent meg Gaius mögött. Apránként ragyogott fel, ami Harryt a régi Star Trek sorozatbeli teleportációra emlékeztette. Kis híján felnevetett a gondolaton, hogy Yasmin Pottert felsugározzák a portréba.

De ez megbocsáthatatlan udvariatlanság lett volna, és tönkretette volna a meghitt pillanatot, úgyhogy inkább tartotta a száját.

Aztán a csillogás végül eloszlott, és egy nő állt ott a portréban hosszú fekete hajjal, és olyan zöld szemmel, mint a Harryé, zöld bársony talárt viselve, amiről valahogy ordított, hogy reneszánsz, még ha nem is különbözött sokban azoktól a talároktól, amiket mostanában a boszorkányok hordtak.

– Gaius, szerelmem! – mondta a nő lágy hangon, miközben előre lépett, és egyet fordulva a férfi kitárt karjaiba vetette magát. – Csak vártam és vártam. Mi tartott ilyen sokáig?

Válasz helyett Gaius közel húzta őt magához, és hosszan megcsókolta.

– Azt hiszem, ez jelzés a számunkra, hogy menjük – suttogta Harry.

– Még ne! – mondta Gaius kissé oldalra fordítva a fejét, hogy beszélni tudjon. – Yasmin, drága szerelmem... sok mindent kell mondanom a számodra, de most csak ennyit mondok: Üdvözöld a leszármazottamat, Draco Malfoy-Pottert és férjét, Harry Pottert!

– Malfoy-Potter – mondta a nő lassú, elégedett hangon. – Micsoda zene a füleimnek. Mi is gondolhattunk volna erre, Gaius. – Aztán csak úgy, mellékesen megjegyezte a folyosón álló Harrynek és Dracónak: – Az én férjuram azt mondja, üdvözöljem önöket, úgyhogy így teszek. De ha most megbocsátanak nekünk, sok megbeszélnivalónk van.

Harry udvariasan bólintott, és várt, míg Draco is meghajolt, mielőtt elment volna.

– Férjuram – mondta Draco, amikor hallótávolságon kívülre értek. – Ez tetszik. Mmm, igen. Nagyon tetszik.

– Szerinted nekik is, öm, érdekes a kapcsolatuk?

– Nincs okunk rá, hogy ne menjünk vissza megkérdezni – vetette fel Draco. – Habár jobb, ha inkább nem. Azt hallottam, hogy a portrék nem öltözhetnek át, hacsak nincs a képre festve több ruha, de kétségtelen, hogy le tudják venni a ruhájukat, ha úgy akarják. Ezért nincs egyetlen varázsló művészeti múzeum sem. A portrék általában nem szeretnek így közszemlére téve lenni, és abszolút sokkoló dolgokkal állnak érte bosszút.

Harry nevetett.

– Gondolom, a szobrok még rosszabbak lehetnek.

– Ó, igen! A szobrok is teljeskörűen funkcionálnak. – Draco kajánul nézett rá. – Van pár a kertünkben, ha esetleg valamikor szükséged lenne egy kis... stimuláló nézelődésre.

– Amikor te vagy az ágyamban? – Harry felnevetett. – Nem hiszem, hogy szükségem lenne bármi másra, Draco. Valaha is. És pont.

– Így legyen – felelte Draco önelégülten.

– Most pedig kérlek, mondd, hogy végeztünk egy időre a portrékkal!

Draco arcáról eltűnt a humor minden jele.

– Csak még egyet! De egyedül is csinálhatom, ha akarod. Nem... nem szigorúan családi dolog.

– Igen?

– Perselus – suttogta Draco. – Próbáltam beszélni vele az esküvőnk reggelén, de már sokkal hamarabb meg kellett volna tennem. Én nem... nem tudom ennyiben hagyni. Túl sokkal tartozom neki.

– Nem vagy ezzel egyedül – mondta Harry határozottan. – Nekem is beszélnem kell vele, és egyébként is melletted akarok lenni, ha valami ennyire nehéz dolgot kell tenned. Azon kívül, ha én is ott vagyok, valószínűbb, hogy felbukkan. Biztos szeretne rám ordibálni a régi idők emlékére.

– Nem érdemelnéd meg.

– Nem számít, hogy megérdemelném vagy sem – mondta Harry megragadva és megszorítva Draco kezét. – Pitontól elfogadom. Amíg jobban érzi magát tőle. Nem te vagy az egyetlen, aki sokkal tartozik neki.

– Szóval akkor... – Draco nyelt egyet. – Holnap?

– Holnap. Amint hazaérek, baglyot küldök McGalagonynak.

Draco bólintott.

– A fürdőben foglak várni.

– Úgy érted, készen arra, hogy eltereld a figyelmemet?

– Igen, Harry gazdám...

– Ó, ez aztán érdekes szófordulat! – mondta Lucius a folyosó végén az árnyékban.

– A szokás hatalma – mondta Draco erőltetetten könnyed hangon. – Számíts rá, hogy sokszor hallod még, amikor meglátogatunk. Hacsak nem akarod, hogy itt is megjátsszam magam, mint ahogy a nyilvánosság előtt.

– Olyan nagyon nem játszod meg magad a nyilvánosság előtt sem, ahogy észrevettem – vágott vissza Lucius. – Szeretni, becsülni, engedelmeskedni?

– A kérdés továbbra is áll. Önmagam legyek-e a jelenlétedben, apám? A valódi, igazi önmagam, ami azok után, amik történtek, akaratlanul is többnek tekinti Harryt a férjemnél? Vagy játsszam el, hogy az a fiú vagyok, akit kétségtelenül szeretnél, az a fajta, aki sosem házasodna össze félvérrel kétszer...

– Draco! – szakította félbe Lucius. – Elég ebből az értelmetlen beszédből. És... légy önmagad!

Hirtelen sarkon fordult és elsietett; a csizmája sarka kopogott a márványpadlón.

– Nos – szólalt meg Draco. – Erre nem számítottam.

Harry megint megszorította a kezét, ezúttal kicsit erősebben.

– Szerintem próbálkozik. És azt hiszem, ideje lenne abbahagynod a provokálását.

Draco nyelt egyet.

– Igen. Azt hiszem, igen.

– Ezt tekintsd utasításnak! – tette hozzá Harry. – Nem ő az egyetlen, akinek próbálkoznia kell, ha te és ő túl akartok jutni a múlton.

– Utasításnak. Nos, akkor jó, Harry gazdám.

Harry megcsókolta az orra hegyét.

– Menjünk haza és fürödjünk, holnap pedig... Roxfort.

Határozottan az ölelésébe vonva őt, Harry megpördítette magukat.