Amint aznap este leültek Dracóval vacsorázni, Harry megpróbált előhozakodni a témával.

– Holnap este átjön néhány barátom. Vacsorára.

Már a nap folyamán rájött, hogy lehetetlen lesz étterembe menni, legalábbis ezen a héten. Hogy tudna bármit is elmondani egy ilyen helyen? Még egy varázslétesítmény sem volna alkalmas egy efféle beszélgetéshez. Túl sok az örökké pletykára éhes, kíváncsi fül, melyek gazdái csak arra várnak, hogy valamit eladhassanak a lapoknak.

Harry egy életre eleget olvasott már saját magáról.

Röviden eljátszott a gondolattal, hogy kiszór egy Disaudiót, hogy senki se hallhassa, miről beszélget a barátaival, de nem, túl sokféleképpen ki lehetett játszani. Azon kívül egy ilyen bűbáj nyilvános helyen garantáltan felkeltené a sajtó figyelmét.

A hős fiú végre feleségül kéri... Szinte maga előtt látta a szalagcímet. Nem mintha továbbra is fiúnak lehetett volna nevezni. Elgondolkodott, vajon hány évnek kell még eltelnie a húszas éveiből, hogy az újságok leszokjanak róla, hogy így hívják.

Azon is eltűnődött, immár sokadszorra, hogy az embereket vajon miért érdekli olyan megszállottan az ő szerelmi élete. Persze, mindenki azt feltételezte, hogy Ginny mellett köt majd ki. Harry lényegében ugyanígy vélte, bár arra gondolt, talán jobban is várhatná a dolgot. De miért kell a lapoknak... nos, hajszolni őt, hogy továbblépjen az együtt járástól az eljegyzés felé? Miért nem tudják az időpont kijelölését egyszerűen csak ráhagyni?

– Barátok vacsorára – ismételte Draco, és lassan bólintott.

– Igen. És arról van szó, hogy... – Harry kényszerítette magát, hogy Draco szemébe nézzen. – Tudod, elég hirtelen tartottam rád igényt, és... öm, a barátaim semmit sem tudnak erről.

Draco kissé zavartnak tűnt, mintha próbálná kitalálni, mit szeretne tőle Harry.

– Én... – Megrázta a fejét, és újrakezdte. – Titok vagyok?

– Nem. Vagyis olyasmi... – Harry bocsánatkérőn mosolygott. – Úgy értem, el akarom nekik mondani. Csak nem igazán tudom, hogyan. Nem sok ember... öh... él együtt egy olyasvalakivel, mint te.

– Olyasvalakivel, mint én? – Draco végignézett magán.

Harrynek nem akaródzott kimondani, de úgy érezte, túl kell esnie rajta. Hermione holtbiztos, hogy nem fog asszisztálni ahhoz, hogy Harry úgy tegyen, mintha ez más lenne, mint ami.

– Úgy értem, egy rabszolgával. Nem túl szokványos a tartásuk. Ezt tudtad?

– Nem is tudom. Sosem gondoltam erre... – Draco becsukta a szemét egy pillanatra, mintha próbálná összerakni, vagy legalábbis felidézni az ismereteit. – És hányan vannak?

– Amennyire tudom, te vagy az egyetlen.

Hosszú szünet következett.

– Ó... egyetlen rabszolga?

– Varázslórabszolga, igen. – Harry felkészült arra az esetre, ha Dracót ez felzaklatná. De mostanra már tudhatta volna, hogy nem fogja. Igazság szerint Draco a legkevésbé sem találta ezt lényegesnek.

– Harry gazdám, úgy értettem, hány barát. Vacsorára.

Harry mindig is rettegett attól, hogy elmondja Dracónak, milyen kivételes, és közvetve attól is, hogy milyen igazságtalan a helyzete, ám most paradox módon amiatt volt mérges, hogy Draco ilyen nyugodtan fogadta a hírt.

– Három – felelte kicsit élesen.

– Mit készítsek?

Egek, Draco fel sem fogja, gondolta Harry bosszúsan. Nem akarta azt látni, hogy a másik férfi belefullad a nyomorúságba, vagy ilyesmi, de azt sem akarta, hogy ez így menjen tovább; hogy Draco egész személyiségét elnyomja ez a másik valaki... valaki, aki azt hiszi, normális és helyénvaló, hogy rabszolga legyen.

– Nem akarom, hogy te főzz.

– A mai vacsora nem lett megfelelő?

Harry újabban későn ért haza, és meglepődve tapasztalta, hogy Draco elébe ment a dolgoknak és főzött, anélkül, hogy utasították volna rá. De végül is valóban mintha azon lett volna, hogy kitalálja Harry kívánságait. Mostanra már néha ki is tudta következtetni, mit kell tennie anélkül, hogy megmondanák neki.

A bűbáj kezdett csillapodni, Draco pedig gond nélkül megértette, hogy Harrynek esténként étkeznie kell. Csak épp soha nem foglalkozott a saját szükségleteivel, hacsak Harry külön nem figyelmeztette rá.

Mindenesetre az étel, amit Draco készített, több volt, mint megfelelő; kiváló volt. De ezt nem is lehetett csodálni. Harrynél akadtak szakácskönyvek, Draco pedig azelőtt évekig gyakorolta, hogyan kövessen bájitalrecepteket. Talán még emlékezhetett is rájuk, noha fogalma sem volt, ki tanította a tárgyat, vagy hogy Harry is ott volt vele évről évre.

– Amit ma este készítettél, az nagyon jó – mondta Harry, és a villájával a szájába vett egy kis tésztát. Valósággal szétolvadt a szájában, a krémes szósz fűszeres aromáját pedig még azután is érezte, hogy lenyelte. – De holnap én is főzhetek, Draco.

Isten látta lelkét, nem akarta kihasználni a helyzetet.

– Ahogy kívánod.

A baj az volt, hogy Harry nem kívánta. Nem főzött rosszul, de nem is szeretett annyira a konyhában sürgölődni. Ez az, amiért szívesebben járt étterembe, amikor az estét a barátaival töltötte, noha természetesen néha meg is hívta őket magához vacsorára.

Draco hirtelen felpattant, és kiment a helyiségből, amit pedig addig nem tett, hacsak Harry nem kérte rá. Mielőtt még Harry elmerenghetett volna a dolgon, Draco vissza is tért egy ív pergamennel a kezében.

– Pár dolog hiányzik konyhából – mondta, és letette Harry elé, miközben visszaült a helyére. Ó, egy bevásárlólista. – Bátorkodtam összeírni neked. Elégedett vagy vele?

– Öh, ja. Feltétlenül – mondta Harry kicsit elképedve. Az egy dolog, hogy Draco magától főzött; tudta, hogy Harry szeret esténként vacsorázni. De ez... ez olyasmi volt, amit Harry egyáltalán nem említett, soha. Még csak észre sem vette, hogy a kamra kezd kiürülni.

Ez pedig reményre adott okot, hogy valahol mélyen Dracóban talán kipattant a függetlenség szikrája.

– Jó hosszú lista – mondta Harry, miközben áttanulmányozta. Tényleg kifogyott a vajból és a tojásból? Hű.

– Sajnálom, hogy nem tudok bevásárolni Harry gazdámnak – komorult el Draco, és a szeme is összeszűkült. – Nem szöknék el, mindegy, mit gondol bűbáj. Könyörgöm, hidd el!

Lehet, hogy ez valami szükséglet kifejezése volt? Dracónak szüksége van rá, hogy ő higgyen neki? Mindenesetre Harry remélte, hogy igen. Bármilyen csekély fejlődésnek is örült volna.

Habár most, hogy erre gondolt, meglehetősen biztos volt benne, hogy Draco, amint visszanyerné az emlékeit, igenis elszökne. És ha a bűbáj az akarata ellenére tartja itt... Harry bele sem akart gondolni.

Ám ez az aprócska szikrányi függetlenség, amit Draco a lista összeírásával felmutatott... Harry szerette volna több ilyenre bátorítani.

– Elküldöm ezt a fűszeresnek, ők pedig a hop-hálózaton át kiszállítják – mondta –, így reggelre teljesen fel leszünk szerelve. De Draco, ha ez mind a rendelkezésedre állna, mit főznél belőlük?

– Bármit, amit kívánsz.

A válasz különös volt, főleg, mivel Draco maga döntötte el, mit készítsen aznap estére. Nem igényelte Harry irányítását.

– Tegyük fel, hogy azt szeretném, te válassz. Mit főznél?

Draco homlokráncolva áttanulmányozta a listát.

– Ez... ez semmilyen kombinációban nem ad olyan menüt, ami méltó lenne rá, hogy fel lehessen szolgálni Harry gazdám és barátai számára.

Hary nem igazán tudta, mit értsen az alatt, hogy méltó, de tényleg szerette volna Dracót önálló gondolkodásra ösztönözni, ezért megkérdezte:

– Mi lenne, ha bármit főzhetnél? Tételezzük fel, hogy megkapjuk a hozzávalókat. Akkor mit készítenél?

Draco hátradőlt a székén, és szinte azonnal felelt:

– Ó. Citromos csirkét párolt spárgával és desszertnek mandulatortát.

Harry kuncogott.

– És azt is tudod, hogyan kell mindezt elkészíteni?

– Néztem leírásokat ma délután. A... Kínai konyha kezdőknek és az Egy falat Franciaország című könyvekben.

Harry összerezzent. Pár évvel ezelőtt házavató ajándékként kapta őket Ginnytől, és még szinte beléjük sem nézett.

– Kínai és francia étel együtt?

– Ha ez probléma, csinálhatok másik tervet...

– Nem, dehogy probléma – mosolygott Harry. – Írd össze, mire van szükséged, és ma este megrendelem őket.

* * *

Mire következő este megszólalt a csengő, Harry már az idegösszeomlás határán járt. Miből gondolta, hogy jó ötlet lesz ezt a dolgot a házában bonyolítani, végig Draco jelenlétében? Ki tudja, mit ejtenek majd el a barátai kettejük előtörténetéről, vagy arról, hogy a háború alatt a két ellentétes oldalon álltak, vagy hogy ő legyőzte Dracót, elvette a pálcáját és még most is nála van?

Persze, Harry mindezt maga is elmondhatta volna neki, mégsem tette. Úgy gondolta, az a legjobb, ha Draco segítség nélkül emlékszik vissza a dolgokra. Vagyis inkább azt beszélte be magának, hogy a bűbáj okkal teszi, amit tesz.

Az igazság azonban kicsit más volt.

Rájött, nem akarja, hogy Draco megint meggyűlölje. Szerette volna, hogy emlékezzen... de nem erre.

– Kinyissam ajtót? – kérdezte Draco szemlátomást zavartan.

– Nem, majd én – felelte Harry, és nyelt egyet. – Említhettem volna már ezt hamarabb is, de a barátaim együtt jártak a Roxfortba... öm, veled.

Harry nem tudta, miként értelmezi majd ezt Draco, de a másik férfi csak a padlót bámulta, és mindössze ennyit mondott:

– Gondolom, tanulni maradtak ott.

– Nem, a háború az ő útjukat is keresztezte. Ginnyt kivéve. – Harry sóhajtva intett Dracónak, hogy várjon a nappaliban, majd miután nem maradt más hátra, ment és ajtót nyitott.

* * *

– Helló – mondta Harry a tőle telhető legszélesebb mosollyal, amint ott állt a bejáratban.

Ginny a nyaka köré fonta a karját, és szájon csókolta. Harry valahogy azt kívánta, bárcsak ne tenné ezt, legalábbis ne a bátyja előtt. De a titkolózásnak sem lett volna sok értelme. Az egész Weasley család tudta, hol alszik a lány péntek esténként. Harryt kicsit meg is lepte, hogy Arthur és Molly sosem hányták a szemére, amiért nem vette el először – jobban mondva még mindig nem –, de talán úgy érezték, nem is lenne hozzá joguk, mivel Ron és Hermione is együtt éltek hat hónapig, mielőtt összeházasodtak.

Vagy talán csak remélték – ahogy Ginny is –, hogy hamarosan meglesz az esküvő, és nem akarták ezt elrontani.

Ginny csókja aznap este valamiért... másmilyennek tűnt. Harry nem tudta, miért. Még ha a lánnyal való csókolózást újabban nem is találta olyan eget rengetőnek, általában azért kellemes volt; Harry egyáltalán nem bánta. Legalábbis általában nem.

Aznap este viszont csak arra vágyott, hogy véget érjen.

Ez talán csak azt mutatja, mennyire túl akarok lenni az este kellemetlen részén, gondolta.

Amilyen finoman csak tudott, kibontakozott Ginny öleléséből, és kissé félretolta a lányt.

Ron felvonta az egyik szemöldökét.

– Még ma beengedsz minket?

Ekkor jött rá Harry, hogy még mindig elállja az utat. De talán nem is baj. Tett egy lépést előre, és bezárta maga mögött az ajtót.

– Ja, azonnal. De előbb beszélnem kell veletek. Fontos. – Előhúzta a pálcáját, és kiszórt egy magánszféra-védő bűbájt, ami itt, a saját birtokán együttműködött a védelemmel, és biztosította, hogy senki se hallhassa őket. Nem mintha riporterek kószáltak volna az előkertjében. Hála az égnek.

Habár ez talán a munkájának volt köszönhető. Nem volt könnyű megvezetni egy aurort, és a birtokháborítást is törvény büntette.

Elsődlegesen azonban Draco miatt szórta ki, nem a riporterek ellen.

Hermione jobbra-balra tekintgetett, mintha azt latolgatná, mi járhat Harry fejében.

– Ha félrevonultan szeretnél beszélgetni, akkor nem volna jobb azt bent a házban megejteni?

Harry visszadugta pálcáját a zsebébe, és merev arccal szembefordult a barátaival.

– Nem, egyáltalán nem. Bent van Draco Malfoy, és nem akarom, hogy hallja, amit mondanom kell nektek.

* * *

Egy pillanatra teljes csend borult az előkertre; Harry úgy érezte, a levegő halálosan fagyossá vált. Persze a valóságban nem így volt, de akkor is olybá tűnt, mintha a hőmérséklet zuhanórepülésbe kezdett volna.

Hermione ocsúdott föl először. Amikor megszólalt, szemlátomást próbált bátor arckifejezést ölteni, noha a hangja gyenge volt, szinte reszelős.

– Ó... nos, ez szép dolog volt tőled, Harry. Igen érett gondolkodásra vall, hogy magad mögött hagyod a múltat, és... meghívod őt az otthonodba. – A hangszíne melegebb tónusra váltott, amikor folytatta. – Akkor ezért hívtál minket vacsorára magadhoz. Nem tartozik a nyilvánosságra, hogy szeretnél végleg túllépni a múlton.

Milyen könnyű lett volna rábólintani erre a magyarázatra, és meghagyni a lányt a hitben, hogy Harry csak azért teszi mindezt, hogy örökre fátylat borítson a háborúban történtekre. De nem, akármekkora is volt a kísértés, tudta, hogy ez nem működne. Végtére is Draco nem volt önmaga. A három barátjának ez fél perc alatt feltűnne. Így Harrynek nyilvánvalóan vallania kellett. Ám mielőtt még megszólalhatott volna, a többiek egyszerre kezdtek el beszélni.

– Az a gyökér azt sem érdemli meg, hogy felismerjük az utc...

– Ó, Ron. Most nem ez a lényeg, hanem az, hogy Harry tovább akar lépni.

Ezután Ginny is hangot adott felháborodásának:

– Harry, véleményem szerint az, hogy kit hívsz meg a házadba, csak rád tartozik, legalábbis, míg össze nem házasodunk, de ami engem illet, én nem vagyok hajlandó egy asztalnál vacsorázni egy halálfalóval!

– Így van, én sem! – kontrázta Ron, és az állkapcsa megfeszült. – Gyerünk, Hermione, elmegyünk!

Harry már látta, hogy a helyzet ki fog csúszni az irányítása alól, ha nem csinál valamit gyorsan.

– Figyeljetek, normális körülmények közt sosem akarnám Dracót a házamban látni – sziszegte, és elhúzta a száját. Az ilyen kijelentések miatt nem szerette volna, hogy Draco hallja a beszélgetést. Nem tudta, mit tenne Draco, ha ilyesmiket hallana, de valószínűleg semmi jót, ebben biztos volt. – Viszont a mostaniak nem nevezhetők normális körülményeknek, és ha hajlandók vagytok egy percig rám figyelni, elmagyarázom!

Ez elnémította őket, noha Ron arca már lilult, Ginny ajka pedig egy pengevékony, egyenes vonallá szorult.

– Nézzétek, az első dolog, hogy lényegében amnéziája van, és nem emlékszik a háborúban játszott szerepére. Sem az enyémre. Szóval ne kezdjétek el hibáztatni dolgokért, és egyáltalán ne is említsétek ezeket, mert tényleg semmi értelme. Fogalma sem lesz, miről beszéltek.

Ronból kitört egy undorodó, megvető nevetés. Meglehetősen visszataszító hang volt.

– Nem, te figyelj, Harry. Az amnézia nem menti fel az alól, amit tett, és nem ad okot arra, hogy megbocsáss neki...

– Ó, az ég szerelmére. Nem bocsátottam meg neki!

Ron arca egészen eltorzult.

– Akkor mi a büdös francért látod vendégül vacsorára?

– Mert a nyakamba varrták!

Ginny keresztbe fonta a karját maga előtt; szemlátomást még mindig dühös volt. Harry viszont nem neheztelt rá; a lány már tényleg próbált hinni neki.

– Nos, azt hiszem, tudathatnád a Minisztériummal, hogy a magánéleted privát szféra, Harry. Nem mintha érteném, miből gondolják, hogy a te dolgod segíteni neki visszanyerni az emlékeit. Semmi ilyesmire nem szerződtél, mikor auror lettél. És egyébként is, mit érdekli őket, hogy meggárgyult? Csak egy hitvány halálfaló!

Ron megdermedt.

– Ó, már értem. Információja van egy bűntényről, te pedig próbálod előcsalogatni abból, ami még megmaradt az agyából?

– Hagyjátok Harryt beszélni – mondta Hermione. – Harry?

– Semmilyen bűntényről nincs információja. Legalábbis semmi olyanról, amiről tudnék. – sóhajtott fel. Próbálta felvezetni valahogy az igazságot, de erre nem nagyon lehetett semmivel sem felkészíteni őket. A legjobb, ha egyszerűen csak kiböki végre. – Azért van itt, mert a rabszolgám, oké?

– A rabszolgád? – kérdezték mindhárman egyszerre.

– Igen. – Harry megmasszírozta hátul a nyakát, mert már a koponyájába sugárzott belőle a fájdalom.

– Ezt komolyan mondod?

Harry fáradt tekintettel nézett Hermionéra.

– Azt hiszed, viccelnék ilyesmivel? Pont előtted?

– De... nem értem. Ez még csak nem is legális!

Harry is úgy tippelt, hogy valószínűleg nem, de ez akkor sem olyan volt, mintha Dracót az akarata ellenére tartotta volna ott. Azt a varázslat csinálta.

– Nézd, felőlem szabadon távozhatna, de a bűbáj nem engedni. És mielőtt még megkérdeznéd, Res mea es a neve, és én voltam az, aki kivetette rá, de muszáj volt, mert máskülönben meghalt volna, és bármit is gondoltok róla, nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen.

– Ó, Harry – mondta Hermione nagyon halkan.

Ron orrlyukai szélesre tágultak.

– Azért csináltad, hogy megmentsd az életét? Malfoy életét? Minek?

– Nos, nem mintha te nem tetted volna már meg – felelte Harry élesen.

– Fogd be – morogta Ron.

– Hogyan halt volna meg? – kérdezte Ginny.

Harry röviden elmesélte Lucius különös látogatását, Narcissa levelét, majd a Malfoy kúriában történteket. Mire befejezte, Ron szinte már röhögött.

– A szülei könyörögtek neked, könyörögtek. Hogy tedd rabszolgává. A saját rabszolgáddá! Ó, ez valami isteni igazságszolgáltatás lehet, csakis az...

– Ó, hallgass, Ron! Nyilván nem az – pirított rá Hermione.

Ginny mostanra inkább csak szomorúnak tűnt.

– Mit fogsz tenni, Harry?

– Pillanatnyilag nem sok mindent tudok csinálni. – Harry sóhajtott, majd elmagyarázta, hogy a bűbájnak le kell csillapodnia, utána Dracó talán elkezd majd emlékezni. – Most viszont szinte gyámoltalan nélkülem. Ne kezdd el, Ron! Fogadok, hogy te sem lennél képes elküldeni, még akkor sem, ha nem tudnád, hogy az a halálát jelentené. Nincsenek illúzióim afelől, hogy miket tett, de ha visszagondolsz, sosem akartam volna, hogy dementorcsókot kapjon.

– Mit sikerült megtudnod erről a bűbájról?

Harry rámeredt Hermionéra.

– Épp most mondtam el.

A nő megforgatta a szemét.

– Egy kicsit sem néztél utána, mi?

– Mivel ötszáz éve el volt temetve, és olyasvalaki szakította meg, aki úgy néz ki, minden tudást megsemmisített róla, nem, nem foglalkoztam vele.

– Sosem tudhatod, hogy mit fog napvilágra hozni egy kutatás. Az ember azt gondolná, hogy egy auror értékeli az ilyesmit.

Ginny odalépett, és megfogta a kezét.

– Milyen nehéz heted volt – mondta, és felágaskodott, hogy megpuszilja az arcát. – Szegény Harry, pont azt az embert kell elviselned a házadban.

Harrynek nem igazán tetszett a sajnálkozó hangnem. Sem az, amiket a nő mondott. Nem volt annyira szörnyű Draco jelenléte, főleg így, hogy Harry rájött, hogyan kezelje ezt a sajátos bűbájt, ami a férfit ott tartotta.

– De akkor mi élesztette fel megint a bűbájt? – kérdezte Hermione, még ha közben egy kis mosoly bujkált is a szája sarkában. Szerette Harryt és Ginnyt együtt látni. Harrynek nem voltak kétségei afelől, hogy Hermione és Ginny együtt szövögetik az esküvői terveket. – Malfoy szülei azt hitték, hogy te okoztad valahogy?

– Azt gondolták, biztos rájöttem, hogy jogot formálhatok Dracóra. – Harry sóhajtott. – Azt feltételezték, szándékosan hagyom őt meghalni.

Ginny lassú, finom mozdulatokkal cirógatni kezdte a tenyerét.

– Nos, ez is csak azt mutatja, hogy mennyire nem tudják, milyen ember vagy. Együtt majd megoldjuk, Harry. Én látni sem akarnám őt soha, de... megértem.

Harry nyelt egyet. Valahogy azt feltételezte, hogy Ginny egyáltalán nem fogja megérteni; hogy elviharzik, miután kijelentette, hogy be sem teszi többé a lábát a házába, míg meg nem szabadul Draco Malfoytól, és irtja ki az utána maradt tetveket. Hajjaj... Harry hirtelen rájött, hogy a dolgok így talán egyszerűbbek is lettek volna. Hogy szinte már remélte is...

Nem mintha szakítani akart volna Ginnyvel. Egyáltalán nem. Csak nem akarta, hogy folyton az esküvővel nyaggassák.

– Egész biztosan nem fedeztél fel valamit? – kérdezte Hermione csillogó szemmel, mint mindig, amikor rávetette magát egy problémára. – Valami kapcsolatot kettőtök közt, valami maradványt a bűbájból, mondjuk, amikor dolgoztál egy ügyön?

– Észrevettem volna, ha olyasmibe botlok, ami azt állítja, hogy a családom birtokolta az övét – felelte Harry fintorogva. – Szerintem ez igazán feltűnt volna.

– Talán annyira homályos volt, hogy nem ismerted fel, mire utalt...

– Akkor hivatalosan még tájékozatlannak számítanék, nem? Hermione, tényleg nem tudom megmondani, mi indíthatta ezt be. Egyszerűen fogalmam sincs. Terepen sem voltam már egy hónapja. Túl sok a tennivaló a parancsnokságon.

– Pedig szerettél benne lenni a sűrűjében – morogta Ron.

– Nem gondolod, hogy Harrynek egy időre elege lett a sötét varázslókból? – kérdezte Ginny könnyed hangon. A stílus pokolian idegesítő volt. És a nő amúgy is tévedett. Harry azért vállalta el a magasabb beosztást, mert Kingsley megkérte rá, és mert ott volt rá a legnagyobb szükség.

– Nos, nem – felelte Ron gonoszul. – Elnézve, hogy még a házába is beszerzett egyet.

– Draco nem sötét mágus és többé már nem halálfaló – mondta Harry a fogát csikorgatva, és lerázta magáról Ginny kezét. – Semmit sem tud erről az egészről, és megköszönném, ha ti sem mondanátok el neki. Ahogy már mondtam, a bűbájnak először le kell csillapodnia. Most pedig, ha valamelyikőtök nem szeretne maradni vacsorára, természetesen megértem. Nekem viszont vissza kell mennem. Draco túl sokáig maradt egyedül.

Ginny arca megrándult.

– Persze, hogy maradok vacsorára. – A hangja arról árulkodott, hogy maga akarja megítélni a benti helyzetet. – De mi ez, hogy nem hagyhatod magára? Dolgozni jársz, nem?

Harry nem említette, hogy kivett egy nap szabadságot.

– Ahhoz már hozzászokott. Rengeteg más dologhoz viszont nem, én pedig felelős vagyok érte. Higgy nekem, most még nem kezeli jól a stresszt.

– Könnyekre fakad, igaz, mint anyuci fiacskája, aki mindig is volt?

– Ó, Ron, legyél már egy kicsit együttérzőbb – korholta Hermione szigorúan. – Ami engem illet, én sajnálom Draco Malfoyt.

– A kis görény viszont nem sajnált téged, amikor a tüdődet is kiordibáltad.

Hermione fölszegte a fejét.

– Ha azt hiszed, hogy az ő szintjére süllyedek, akkor nagyon tévedsz. Ez az egész helyzet szomorú, és mindkét fél érdekében remélem, hogy nem tart sokáig. Harry, meglátom, fel tudok-e kutatni bármit, ami segíthet.

Harry mosolygott, bár személy szerint úgy érezte, hogy ez veszett ügy.

– Leírom majd a teljes varázsigét, amivel igényt tartottam rá. Akkor... bejössz, Ron? Szerintem a feleséged és a húgod igen.

Ron tett egy lépést előre.

– Akár meg is nézhetném, hogy fest megalázkodva. Rabszolgaként... Körülbelül ezt is érdemli.

Harry utálta ezt, de még annak kedvéért sem veszélyeztethette Draco törékeny elmeállapotát, hogy kibékítse a barátját.

– Nem jöhetsz be, ha előtte is így fogsz beszélni. Ezt komolyan mondom.

– Ha felzaklatod valamivel, az az én életemet nehezíti meg, mikor aztán le kell majd őt nyugtatnom, és erre nincs szükségem.

– Oké, rendben – morogta Ron. – Ha nem tudok semmi olyat mondani, ami... na jó, nem kedves, inkább semleges, akkor meg sem szólalok. Így jó lesz?

– Ja – felelte Harry megkönnyebbülten.

– Amúgy mit csináltatsz vele egész nap?

– Többnyire tanulnia kell a RAVASZaira. – Harry megint az ajtó felé fordult. – Sosem próbálta megszerezni őket.

Mielőtt lenyomhatta volna a kilincset, Hermione megragadta a könyökét.

– De igen – mondta azon a hangon, amit akkor használt, amikor biztosan tudta, miről beszél. – Harry, tudod, hogy segíteni szoktam a magántanulók vizsgáinak intézésében. Draco Malfoy tavaly nyolc RAVASZ-ra jelentkezett, és mindegyiket megszerezte.