1920-as évek, New York

Thomas Rivers az autója sötétjében kuporodott össze aznap este. Komor felhők borították az égboltot, amik még ijesztőbbé, vészjóslóbbá tették ezt a környéket, de a férfi figyelmét jelenleg csak egy hatalmas vasajtó vonzotta, amitől rozoga korlát mentén haladt lefelé egy lépcső. Az eső néhány perce állt el, hogy az összegyűlt cseppek most egymás után fussanak végig a Bentley üvegén. Thomas figyelmét semmi sem kerülhette el. Sosem volt rá jellemző ez a meghunyászkodás, de ha azt vesszük most sem pontosan erről volt szó. Inkább pár perc türelemjátékról. Na, egy újabb kifejezés, ami cseppet sem volt az ínyére, de muszáj volt olyan új szokásokat felvennie, amik inkább kedveztek az akció sikerének. Néhány éve amikor New Yorkba érkezett és elkezdett a helyi rendőrőrsön szolgálni, még túl heves volt, makacs és a parancsnok utasításaival szembe menve sokszor ajtóstól rontott a házba. Nem sokon múlt, hogy ki nem rúgták. Ha az édesapja nem lett volna évekkel ezelőtt ott kormányzó, biztosan megfontolták volna ezt a lehetőséget, de még így, hogy nyugdíjba is vonult az öreg, sokat lendített a fia karrierjén. Ő azt képzelte, hogy Thomasból jogász lesz vagy szerez valami doktori címet, és egy asztal mögött ülve egy irodában tölti majd napjai nagy részét, ám ez csak hiú ábránd volt. A legkisebb fia sehogysem akart megmaradni a fenekén. Izgalomra vágyott, nem tűrte a semmit tevést, főleg az unalmas aktatologatást ki nem állhatta, így esett később a választása a rendőrségre. Persze a papa így is igyekezett rajta tartani a szemét, próbálta óvni, de Thomas-szal nehezen bírtak. A fejébe vette, hogy egy személyben megold majd mindent, hiába próbálták meg letörni a kezdeti lelkesedését. Évek kellettek ahhoz, hogy átértékelje magában a dolgokat, na meg a maffia is egyre jobban terjeszkedni kezdett, egyre több furcsa haláleset történt a városban. Thomas nem bírta elviselni annak a gondolatát, hogy ezek az emberek mindent megúsznak, vígan üzemeltetik a lebujokat és árusítják a szeszt, pedig a törvény ezeket mind tiltotta, ők mégis szembe mentek vele.

Jelenleg egy sötét sikátorban állította le a kocsiját, ott várakozott. A rendőrség már hónapok óta figyelte ezt a helyet, tudták, hogy az alagsorban rendezték be a klubbot, folyik az alkohol és alulöltözött lányok ringatják a csípőjüket a színpadon, hogy aztán felajánlják a bájaikat a férfiaknak. Thomas egytől-egyig az összeset a sittre küldte volna! Mindenki, aki képes volt arra, hogy ilyen gazembereknek dolgozzon, ugyanúgy sáros volt, ahogy ők is és nem érdemelte meg a szabadságot. A rács mögött akarta őket látni. Az eltelt évek alatt annyiszor nézett szembe a halállal, hogy azt megszámolni se volt képes. Tehetetlennek érezte magát, amikor egy újabb hasonló esethez riasztották, s a kukából egy hullát húztak ki, vagy amikor néha egy-egy elkeseredett családtag kereste fel, mert már hónapok óta nem látták a gyereküket. Nem sokkal később a hullaház folyosóján találkozott velük újra. Úgy érezte állandóan falba ütközik, mégsem tudott letenni arról, hogy elkapja és a rács mögé juttassa ezeket a rohadékokat, és meggátolhassa újabb életek kioltását. Őt biztos nem fizethették volna le, nem tudott volna szemet hunyni a történtek felett. Most azért érkezett ide, hogy senki se léphessen le, ha razziát tartanak a lebujban.

A kollégái már betörték a főbejáratot, és az épületből kiszűrődő fegyverropogás, sikoltozás is annak a jele volt, hogy valóban a buli kellős közepén sikerült rárontaniuk az emberekre, akik közül volt ugyan, aki fegyvert rántott, de a legtöbben fejvesztve próbálták elhagyni az épületet.

- Nem menekülhettek... - mordult fel Thomas, már feljebb húzódott az autóban, hogy rendesen kilásson és felmérje maga előtt a szűkös kis utcát. Igaza is lett, máris tódultak ki az emberek a hátsó kijáraton, néhány rendőrrel a nyomukban. Thomas feltépte maga mellett az éjsötét Bentley ajtaját úgy indult meg rohamtempóban a nyitott ajtó felé. A legtöbb közülük táncoslány volt, még abban a falatnyi ruhában szaladtak ki a hideg, csípős levegőre, amiben a színpadon meglepték őket. Volt közöttük pár vendég is, legalábbis azok a pocakos, középkorú férfiak cseppet sem tűntek olyannak, mint akik a maffia köreibe tartoztak volna. Fegyvert sem találtak náluk és Thomas ekkorra már az összes körözési fotót betéve ismerte. Biztosan tudta, hogyha most szemben állna vele az egyik tag, akkor nem hagyná meglógni. Ahogy ezeket sem. Lehet túl vehemens volt és rajtuk is kitöltötte volna a mérgét, mégsem hagyott volna egyet sem futni. Legalábbis ma este biztosan nem.

- Frankie meglógott! - fordult még hátra hozzá az egyik rendőr miközben összebilincselte az egyik nyöszörgő férfi kezeit és odalökte a társainak. Thomas kezei máris ökölbe szorultak, azt hitte, hogy azonnal felrobban és ezt a dühöt csak fokozta benne a társa további megjegyzése. - Gabriel és Torrino is vele volt, nem tudtuk elkapni őket.

- Meg kel tudnunk, hogy hova menekültek.

- Add fel Thomas, egy ideig úgysem látjuk őket viszont, nem lesz olyan szerencsénk.

- Talán valakiből ki lehetne húzni pár hasznos infót róluk...

- Szerinted ezek a szerencsétlenek majd dalolnak? A legtöbbjük bűzlik a piától... - vetett egy gúnyos pillantást az emberek felé a rendőr, hogy Thomas csak maga elé meredjen. Agya folyamatosan kattogott, most nem adhatták fel. Végre lecsaptak, a kezükben volt az esély, hogy elkapják ezeket a gazfickókat is. Ha ő ér oda előbb abból még börtöncella sem lesz, azonnal lepuffantja őket... Ki kellett találnia valamit! A társa már visszasétált a bárba, hogy Thomas az ellenkező irányba forduljon. A lába elé sem nézett, csak haladt előre a sötétben, pár tócsába sikeresen belegyalogolt, de akkor semmi más nem érdekelte, csak hogy minél előbb elkapja Frankie-t és a bandáját. Már majdnem az autóhoz ért, amikor az egyik bűzölgő konténer mögül halk nesz csapta meg a fülét. Mintha valaki meglapult volna mögötte, és ahogy Thomas halkan közelíteni kezdett felé, úgy figyelt fel az izgatott levegővételre is. Pisztolyát már kibiztosította, már sokkal fürgébben és csendesebben haladt az esőáztatta macsköveken. A falnak dőlt, úgy tartotta kezében a fegyverét és kivárt. Nem telt bele pár másodperc, hogy a konténer mögött meglapuló alak megkísértse a sorsát és megpróbáljon eliszkolni. Thomas csodálkozva mérte fel az ezüst színű csillogó ruhakölteményt, ami a lány testére tapadt. Cipőit a kezeiben tartotta, biztosan el akarta kerülni, hogy nagyobb zajt csapjon, majd ahogy ijedt tekintete megtalálta a rendőrt úgy ült ki a riadtság az arcára. Sebesen futni kezdett a sikátor kijáratához. A vizes lapokon néha megcsúsztak harisnyás lábai, és az összetört üvegeket, szemetet is kerülnie kellett, mégsem adta fel.

" Szívós kis ribanc " jutott Thomas eszébe, a fegyvert már a pisztolytáskába dugta, és minden erejét beleadva futni kezdett a lány után. Esélye sem volt elszökni, Thomas ezt biztosan tudta, így örömét lelte abban, hogy a lány fürge mozgását figyelte, ahogy a hajába kap a szél, a ruha ezüst rojtjai a combjait verdesik. Már csak pár méter hiányzott, hogy a lány elérje a sikátor végét, ezért gyorsabb tempóra kapcsolt, és egyik kezével a lány karjába kapaszkodott, majd visszarántotta magához. A felhevült, kis puha test kíméletlenül csapódott a férfi kemény mellkasának, hogy Thomasban is egy röpke pillanatra megállt a szusz, majd közvetlenül ezután egy széles vigyor terpeszkedett az ajkaira.

- Na, gyere te kis ribanc... Most velem jössz! - morogta a lány fülébe, és ahogy volt úgy kapta fel a vállaira, és elindult vele vissza a Bentley-hez.

( eredeti : 2018-03-18 )