Az elmúlt hónapok viszonylag jól teltek. Sokat szoktunk együtt lógni, főleg én, Tim, és Vivi. Már kezdem megszokni, hogy nem emlékszem a múltamra. Lehet jobb is. Apámat egy jó ideje nem tudjuk elérni. Rajta kívül meg senki se tudja, hogy mi történt velem 15 év alatt.
Egyébként Vivi nagyon sokszor gyakorol velem, és elmondása szerint gyorsan haladunk. Néha Tim is besegít, de ő nagyrészt csak néz minket. Sokszor járunk ki ketten a fiúval fel Firgroveba, ahonnan rálátni egész Jorvikra. Itt is van, hogy a "kis" találkánk éjfélig (a múltkor hajnali 3-ig) elhúzódik, de Elizabeth már megszokta. A léleklovasokkal is sokat vagyok együtt, és velük is megteremtődött az a kapcsolat, amit szerettem volna. Egyszóval: Minden a legnagyobb rendben van. A rengeteg felhajtás után valószínűleg tényleg erre volt szükségem. Nyugalomra. Viszont... itt jön a nagy de. Ez valószínűleg nem sokáig marad így. Mivel Vivi megbeszélte a többiekkel, hogy megtanít, hogyan szerezzem vissza Éjfélt. Azt mondta, hogy ez nem lesz könnyű, és nem is csodálkozom, ráadásul életveszélyes. Már kezdem megszokni az egészet, sőt, már teljesen természetes minden, ami történik. Egyetlen egy dolgot nem tudok elképzelni. Hogy milyen lehetett a múltam. Ki lehettem? Voltam valakinek fontos? Ha igen, kinek? Kik voltak, akik elküldtek a saját érzelmeim kijuthatatlan labirintusába? Mit éltem át? Néha, amikor magamra nézek a tükörben, egy gonoszan, őrülten mosolygó lány néz rám vissza. Aztán lehet, csak beképzelem... de ha mégsem? Lenne köze a múltamhoz? Egyáltalán az én vagyok? Igazából ki is az a lány?
Ezeken a dolgokon elmélkedtem, mire Vivi zökkentett ki a más világban tett túrámból.
-Lily, jól vagy? Ha ki akarjuk szabadítani Éjfélt, akkor nem lesz ennyi elég... – ingatta fejét. Tim szokásosan a kerítésnek dőlve figyelt.
-Bocsánat, csak… mostanában máshol jár a fejem, és nem tudok koncentrálni – védekeztem. Vivi már szóra nyitotta volna a száját, de Tim közbeszólt.
-Szerintem Lily elfáradt, ez természetes, mostanában nagyon sokat fejlődött, és sokat gyakorolt. Legalább ma engedd el egy kicsit. Azzal se érsz semmit, ha túlterheled – sétált hozzánk az előbb még csendben figyelő fiú.
-Legyen… de holnap folytatjuk – mondta Vivi, majd elballagott. Mi magunkra maradtunk Timmel.
-Túl szigorú… Sose láttam ilyennek, nem tudom, mi baja lehet. Hadd kérjek a helyében is bocsánatot… - meredt a semmibe a mellettem álló fiú.
-Nem hibáztatom. Még most is megvetően néznek rá a druidák. Csak a származása miatt elítélni valakit… nem tehet róla.
-Azt hiszik, hogy a viselkedés öröklődő dolog. Valamennyire igen, de a főleg a környezet változtatja. Meg az idő. Ahogy múlik, a gondolkodás is változik, és te magad is. Többet megtudsz a világról, megismered a téged körbevevő embereket. Vagy megszereted őket, vagy az ellenfeleid lesznek. Ez az élet körforgása. Az ember saját magát formálja. Ha ezzel végzett, próbál hasonló embereket keresni maga mellé. A szerencsések találnak is. De mindig is lesznek emberek, akik egyedül maradnak – talán idetartozik Vivi is. Annyi különbséggel, hogy ő végül rád talált. Ez az ő szerencséje. A többiek is meg fognak vele barátkozni, hidd el – csak idő kérdése – nyugtatott Tim. Tudtam, hogy igaza volt. Ha ténylegesen emberhez méltók a druidák, adnak neki egy esélyt. Megérdemli. Tény, nem túl hívogató, ha egy embernek gyilkosok a szülei, de… én hiszek benne, hogy ő nem ilyen. Én, tudom, hogy nem ilyen.
Hamarosan Timmel lefele sétáltunk a kifutóból, és beszélgettünk. Út közben összefutottunk Lindával és Lisával, akik a szokásosnál sokkal frusztráltabbnak tűntek. Nem nagyon izgatott – szívesebben élveztem a friss szellő simogatását, és a magába záró napsütést, na meg persze Tim társaságát. Néha hihetetlen jól el tudunk beszélgetni, és egyike azon ritka embereknek, aki megért. Ha a közelemben van, mindig jobb kedvem lesz, bár nem tudom eldönteni, hogy a kisugárzásától, vagy a szavaitól. Talán mindkettő.
Ahogy leértünk a házunk elé, elbúcsúztunk egymástól. Holdfényt kiengedtem a legelőre, aki élt is a lehetőséggel, és boldogan ugrándozva baktatott be az elkerített területre. Mosolyogva bementem a házba, ahol egy olvasó anyuka fogadott. Meghallotta az otthonába való behatolást, és egyből felém fordult.
-Nem edzetek Vivivel? – nézett rám csodálkozóan, mire én a szekrényhez léptem, hogy csináljak magamnak teát.
-Nem – kezdtem bele – Tim szerint nagyon sokat gyakoroltam mostanság, és egy nap pihenés belefér. Vivi is beleegyezett, szóval ma szabad vagyok – húztam ki magam elégedetten, miközben sikeresen előpakoltam minden hozzávalót.
-Biztos ez? Az előbb láttam elvágtázni, és nem volt valami boldog – kételkedett Elizabeth. Hirtelen kínos mosolygás közepette ráemeletem a tekintetem.
-Biztosan… de merre is ment? Hátha unatkozik, vagy valami… azért… - próbáltam hazudni, aminek amúgy semmi értelme nem volt.
-Firgrove fele, ha jól figyeltem – merült vissza lassan anyukám az olvasásba. Én gyorsan megköszöntem az információt, majd kiviharoztam az ajtón, onnan is a karámba. Egyre többet lovagoltam szőrén lovat, így már teljesen megszoktam mindent, sőt, kényelmesebbnek tartottam a nyeregnél, ezzel pedig nem sok ember van így.
Így indultam el Firgrove irányába, mert pontosan tudtam, hova ment Vivi. Amint felpattantam Holdfényre, vágtára ösztönöztem, majd abban pillanatban átszáguldottunk az egész falun. Ebben a gyors tempóban lehet egyszerre élvezni a szél enyhe simogatását, a patadobogást – vagy lehet szaladni és sietni, mint aki megkergült. Én egyszerre döntöttem a kettő mellet. Ahogy elhaladtunk a zuhogó patak mellett, éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Viszont ilyen szituációban kit érdekel? Pontosan! Senkit. Ráhagytam arra, hogy biztos csak beképzelem, és folytattam utamat az almásliget melletti kis részre, ahol Vivi szülei nyugodnak. Máshol nem lehet, ha erre indult. Mindig ide jön, ha rossz kedve van. Már csak azt kéne megtudnom, hogy mi bántja.
Ahogy az almásligethez értünk, hagytam Holdfényt, hogy egy kicsit csemegézzen, én pedig megindultam a sűrű fák fele. Éppen megláttam a sírt, és előtte egy alakot. Megindultam annak reményében, hogy Vivivel fogok találkozni, de a következő másodpercben valaki behúzott a fák közé. Elém tárult egy gyönyörű barnahajú lány, és szokásosan fekete szemüvege ott díszelgett az orrán. Mutatóujját ajkai elé helyezte, ezzel is csendre ítélve engem. Óvatosan a sír irányába fordított, ahol már rendesen kirajzolódott az alak. Kék haj, hozzám hasonló öltözködés. Tudtam, hogy ő az, de moccanni se mertem. Hirtelen hátrapillantott az előbb még csendesen gubbasztó lány, égkék szemei egyenesen a lelkembe hatoltak.  Pupillái hirtelen összeszűkültek, majd a következő másodpercben egy fekete ló jelent meg, de egyáltalán nem hasonlított Éjfélre. Ez egy sportos alkatú ló volt, és a hasa aljánál felfedezhető volt egy-egy kisebb barnás folt. Greta hirtelen felpattant a lóra, és elvágtázott.
Vivivel csendben álltunk továbbra is a fák mögött, amit egyedül a szél halk susogása tört meg.
-Te tudod, ki volt ez a lány? - nézett rám barátnőm.
-Greta, igaz? - tippeltem meg, de egyértelmű volt. Láttam az arcát, és... mintha ez a lány nézett volna vissza a tükörbe.
-Lily… megint elkalandoztál? - rázott meg egy kicsit Vivi.
-Hát... - kezdtem vele, de a társaságom nem részesítette előnyben azt, hogy meg kéne várni, míg befejezem a mondatot.
-Egyébként jól mondod... csak azt nem tudom, mit keresett itt... - gondolkozott el.
-Nekem van egy tippem - mondtam, mire rám emelte a fejét.
-Na? Szerinted?
-Téged keresett… - halkultam el kijelentés végén. Ő megszeppenve, csendben nézett rám.
-Szerintem... inkább menjünk vissza. Nem akarok itt maradni. Kiráz a hideg… - mondta, mire visszanézett egy pillanatra a sírra – Szia Anya, szia Apa…
Lassan elindultunk Valedale irányába, miközben mindenről kikérdeztem.
-Miért jöttél ide? Valami baj volt? – érdeklődtem arról, ami a legjobban érdekelt.
-Mondhatni. Volt egy kis összetűzésem Avalonnal, ennyi… - fordította a mellettünk csordogáló patakra a fejét.
-Az a hülye kaszás… - kezdtem bele, de Vivi megállított.
-Nem… semmi baj. Biztosan igaza volt…
-Miről beszélgettetek? – vontam fel a szemöldököm.
-Semmi érdekes… tényleg – felelte Vivi.
Az utunkat csendben folytattuk tovább. Tudtam, hogy valami nyomja, de semmi áron nem akarta nekem elmondani. Miközben haladtunk, ezen gondolkoztam. Mi lehet az a dolog, amiről Vivi meg Avalon tudott beszélgetni? Nekem is néha van vele témám, de Avalon kifejezetten gyűlöli Vivit. Csak ezért… Annyira gyerekes. Az embereknek szokás adni egy második esélyt, de Viviennek még csak az elsőt sem adták meg. Rajtam és Timen kívül miért nem gondolja senki sem így?
Mire a falu hídjához értünk, már majdnem teljesen besötétedett, de a fáradság egy jele se volt rajtam látható.
-Amúgy… folytathatnánk a kutatást otthon. Hátha ezúttal találunk valamit – mosolyogtam rá. Még nem is említettem; Rengeteg könyvet szedtünk össze egyik nap egész Jorvikon. Én, Tim, és Vivien. Egy napba majdnem beletelt, de sokat is használjuk őket.
-Anyukád nem akadna ki? Kezd esteledni… - nézett barátnőm a most is barátságosan álló kunyhóra a part túloldalán, melynek kéményéből egy minimális füst bolyongott. Az ablakok sárgán világítottak, de maga a ház majdnem teljes feketeségbe borult.
-Miért haragudna? – kérdeztem – Timmel a múltkor is hajnali háromkor jöttünk haza.
-Igazából – kezdett bele, de nem hagytam, hogy befejezze.
-Tudtam, hogy belemész! Na, gyere! – invitáltam a kis házikóba, mire ő bár félénken, de mögöttem ballagott. Amikor a kis karámhoz értünk, szépen beengedtük a lovakat, majd mi magunk is behatoltunk a ház melegébe. Odabent Elizabeth még mindig olvasott, pedig már mióta itthon voltam, eltelt legalább 4 óra… hogy bír ez a nő ennyit olvasni? Esküszöm, Lindát túlszárnyalja…
-Lányok! Mi újság? Jobban vagy már Vivi? – mosolygott anyukám, amit a barátnőm rezzenéstelen arccal nézett végig.
-Nem volt különösebb bajom – sóhajtott – csak kell néha egy kis szabad levegő, szóval Lilyvel kimentünk egy kicsit lovagolni. De köszönöm az érdeklődést – mondta. Hogy tud ez így hazudni?  Meg kell tanítania, ez biztos…
- Nincs mit. Kértek valamit? – kezdett el megint olvasni anyukám. Az előbb még betegül mosolygott, most meg már úgy kínált meg minket, hogy megint olvas… ez a nő hihetetlen! Esküszöm, én ezekhez képest vissza vagyok maradva…
-Nem, köszi. Bent leszünk a szobámban, ha kellenénk – mutattam a szoba felé. Be akartam húzni Vivit is, aki akkor tette el a telefonját. Beléptünk a szobámba, ami azóta át lett alakítva az én stílusomra. Fekete fal, a bútorok pedig mind feketék és vörösek. Lassan ráhuppantam az ágyra, és kihúztam alóla legalább 25 könyvet, ha nem többet. Mindegyik iszonyat vastag volt, és gondolhatjátok, még hárman is mennyire lassan haladtunk. A legtöbb iromány vagy Jorvik történelméről szólt, vagy régi híres családokról tartott érdekfeszítőnek nem nevezhető kiselőadást. De volt egyetlen egy, ami teljesen mást dolgozott fel. Mégpedig azt a köteléket, amit minden jorviki érez lova iránt. Érdekes, hogy egy itt élő ember mennyivel többnek tekint egy lovat, mint máshol. Ezt a köteléket egy láthatatlan fonalként szokták ábrázolni. Gyakori elmélet, mégis gyönyörű. Én is érzem, ami ide van leírva. De nem csak egy lóval, hanem az összessel, akivel csak találkozom. Viszont van egy, aki felé jobban húz a szívem. Érzem, hogy merre van, de mintha egy kinyithatatlan ajtó állna közénk.
Ezzel a gondolatmenettel olvastam tovább Jorvik történelmét. Hirtelen a csengő mind engem, mind Vivit kizökkentette az olvasásból. Kíváncsian füleltem, ki jöhet ilyen későn, míg a barátnőm inkább mosolygott – bár fogalmam se volt, min. Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy Tim lépett be rajta.
-Te aztán nem sietted el – nézett a fiúra Vivi. Mielőtt válaszolhatott volna, én közbeszóltam.
-Te hívtad el? Mégis minek kellett? – förmedtem a barátnőmre, ami elég rosszul jött ki. Mind a ketten rám néztek, mire realizálódott bennem, mit is mondtam. Nem ezt akartam jesszus! Mintha nem is én beszélnék…
Mind a ketten csak néztek rám, és Tim szemében csalódottságot is fel véltem fedezni. A szívem elkezdett zakatolni, nem tudtam, mit mondjak. Egyáltalán meg se fordult a fejemben, hogy ilyet mondjak.
-Nem… nem így… akartam… esküszöm… meg se… - próbáltam kinyögni valamit sikertelenül. Egy ideig csendben néztek rám, majd Tim törte meg a csendet.
-Folytassuk a keresést, mert soha nem fogunk végezni – mondta, majd levett egy könyvet a kupacról, és olvasni kezdte. Vivi még egy ideig csúnyán nézett rám, majd ő is visszafordult a saját könyvéhez. Én is úgy tettem, mint aki olvas, de igazából gondolkodtam. Meg se fordult a fejemben, hogy ilyet mondjak, akkor mégis miért csináltam? Ez nem rám vall.
Ránéztem a békésen olvasó Timre. Nem olyan volt, mint máskor. Csendben, komor arccal olvasott, ahogy Vivi is. Én is lassan folytattam az olvasást. Épp a kallterek letelepedésénél tartottam, amikor akaratlanul elkezdtem dúdolni. Erre a két társam is felfigyelt, de én csak folytattam az olvasást. A dallam, amit kitaláltam, egy jobban a helyére állt, egyre folyamatosabb lett.  Hirtelen a mintha valaki elkezdett volna énekelni, a következő szavakat hallottam: „One, two, we coming for you, We don’t give a gonna break some rules. Three, four, lock your door, when the neighbours shout turn it up some more”
Hirtelen felkaptam a fejemet. A hang mintha körbevett volna minket. Bármerre fordultam, erős, és hangos volt. Ismerős volt az ének, de nem tudtam, honnan.
-Ez meg micsoda? – kérdezte Tim komor arccal – Mit művelsz? – nézett rám, amitől elkezdtem remegni.
-Én esküszöm, semmit… - mondtam. Továbbra is csak forgolódtunk, majd percekkel később abbamaradt minden. Tim hirtelen az ablakra pillantott. Valami megcsillant a szemében, de nem tudtam, mi az. A düh, a méreg, a csalódottság, a fájdalom, vagy minden, amit irántam érzett volna? Vagy valami teljesen másról lenne szó? Az biztos, hogy felkeltette az érdeklődését valami, de nem éppen pozitívan.
-Már késő van, én megyek. Sziasztok – köszönt el. Még az ajtóból egyszer visszanézett rám, de nem úgy ahogy szokott. Nem mosolygott, és nem éreztem azt, hogy legszívesebben átölelném. Sokkal inkább haragot zárt a szemébe. Színtiszta gyűlöletet. Pár másodpercig meredt rám, majd bezárta maga mögött az ajtót. Hallottam, ahogy elhagyja a házat, majd könnyes szemmel borultam az ágyra.
-Hülye, hülye, hülye… - temettem arcomat a kezembe. Éreztem, ahogy Vivi leül mellém.
-Mi a baj? – fogta meg a vállamat.
-Én… nem akartam azt mondani, amit mondtam… Nem is… jutott ilyen…. soha nem mondanék… - próbáltam bármi értelmeset összerakni, de ez hamar füstbement.
-Tudom. Na, nyugodj meg… csak hirtelen érte, és holnap megmondod neki az igazat, hogy félreértette, nem így akartad mondani. Aztán megint tök jól ellesztek.
-De én… nem én mondtam… eszembe se jutott, hogy megszólaljak... egyszerűen… - próbáltam magyarázkodni, mire a barátnőm valahogy kioperálta a kezeimet az arcomból.
-Utánanézünk. Kiderítjük, mi történt, gondolom ez is valami, ami Gretának és fajtársainak köszönhető. Tim meg fogja érteni.
-Biztosan? – néztem Vivire kisírt szemekkel.
-Biztosan. – mondta, majd átölelt.
Körülbelül két percig lehettünk így, mert még az én izmaim is beálltak.
-Hozok teát, jó? Te maradj itt, mindjárt jövök – mosolygott rám, mire én csak bólintottam. Mikor kiment, én ledőltem az ágyra, és vártam, rengeteget. Már kezdtem azt hinni, hogy itt hagyott szó nélkül. Kinyitottam a szemem, majd felültem az ágyon. De nem az enyémen. Azzal kellett szembesülnöm, hogy valaki egészen más szobájában vagyok. Nem igazán érdekelt a környezet, inkább akartam megtudni, hogy hol vagyok, és hogy miért.  Hátra fordultam, ahol egy ismerős alak gubbasztott egy szék és egy íróasztal társaságában. Egy asztali lámpa némi fényt nyújtott, így láthattam barna haját, és fekete-piros kockás ingét. Ha álmomban keltenek fel, akkor is megmondom, hogy ez Tim. Lassan mellé lépdeltem, hogy megnézzem, mivel van annyira elfoglalva. Ahogy közelebb értem, megfordult a fejemben, hogy vajon láthat-e engem, de ezzel mit sem törődve mentem tovább. Először csak annyit láttam, hogy a telefonjával babrál, így áthajoltam a vállán, hogy jobban lássak. Neki fel sem tűnt, szóval az előbbi kérdésre megkaptam a választ. Próbáltam nem beleesni Tim ölébe. Nem mintha annyira ellenére lettem volna, sokkal inkább nem lett volna túl fájdalommentes. A kis eszközre fókuszáltam, ami a kezében volt. Az üzenetek közt én voltam megnyitva. Tim keze kicsit remegett, amit nem értettem.
-Jesszus, Tim, gyerünk! – kezdett el vitatkozni saját magával – Még most is olyan, mintha itt lenne…
Egy pillanatra lefagytam. Most rólam beszél? Hirtelen ránéztem az órára, ami este 11-et mutatott… ez most akkor valóban a jelen lenne?
-Elő akartam kaparni a telefonomat, hogy megbizonyosodjak róla, hol is vagyok az időben. Ebben a pillanatban viszont elvesztettem az egyensúlyom, és csukott szemmel hátraestem. Nagy meglepetésemre viszont nem a hideg, kemény padlóra, sokkal inkább a meleg ágyamra érkeztem. Hirtelen az ajtó nyílását hallottam meg.
-Na, megjöttem… - kapcsolta fel mosolyogva a villanyt Vivi, de a következő pillanatban ennek nyoma se volt. Szeme a kézfejemre szegeződött.
-Az ott micsoda? – kérdezte, amire én is meglepődtem. A kezem irányába fordítottam a fejem, amiben egy vörös cirkos fekete rózsa tündöklött.
-Ez… csak az egyik nap adta Elizabeth. Pont kivettem a vázából, ezért van nálam – álltam fel az ágyról. Nem tudtam, mi történt, ezért nem is akartam róla beszélni senkinek, legalábbis egyellőre. A barátnőm újra jó kedvre derült, és lerakta mellém a tálcát.
-Hoztam süteményt is – vett le egy édességet a kis téglalap formájú tálról – Nem eszel?
-De… - nyúltam én is az egyik szimpatikus darabért. Holnap biztosan folytatjuk az edzést, így nem ártana lefeküdnöm. De biztos, hogy nem fogok aludni.
-Amúgy, ha már itt vagy ilyen későn… nem maradsz itt éjjelre? Amúgy se aludnék, így legalább nem fogom szétunni magam – vakartam meg a tarkómat.
-Legyen. Viszont akkor pakoljunk össze, mert nem lesz jó, ha ekkora a rendetlenség – nézett körül – meg amúgy is meg bírnék fagyni. Hogy tudsz te ekkora hidegben létezni? – állt fel az ágyról, majd elkezdte összepakolni a könyveket. Először csak csendben figyeltem, majd becsatlakoztam én is. Mint kiderült, azért volt olyan hideg, mert nyitva hagytam az ablakot. Amint becsuktuk, hamar felmelegedett a szoba, és gyorsabban is ment a dolgok rendbetétele. Mire készen lettünk, fáradtan huppantunk be az ágyba.
-Még mindig tele vagy energiával? – hajtotta felém fejét Vivi – csak mert én nem.
-Én se, ne aggódj – ültem fel – de éhesnek éhes vagyok – mondtam, mire Vivi követte példámat, és ketten faltuk be a tálcán pihenő süteményeket. A maradék teát, ami csodák csodájára még viszonylag meleg volt, az ágyban fogyasztottuk el, miközben kint néztük a csillagos eget.
- Szóval igaz, hogy Éjfél most fent van az égen… - motyogott Vivi, mivel megmutattam neki az égen elterülő lovamat – eddig csak azt hittem, legenda.
Mind a ketten elégedetten feküdtünk le aludni, várva a holnapot. Sokkal jobb úgy aludni, ha legalább a tudatában vagyok, hogy nem vagyok egyedül. Végül kifejezetten hamar elaludtunk mind a ketten, annak ellenére, mennyire máshogy gondoltam.
Amikor reggel felkeltem, a barátnőm nem volt mellettem. Ezt betudtam annak, hogy biztos korán felkelt, és elment. Nyugodtan kikászálódtam az ágyból, és elindultam a nappali irányába. Meglepően tapasztaltam, hogy nem csak Vivi, hanem Elizabeth sem volt otthon. De mivel rengetegszer megy ki gyógynövényeket keresni, gondoltam, most is hasonló történt. A konyhapult felé indultam meg, amin egy gofrisütő majd’ kiszúrta a szemem. Egyből megkívántam a díjat érdemlő ételt, szóval odabaktattam, és előpakoltam mindent. A tésztával hamar elkészültem, utána meg gyerekjáték volt az egész, csak ne kéne ennyit várni. De a dúdolással viszonylag hamar letelt ez az idő, azután pedig elégedetten ültem le az ablak alatt elterülő asztalhoz. Először nyugodtan kezdtem megenni a reggelimet, de hamar feltűnt, hogy nem hallom a madarak csiripelését, se azt, ahogy Holdfény járkálna a legelőjén. De nem sokáig foglakoztatott ez a kérdés, szívesebben fejeztem be a kajámat. Hátrapillantottam az órára, amikor eszembe jutott, hogy fel kéne mennem a kifutóba, mert hamarosan 10 óra, amikor elkezdünk gyakorolni Vivivel. Visszamentem a szobámba, és a meleg idő miatt egy lengébb, de azért lovagláshoz alkalmas, természetesen fekete szett mellett döntöttem.  Kimentem az ebédlőbe, ahol azért megbizonyosodtam, hogy elfogadhatóan nézek-e ki, majd elhagytam a házat. Egyből a kis ház mögötti elkerített karámhoz siettem, ahol mindig Holdfény szokott legelészni. Ezúttal viszont nem, hogy nem legelészett ott, hanem mintha soha nem is létezett volna, minden nyom nélkül eltűnt. Nem is olyan régen volt egy hasonló eset, amikor előre ment, és már a karámban várt rám, szóval megindultam gyalog fel a hegyre, annyira nem volt messze, hogy sok időbe teljen, mire feljutok. Viszont megint csak azt érzékeltem, mint az előbb; Sehol egy hang, se állat, semmi. Ezt már eléggé furcsáltam, és megmagyarázni se tudtam, de jobbnak tartottam, ha minél hamarabb elérem az úticélomat. Szaporábbra vettem lépteimet, aminek hála viszonylag korán felértem. Viszont legnagyobb meglepetésemre senki nem volt ott. Előszőr azt hittem, tényleg rosszul látom. Beljebb mentem a pálya irányába, de ott is csak a fákról lehulló levelek mozogtak.
-Vivi…? Tim…? Valaki…? – próbáltam emberi lényekre lelni, semmi sikerrel. Csak álltam a terep közepén, és meredtem a semmibe.
-Nyugodj meg, jól vannak… csak egy kicsit változtattunk rajtuk – hallottam egy hangot a hátam mögül. Ösztönösen tettem egy hatalmas fordulatot, aminek a végén drága ikertestvérem látványa fogadott. Fúj.
-Már megint te? – kezdtem el közeledni a lány felé, aki csak mosolygott rám.
-Azt ne mondd, hogy nem szereted a látogatásaimat. Így is ritkán jövök, és szenvedek az gyönyörű testvérem jelenléte nélkül – mondta ezt már akkor, mikor fél méter választott el minket – Amúgy is, csak gondoltam, szeretnél elköszönni a barátaidtól… Srácok! Valaki szeretne veletek beszélgetni! – fordította jobbra a fejét. Alig telt bele pár másodpercbe, már az összes barátom, akit ismertem, Greta mögött sorakozott. Egytől egyig fekete ruhában, és gyilkos tekintettel néztek rám. Én csak csendben figyeltem őket, abban reményében, hogy ez csak valami hülye álom. – Na, gyerünk, nem beszélgettek vele? – kérdezte Greta.
-Kivel? Én nem látok senkit – kezdte Tim, mire mindenki helyeselt. Teljesen máshogy nézett ki, és láttam a szemeiben, hogy van benne valami, ami elnyomja, hogy önmaga legyen.
-Szerintem arra a vöröske csajra gondolt, nem? – bökött felém Vivi.
-Lehet, de én őt utálom. Kiráz tőle a hideg – folytatta Alex.
-Én beszélgettem már vele, és annyira idegesítő – mesélt Linda. A beszélgetés zajlott tovább, én pedig csak néztem magam elé. Fel se fogtam, mi történik, csak annyival voltam tisztában, hogy nagyon rosszul esik. Hirtelen mindenki eltűnt, és megint csak én meg Greta álltunk a kifutón.
-Szerencséd, hogy csak álmodsz – sóhajtott – de ha továbbra is ellenünk fordultok, bizony így fogsz járni. Egyedül leszel – tartotta a szemkontaktust. Nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbültem, vagy inkább idegesebb lettem annak hallatán, hogy álmodom, de kockán forog nem csak az én, hanem minden barátom élete. Egyetlen egy kérdésem volt, amire szerettem volna választ kapni.
-Miért csinálod ezt? – tettem fel a kérdést. Őt eléggé lesokkolhatta a kérdés, mert meglepően nézett rám.
-Ez a feladatom - sóhajtott. Amit abban a pár szóban éreztem, az leírhatatlan. Részben olyan volt, mintha bánná az egészet, másrészt pedig mintha élvezné azt, hogy teljesen megőrjít. - Én viszont megyek. Viszlát – mondta majd hirtelen egy újabb hangra lettem figyelmes.
-Lily! Élsz még egyáltalán? – hallottam meg egy hangot tőlem jobbra, ami most megnyugtatott.
-Persze… csak túl mélyen aludtam – ültem fel, és színeztem ki egy „kicsit” a valóságot. Nagyrészt igazat mondtam, mert elég mélyen aludhattam.
-Azt hittem, már sose kelsz fel – nézett ki az ablakon. Én továbbra is csak magam elé meredtem.
-Vivi… Lehet egy kérdésem? – emeltem barátnőmre a tekintetem.
-Persze – mosolygott rám erőltetetten. Esküszöm, jól áll neki.
-Ugye… te ugye sose fogsz a Dark Corehoz tartozni? – vontam kérdőre. Eléggé furcsálta a témát, de kicsit késve válaszolt.
-Nem fogok. Ezt az egyet megígérhetem. Álmodtál valamit? – nézett rám, mire én csendben bólintottam. Többet nem kérdezett. Ki lehetett logikázni az arckifejezésemből, hogy kivel álmodtam.
-Amúgy… éhes vagyok – néztem rá, mire ő nagy nehezen abbahagyta az ablakon való bambulást.
-Én is, de nincs kedvem kimenni – sóhajtott egy nagyot. De én pontosan tudtam, mi kell neki.
-És ha palacsintát ennénk? – néztem rá boci szemekkel. Ez a kettő egyből hatott, és abban a pillanatban kipattant az ágyból.
-Ha ezzel kezdted volna, már rég a harmadik adagot fogyasztanánk… Na, gyere – varázsolt ki engem is az ágyból. Félig holtan kimentem a konyhába, ellentétben Vivivel, aki a bőréből ki tudott volna ugrani a jókedvétől. Lassan elővettünk mindent, amiről tudtuk. hogy kelleni fog, és nekiálltunk elkészíteni a tésztát. Eközben Elizabeth is betoppant, és kíváncsian nézte, mit mesterkedünk.
-Már most jól néz ki – dicsért meg minket – várjatok, hozok lekvárt! – mondta, és pillanatokon belül visszatért legalább 3 különböző ízű befőttel a kezében. Hamar befejeztük a sütés-főzést, és nekiálltunk megreggelizni. Ez is gyorsan letelt, majd Vivi rohant is haza, hogy egy óra múlva találkozzunk fent a kifutónál. Körülbelül fél órával azelőtt, hogy indulnék, kimentem Holdfényhez. Mivel nagyon jó idő volt, most nyugodtan élvezhettem a napfény megszűrt sugarait a fák alatt, miközben egy békésen legelésző állat szemtanúja lehettem.
Az idő gyorsan telt, és hamarosan lóra szökkenve indultam meg a fenti kifutó felé. Sokkal jobb érzés volt úgy haladni, hogy közben hallottam, hogy zajlik az élet az én belső köreimen kívül is. Sokkal nyugtatóbb, mint néma csendben haladni a kijelölt úton.
Nem sok idő kellett, hogy felérjek a pályához, ahol már Vivi várt.
-Nem is késtél, ami tőled nem megszokott – mosolygott rám ezúttal őszintén.
-Csak egyre jobban hajt a vágy, hogy láthassam Éjfélt – vontam meg a vállam, és bevonultam a kifutóra, ahol egyből feltűnt, mi hiányzott; Tim. Nem volt ott a szokásos helyén. Nem várt rám békés arccal, ahogy szokott. Nem, hogy nem várt rám, ott se volt. Egyből megálltam a bejáratnál, és hamarosan Vivi is mellém szegződött.
-Valami baj van? – kérdezte, miközben a szemeim a pályát fürkészték.
-Nem jön el, igaz? – kerestem tovább azt a bizonyos fiút, akit annyira hiányoltam.
-Nem tehetsz róla. Majd megbékél, mert rá fog jönni, hogy nem magadtól mondtad. Ennyire azért ismer – próbált nyugtatni barátnőm. Lassan megkezdődött az edzés, és elkezdtük átvenni azt a szertartást, amivel Éjfél újra az enyém lehet. Már hallani is szörnyű mennyire bonyolult, és veszélyes ez az egész. De elég mindig csak megkérdeznem magamtól, hogy megéri-e, és a válaszom egyből igen. Itt most nem csak valamiért, nem csak egy célért küzdök. Itt ténylegesem valaki a tét.
Maga a szertartás elvileg nem hosszú, de annál nehezebb, és néha akár testi fájdalmakkal is járhat. Tök jó, mi? Az egész egy varázsigével kezdőik, aminek már a kiejtése is nehézkes számomra. „Tu solus es qui es et protegas me: redeo, et votum vovisti mihi fidem servans aeternum”. Ez igazából elvileg azt jelenti latinul, hogy „Te, az egyetlen, ki vagy, s védelmezel engem, térj vissza, s fogadj örök hűséget nekem”. Szép szavak, remélem, lesz is hatásuk. A legnagyobb dolog, amitől félek ezzel kapcsolatban, hogy elveszítem azt is, ami most van. Szokták mondani, hogy aki mer, az nyer, de sajnos ezt az élet nem mindig gondolja így.
Az idő a percek múlásával egyre melegebb lett, és mi is fáradtunk. Az utolsó gyakorlatot hajtottam végre, amikor megpillantottam Őt. Azt, akit ezelőtt 4 órával annyira hiányoltam. Tim abban a pillanatban lépett be a pályára. Teljesen lesokkoltam, mert úgy voltam vele, hogy most napokig, akár hetekig látni se fogom. Szemében megcsillant valami, amiről én magam, de még lehet ő se tudta, hogy mi. Viszont vak nem vagyok, egyértelműen mosolygott. A tekintetem rá szegeződött, és teljesen elvonta a figyelmemet. Hirtelen egy éles fájdalom nyilallt az oldalamba, és a következő pillanatban már a földön találtam magam. Minden homályos volt, alig láttam és hallottam valamit. Mindenből csak épp annyit tudtam kivenni, hogy rohannak felém, hogy leestem, és hogy aggódnak értem. Bár sose mondtam el nekik, de rettentően jól esett. Egyben viszont biztos voltam: rohadtul nem kellett volna Timre figyelni. Lassan teltek a másodpercek, és éreztem, hogy egyre többen gyűlnek körém, de egyre gyengébb is leszek. Talán pár percbe telhetett bele, amikor tényleg semmit nem érzékeltem a külvilágból, csak azt, hogy valami történik, valakik mozognak. Lassan lehunytam a szemeimet, és ez volt az a pont, ahol elém borult a teljes sötétség. Egyszerűen lebegtem a semmiben, és mint egy test nélküli lélek, csak meredtem magam elé. Mindaddig, amíg patakopogás visszhangját meg nem hallottam. Hirtelen hátra fordultam, ahol egy ismerős, fekete ló tárult elém.
-Éjfél? Te vagy az…? – kezdtem el lassan lépdelni az állat felé, aki némasági fogadalmat téve nézett rám. Ahogy haladtam felé, egyre nehezebb lett a járás, mígnem amikor már csak pár méterre álltam tőle, megbotlottam a semmiben. Éjfél, mint a pénz, volt, nincs, én pedig csak térdre borulva figyeltem a ló hűlt helyét. Egyik pillanatról a másikra egy kacaj hallottam meg. Megint tettem egy 180 fokos fordulatot hátra, ahol ki gondolta volna, Greta fogadott.
-Olyan naiv vagy – mosolygott – tudod aranybogaram, nem minden olyan könnyű az életben, mint te azt hiszed. Többet kéne beszélgetnünk, hogy megértsd, miért tartasz ott, ahol most. Mostanában gyakran találkozunk.
-Túl gyakran – mormoltam – az egy áldott szerencsés ember lehet, aki téged életében nem látott, és nem is fog.
-Ó, igen? Ennyire irritáló lennék? Ne aggódj, fogod te még az én pofikámat látni többször is. Egyellőre elégedj meg ennyivel – mosolygott, majd csakúgy porrálett, mint azelőtt Éjfél.
-Azt hiszem, már lassan jobban van – hallottam egy ismerős hangot megint, de nem tudtam kivenni, ki lehet az.
-Biztosan nem lesz semmi baja? – szálltak a fülemhez újra a szavak, viszont ezúton egyből tudtam, hogy ezt Tim mondta.
-Ez csak egy kis apróság. Rosszul érkezett a földre, ennyi – hallgattam a beszélgetést. Nehezen erőt vettem magamon, hogy kinyissam a szemem. Nyilván ez se nézők nélkül történt, mi több, mindenki, aki a szobámban volt, végig nézte. Lassan felültem, és szinte csapásként ért engem attól a személytől egy hatalmas ölelés, akitől tényleg nem vártam volna.
-Az én hibám… - hallottam meg Tim hangját, ami rettenetesen megnyugtatott. Átölelt, amit én viszonoztam is. Tekintetem egyből Vivire tévedt, aki mosolyogva nézett minket. Másra nézni nem nagyon mertem, inkább átadtam magam a pillanatnak. Amikor sokára elváltunk, egy kínos csend következett, majd Avalon szólalt meg először.
-Vivi azt mondta, hogy már elég erős vagy ahhoz, hogy visszahozd Éjfélt. Ezért a többiekkel közös megegyezés alapján úgy döntöttünk, hogy ma este nyolckor lenne a legmegfelelőbb, fent, a karámban. Persze ha te is úgy érzed.
-Persze, ott leszek. De addig még jobb lenne, ha pihennék egy kicsit, szóval, ha nem lenne nagy gond… egy picit magamra hagynátok? – kérdeztem.
-Természetesen – kaptam a választ Avalontól, és mindenki egyként kezdett el kivonulni a szobámból.
-Tim! Várj… te maradj még egy kicsit – szóltam a fiúnak, mire mindenki hátrafordult. Az egész társaság csendben engem figyelt, majd Vivi egy kicsit megbökte Timet.
-Rendben – indult el felém a fiú. Megvártuk, míg lassan mindenki kivánszorog a helyiségből. A fiú lassan leguggolt az ágyam elé, én pedig a takaró alól figyeltem őt.
-Mit szeretnél? – helyezte fel kezét az ágyamra.
-Bocsánatot kérni a tegnapi miatt. Esküszöm, hogy… akármennyire hihetetlennek hangzik, nem én mondtam… soha nem mondanék ilyet – néztem rá, mire a szája még nagyobb mosolyra húzódott.
-Nem haragszom, gondoltam, hogy ezt történt – kezdte – azért viselkedtem úgy, ahogy, mert abban a pillanatban tényleg nagyon fájt. De mostanság rengeteg változáson mentél keresztül, és azt sem lepne meg, ha nagy lenne a hangulatingadozásod. Felnézek rád ezért. Még soha nem láttam ilyen erős lányt, aki így tűrt volna mindent. Tényleg harcolsz azért, amit akarsz, és ezt tartsd is meg, mert nem gyakori. Egy olyan ritka személyiség vagy, amit kár lenne elveszteni – fejezte be, mire én nem találtam szavakat. Sose hallottam senkitől, hogy erősnek hívott volna, pláne nem, hogy ritkának. Szeme ilyenkor is úgy világított, akár a sötétben a fény. Amikor csak belenéztem, a hullámzó tengert véltem felfedezni benne.
-Még sose mondták nekem, hogy ez tényleg így lenne – pillantottam kicsit oldalra – de köszönöm szépen… Jól esik, hogy ezt tőled hallom először.
-A rajtam múlik, fogod ezt még többször is hallani – fogta meg az arcomat, amire akaratom ellenére is beleremegtem.
-Csak legyen alkalmad rá… - suttogtam, de ennek ellenére meghallotta.
-Te meg miről beszélsz?
-Arról, hogy… lehet a mai az utolsó napom. Ha nem sikerül visszahoznom Éjfélt, akkor…
-Ne is beszélj ilyeneket! Az előbb magyaráztam arról, mennyire tehetséges vagy – vágott közbe a fiú. Éppen szára nyitottam volna fáradhatatlan ajkaimat, amikor anyukám hangját hallhattuk meg a nappaliból.
-Lily, Tim! Gyertek, mindjárt nyolc óra! – az ideiglenes „lelki társammal” egymásra néztünk. Én kikeltem az ágyból, majd egyként léptünk ki az ajtón, ahol Elizabeth már készülődött. Kint már nagyon sötét volt, de még nem öltötte fel végleges formáját az éj. Mi is gyorsan felkaptuk a ruháinkat, és már sétáltunk is fel a hegyre, Elizabethel ez élen, aki egy régebbi lámpást tartott a kezében. Tőlünk balra körülbelül tíz méterre ment Alex, Linda, és Lisa, ha felnéztünk, akkor pedig láthattuk, hogy Avalon már fent vár ránk, Rhianonnnal együtt, akit talán nem is említettem; ő is egy amolyan oktató szerepet töltött be.
Ahogy haladtunk, egyre nőtt bennem a feszültség, annak ellenére, hogy rettentő hangulatos volt, hogy egy csapat fura szerzet világító, más ember által inkább halloweenra alkalmazott lámpásokkal mászkál este nyolckor. De nekem, mint ebben résztvevőnek, nagyon jó élményt nyújtott az emellé még párosuló tücskök hangja.
Mire nagy nehezen felértünk a pályára, a látvány, ami fogadott, az felejthetetlen volt. Bármerre néztünk, szentjánosbogarak töltötték be a területet. Mindenki gyönyörrel nézte a világító állatokat, miközben vártuk, hogy mindenki felérjen. Amikor ez megtörtént, Avalon lassan rám nézett.
-Biztos vagy benne? Utolsó esély, ha vissza akarod vonni – mondtam komolyan.
-Nem… készen vagyok – tudatosítottam magamban is, hogy igen, meg fogom tenni.
-Akkor csináld úgy, ahogy azt Vivi tanította – mondta megint ugyanolyan arccal, de éreztem, hogy a csuklya mögött egy apróbb mosoly is megbújik. Lassan odalépdeltem a pálya közepére, és a többiek felé fordultam. Némán köszöntem el tőlük, majd belekezdtem abba, amitől már hónapok óta rettegek, és tudom, hogy akár az életembe kerülhet.
- Tu solus es qui es et protegas me: redeo, et votum vovisti mihi fidem servans aeternum… - mondtam el, amit oly’ sokáig kellett tanulnom, hogy normálisan ki tudjam ejteni. Először azt hittem, nem történik semmi, de tévedtem. Lassan négy oldalról négy fénycsóva jelent meg, és ez így folytatódott, míg teljesen magukba nem zártak. Ekkor kezdtem el érezni, mintha elnyelne egy teljesen másik világ. A föld is elkezdett remegni, én pedig lassan a levegőbe emelkedtem. A zörej, amit a rózsaszínű fal adott ki, egyre hangosabb lett. Amikor már azt éreztem, hogy ennél fülsüketítőbb nem lehetne, hirtelen abbamaradt, és megint ott voltam; a fekete semmiben. Rettenetes fájdalmat éreztem főképp a fejemnél. Becsuktam a szemem annak reményében, hogy javulni fog a helyzet. Próbáltam így maradni, de hiába nem volt tervemben, a szemeim tágra nyíltak, és akkor döbbentem rá mindenre. A háttérben gyereknevetés hallatszódott, előttem meg lepörgött az elmúlt 15 év. Minden emlék, amire nem emlékeztem, egy nyílként hatolt belém, természetesen nem fájdalommentesen. Bele tudtam volna halni, ha nem tudtam volna, hogy most ezt túl kell élnem. Amikor már tényleg azt éreztem, hogy itt a vég, minden abbamaradt. Ha körbe néztem, mindenhol emlékeket találtam. Egyik pillanatról a másikra pata kopogásának hangja csapta meg a fülem, és elém került az, akiért küzdöttem.
-Hát eljöttél értem…? – csillantak fel a szemei.
-Tudhattad volna, hogy eljövök érted – kezdtem el közeledni a felé, amit ő is utánozott.
-Innentől tudni fogom – érintette össze a homlokunkat. Hirtelen megint a tücskök ciripelése hallatszódott a háttérben.
-Lily? – hallottam Tim hangját, mire akarva-akaratlanul mosolyogni kezdtem.
-Emlékszem… mindenre… - nyitottam ki lassan a szememet. – Emlékszem az elmúlt 15 évre…

Sziasztok!^^ Ha ide elértetek, akkor csak gratulálni tudok, ugyanis ez a rész több, mint 5548 szóból állt ^^ Eléggé sok, de ezt találtam ki úgymond 1K-ra... konkrétan ez olyan, mintha kb. 11 részt raktam volna ki, de így talán jobb, egyben olvasni, ha már ünneplünk ^^ Ebben a részben elég sok részlet volt, próbáltam minél izgalmasabbra írni, mert itt ugyebár nem áll meg a történet cx Nagyon sokat dolgoztam ezzel a résszel, igazából már azelőtt elkezdtem írni egy-két nappal, mielőtt meglett volna az 1K. Nagyjából 5 nap gyümölcse ez, és remélem, elnyeri a tetszéseteket!^^
Szeretném mégegyszer megköszönni az ezer megtekintést!^-^