Nos... mielőtt belekezdenénk. Ez egy újabb 5K szóból álló fejezet, mivel elértük a 2K megtekintést. Rettentően hálás vagyok mindenkinek, aki közreműködött, ráadásul egyre megyünk felfele a ranglétrán.. de nem húzom az agyatokat, a rész végén úgyis elmondok majd ezt-azt a jövővel kapcsolatban. Azelőtt viszont olvassátok a hatalmas szeretettel (és fáradtsággal, hajnali hat van és még nem feküdtem le aludni ;-;) ; Bilincs, utolsó előtti előtti részét. (Már ha jól számoltam..) *dobpergés*

A szobában ott ült, vagy éppen álldogált mindenki, akit ismertem; Vivi, Tim, Elizabeth, Avalon, Alex, Lisa, Linda, Mesterkém, sőt, még Evergray is, akivel az egyik nap folyamán volt alkalmam beszélgetni. Egyedül Fripp hiányzott, aki valószínűleg most is a szobájában olvasott, mivel az az egyetlen hely, ahol biztonságban van. Nem is igen tudom elképzelni, hogy amikor leszaladok a sarki kisbó'tba, akkor szembefussak egy éppen tejfölt vásároló Frippel. Nem tudom eldönteni, hogy az eladó, vagy az én arckifejezésem lenne a nagyobb humorforrás.
-Hmmh... nos.. mi ez a nagy gyűlés? - próbáltam kihúzni magam a kínos pillanatból, viszont a szemek ugyanúgy mozdulatlanul, és némán néztek rám, akár csak a szobrok. Egyetlen egy szempár volt kivétel ezalól; Timé, kinek látószervei elkalandoztak oldalra, olyan mélyre hogy ha nem ismerném, azt hinném, hogy gyilkosságra készül.
Ez a kínos csend és zavartság egészen addig maradt, míg úgy nem gondoltam, hogy nekem nincs kedvem kussban várni a világ végét.
- Én... inkább megyek - mutattam az ajtó irányába, majd egy kínos vigyor kíséretében elhagytam a házat. Bezártam magam mögött az ajtót, majd egy nagy sóhaj társaságában nekidőltem a hatalmas faajtónak. Hunyorítva felnéztem a babakék égre. Szokásosan sütött a nap, valahogy itt Jorvikon nem túl gyakori, hogy essen az eső. Néha tényleg afrikában érzem magam, és beképzelem, hogy Éjfél puputevévé változott. Egy kis tevén vágtázó Darko (esetleg Lily Darko höhö) vagy Greta gondolata feleannyira rémiszt el, mint amikor éppen a Hollow-erdőben sétálva az ájulás szélén meglátom a klónjaim tömegében azt a tipikus kék hajat, világító szürke szemet, ami néha lilának hat valamilyen ismeretlen oknál fogva. Vagy ott van Darko, akinek tűzre emlékeztető virító vörös íriszei olyan rohadt mélyre hatolnak a lelkedbe, hogy annyira mélyre azzal se tudsz lejutni, ha előbb öntöd a tejet a tálba, és utána a műzlit (I.M.:bocs, ezt muszáj volt..) egyszóval: sokkal vidámabb lenne a világ, ha Greta és fajtársai puputevén vágtáznának, és csokis keksezeket dobálnának virágokat ültetve. De a világ nem ilyen.. sajnos? Be kell vallani, ha az előbb említett dologgal kéne együtt élnem, akkor inkáb a folyóba folytanám magamat, mint hogy én is beálljak esetleg még valami gyerekdalt énekelni velük.
Úgy gondoltam, hogy felesleges ilyen szarságokon törni a fejem, mert jobb esetben sose fogok olyan élményekben részesülni, mint a fent említettek, úgyhogy inkább teljesen becsuktam a szemem. Valami halk zongora elkezdett csengeni a fülemben. Emlékeztetett egy régi történetre, amivel nagyon sokan csesztettek még kisiskolás koromban. Mindenki számára titok volt, hogy miért és hogyan tűnt el az ikertestvérem. Nekem sose mondták el, így én se tudtam megosztani hőn szeretett osztálytársaimmal. Jó teóriákat lehetett abból alkotni, hogy a testvérem biztos azért ment el, hogy aztán visszatérjen, és elvigye a lelkem. Bár ha belegondolok, valamilyen szinten igazuk volt, mégis akkor, kicsiként nagyon ijesztően hangzott, hogy elvegyenek tőlem valamit, ami az enyém. Aztán ahogy múltak az idők, egyre több mindent vettek el tőlem, ami engem illetett volna. A lehetőségeim, a karrierem, a kapcsolataim, mindet elvették... és az emlékeim. Darko még ezt is képes volt elragadni tőlem. A tapasztalataim, a szép dolgoktól, a rossz, és sötét gondolatokig, mindent elvett tőlem. És bár visszakaptam őket, ahhoz is annyi szenvedés, és munka volt szükséges, amennyit életemben nem éltem át. Tudtam, hogy hiányzott belőlem valami, ami abban a pillanatban ismeretlen volt számomra. Mégis hogy hiányozhat valami, amit az ember nem ismer? Ez a gondolatmenet mindig is foglalkoztatott, de sosem jutottam értelmes válaszra. Az ösztönök? Szimpáln a gondolkodásunk? Vagy van rá esély, hogy akármennyire félelmetes, kapcsolatban állunk a jövővel? Jó kérdés... viszont valahogy úgy vélekedem, hogy erre sajnos nem én fogom a választ megtalálni.
Lassan kinyitottam a szemeim, és felnéztem az égre, ahol hónapokkal ezelőtt még Éjfélt néztem minden este. Ezután lepillantottam a földre, ahol a szokásos Jorviki hírlap volt ledobva. Lassan leereszkedtem, hogy a kezeim közé vegyem a száraz papírlapokat, majd miután ez sikerült, egyből a főcímre vándorolt a szemem.
"Rózsaszín rések lepték el Jorvikot"
Nem hittem a szememnek. Lassan felnéztem az újságból, viszont megint csak a földet kémleltem. Nem tudtam hova tenni ezt az egészet. Miért változott most meg minden, és mindenki? Először Alex, azután Éjfél a fura Gretas sztorijával, a gyülekező otthon, most meg ez. Mi történik körülöttem? Miért történnek ezek? Az biztos, hogy valamiről nem tudok. Na, haladás. Már csak azt kéne kideríteni, hogy mi az... na ez már a nehezebb része lesz.
Lassan oldalra néztem, ahol szokásosan Éjfél a pofáját tömte. Ő az egyetlen, aki nem változott meg... vagyis majdnem az egyetlen. Habár Tim néma csendben volt, egyátalán nem nézett olyan semlegesen és semmitmondóan, mint a többiek.
Belefáradtam a rengeteg gondolkodásba, úgyhogy inkább a földhözvágtam az újságot, és bekászálódtam Éjfél karámjába. A ház oldalához dőlve leültem, majd jobb lábamat magam elé húztam, balt pedig kinyújtva hagytam, és a kezemet az először említett végtagomra helyeztem. Csendben figyeltem az éppen fűszálakat letépő Éjfélt, akinek ez feltűnt, majd lassan lehorgasztott fejjel odajött hozzám.
-Te se tudod, hogy mi történik, igaz? - vakargattam meg a füle tövét, mire ő csak hallgatott. Mindig megnyugtat, ha tudom, hogy ott van a közelben. Olyan érzés, mintha megvédene mindentől és mindenkitől, pedig tudom, hogy nincs így. Mégis, már csak a gondolat megnyugtat, hogy tudom, ha kell, itt van mellettem.
Egy ideig még folytattam a lovam simogatást, de nem tellett bele sokba, hogy egy ajtónyitódást halljak, majd a belülről kiszűrődő fényben megpillantsam azokat az alakokat, akik 20 perce még bent néztek rám üveges szemekkel.
-Köszönjük a gyűlést, Elizabeth. Ha minden igaz, Fripp hamarosan tájékoztatja a többieket is. Jó éjt. - mondta Avalon, mire mindenki helyeselően bólintott. Tim felém fordította a fejét, majd megvárta, mire a tömeg szétoszlik, és Elizabeth is bemegy a házban. Amikor ez megtörtént, lassan rákönyökölt a kerítésre, mire én jelet véve odasiettem hozzá.
-Áll még a holnap este? - mosolygott rám, amivel megnyugtatott a maga módján.
-Persze - feleltem gyorsan, miközben a kerítés tetejét néztem.
Lepörögtek bennem az elmúlt pár napbeseményei. Alex, az érthetetlen gyűlés, és minden ilyesmi. Szemeimbe könnyek szöktek, majd lassan felnéztem az előttem megdermedve álló srácra.
-Tim... mi... mi történik? - próbáltam megérteni a megérthetetlent. Ő csak meglepett, és félő szemekkel rámnézett. Hiába kértem, és néztem rá ugyanazzal a szenvedő szempárral, ő csak csendben figyelt. Meglephette egy kérdés, mert semmit sem érzékelt a külvilágból. Az elesés szélén voltam, így inkább megtámasztottam magam a kerítést fogva. Lehajtottam a fejemet. Leírhatatlan érzés az, amikor azok, akikre rosszban számítanál, egyetlen egy dolgot mondanak el neked. Vagy amikor az, akire legjobban szükséged van, csak veled szemben áll lesokkolódva.
-Figyelj.. - hajolt lejjebb, majd kezét az enyémre helyezte - néha... jobb, ha nem tudunk dolgokról. Fripp pár nap múlva el fogja mondani, csak idő kérdése. Nekem viszont meg lett tiltva az erről való társalgás. Ne hidd, hogy egyedül vagy, ha bármi baj van, hozzám jöhetsz.. - nézett szemeimbe, amiről be kell vallani, kicsit zavarba hozott.
-Te se fogod elmondani, igaz? - vezettem rá a tekintetem. Ő egy hajtincset a fülem mögé tűrt, majd lassan elmosolyodott.
-Valami, ami megmutatja, hogy ki az, aki a legrosszabban is melletted van - tette rá bíztatóan kezét a vállamra, majd felegyenesedett - akkor holnap - fejezte be, majd megfordult, és elindult valedaleből. Én lassan hátrafordultam, és ránéztem Éjfélre.
-Te is tudod, hogy ez mit jelent igaz? - ült egy halvány mosoly az arcomra. A ló csak csendben figyelt, és nagyot sóhajtott, már ha ez persze előfordulhat az állatoknál. Még utoljára odaléptem hozzá, hogy homlokát az enyémhez érintsem, majd hamarosan beléptem a meleg kunyhóba, ahonnan nem is olyan rég kismillió ember özömlött ki. Rutinosan levettem a cipőmet és a bőrdzsekimet, majd körülnéztem. Senki sehol, még Elizabeth is kerülte az együtlétet. Nagyot sóhajtottam, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt. Ott megálltam a tükörrel szemben, és magamat néztem. A háttérben Greta tűnt fel, de rá se hederítettem. Egy dallam szállt a fejembe, mire én gondolkozás nélkül énekelni kezdtem.
-Miért van az, hogy mindig rosszá válok? Miért van az, hogy mindig egyedül maradok? Érzem a haragot, mindig csak zavarok, zengnek a kacajok, egyedül maradok, mindig elakadok, bármerre szaladok, mindenhol csak ártok, mindig leragadok, én csak is azt akarom, hogy azt az egy alakot, azt az egy kacatot, azt az egy darabot, ki mindig hazalop, s hallja a panaszom, látja a sanyarom, érzi ha harapok, ha fáj a tapaszom, mindig csak csavargok, de mégis akarom, ugyanúgy szavazok, ugyanúgy kacagok, ugyanúgy dalolok... mert mi mást tehetnék? Ugyan jobbá hogyan válhatnéék..?
-Szép kis dal - hallottam meg azt a már túlságosan is ismerős hangot mögülem. Már hátra se néztem, nem volt szükséges, hogy rájöjjek, ki a vokál kék hajú tulaja - hatalmas tehetséged van... de te mégis itt maradtál, nemdeee?~ - fogta meg a két vállam, majd a fülemhez hajolt - híres, gazdag lehetnél, a pasik futnának utánad, lenne rengeteg rajongód... viszont... áruld csak el... mégis miért maradtál itt? - mondta, majd tartott egy hatásszünetet, ami megadta a drámai hangulatot az egésznek - mégis.. mégis miért jó hazugságok közt élni?~ - pumpálta bennem azt a tipikus hidegvér mérőt. Csak hogy ez a mérő most kiakadt a rengeteg felgyülemlett idegességnek hála.
-Ez nem igaz! - tettem egy 180 fokos fordulatot, ahol jól ismert testvérem arcocskája fogadott.
-Tényleg? Nézz szét magad körül.. a léleklovasok nem keresnek, a Druidák kerülnek, a saját anyád inkább levegőnek néz. Mondd, miért jó neked ez? - mosolygott rám - miért jó haugságok közt élni? Nem rég még azt mondták, hogy rájuk számíthatsz, most meg rád se nézznek - törölt le egy könnyet a szeméből - bocsáss meg a tigriskönnyekért, csak olyan vicces, amikor valakiben tudatosul, hogy mennyire egyedül van. Mindegy is - hajolt közel az arcomhoz - Azt ajánlom neked, hogy az elkövetkezendő időszakban jól gondold meg, kinek mit mondasz. Ha nem így teszed, azt még nagyon megbánod, hugi - tette vállamra a kezét, majd mélyen a szemeimbe nézett - milyen borzalmas lehet anya nélkül élni.. - jelentette ki egy amolyan pszichopatán együttérzően.
-Ezt te mondod? - kérdeztem tőle, mire picit felemelte a szemöldökét.
-Hm? Te meg mire gondolsz? - értetlenkedett. Én meg azt hittem, hogy ez egyértelmű.
-Hát nem érted? Elizabeth ellened van, nem ellenem. Mit gondolsz, szerinted valaha kiállna melletted? Mindig csak felesleges hulladék és teher voltál me..~
-Ez nem igaz! - szakított félbe, majd ököllel a fejem mellé ütött - mit képzelsz magadról, ki vagy te?!
-A nevem Lily Darkover, Elizabeth lánya vagyok. Mit szeretnél még tudni? - mosolyogtam rá, amit ő nem nézett jó szemmel. Éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor hirtelen az előbb említett személy hangját hallottam meg.
-Lily? Minden rendben? - szólt a hang az ajtón túlról. Greta lesokkolódva meredt előre, bár lehetséges hogy az előbbi ideggörcs tartotta őt ilyen állapotban.
-Persze... gyere be, nem köszönsz a vendégünknek? - mosolyogtam. Greta pupillái összeszűkültek, miközben hangosan kapkodta a levegőt, az kinyílt ajtó túloldalán pedig Elizabeth meredt előre. Pislogott egy párat, majd rámnézett, utána pedig vissza a vendégünkre. Egyik pillanatról a másikra kihúzta magát, majd határozottan testvérem szemébe nézett.
-Greta, kotródj innen - engedte Elizabeth tekintetét pengeként Greta gyönyörű, de mégis sötét szívébe.
-Na arra várhatsz - szorította ökölbe a kezét kedves nővérkém.
-Azt mondtam, takarodj - szólt határozottabban. Greta kicsit megrezzent, de nem mozdult semmit - Akármennyire sajnálom, de megszültelek erre a világra, és az anyád vagyok, és illik hallgatnod rám!
-Mi az az illem? - nézett fel szemrehányóan a padlóról Greta.
-Az, amit se sose fogsz megismerni, Nyomorult - (I.M.: Ide alaból ribancot akartam írni, de ink hanyagolom, képzeljétek oda :p) sétáltam ki a fürdőszobából. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, mi történt velem, de nem is izgatott. Inkább lustán levágtam magam a kanapéra, hogy aztán csukott szemmel hallgathassam a némaságot. Bár ezt nem sokáig élvezhettem ki, mert hamarosan anyukám is beférette magát a szobába.
-Ez mi volt? - nézett rám, mire én csak nagyot sóhajtottam.
-Greta csodás társaságát élvezhettük ki - rántottam vállat.
-Az oké, de mit keresett itt? - indult meg a konyhapult felé Elizabeth.
-Nem to'm, csak úgy idekerült - néztem ki az ablakon.
-Ki tudja - sóhajtott, miközben valamit matatott a konyhapultnál - Egyébként... szerintem picit többet kéne foglalkoznod vele - gondolkozott el, mire én valami "hogymi" arcot vághattam.
-Mit szeretnél? Hogy pelenkázzam be? - pislogtam értetlenül a nőre.
-Mi? Nem Gretara gondoltam - csapott a fejére. Valahogy megnyugodtam - az énekléssel. Tehetséges vagy, az szent - mondata, majd elkezdte dúdolni az általam kitalált dallamot.
-Te kihallgattál? - pislogtam rá.
-Mii? Én.. nem... csak... hangosan énekeltél - nézett hátra mosolyogva, de én ugyanolyan pókeraccal bámultam rá.
-Nem is lehetett hallani - néztem rá továbbra is.
-Hát most... na, a fürdőszoba visszhangzik - próbáld kifogásokat keresni mindenki kedvenc édesanyukája. Egy ideig néma csendben ültem a kanapén, majd végül megszólaltam.
-Amúgy... holnap este elmegyek itthonról - néztem ki az ablakon, és vártam a reakciót.
-Mi? Hova, kivel, és miért? - fordult felém meglepődött arccal.
-Tim felajánlotta, hogy körbevezet a városban. Még sosem jártam ott, pedig elméletben ott kéne laknom - próbáltam érvelni, de egyébként le se tagadhattam, hogy nem a városnézés volt az elsőszámú ok, amiért igent mondtam.
-Hmh. Értem. És ketten mentek? - fordult vissza hogy folytassa dolgát.
-Jesszus, nyugi, szerintem nincs tervében megerőszakolni - forgattam meg a szemeimet, miközben egy apró mosoly ült az arcomra, talán azért, mert most arról a személyről volt szó, akiről mindennél jobban szerettem beszélgetni.
-Nem erről van szó... ahj Lily - mondta, majd egy kisebb zajcsapással letette a tárgyakat, amik a kezében voltak, és idesétált hozzám. Lehajolt, és kezeit a vállaimra tette - Ígérd meg - kezdte - hogy akármi, bármi történik, nem kerülsz közel hozzá, és nem engeded, hogy megszeresd. Értetted? - nézett a szemeimbe. A hirtelen sokkban nem tudtam megszólalni, csak ijedtem meredtem magam elé. Elizabeth lassan felállt, majd visszasétált velem szembe. A gondolatok szinte megőrűltek a fejemben, össze-vissza kavargott minden. De hát ki értené azt, hogy az anyja hirtelen előáll egy megmagyarázhatatlan viselkedéssel, mondván, hogy ne kerüljön közel ahhoz, aki jelen pillanatban talán a legtöbbet jelent neki. Én sem értettem, de valamit abban a pillanatban megfogadtam. Nem fogok ennek a baromságnak hinni, bármi is ez.
-Megyek, lefekszem aludni, későre jár - pattantam fel hirtelen - jó éjt - vettem az irányt észak felé, amerre a szobám volt megtalálható. Benyitottam a helyiségbe, és egyből megcsapott a tipikus szoba illat. A lehető leghalványabban elmosolyodtam, és leültem az ágyra. Kinéztem a tőlem balra lévő ablakon, ahol a saját tükörképem fogadott, de úgy, ahogy még sosem láttam. Ez az arc próbálta azt tettetni, hogy egyátalán nem fáj neki semmi, és mosolygott, mégha nem is ez volt a valóság. Pont, mint én. Nem akarok gyengének tűnni, mert nem vagyok az. Ezután szemem a falnak döntött, egymagában, magányosan álló fekete poros gitárra tévedt. Halványan elmosolyodtam, és eszembejutottak a régi gimis éveim. Anno képesek voltunk egy egész tanítási héten át berendezni az akkori tornatermet, majd péntek este pár haverommal koncerteztünk. Az emberek imádták, mi is szerettük csinálni. Szép is volt ez egészen addig, amíg a banda egyik tagja, aki talán túlságosan is közel állt hozzám, el nem költöztek jó messzire. Had ne mondjam, nem egy veszekedés lett abból, hogy itthagy minket. Rettentő nehéz lett volna megérteni, elvégre a banda volt a mindenem, amiről tudtam, hogy akkor és ott megszűnik. Amikor legutóbb láttam, annak is már több mint 3 éve, az osztályteremben vitáztunk, amikor egyszer csak pofonvágott, és kiviharzott a teremből. Emlékszem, hogy mennyire megviselt az egész, főleg, amikor szembesültem azzal, hogy ez volt az utolsó találkozásunk. A banda azután oszlott, leérettségiztünk, és mindenki világgá ment. Senkivel se beszéltem azóta, teljesen magamba fordultam, és Doran kívűl nem volt senkim se. Aztán ahogy idejöttem, még őt is elvette tőlem a sors. Doraban... mindig is volt valami furcsa. De sosem érdekelt, mert ott volt mellettem. Nem törődtem semmi mással, csak hogy mellettem van, és így belegondolva nem is igazán ismertem soha sem. Hogy ez probléma-e? Akkor nem volt... most meg hogy őszinte legyek, nem izgat, ugyanis nem sokat tudok tenni azért, hogy megismerjek valakit aki halott. Egyátalán ér valamit egy ember, ha már nem él? Az emberek csak elfelejtik őket, és mennek tovább. Felsóhajtottam, majd kitárt karokkal szétterültem az ágyon. Becsuktam a szemeimet, hogy jobban tudjak gondolkozni.
-Vajon... ha meghalok, engem is elfelejtenek? - suttogtam magam elé. Nem is vártam választ, és legnagyobb örömömre most nem egy random a semmiből előbukkanó Greta vagy Darko volt a társaságom, hanem a csend. Márpedig erre a csendre az embernek néha szüksége van, hogy ne kattanjon be. Csak valahogy... nekem erre a sötétségre többet van szükségem.

*

Szokásomhoz híven a vízesést bámultam már hosszú ideje. Éppen indulni készültem, amikor magam mellé lepillantva hűlt helyét találtam a könyvemnek, ami éppen Jorvik legendáiról szólt. Elég volt csak éppen felfele fordítanom a fejemet, és megláttam egy csuklyában a falnak támaszkodó embert, aki éppen a könyvemet lapozgatta. Semmit nem láttam belőle az öltözetén kívűl, akárcsak Avalonnak vagy Mesterkémnek. De akármennyire hasonlítottak, tudtam, hogy ez nem Avalon, és nem is Mesterkém. Lassan feltápászkodtam a földről, és elindultam felé.
-Hé, te! - kiáltottam az alak felé, aki ennek hatására felpillantott a papírhalomból, majd futni kezdett. Én is követtem példáját, akármennyire nehezemre esett futni, követtem. Bemenekültünk az erdőbe, ahol a fák sűrüjében lehetetlennek tűnt előkeresni őt, nem hagytam, hogy ilyen könnyen elmeneküljön. A köd leszállt a fák közé, aminek következményei közé tartozott, hogy a vizuális képességeim eléggé eltörpültek. Körbenéztem, viszont ezúttal nem láttam meg a csuklyást. Éppen törődtem volna bele, amikor a köd köddé vált, és újra a szemem látóterébe került az ezelőtti ismeretlen csuklyapofa. Egy helyben állt lehorgasztott fejjel a könyvet magához szorítva. Éppen indultam meg, amikor egy kéz megragadott, és megpróbált visszahúzni.
-Várj! Hidd el, ha odamész, megbánod! Maradj távol onnan.. - fordított magához az előbbi kéz tulajdonosa, Tim, de én egy mozdulattal ellöktem magamtól.
-Bocsi, de most fontosabb dolgom van - fordultam vissza, és rohanni kezdtem a csuklyáshoz, aki ugyanúgy mozdulatlanul és szó nélkül állt két fa között. Az utolsó egy méternél azonban megálltam, és néztem egy ideiga szobor társamat, de nem igazán tudtam volna mit nézni, így odasétáltam hozzá, majd kivettem a könyvet a kezéből. Egyből lapozgatni kezdtem a könyvet, és mosolyogva tapasztatam, hogy annak semmi baja. Ezután felnéztem, és az előbbi csuklyás alakból egy drága Greta vált, aki a szokásos rideg tekintetével nézett le rám.
-Még a saját szeretteidre se bírsz vigyázni? - fordított meg abba az irányba, ahonnan jöttem. Tim azóta is ott állt néma csendben, a köd pedig újra visszatért. De nem sokáig élvezhetteük ezt a párosítást, ugyanis valami teljesen ismeretlen dolog megragadta Timet hátulról, s behúzta a hatalmas ködbe.
Pedig Tim megmondta. Ő figyelmesztetett, hogy ne jöjjek ide, és hogy inkább maradjak távol, de nem tettem. Hogy őszinte legyek, ötletem se volt, hogy mit és hogyan kéne gondolnom, és az a röpke pillanat nem is volt elég, hogy ezen rágódjak.
-De még mindig az a legszomorúbb, hogy magadra se tudsz vigyázni - szorított magához Greta hátulról - Viszlát, Lily..
-NE! - kiabáltam, de hiába, ugyanis az ágyamban ültem. Gondolhattam volna hogy csak álom az egész. Sehol semmi köd, se Greta, és legnagyobb sajnálatomra Tim se.
Minden egyes álmomnál eszembejut, hogy akiben ott van a Holdkör ereje, annak mennyire fontosak az álmok. Én viszont sosem beszélek róluk. Hogy miért? Az az igazság, hogy fogalmam sincs. Szívesebben felejtem el ezeket a dolgokat, mint hogy továbbadjam valakinek. Néha feleslegesnek tartom, máskor meg egyszerűen félek attól, hogy valami nem úgy hangzik, mint nálam, vagy egyszerűen csak őrűltnek tűnök. Máskor meg úgy érzem, hogy nem tudom kinek elmondani, ami persze így, ilyen formában nem igaz. Ott van Elizabeth, Vivi, Tim, és normál esetben a léleklovasok, a druidák is. Mégis, viszonylag újként csöppentem be ebbe a csapatba, és nem hazudok, ha azt mondom, hogy általában kívűlállóként állok előttük. De úgy érzem, hogy ez egy oda-vissza dolog, mert kétlem, hogy ők másként tekintenének rám. Hogy ez jó-e így? Nyilván nem. De hogy őszinte legyek, nem igazán tuudom, hogy mit lehetne ellene tenni. Vagy hogy egyátalán lehetne-e.

*

-Vivi, ne szórakozz már, ez olyan, mint valami hindivallású cigányruha!(TheRealTiramisu XDD) - fogtam a fejem barátnőm láttán, ahogy próbált valami nála "normálisnak" titulált göncöt rám rángatni.
-De így nem mehetsz el egy randira, Lily! Jesszus, te komolyan nem olvastál egy szerelmes regényt se baszki? - állt le velem veszekedni drágaságos legjobb barátnőm, akitől már nem a falat, hanem a plafont kapartam.
-Vivi, hányszor mondjam még el, hogy ez nem randevú? Én csak találkozok Timmel! Ha ezt Elizabeth meghallja, a saját kezemmel fejez le! - próbáltam visszafogni magamat és barátnőmet, kevés sikerrel.
-Az a nő amúgy is kattant - legyintett, majd tovább leste a gardróbom.
-Azt ugye vágod, hogy most a saját anyámról beszélsz? - huppantam le az ágyra.
-Akkor mondom másképp; Szegény kicsit furán gondolkodik - mondta, miközben tovább folytatta a kutatást, és hamarosan elő is állt egy fehér koponyával díszített fekete rövidujjúval, amit még fel is vettem volna, ha az estére nem mondtak volna hatalmas hideget.
-Ebben meg fogok fagyni - jelentettem ki egészen egyszerűen, de Vivi csak elmosolyodott.
-Ez a lényeg! Ha fázol, akkor azt észre fogja venni, és akkor majd szépen odaadja a dzsekiét, vagy ha azt nem, átölel, és na'on romcsik lesztek együtt - vigyorgott.
-Értékelem az igyekezetet, de nem hiszem, hogy jó ötlet szegény srácot arra kényszeríteni, hogy megfagyjon, mert Vivien Opalwright azt mondta, hogy az romantikus - álltam én is a gardróbhoz, majd szinte egyből kihúztam belőle egy bőrdzsekit és egy fekete nadrágot - Tessék. Így nem fogok megfagyni - vágtam le az ágyra a ruhadarabokat.
-Nem is vagy olyan hülye, mint gondoltam - nézett rám, de hamar elhesegette ezt a témát, mert a szemem nem villámokat, hanem nukleáris fegyvereket szórt.
-Mennyi az idő? - kérdezte, mire Vivi a karórájára pillantot, ami valahogy odateleportált valószínűleg a pokol legmélyéről.
-20 perc van hátra, szóval szerintem öltözz - nyomta a kezembe a ruháimat, majd betolt a fürdőbe, és gyorsan ott is hagyott. Én magamrakaptam a ruháimat, majd visszalépdeltem a szobámba bármiféle ellenkezés nélkül.
Amikor újra megcsapott a szoba illata, Vivi csillogó szemeit fedeztem fel a szekrény oldaláról, miközben könnyeket hullajtott.
-Olyan gyönyörű vagy - törölt le az arcáról egy könnycseppet meghatódva.
-Na, szuper, örülök neki. Mennyi időnk maradt még? - kérdeztem megint az óra tulajdonosától.
-Pontosan 10 perc. Az pont elég arra, hogy..
-Nem, nem, nem, és nem! Teljesen jó vagyok így is - ellenkeztem.
-Hát jó, legyen, ahogy akarod. Akkor már csak annyi van, hogy kimenjünk, és várjunk - ragadta meg a kezemet, majd áthúzott a házon keresztül.
-Lányok? Ennyire siettek? Még van idő bőven.. - nézett fel az újságból Elizabeth.
-Tudod, jobb várni mint késni, tartja a mondás - mosolygott Vivi, miközben felráncigáltuk magunkra a cipőket.
-De hát nincs is ilyen.. - kezdte Elizabeth, de mire befejezte volna a mondatot, mi már kint voltunk. Be kell vallani, kicsit sajnáltam, hogy szegényt annyira otthagytuk, de inkább nem szóltam, gondoltam jobb ez így most, majd később visszaadom.
-Na, most, hogy itt vagyunk, én el is köszönök, viszlát - lépdelt hátrafele.
-Mi? Ne, várj! - kaptam utána.
-Bocsi, de mennem kell - vigyorgott, majd ott sem volt. Én csak bámultam utána amolyan "miaszar" fejjel, majd hátrafordultam, ahol Éjfél kémlelt engem.
-Ne nézz így rám - kértem, de hiába. Inkább felültem a kerítésre, és nekidőltem a háznak. Ő továbbra is csak figyelt, mire én próbáltam másra koncentrálni, mondhatni nem túl sok sikerrel - Szerinted eljön? - vakargattam meg a ló füle tövét.
-Nem tudom, de ha nem, szólj nekem, had rakjam rendbe - hallottam meg azt a hangot, amire annyira vártam.
-Tim! - ugrottam a nyakába. Hogy őszinte legyek, ötletem sincs, mi történt velem, de az biztos, hogy élveztem.
-Szia kislány. Mehetünk? - tért egyből a lényegre, mire én bólintottam. Úgy éreztem, mint aki az esküvőjére készül, talán ez nem is volt véletlen.
-Amúgy hogyan megyünk be a városba? - kérdeztem, miközben elindultunk.
-Repülő metróval - válszolt, mire én csak pislogtam rá. Ő elkezdett nevetni, én viszont továbbra is csak furcsán néztem rá - Nem tudom, hogy neked mindig ilyen memod van-e, de ha igen, akkor veszek neked memóriajátékot - mosolygott - még mindig van autóm - húzott magához engem körbeölelve - kicsi észbombám - motyogta magának, amiről nem tudtam eldönteni, hogy most bók akart lenni, vagy érezzem magam egy utolsó balfasz senkinek.
Az elkövetkezendő körülbelül három percben néma csendben haladtunk egymás mellett, és valahogy a másodpercek múltával összeakadt a kezünk. Hazugság lenne azt mondandani, hogy nem próbáltam kihasználni a helyzetet maximálisan. A lehető legjobban próbáltam hozzádörgölőzni, és mivel nem igen mutatta ki, hogy zavarná, sőt, még mosolygott is mellé, így folytattam, viszont hamar eljött a szomorú pillanat, amikor elértünk az autóhoz. Tim mintha valami csicskám lenne, kinyitotta előttem az ajtót.
-Hölgyem - hajolt meg, miközben ugyanúgy vigyorgott, mint ezelőtt.
-Köszönöm uram - próbáltam valami pukedli-szerűséget lekreálni, nem túl sok sikerrel, majd beültem az autóba. Utánam Tim következett, és szinte egyből be is indította deva ju szerűen a járművet, és elindultunk firgrove irányába, hogy mistfallon keresztül bemenjünk a városba.
Én éppen kifele bámultam, miközben újra elöntött minket a némaság. Szerintem mindkettőnknek szüksége volt egy kis időre, hogy egyátalán feldolgozzuk, hogy most itt ül a másik, most viszont ez egészen hamar sikerült.
-Egyébként Vivi tőled jött? - kérdezte, miközben éppen befurdott a Siilversong folyó hídjánál.
-Igen... kicsit el volt ragadtatva a mai találkozásunktól, vagy ahogy ő mondaná, a romantikus randitól - mosolyodtam el, Tim pedig megint felnevetett. Rendesen kezdtem félni, mi ez a sok jókedv.
-Már értem, miért nézett olyan szúrósan, amikor összefutottam vele - mondta, miközben nem hagyta, hogy vigyor lefolyjon az arcáról - jobb barátnőt nem is kívánhatnál.
-Igaz - fordultam megint ki, miközben gondolkodtam. Nem rég még ugyanezt mondtam valaki másra, aki már nem is él, hála nekem. Mai napig nem tudom, hogy őt pontosan kik, és miért ölték meg. Azóta, mióta bekerült az újságba, semmi hír róla, semmi következmény. Életemben nem hallottam ilyet.
-Lily? Minden okés? - szólt felém a mellettem ülő.
-Persze, semmi bajom, csak gondolkoztam - fordultam vissza, ahol elém tárult a Mistfallba vezető alagút - mennyi maradt még hátra az útból?
-Nagyjából tíz perc - válaszolt - de... mi gondolkoztatott el ennyire?
-Csak amikor.. amikor mondtad, hogy Vivinél jobb barátnőt nem kívánhatnék, eszembejutott Dora. Amikor idejöttem, ő volt az első, akihez szaladtam, aztán miattam ölték meg... mindig azt mondtam neki, hogy nála jobbat nem is kívánhatnék, ami akkor, abban a helyzetben igaz volt, de... - próbáltam befejezni a mondatot, de Tim közbevágott.
-De Vivit jobban szereted, mint Dorat - jelentette ki, mire én bólintottam.
-Pontosan...
Felesleges tagadni, Dora jó barátnő volt, de mindig is tudtam, hogy titkol valamit, amire mai napig nem jöttem rá, hogy micsoda. Szinte semmit sem tudtam volna, ellentétben Vivivel, akit negyvenedannyi ideje ismerek, mint Dorat, mégis többet tudok róla.
-Én megértem. Volt egyszer egy Dora nevű barátnőm - mondta, miközben én a "barátnő" szónál szúrósan rápillantottam - és eleinte rendes is volt. Visszahúzódó, magának való, de szívesen megosztotta az életét velem. Oda-vissza voltam érte, amíg egyszer csak meg nem láttam, hogy valakivel nagyon beszélt; pontosabban kiabált. Kiderült, hogy egy beteg elméről van szó, és amikor ennek hallatán azt mondtam, hogy nem kérek az átverésekből, megesküdött, hogy megöl. Ennek már 3 éve, azóta is élem a kis életem, de be kell vallani, rettentő nehéz a felismerés, hogy akit te szeretsz, az egy álarc - sóhajtott, miközben körülnézett fordulás előtt - egy rettentően alattomos, de mégis gyönyörű álarc.
Valahogy át tudom érezni. Habár én nem lettem átverve, megtévesztve Doraval kapcsolatban, mindig is távolságtartó volt, és rejtegetett valamit.
-Tim.. lehet hülye kérdés, de mit szeretted Dorat? - kérdeztem, miközben végre előrefordítottam a fejem.
-Hogy őszinte legyek, nincs túl sok ötletem. Valószínűleg azért, mert nem volt más. Ő nem volt semmi több, mint egy intelligens, beszélő bábu, mert be kell ismerni, okos nő volt. De találkoztam azóta sokkal szebbel, okosabbal, és kedvesebbel, bár mondjuk az utóbbit nála nem nehéz túlszárnyalni. Azóta több lánnyal találkoztam már, sőt, most is rengeteget ismerek, és nincs is az, hogy mindegyik után érdeklődnék. Persze, beszélgetek velük meg minden, de egyetlen egy iránt érzek többet ennél, és szerintem ez tök okés. Nem akarok az a fickó lenni, aki minden szívet összetör, akármennyire annak is tűnök kívűlről... én nem vagyok ilyen. Nem is leszek, vagy ha mégis, akkor kérlek vágj pofán, és emlékeztess, hogy mit mondtam most - mobdta, mire én halványan elvigyorodtam. Megint kinéztem az ablakon, ahol a gyönyörű tenger fogadott.
-Egyébként gyakran jársz be a városba? - próbáltam felhozni valami témát elég fura módon.
-Kéthetente bejövök elintézni ezt-azt. Néha jó érzés bejönni emberek közé, elintézni a dolgaimat, aztán beülni valamelyik kávézó teraszára. Meg van egy rettentő jó fagyizó, most is oda tartunk. Azt muszáj lesz megkóstolnod - utasított döntések nélkül egy olyan dologra, amibe amúgy is belementem volna.
-Miféle dolgot intézel te? Pert indítottak ellened, vagy mi az Isten? - gyanakodtam, amire ő valami kuncogás szerűséget produkált.
Nem is kellett sok idő, szinte áldásként pillantottam meg az épületeket, amik bizony azt jelezték, hogy ez itt Jorvik városa. Hatalmas volt a forgalom, mindenhol emberek, autók, buszok, és még sorolhatnám. Még néha egy-egy autóduda is rásegített a hatalmas hangzavarra, és előfordult, hogy Tim mégjobban megszorította a kormányt néha az ilyen hangok láttán, de hogy őszinte legyek, én valószínűleg addig szidtam volna őket, amíg meg nem erőszakolja őket egy mosómedve, amire várhattak volna bőven.
Még jó pár ilyen eset előfordult, inkább nem is frusztráltam Timet, gondoltam lehet ő se örülnek neki, ha az irritálo vokálom hobájából élve feldarabolna a körforgalom közepén.

*

-Megjöttünk - fújta ki a levegőt Tim. Mind a ketten kiszálltunk az autóból, majd ugyanúgy, mint amikor nekiindultunk az útnak, kézenfogva vettül az irányt a Tim által említett fagyizó felé. Közben volt időm körbenézni, amit társam észre is vett.
-Arra -mutatott tőlünk balra - az összes lovas üzlet. Előttünk a fodrászat, mögöttünk a bútorbolt, meg minden egyéb szar, amit el tudsz képzelni, és jobbra a fagyizó, amiről álmodoztam - mondta, miközben kiültünk a teraszra - hangulatos kis hely.
Telhesen egyet tudtam érteni vele. Hamar megszerettem a nyüzsgést, és a hangulatát az egész városnak, mert magávalragadó volt.
-Áh, Tim, öreg barát! - állt az asztalhoz egy ötvenes éveiben járó férfi - vendéget is hoztál? Nem is mondtad, hogy barátnőd is van!
-Mi? É-én é-és Lily? Együtt? D-dehogy! Ő csak.. - próbálta kimagyarázni magát a helyzetből Tim, miközben en magamban kuncogtam.
-Értem Tim, értem. Szóval ő az a lány, akiről annyit beszéltél, és még csak randizgattok, aztán majd összejöttök! Milyen romantikus! - hergelte társamat a "régi barátja".
-Mintha te annyira tudnád, mit hoz a jövő.. - forgatta meg szemeit Tim.
-Tim, tudod, hogy én csak akkor tudom megjósolni a jövőt, ha vannak egyértelmű jelek. Márpedig azok, akik kézenfogva sétálnak be valahova, azok között van valami - mosolygott az idős férfi. Aut hiszem, ez volt az, amivel mind a ketten tisztában voltunk, mégis inkább hanyagoltuk a témát. Tim éppen szóra nyitotta volna száját, de ehelyett inkább én válaszoltam.
-Tim, nyugi. Engem nem igazán zavar, ha valaki azt hiszi, hogy együtt vagyunk - néztem kéken ízzó szemeibe.
-Látod, Timothy, a hölgy is teljesen beléd van zúgva - jelentette ki könnyeddén, mire az én vidám arcom felvette azt a tipikus "mostmeghalsz" arcot.
-Legalább mostmár tudod, milyen - vont vállat Tim. Valahogy ezen sikerült elmosolyodnom.
-Nos, mostmár, hogy eleget cukkoltam a vendégeket, mivel szolgálhatok? - nézett ránk az előbb még vidáman icipict agyunkat felcsesző emberke.
-Szokásos - mondta ösztönszerűen Tim, majd az előbb említett ember felémfordult.
-És önnek, kisasszony? - kérdezte, mire én kicsit zavarba jöttem, és egy szó se jött ki a számon.
-Neki is - szólt közbe Tim, mire a férfi bólintott, és elsietett.
-Köszi - súgtam oda Timnek.
-Máskor is, ha már te is kihúztál - utalt az előbb halhatott szavakra.
-Fura fazon, honnan ismered? - kérdeztem, miközben elpillantottam a fagyizó bejáratára.
-Ő a fagyizó tulajdonosa, Leonardo. Mivel gyakran bejövök ide, ezért egy idő után megismert. Kedves ember, de amikor szóbajön a szerelem, akkor teljesen el van ragadtatva. Folyamatosan ilyen szív-ügyekről kérdezget, innen is tudta, hogy ki vagy - nézegetett össze-vissza az előttem ülő srác, mire én felvontam a szemöldököm.
-Hogy keveredtem a szív-ügyeidhez? - mondtam kicsit szórakozottan, mire ő nem egy pillanatra lefagyott. Mikor nagy nehezen magához tért, már hozták is a "Szokásos" ízű fagylaltot.
-Tessék, az ifjú párnak - tett le egyetlen bazinagy kelyhet az asztalra Leonardo. Mind a ketten sokkot kapva néztük egyszer a nyalánkságokra, egyszer pedig Leonardora.
-Egy ekkora adag kettőnknek elég.. - próbáltam feldolgozni, hogy hány hónapnyi fagyiadagom van abban az egy tálban.
-Tudom, hát ezt kettőtöknek hoztam - közölte megint csak azon az embert idegein kecsegtető hangon Leo, majd ott is hagyott minket.
-Őszintén, van más választásunk? - néztem fel.
-Nem akarom, hogy legyen, ennél jobb nem igen lehetne - kapta fel a kanalat. Én is követtem példáját, és egymást felválta ettük a nyalánkságot, miközben mindenről beszélgettünk, amiről csak lehet. Fel sem tűnt, milyen gyorsan elfogyott az elfogyasztása közben kiderült áfonyás fagylalt. Amint végeztünk, Tim gyorsan fizetett, és már ott sem voltunk, megint csak egymás nyakára állva indultunk az autó felé.
-Remélem nem etted szét magad, mert az Aideen térre tartunk, ott pedig remek cukrászda van - bökött oldalba.
-Megoldom - vakartam meg a tarkómat, és azon gondolkodtam, hogy ha esetleg kidurranok a sok kajától, akkor egyből meghalok, vagy még szenvedek esetleg egy kicsit.
Ilyesmi gondolatokkal ültünk be a kocsiba. Ezesetben negyedannyit nem kellett kocsikázni mint legutóbb, hamar odaértünk az említett Aideen térre, miközben azt vitattuk, hogy mennyi popsifej van az utakon.
Egy kis séta után beértünk a térre, ahol feleannyian nem voltak, mint a fagyizóban, de mégis magávalragadott a naplementével megfűszerezett hely gyönyöre. Most viszont nem volt temérdek időm, hogy körülnézzek, mert egyből a cukrászda felé vettük az irányt, és meglepően gyorsan ki is hozták nekünk az étlapot.
-Tim, megkérlek, hogy megint válassz helyettem, mert a felét nem is értem, hogy mi - fogtam a fejem.
-Jaja, persze... nenmvagy egyedül, de megoldom - tette le az asztalra az étlapot, majd a mellettünk ácsorgó fiatal nőnek címzett valami kimondhatatlan nevű süteményt, amit szinte egyből ki is hoztak. Picit félve bár, de mind a ketten megkóstóltuk a a rendeléseket, és kellemesen kellett csalódnom.
-Van ötleted, miből készült? - kérdeztem két falat között.
-Nem tudom, de ha te is így tudsz sütni, süthetnél gyakrabban, nem néznék rossz szemmel néha egy kis meglepetést - mosolygott.
-Hidd el, szerintem ételmérgezést kapnál, nekem pedig lehetne bűntudatom.
-Jujj, egyem a szívedet, hát bűntudatod lenne, mert megölsz? - nézett fel a tányérjából.
-Jhujci, sikeresen zavarba hoztalak? Mindjárt megzabállak kis cukorfalaat - mondtam ezt a lehető leidegtépőbb hangon, és próbáltuk visszafogni a nevetést.
A sütemények elfogyasztása még hamarabb beteljesült, mint a fagylaltoké, és már ott sem voltunk. Tim elhurcolt a szökőkút elé, ahol leültünk egy padra.
-Olyan gyönyörű ez a naplemente... csak valami furcsa benne - néztem fel az égre.
-Lehet túl romantikus - követte példámat, mire én kisebb kuncogásba kezdtem.
-Jujj hát Timothyy, zavarbahozool... - teszteltem Tim idegeit.
-Tudod, hogy utálom ha így hívnak, igaz? - fogta a fejét mellettem ülő társam.
-Persze, de nem értem miért, olyan édes neved van... Timothy, Timyy, Timmyke.... mindjárt elolvadok - fojtottam magam belé a nevetést, és társamat elnézve ezt nem csak én tettem.
Elég sokáig elbeszélgettünk minderől, az emberek megrirkultak, a nap helyét pedig a hold váltotta fel. Lassan esedékes volt, hogy indulni kéne, hiába maradtunk volna szívünk szerint. Későre járt már, a levegő is lehűlt.
-Kezd hideg lenni - jegyeztem meg két reszketés között.
-Kis életképtelen, gyere ide - húzott magához, mire én a sokktól nem tudtam ezt hova tenni, de egyrészt segített, mert ezután nem fáztam, másrészt pedig úgy éreztem, hogy soha többé nem leszek már fagyos; sem kívűl, sem belül. Ha rajtam múlt volna, hetekig maradtam volna Tim társaságában, és veséztem volna ki az érdekesebbnél érdekesebb témákat, viszont az idő szorított, és én magam is kezdtem fáradni, hogy már jó ideje elmúlt éjfél.
-Lassan indulnunk kéne - sóhajtott Tim, mire én bólintottam. Ketten együtt valahogy felsegítettük egymást, majd a kocsihoz siettünk, meg a sofőröm is kezdte megérezni a jövő hideg levegőt.
Bent a járműben hála az égnek úgy éreztem, mintha egy kandalló előtt ülnék egy bögre forrócsokival. Tim elindította az autót, a műszerek felkapcsolódtak, mi pedig hamarosan magunk mögött hagyva a várost beszélgettünk a mai napról.
-Jól érezted magad? - koncentrált egyszerre az útra, és rám.
-Még szép! A város pedig rettentően szép, a hangulatról nem is beszélve - néztem rá elégedetten.
-Örülök neki. Ha gondolod, máskor is kijöhetünk, semmibe se kerül.
-Nem kérdés, sőt, könyörgöm, hogy hozz el még, mert imádom. Örülök, hogy eljöttünk. Az a naplemente pedig nagyon romantikus volt - idéztem fel az egyik legszebb emlékét a mai napnak.
Most is beletelt bő 20 percbe, mire visszaértünk Valedaleba, de nem bántam volna, ha ez az idő most megtöbbszörösődik. Mint a ketten kikászálódtunk az autóból, Tim pedig elkísért az ajtóig, és szembefordult velem.
-Azt hiszem, búcsú idő... - sóhajtottam.
-Mindig ezek a legnehezebbek - vakargatta a tarkóját Tim, mire én bólintottam.
-Túlságosan nehezek - néztem le a földre.
-Figyelj, Lily... nem gyakran szoktam megköszönni dolgokat, de most ha nem bánod, kivételt tennék.. szeretném szépen megköszönni az előző napokat, a mai estét, és minden egyes pillanatot, amit a sors nekünk közösnek szán. El nem tudom mondani, mennyire rettentően hálás vagyok, és boldog, amikor velem vagy - hatolt be íríszeimbe, miközben teljesen elpirultam, és csillogó szemmekkel néztem fel Timre.
-É-én... én is rettentően örülök, és... köszönöm - próbáltam profukálni valamit, de csak ennyi jött ki a számon.
-Búcsúzóul, ha megengeded - fogta meg az államat, és elkezdett magához húzni, amit én nyugodtan hagytam, ugyanis most; most nem történhet semmi, ami megzavarna.
-Á, csak hogy megjöttetek! De aggódtam, köszi Tim, hogy hazahoztad és hogy elmentetetek, most nekünk dolgunk van, rettentő fáradtak vagyunk, remélem megérted - nyílt ki az ajtó, és hadarta el az egész szöveget Elizabeth. Mi egy ideig ledermedve álltunk, próbáltuk feldolgozni a történteket nem sok sikerrel.
-Oh, persze, bocsánat, csak túl sokat beszélgettünk - vakargatta tarkóját Tim, de hiába, Elizabeth szúrós tekintettel méregette a fiatal fiúcskát.
-Arra gondoltam, ha már Tim volt olyan kedves, és kivitt a városba, egy picit behívhatnánk - mondtam Elizabethre nézve, aki kételkedően rámpillantott.
-Lily, nem szeretnék zavarni - próbált kifogásokat keresni Tim.
-Köszi, jól esik, hogy elfogadtad - fogtam meg az alkarját a fiúnak, és behúztam a házba. Én levágtam magam a kanapéra, Tim még mindig az ajtóban állt, Elizabeth pedig mögötte éppen zárta be az ajtót. Hirtelen megcsörrent a telefonom, ötletem se volt, ki hív hajnali fél kettőkor.
-Mindjárt jövök, megnézem, ki az - szóltam a többieknek, majd bementem a szobámba, és kihúztam a telefont a zsebemből, ahol a következő felirat fogadott; "Apa"

Sziasztok foglyaiim!<3 Rettentően sajnálom a nagy kihagyást, de egy ötezer szavas fejezetet, amiből végül 6205 szó lett, megírni nem öt perc, főleg ha egy olyan fontos eseményről van szó, mint a mostani. Viszont elég a kifogásokból; szeretném mindenki megköszönni a 2000 megtekintést, imádlak titeket!cx Bár úgy tűnik, hogy ha sikerül is elérni azt, hogy magyarország legolvasottabb sso-s kötete legyünk, nem marad sokáig, ugyanis egy csodás mű azért tart majdnem ezer megtekintésnél asszem 1-2 résszel, mert meg lett osztva facen, én pedig megfogadtam, hogy nem fogom semmiféle úton-módon hirdetni a Bilincset. Szal yupp, nem mondanám, hogy örülök ennek, de így is rettentően hálás vagyok ezekért az eredményekért, amiket így és most elértünk. Mint mondtam, ez volt az utolsó előtti előtti rész, azt követően pedig megkezdjük a Bilincs kulcsát, és haladunk szépen sorjában cx ne aggódjatok, lesznek még bőven kötetek, részek, nem szabadultok meg Lilytől és Timtől egyhamar cx
Ami pedig megint csak őket illeti... próbáltam azokkal is megszerettetni Tinet, akikkel eddig nem sikerült, vagy nem igazán vágynak rá, hogy ez a két szerencsecsomag összejöjjön, remélem sikerült. Búcsúzóul pedig szeretnék nektek megmutatni egy csodás művet, @apácafingocska kezeiből (nem akar megjelölni sorry :c)

Ez itt kérem szépen az eredeti, nem lopott, alig használt vigyorgó Éjfél
( ͡° ͜ʖ ͡°)

De végül, ami a legfontosabb... "szeretném szépen megköszönni az előző napokat, a mai estét, és minden egyes pillanatot, amit a sors nekünk közösnek szán. El nem tudom mondani, mennyire rettentően hálás vagyok, és boldog, amikor velem vagytok" <3
Nos igen, ezzel szeretném lezárni a mai részt. További szép napot, estét, bármit, hamarosan találkozunk foglyaim cx