Nem tudtam másfelé fordítani a tekintetem. A szempár Éjfélre emlékeztetett, aki ugyan ilyen mélykék színnel büszkélkedhetett. Lassan Lisának is feltűnt, hogy nem rá koncentrálok. Valahogy őt is rabja lett annak szempárnak, aminek én. Annak a szempárnak, ami nagyon hasonlított egy emberke gyönyörű szemére.
Egy kicsit megrezzent a bokor velem együtt, mire csak figyelmesebb lettem. Lisa példámat követve fókuszált a növényre, amiben egy számunkra azonosítatlan lény bújkált. Óvatosan közelebb ereszkedtem a ketrechez, és csak vártam, ami nem is volt hiába. Lassan a bokorból egy orr, egy fej, majd egy egész Mistróka bújt elő teljesen fekete színbe burkolózva. Lassan körbeszaglázott, majd hozzámügetett, és a bentmaradt kezemhez simult.
-Furcsa... nem láttam még őt. Ennyire elbújt volna? - állt fel Lisa, mire lassan én is leutánoztam -Mindenesetre... most mennem kell. Jó volt egyet beszélgetni - köszönt el Lisa. Pillanatok alatt porrá lett. Hátrafordulva intettem egyet a mistrókáknak, majd elindultam Éjfél irányába, aki szokásához híven vígan legelészett. Csendben felpattantam a hátára, majd a lehető legjobban csiga haladására emlékeztető tempóban indultunk el. A hazavezető út viszonylag elejénél észrevettem, hogy Éjfél nagyon figyel a bal irányba. Megálltam, hogy körbenézzek, és a sas szemem, ami általában csoda, hogy a feketét meg tudja különböztetni a rózsaszíntól, kiszúrta a fákon pihenő almákat. Csendben elmosolyodtam, majd visszafordítottam Éjfélt, aminek hatására kíváncsian megemelte a fejét.
-Ne aggódj, mindjárt zabálhatsz - vetettem neki oda, mire ő mégjobban megindult. Próbáltam nem elnevetni magam, kuvételes alkalommal sikerrel, megelégeltem egy apró kuncogással.
Amint beértünk a ligetbe, szembesültünk az első problémával; az almák túl magasan voltak, így egyikünk sem érte el.
-Állj rám - szólt Éjfél.
-Hogy mi?
-Állj rám, amíg sírt nem ások magamnak az éhségtől.
-De hát...
-Lily, ne kínozz.
-És ha eltörik valamid?
-Akkor áshatsz sírt nekem. Legalább nem az éhségbe halok bele.
-És ha leesek?
-Akkor se lesz semmi bajod, maximum kitörik a nyakad. De hát így is többször estél el, mint amennyi szerelmi életed van..
-Ne kérdőjelezd meg a szerelmi életem... kikérem magamnak Éjfél, micsoda viselkedést tanusítasz?
-Ami nem létezik, azt nem tudom megkérdőjelezni.. - kezdett el nyugodtan legelészni. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Rávettem magam, hogy ránehezkedjek a lóra, aki egyébként nyugodtan tömte magában a füvet, de a láttam, hogy a szeme legapróbb sarkából engem figyel mosolyogva (igenmegintavigyorgólódik)
A lábam végig remegett mire ő nyugodtan állt. Majd egy hirtelen mozdulattal lekaptam két almát a fáról, és még egy találkozót is sikerült lebeszélnem a földdel.
-Mielőtt kérnéd, nincsenek kezeim, nem tudok sírt ásni - hajolt felém Éjfél, hogy megegye a kezeimből az almát - amúgy köszi.
Én fájós háttal feltápászkodtam, majd rájöttem, hogy mégis csak jobb nekem ülve, szóval a fának dőlve figyeltem a lemenő nap sugarait. Éjfél mellém feküdt, így biztosítva, hogy ne érezzem magam egyedül.
-Amúgy.. mit is mondtál a szerelmi életemről? - fordultam a ló irányába.
-Hát... azt, hogy még nincs... de... de.. nem volt időm befejezni! Esküszöm! - nézett rám.
-Akkor had halljam azt a folytatást - vetettem oda neki sértődötten.
-Várj, előtte ki kéne találnom.. - motyogta Éjfél, mire gyilkos pillantásokat vetettem rá - úgy értem.. majd nemsokára úgyis összejösz Timmel... aztán majd akkor lesz - hajtotta le fejét az ölembe Éjfél.
-Ezt hogy érted? - kérdeztem, mivel eléggé megleoptt a kijelentés.
-Majd meglátod... hidd el, két hónap múlva majd nevetve fogsz visszaemlékezni, hogy hogyan reagáltál arra, amit mondtam - csukta be a szemét. Én jobbnak találtam inkább a földet bámulni. Két hónap? Az nagyon kevés idő. Ha még valaha össze is jövünk, amit kétlek... az s 2 hónap semmi. 9 hét, 61 nap, 1464 óra... az semmi. Nem is értem, mit foglalkozom vele... a jövő homályos. Senki nem tudja megmondani, hogy mi fog történni.. remélem. De akkor mégis mire van a Holdkör? Elméletben ez a jóslás ágával foglalkozik.. akkor talán mégis lehetséges az, hogy valaki képes a jövőbe látni? Vagy a harmadik szem? Arról azóta se hallottam semmit. Azért nem lenne rossz tudni, hogy egyátalán milyen hatással van rám ez a szutyok. Miért vannak ilyen kirohanásaim, hogy minden szarságon elgondolkozom?
Aztán meghallottam egy szipogást. Csodás, úgy tűnik nem csak az én napom lett totálisan elcseszve.
Lassan felemeltem a fejem, és körülnéztem. Előttem egy fa tövének dőlve ült egy ismerős alak, az ő szőkés barna hajával.
-Jesszus, Alex, küzdj ellene! Te is tudod, hogy ez nem így van... ez csak egy álca... - adott parancsokat saját magának a lány. Lassan feltápászkodtam, majd nyugodt léptekkel odamentem hozzá.
-Nem zavarok? - néztem le az üldögélő barátnőmre, aki ijedten felpillantott. Egy kicsit tétovázott, majd válaszolt.
-Dehogy... ülj le nyugodtan - felelt, majd újra előre szegezte a tekintetét. Miközben helyet foglaltam, az arcát fürkésztem. Kicsit vártam, hátha megszólal a társam, viszont erre várhattam volna 80 éves vén banya korunkig is, nem szólt volna egy ártatlan szót se.
-Mi a baj? - fogtam meg a vállát, mire ő szomorúan rámpillantott. Hirtelenjében nem tudta, mit válaszoljon, és kezdtem picit félni, hogy lehet nem volt jó ötlet feltenni ezt a kérdést. Majd kicsit elgondolkozott, és mégis rászánta magát a válaszadásra.
-Bárcsak elmondhatnám... majd... majd ha vége, és szabad.. akkor elmondom! Esküszöm! - nézett fel rám, mire nem tudtam egyből válaszolni.
-Mégis ki nem engedi? Alex, ne hagyd magad... - próbáltam mondani a kis szövegem, de Alex közbeszólt.
-N-nem! Félreérted! Ez... ez Aideen akarata! Majd... majd ha Aideen azt mondja, hogy elmondhatom, akkor majd elmondom! De nem... de nem most! Megyek is! - hadarta el, majd felpattant Tin-Can hátára, és már el is vágtatott.
-Hm. Fura - szólalt meg Éjfél, mire én olyan leutánozhatatlan mozdulatot produkáltam, hogy azt a BTS-es fickók is igazán megirigyelnék.
-Legközelebb ne hozdd rám a szívrohamot, mert.. - kezdtem bele, de megint félbeszakítottak. Nem is értem, miért lepődök meg.
-Mert, különben mit csinálsz? - próbált megint agyamra menni Éjfél, egész sikeresen.
-Különben lesheted az almádat - kulcsoltam össze a karjaimat, és próbáltam játszani a sértődöttet.
-Bezzeg a Dark Core-nál... Greta tömegszámra hozta nekem az almákat - forgatta meg szemeit a lovam, de én cseppet sem kezeltem ilyen könnyeden a témát. Fogalmam sincs, milyen arcot vághattam, de így utólag biztos jót szórakoznék rajta.
-Hogy micsoda? - fordultam vissza lassan Éjfél irányába. A gondolatok, amik hirtelen átfutottak az agyamon; Ki, hol, miért, és mikor? Nem tudtam elképzelni, ahogy drágalátos Greta testvérkém nyugodtan etetné ínycsiklandó almával házikedvencemet. Így hát semmi értelmeset nem tudtam hozzáfűzni a szavaihoz, inkább csendben néztem ahogy a lovam úgyszint csendben néz vissza rám.
-Most mi az? - nézett rám Éjfél, majd inkább újra elkezdett füvet rágcsálni. Komolyan mondom, ez előző életében valami hörcsög lehetett, hogy ennyit zabál.
-Őszintén... téged egyátalán nem zavar, hogy épenséggek az kínálgatott téged fincsi almákkal aki ellen nagyjából FÉL ÉVE HARCOLUNK? - emltem fel a hangom, de Éjfélt nem igen izgatta. Nem igazán tudom eldönteni, hogy ő, vagy én vagyok a pszichopata elme.
-Hmm.. nem. Ő kedves volt velem, és kész. Meg amúgy is... nagyon finom almáik vannak. Ki tudja, lehet valamjben kivételesen nincs igazad - mondta közömbösen. Ez volt az a pont, ahol nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy bőgjek. Ezzel az egy mondattal megkérdőjeleződött bennem minden, amit eddig gondoltam, hittem, vagy reméltem. Úgy pedig vitába szállni, hogy saját magunkban sem vagyunk biztosak, olyan, mintha páncél nélkül mennénk egy csatába.
-Éjfél. Megyünk haza - utasítottam a lovat, majd a két kis nádszál lábamon elindultam Valedale irányába. Nem igen foglalkoztam vele, hogy mögöttem mi történik, viszont mivel semmit sem hallottam, bevallhattam magamnak, hogy Éjfél erre nem követ.
Már legaláb 2 perce tartott a séta, mire patadobogást hallottam, ami egyre hangosabb lett közeledtét jelezve. Én tovább sétáltam zsebredugott kézzel, mit sem törődve a közelgő zajokkal. Másodpercek alatt érzékeltem, hogy a közelgő zajok átalakultak egy melettem sétáló Éjféllé, aki a tekintetét rám szegezte. Próbáltam azt tettetni, hogy nem érdekel, így inkább elnéztem az ellenkező irányba, ahol nagyon sok érdekesség volt hála az egyszínű és unalmas szürke kőfalnák. Viszont inkább néztem ezt mint Éjfél pofikáját. Ekkora baromságot... aki ellen fél éve harcolok, akitől sikerült visszaszereznem a lovam, az hogy lenne már az én oldalamon? Baromságból is ritka nagy az ilyen. De annyi esze Éjfélnek is van, hogy ilyennel nem viccelődik. Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy jó, vagy egy rossz jel, vagy hogy egyátalán micsoda. Inkább hallgattam a témáról, és próbáltam kitalálni, hogy ki az, aki elég tapasztalt a témában ahhoz, hogy segítséget tudjak kérni. Nem is kellett sokáig törnöm a fejem, egyből beugrott; Elizabeth!
Abbahagytam a lefele bambulást, és felnéztem szembseültem vele, hogy már Valedale kunyhói fel-fel bukkannak. Gyorsabbra vettem a lépteim, a hídon szinte már átszaladtam, amikor elértem a házikóhoz. Hatalmas erővel benyitottam, majd kissé zavartan fáradtságtól levert néztem végig a társaságon.
-Öhm... sziasztok..?

És üdvözletem ismét!^-^ Bocsánat megint a kihagyásokért, én úgy emlékeztem, ezt a részt vagy 3 napja befejeztem...xc nem mondtam még elégszer, hogy mennyire örülnék, ha vissza tudnék állni a heti 1-2 részre, de ez nem mindig jön össze... sőt. Viszont próbálom hozni a minimumot, hogy legkésőbb a nyár végén elkezdjük a Bilincs kulcsát is.
További szíp napot!^-^~(úgy is, hogy hajnali kettő van...)