⚜Damien⚜
___________________

Lelkileg felkészültem a legrosszabbra, amikor beléptem apa szobájába. Tudtam, hogy rossz bőrben van, de ami engem várt arra nem készültem fel teljesen. Apának ereje sem volt ahhoz, hogy vért igyon. Victor infúziót kötött az ágy mellett található állványra és tűt szúrt apa kézfejébe. A számra tettem a kezem és sírva csuktam be magam után az ajtót. Az ágy szélére ültem, és a kezeim közé vettem apa kezét. Homályosan láttam, hogy ez a valami, ez a fekete valami megtámadta a nyakát és ahogy a fának a gyökere, úgy ágazódott szét a bőrealatt. Mintha valami elpusztítaná őt belülről. És ezt én tettem. Az én vérem tette ezt vele. Képtelen vagyok végig nézni azt, hogy meghal. Nem tudtam, hogy ez mi... de azt igen, hogy apa bármikor meghalhat. A könnyeimet töröltem, amikor Victor két vértasakkal a kezében lépett be a szobába. Felsóhajtott és megveregette a vállamat.

- Hogy alakult a randevúd a lánnyal? – az üres tasakot a kukába dobta és egy másikat akasztott a helyére. – Bár nem most kéne kérdeznem, igaz? - A vörös vért néztem és csak ennyit mondtam:

- Mi a franc van a véremben!? – Victor olvasott a sorok között, mert szomorúan nézett apára, aki csukott szemmel mozdulatlanul feküdt az ágyon. – Nézd meg a nyakát! – mutattam a fekete kusza erekre. – Mintha terjedne!

- A mellkasán is van – sóhajtotta. – Nem akarom ezt mondani, de attól félek, hogy fel kell készülni a legrosszabbra – vakarta meg a borostáját, miközben apa homloka fénylett az izzadságtól. A bőre színe... szürke lett. Az ajka fekete lett! EZ NEM LEHET IGAZ! Apa!

- Ezt... én tettem! – sirtam. – Megöltem a saját apámat! – mutattam magamra. Victor a fejét rázta és a szemembe nézett.

- A vérfarkasok vére tiszta! Ők nem képesek megfertőzni minket! És tudod, hogy mit nem értek? – ült le mellém, hogy a szemembe tudjon nézni. Könnyes szemmel figyeltem minden mozdulatát és közben gondolkoztam. Igaza volt! A likantrop vér a legtisztább vér a természetfelettiek között! Ezt nekem kéne a legjobban tudnom! De akkor mi a franc van a véremben? – Nem értem, hogy mi csordogál benned, Damien! Vincent az édesapád, Angel pedig az édesanyád! Félig vámpír, félig vérfarkas vagy... - és ekkor valami belém mart. Hírtelen pattantam fel az ágy széléről és az ablak mellé álltam. Ezzel Victor leszűkítette a válaszokat. Azt hiszem, hogy sejtem. Nem voltam benne biztos. Imádkoztam és fohászkodtam, hogy ami eszembe jutott az ne legyen igaz!! Istenem! Add, hogy nem igazé – Ijedtnek tűnsz – húzta össze a szemét. – Tudsz valamit, amit én nem? – válaszul csak a fejemet ráztam. Azt hittem, hogy veszély leselkedik ránk azzal, hogy a vadászok a közelben vannak. De rájöttem arra, hogy ez csak egy kicsi részlet az igazi veszélyből. Nem a vadászok jelentik a veszélyt a családomra nézve... hanem én. És tudtam, hogy mit kell csinálnom. Megfogadtam, hogy oda nem megyek vissza. Esküt adtam, hogy nem teszem be a lábam, oda. De válaszokat kell keresnem. Muszáj lesz! KÜLÖNBEN APA MEGHAL!

- Nem lesz baj! – suttogtam. – Mindent helyrehozok! Bízz bennem Victor! Csak bízz bennem!

Az nap éjszaka autóba ültem. Nem gondoltam a családomra, de Sonjara. Nem gondoltam arra, hogy van egy gyönyörű barátnőm, akibe szerelmes lettem. Egyszerűen csak padlóig nyomtam a gázt, az autó pedig felbőgött. Az autó átszakította a régi bányató átlépni tilos és veszély feliratú táblákkal rögzített kerítését. Az autó a sötétben egyenesen a mély tóba zuhant. A becsapódás során beütöttem a fejem és jobban szorítottam a kormányt. Láttam, hogy az autó ablaka az erős vízsugár alatt betörik. A fekete autó megállíthatatlanul elsüllyedt, miközben a víz beáramlott az autóba. Kicsiket pislogva fújtam ki a levegőt. Ez volt az egyetlen megoldás. Meghaltam. Meghaltam, hogy segítséget kérjek. Megyek Kerberosz! Visszamegyek hozzád!

( ... )

Köhögve és fuldokolva másztam a tó partjára. A testem szokatlanul nehéz volt a vizes ruháim miatt, ezért a talajba kapaszkodva húztam magam a tópartra. A halántékomon található vágásból folyt a vér, de a másik dimenzióba átlépésemkor a sebem hírtelen begyógyult. Nagy nehezen, de két lábra álltam és szétnéztem a pokolban. – Te jó ég... - a fejem felett vörös színben úszott az égbolt, hatalmas fekete sárkányok repültek a fejem fellett. A testem nehéz volt, az oxigén kevesebb és sűrűbb volt. Mindenhol fekete éget fa egészítette ki a barátságtalan természetet. Nem változott ez a hely! Még mindig ugyan olyan, amilyen volt, amikor gyerekként nevelkedtem itt. Az volt a különbség, hogy már nem Kerberosz uralta ezt a dimenziót. Hanem én...

A talpam alatt égett a talaj, miközben a fekete lepusztult kastély felé sétáltam. Felettem a sárkányok üvöltöttek és tüzet okádtak. A meleg cirógatta a nyakam és ledobtam az égett talajra a dzsekimet. Megtorpantam, amikor egy hatalmas sárkány szállt le elém. Hevesen dobogó szívvel néztem fel a fenséges lényre. Nyakát a vörös ég felé nyújtogatta, hatalmas fekete szárnyát két oldalra helyezte. Lassan hajolt felém, és helyezte óriási pofáját a testem elé. Én csak egy apró porszem voltam a pikkelyes fejéhez képest, miközben a kezem a szeme alá csúsztattam. – Haza jöttem – suttogtam, a sárkány pedig kifújta orrán a levegőt. Az utam a kastélyba vezetett. Ott várt rám egy barát. Ő volt a kiképzőm, amikor kisfiúként harcolni tanultam. Lehet, hogy Kerberosz nevelt fel, de ő volt a tanítom. Épp a kétszárnyú ajtót nyitotta ki, de annyira meglepődött, hogy mozdulat közben megállt a keze, és azonnal letérdelt elém.

- Hercegem – hajtotta le a fejét. – Hosszú ideje nem számítunk a látogatásodra – ekkor egy sárkány ismételten mögém repült. Az éget hamut felkavarta a csapkodásával, ezért a szememet védtem, miközben Zane vállára tettem a kezem.

- Bajban van az édesapám – suttogtam hallkan. – És azt hiszem, hogy megölöm, ha nem kapok választ a kérdéseimre – a kínai mesterem felállt és nagy szemekkel a szemembe nézett. Ez egy más világ volt. Itt a talaj nem fűből, hanem tűzből és parázsból állt. Itt nem voltak fák, helyette égett fekete fatörzsek és ágak. A világosságnak nyoma sem volt, inkább sötétség és vér színére emlékeztető égbolt színe volt jelen. El sem hiszem, hogy anyám ide küldött engem még babaként.

- Hercegem – aggódva lépett oldalra és engedett engem előre. Amikor hidegvérrel meggyilkoltam Kerberoszt átvettem az uralmat az egész alvilág felett. Én lettem a pokol gyermeke, a pokol hercege. Régen Marcus poénból hívott engem pokol gyermekének, pedig a szóhasználat jogos volt. Nemcsak a pokol gyermeke voltam, hanem én lettem a herceg, minden sárkánynak az apja. Ezt kaptam cserébe, hogy megöltem a pokolkutyát. Ha nem tartottam volna fontosnak azt, hogy bosszútáljak anyámon, akkor itt maradtam volna. De per pillanat csak az számított, hogy választ kapjak a kérdéseimre. A kastélyba belépve szapora léptekkel igyekeztünk az elhagyatott alaksorban. Ez egy pince, egy börtön, egy temető... ki mit lát benne. Engem nem érdekelt, hogy milyen istenverte helyen vagyunk a föld alatt. – Megkérdezhetem, hogy mi történt pontosan? – Zane kétségbeesve pillantott rám és nézett végig rajtam. – Azt hittem, hogy soha nem térsz már haza. Bár a sárkányok ma kifejezetten nyugtalanok voltak. Érezték, hogy jönni fogsz – a keskeny, fáklyákkal megvilágított folyosón megállt és felsóhajtott. – Baj történt, igaz? Érzem, hogy feszült vagy.

- Az apám haldoklik – tártam szét a kezem. Itt nagy volt a csend. Igen. Ez egy temető volt. Ide temették el a holtakat. Néha bezártak ide veszélyesebb lényeket, hogy haláluk napjáig szenvedjenek a tetteikért. Itt nyugszik Kerberosz is. BINGÓ! – Apa ivott a véremből!

- És?

- És?! És?! Azt hittem, hogy te fogsz tudni segíteni! Csak azért öltem meg magam, hogy vissza tudjak jönni ide! Biztos voltam abban, hogy a kiképzőm választ tud adni a kérdéseimre!!!

- Oh! Nagyon sajnálom hercegem! Én nem tudok semmit! Érzed a szívdobogásomat, tudod, hogy nem hazudok! – fél füllel hallottam, hogy a sárkányok üvöltenek kint, éreztem, hogy a levegő és a szél is erőre kapott, mert a rozoga kastély ablakaira rögzített redőnyök megmozdultak. A falnak támasztottam a hátam és könnyes szemmel néztem Kerberosz sírja felé. Ha nem öltem volna meg, akkor szólíthattam volna az emberek világából, hogy átjárót nyisson nekem a pokolba. De megöltem magam az miatt, hogy átlépjek a pokolba. A francba!

- Akkor most már csak vissza kell mennem valahogy – fordítottam neki hátat.

- Hercegem! Van még egy megoldás! – helyezte a vállamra a kezem. – De, amit mondani fogok, az nem fog tetszeni neked!

- Bármit megteszek, csak apa gyógyuljon meg! Nekem ez a legfontosabb! Bármit megteszek. Érted?!

- Feltámaszthatod Kerberoszt a véreddel! – mintha egy tőrt döftek volna át a szívem közepén. Kábultan lépkedtem hátra és tettem magam elé a kezem. Nem akartam hinni a fülemnek. Bármit csak ezt ne! Bármit megtettem volna: gyermekeimet, a sárkányokat gyilkoltam volna meg, elpusztítottam volna az egész alvilágot! Csak Kerberosz maradjon a sötét koporsó fenekén!

- Azt mondod, hogy támasszam fel Kerberoszt, a pokol kutyát, akit a saját kezeimmel öltem meg?! – löktem a mellkasánál fogva. – Nincsen más lehetőség?!

- Minden tisztelettel hercegem, de csak Kerberosz tudja, hogy mi van a véredben, ami miatt az apád haldoklik!

- Utálom, hogy igazad van! – üvöltöttem, a hangomra megremegett az egész alvilág. Pár másodpercig homályosan láttunk, miközben a föld mozgott, a kastély régi falairól pedig omladozott a vakolat.

- De jól jegyezd meg! Ha te kérsz valamit tőle...

- Akkor ő is kér valamit tőlem! – nyeltem egyet. Imádlak pokol...