Egy leírhatatlan, furcsa érzés járta át a testemet, és a lelkemet egyaránt. Egy olyan érzés, aminek szívem szerint örökké a rabja lettem volna. A világ megállt körülöttünk - olyannyira, hogy percek múlva már Elizabethel találtam magam a házban, aki már el is indult a kisebb kanapé irányába némán. Nagyot sóhajtottam, és lassan belépdeltem a saját kis birodalmamba. A többiekről átragadt rám is a nyomott hangulat, pedig fogalmam se volt, mi történhetett. Elizabeth, és Tim kivételével senki se tűnt borús hangulatúnak, mi több, kifejezetten vidám kisugárzása volt mindenkinek, akivel találkoztam. Hiába terültem el az ágyon, a gondolataim nem terelődtek el arról a két szempárról, és gazdáikról, akik szemében megcsillant valami, amit nem lehet körülírni. Egyszerre volt fájdalmas, nyugtató, boldog, és csalódott, mégis örömmel néztem bele újra meg újra ugyanazokba a csalódott - de mégis nyugtató szemekbe. Kint az ég már sötétkékre váltott, viszont nem volt feketének se mondható - a halk tücsökciripelés pedig elárulta, hogy közeledik az éj.
A szobától kívüleső irányból egy halk ajtócsukódás volt hallható a bal irányból - pontosan onnan, ahol Elizabeth hálószobája helyezkedett el.
Lassan feltápászkodtam a puha vászonkupacból, és nesztelenül kinyitottam az ajtót. A nappali szinte teljes sötétségbe borult, szimplán az az apró fény szűrődött be az ablakon, amennyi a holdnak hála lehetséges volt, viszont nekem ez bőven elég volt arra, hogy a lábamrahúzzam a vászoncipőm, és útnak induljak sétálni. Egyszerűen arra volt szükségem, hogy kiszellőztessem a fejem, ezért elindultam a kunyhótól nem messze található druida spirál felé. A friss, tiszta levegő egyként csapta meg az orromat. Ez csak dobott a hangulatomon, ugyanis még emellé szegeződött a tücskök ciripelése, a szellő hal susogása, és néha mintha a távolban feltűnt volna egy-egy kutya ugatása.
Lassan felértem a rúnakövekhez, amiken belül kiformálódott a már ismerős út, ami egy spirál alakzatot formált. Lassan letelepedtem a hozzám legközelebb eső kődarabhoz, majd hátradőlve, fejemet felfele hegesztve kémleltem az immár fekete égboltot, amit kivilágított néhány fényes, fehér kis csillag. Lassan becsuktam szemeimet, és nem gondoltam semmire - ez volt az az állapot, ami abban a minutumban a legideálisabb volt.
Percek elteltével néhány léptet hallottam meg.
-Hát te? - szólalt meg Lisa ismerős hangja - mit keresel itt ilyenkor?
-Csak kijöttem levegőzni - kezdtem - és te mit keresel itt?
-Megígértem Lindának, hogy odaadom Frippnek ezt a pár könyvet, ha erre járok. Jut eszembe, te nem jössz? - nyújtotta kezét a lány, amit én el is fogadtam, majd másodperceken belül már a kis úton setáltunk fej-fej mellett, majd megint csak másodpercek múlásával már a kőkörben is voltunk, ahonnan Lisa vezetésével elmentünk Fripp szobájába, egy kékes beütésű portálon keresztül. A kis mókusszerű lény éppen az egyik asztalon ült, és egy vaskos könyvet olvasott, viszont érkezésünk egyből felkeltette az érdeklődését!
-Lányok! Mi szél hozott erre? - pattant fel az asztalra, miközben beinvitált minket - gyertek, üljetek le.
Míg lassan odatántorogtunk, volt időm körülnézni. Mindenhol könyvek, könyvespolcok hatalmas mennyiségben. Nagyjából a terem közepén egy fa állt, aminek a gyökerei egy ágynak adtak otthont.
-Csak Linda megkért rá, hogy ezeket hozzam el neked - kezdte Lisa - azt mondta, hogy fontos - rakta le a könyveket az asztalra.
-Á, köszönöm - helyeselt Fripp - és te, mi járatban erre? - emelte rám a tekintetét, mire a mellettem ülő lány is kérdő pillantásokat vetett rám.
-Csak sétáltam, amikor jött Lisa, és felajánlotta, hogy elkísérjem - mondtam teljes nyugodtsággal, pedig teljesen úgy éreztem, mintha valami kihallgatáson lennék.
-Minden világos - emelte fel a csészéjét a kis lény. Meg kell hagyni, elég érdekes látvány egy kék mókust nézni, ahogy jóízűen teát szürcsölget.
-Nos, nekem még dolgom van, szóval léptem - állt fel Lisa, majd pillanatokon belül Frippel csak a hűlt nyomát láthattuk.
-Ez gyors volt... - jegyezte meg a szoba tulajdonosa - mindenesetre jó, hogy ketten maradtunk, szerettem volna beszélni veled.
Előttem lezajlott az életem. Mit akarhat Fripp? Elvégre semmi rosszat nem csináltam... tudtommal...
-Nos, nem régiben sikeresen kiszabadítottad Éjfélt, és visszaszerezted az emlékeidet. Tiszteletre méltó, hogy ilyen hamar elérted ezt a szintet - mondta, majd kisvártatva folytatta - Nem szeretnél elmondani valamit?
Nem igazán ilyesmi kérdésre számítottam, viszont Fripp mosolya adott egy löketet, és erősített abban, hogy nincs mitől aggódnom.
-Nincs - zártam le röviden a a témát.
-Hát jó, te tudod. Ez esetben elmehetsz - jelentette ki. Én lassan felálltam, és elindultam a kapu felé, viszont mielőtt ténylegesen elhagytam volna a szobát, hátrafordultam.
-Mi baja volt Elizabethnek és Timnek? - kérdeztem.
-Ülj le, ez kicsit hosszabb lesz - kínálta fel immár másodjára az ülőhelyet mindenki kedvenc kis szőrgombóca. Én érdeklődve helyet foglaltam, és némán néztem a kis csöppnyi teremtményt.
-Tim a minap említette, amikor idefent járt nálam, hogy az apja nyomtalanul eltűnt. Feltételezem, emiatt volt annyira lelombozódva.
-Tim szokott ide járni? - tettem fel egyből a kérdést, amit partnerem egy mosollyal nyugtázott.
-Rengeteget. Legalábbis régebben... mostanában lefoglalja valami teljesen más, viszont most is elég nagy számban fordul meg itt - válaszolt Fripp, majd rögtön át is tért a másik említettre - Elizabeth pedig... aggódik érted. 15 éve nem látott, most visszatérsz, hirtelen teljesen más vagy, mint régebben, ráadásul ha még az egyik "barátjával" is eljárogat az illető.. - mondta, mire én egy kicsikét meglepődtem a kijelentésen.
-Hogy érted azt, hogy eljárogatok egy barátommal? - fakadtam ki.
-Nem kell megjátszanod magad, tudom, hogy bírod Timet, nincs is vele baj. Ha neghallgatsz, elmondok valamit; ő is bír téged.
Ezután az eszmecsere után jópár hosszú másodperc néma csend következett, amit én nem bírtam sokáig. Volt egy kérdés, amire azóta nem tudtam a választ, hogy idejöttem.
-Mi az a Bilincs? - tettem fel a kérdést, amire megfagyott a teremben a levegő. Kétlem, hogy Fripp ilyesmire számított volna.
-Nos - kezdte - nem mondhatok róla neked túl sokat, magadnak kell kiderítened, és ráeszmélned. Viszont annyit talán mondhatok, hogy... a Bilincs megmutatja, ki az, akire a végsőkig számíthatsz, és kitart melletted a legrosszabban is, és ki az, aki csak nagyon jól tudja ezt a látszatot kelteni. Tudod, az, akire igazán számíthatsz, akkor is ott lesz veled, amikor valójában máshol kéne lennie.

*

Percekkel később megint a kemény földet tapostam, Fripp szavain elmélkedve. Van ebben a lényben valami, ami nagyon megfogott, és nem igazán akar elengedni. Amikor a gondolatait szavakba önti, mintha saját magam hallanám, a saját gondolataimmal. Ennyire hasonlítanék Frippre?
Felnéztem az égre, ahol hónapokkal ezelőtt még egy fríz ló csillagképe rajzolódott ki. Egy olyan gyönyörű fríz lóé, aki csak az enyém. Aztán rájöttem valamire.
Éjfél a Moorland lovarda tulajdona.
Elvégre elméletben csak kölcsönkértem, és azóta nálam van. Mióta betettem a lábam Valedaleba, azóta nagyon messzire el se mentem. Mi lesz, ha egyszer csak megjelenik Thomas, hogy kell neki a ló?
Hátrafutottam az elkerített karámhoz, ahol Éjfél csendben aludt. Nekitámaszkodtam a kerítésnek, és csendben figyeltem.
-Hát te? - hallottam meg egy ismerős Tim hangot a hátam mögül - mit keresel itt?
-Nem jöhetek ki levegőzni, vagy mi? - fordultam hátra az alak irányába, aki egyre csak közeledett.
-Nem ezt mondtam, csak meglepett, hogy kint mászkálsz - ért ide mellém, majd csak úgy, mint én, ő is nekidőlt a kerítésnek.
-Amúgy meg, Fripptől jövök... beszélgettem vele a kicsit - fordultam vissza a legelő irányába.
-Mindjárt más. Az ölébe bújva sírtál, vagy micsoda? - mosolyodott el.
-Ha ha ha, nagyon vicces. Gondolom azért mondod, mert te ezért jársz fel hozzá.
-Hülyeség lenne azt mondani, hogy Fripp nem jó beszélgető partner. Sok évet megélt már, van tapasztalata, az biztos. Van benne valami, ami nagyon megfogott - sóhajtott egyet. Valahogy átéreztem. Van ebben a lényben valami olyan, ami kihatással van az emberre, nem is kicsit. Elég csak ránézni a kis pöttöm testére, és az ember biztonságban érzi magát.
Újabb némasági fogadalom következett. Mind a ketten csendben néztük a békésen alvó lovat, majd percekkel később Tim felém fordult.
-Amúgy valamikor összefuthatnánk. A városban nem is jártál még, pedig vagy fél éve itt élsz - bökött oldalba, mire én akaratlanul is elmosolyodtam. Ha ugyanazon az elven maradtam volna, mint amikor idejöttem, akkor most is a városban lennék, sőt, lehet hogy még csak nem is láttam volna ezt a helyet. Jobban vártam volna? Fogalmam sincs, de nem hiszem. Olyan szobát senki se lát, aminek még nem nyitotta ki az ajtaját. Viszont nem is igazán foglalkoztat, hogy mi lett volna, ha aznap faképnél hagyom Thomast, vagy szavai ellenére nem találkozom Éjféllel. Nincs értelme ezen rágódni, nekem így jó, és kész. Ha valaki azt mondja nekem, hogy megérte-e már nem egyszer az életemet kockáztatni ezért az életért, azt mondom, igen, megérte. Jöhet bármi, nem fogom hagyni, hogy felémkerekedjen.
-Megint elkalandoztál, igaz? - kaptam megint egy bökést az oldalamba - már kész jelige ez nálad.
-Csak... csak azon gondolkodtam, hogy mi lett volna, ha az első nap inkább otthagyom Moorlandet, és vissza se nézek - kémleltem a zöld füvet.
-Hát... nem tudom, te hogy vagy vele, viszont én nem örülnék, ha így lenne - nézett fel az égre.
-Ezt hogy érted? - fordítottam felé a fejem, amire ő elmosolyodott.
-Nem ismertem volna meg egy olyan lányt, aki nem csak okos és kedves, hanem gyönyörű is. És ahogy múlik az idő... majd egyre több mindent fogok tudni felsorolni, amit nem élhettem volna át, ha te nem vagy, nemde? - fordult meg, és háttal a kerítésnek támaszkodott. Én szó nélkül álltam tovább a földet vizsgálva, majd becsuktam a szemeim, és szóra nyitottak a számat.
-Néha... néha úgy érzem, mintha nem ide tartoznék. Mintha vissza kéne mennem New Yorkba, mintha én itt csak ehy külső személy lennék, akit senki nem hall, és nem lát. Aztán... - itt megálltam, és vettem egy nagy levegőt. Tim kérdően felém fordította a fejét, én pedig folytattam - aztán mindig eszembejut, amikor Elizabeth mesélte nekem a legendát... a legendát a lányról, aki fényt és életet hozott Jorvikra.. mindig... mindig csak az fáj, hogy nem vagyok olyan, mint ő - nyitottam ki a szemeim egy másodpercre, de szinte egyből be is csuktam őket. A fű halk zörejét hallottam a bal oldalamról, majd két kezet, ami hátulról átkarol. Államnál fogva magához fordított, majd mélyen a már nyitott szemembe nézett.
-Elárulhatok egy titkot? Te vagy az a  lány.

Üdvözletem, boldog hétfőt mindenkinek!(nembajhogymapéntekvan)
Az igazság az, hogy mostanában elvoltam foglalva az orvosokkal, meg... meg a fotnite winekkel, de ez más tészta... szóval a lényeg, hogy már újúlt erővel nekilátok a munkálatokhoz, mert nem ártana a régebbi részeket átírni. Addig is szép napot, és adios!~