⚜Damien⚜
____________________

Apukám ágya mellett ültem. Idejét sem tudom annak, hogy mikor sírtam ennyit utoljára. Eljött a vég. Eljött a befejezés. Sonja kidobott. Szörnyetegnek titulált. Megijedt és nem tudta, hogy mi történik körülötte. A szeretkezés után nem akartam átváltozni, de stresszes időszakon mentem keresztül. Alapjáraton örültem annak, hogy nem szeretkezés közben változtam át. Még is úgy gondolom, hogy átvertem a nőt, akit szeretek. Egy utolsó szemét állatnak tartottam magam. De emellett mindent apukámért csináltam. Apának csak percei voltak hátra. Victor mindenkit felkészített arra, hogy búcsúzzanak el tőle. Anya és én képtelenek voltunk elhinni, hogy így lesz befejezve. Apa az ágyon feküdt. Victor már levette róla az infúziót. Nem segít már rajta. Az egyetlen dolog, ami segített volna, az kidobott, retteg tőlem és elhagyott. Hallani sem akar rólam. Az én lelkemen szárad apa sorsa. Nekem köszönhető, hogy tényleg vége. A fejemet ráztam, közben hátra söpörtem a haját. Már a halántékán is végig futott a pokolból származó fekete vonal. Cikáztak, mintha minnél gyorsabban szeretnék felemészteni őt. – Az én hibám! Ez örökké nyomott hagy a szívemben – suttogtam elcsukló hangon. Apa kinyitotta a szemét, keze a kezemért nyúlt. Gyenge és sovány volt. Túlságosan sovány volt ahhoz, hogy megmozduljon. Sonja azután dobott ki a házból, miután elmondtam, hogy szükségem van a segítségére. Konkrétan nem mondtam el, hogy a vére kell, hiszen féltem, hogy ez sok lenne neki. Nem tévedtem. Egyenesen megutált. Tegnap este pecsételődött meg apám sorsa. Amikor elhagytam Sonja lakását, akkor apa megkapta a végítéletét. Nem tudtam megmenteni.

- Szeretlek – suttogta száraz ajkai közt. Válaszul mellkasomhoz húztam a kezét, arcomat a hajához nyomtam és puszit adtam a fejére.

- Ne hagyj itt, apa – suttogtam kétségbeesve. – Kérlek – sziszegtem hallkan. Apa halvány mosolyra húzta az ajkát, keze lassan elengedte a kezem. – Apa?

- Mondd meg anyádnak, hogy szeretem – amikor felém pillantott, tekintete fénylett a könnycseppektől. Lassan folyt végig az arcán és távozott a nyakán.

Ekkor hírtelen nyílt az ajtó és Victor lépett be rajta. De állt mellette valaki. Sonja a szája elé helyezte a kezét és hátra lépett egy lépést. Édesapám fekete testét nézve megrázta a fejét, majd könnyes szemmel pillantott rám. Nem kérdeztem, hogy mit keres itt. Nem kérdeztem, hogy ki segített neki ide eljutni. Lassan álltam fel és elé álltam. Végig nézve rajtam bizonytalanul tartotta a távolságot, de láttam rajta, hogy fél.

- Ha érzel valamit irántam akkor kérlek, hogy segíts – remegő hanggal pillantottam hátra, szememet a csuklómmal töröltem le. – Szüksége van valamire – pillantottam a nyakára.

- Tudom. Victor ma reggel eljött hozzám – pillantott a mellette ácsorgó szőke hajú férfira. Victor szemébe nézve némán köszönetet mondtam. Talán van remény. Talán apa életben marad. Talán még van időnk.

- Figyelj Sonja, nincsen időnk arra, hogy orvosi módon vegyük a véred – Victor megfogta a kezét, közben Sonja könnyes szemmel állt apa ágya felett. Tanácstalanul pillantott felém. Becsuktam az ajtót és együttérzően oldalra biccentettem a fejem.

- Meg kell, hogy harapjon téged – suttogtam összetörten. Életem legnagyobb próbatétele a mai nap. A két ember, akit a világon a legjobban szeretek egy szobában van. Nem választhatok. Vagy Sonja vagy apa? Ilyen nincs!

- Az apád egy idős veled? – pillantott a fiatal férfira. – Te sem öregedsz? – még mindig úgy beszélt hozzám, mint a kutyához. Lekezelően és gúnyosan. Megértettem. De ha szeret, akkor megmenti apát. – Fel sem fogom, hogy mit csinálok! – pillantott a plafon felé. – Csak tegnap óta tudok rólatok – nézett végig Victoron, aki lassan megemelte apa fejét a tarkójánál fogva. Én könnyes szemmel néztem, hogy Sonja tanácstalanul helyezi csuklóját apa szájához.

- Nem lesz ereje hozzá, Damien – pillantott felém Victor. És ekkor válltam tanácstalanná. Victor szikét rántott a zsebéből és hirtelen megszorította Sonja csuklóját. Az utolsó pillanatban értem oda, és löktem ki a kezéből az éles tárgyat.

- Mi a fenét művelsz?! Azt akarod, hogy fájjon neki?! – fogtam Sonja kezét, aki fal fehér arccal nézett rám. Döntenem kellett. De most azonnal. Azt láttam a legnormálisabb és talán fájdalommentesebb megoldásnak, ha én harapom meg. Én tudom, hogy hol nem fáj. Viszont Victor már nagyon sürget minket. – Bízol bennem?

Nem válaszolt, csak könnyes szemmel bólintott. Én sem vártam. Ajkamhoz húztam a tenyerét és fogaimat mélyesztettem a puha bőrbe. Óvatos akartam lenni, de a vére íze után mélyebbre és mélyebbre nyomultam. Hallottam, hogy sír. Azt is, hogy fáj neki. Nehezen engedtem el a kezét. A vére íze páratlan volt. De nem használhatom ki. Apa szájához emeltem a csuklóját és sírva néztem, hogy Sonja vére apa ajkai közé folyik. – Te jó ég – töröltem le a számat remegő kezekkel. Sonja végig nézte a mozdulatot, közben kezét apa szájánál tartotta. Megkönnyebbülten fürkésztük, hogy a fekete csíkok lassan, de eltűnnek a szervezetéből.

- Működik – simította Victor, Sonja vállát, aki sápadtan bólintott. Apa életben marad. Megmenekült...

- Köszönöm neked – apa az ablak mellett ácsorgott és pohárból ivott vért, amit Victor a pincéből hozott neki. Sonja nem válaszolt, csak bólintott. Közben én ragtapaszt tettem a tenyerére. Hiába kerestem a tekintetét, nem nézett a szemembe. Ezzel elveszítettem őt? Utál engem? - Te vagy a fiam szerelme? – a kérdése hallatán fájdalmasan hunytam le a szemem. Azt hiszem, hogy köztünk már nincsen semmi. Sonja a fejét rázta és felállt. Táskáját a vállára dobta, majd hátat fordított nekem. Apa végig nézett rajta, közben ujját az ajkára helyezte. Mielőtt Sonja kilépett volna a szobából, megszólalt. – A véred íze... mi vagy te? – ráncolta a szemöldökét. – Mert valami biztos! Nem éreztem még ilyet!

- Undorítóak vagytok – sírva tette a szeme elé a kezét, majd összetörten kilépett az ajtón. Apa sóhajtva nézett a szemembe, és a tarkómnál fogva magához húzott. Köszönetet mondott, közben azt suttogta, hogy idővel elmúlik. Tényleg elmúlik? Nem fog ennyire fájni? Nem fog fájni a szerelmem elvesztése? Közben anya sírva futott be az ajtón és elhúzta apát az ölelésemből. Tisztán hallottam, hogy apa csontjai repedtek, mert anya olyan erősen húzta magához.

- Megmentetted őt – nézett felém. Kezemet piszkáltam, közben az ingemet könyökömig tűrtem. Fejemet ráztam és próbáltam elfogadni azt, hogy Sonja kilépett az életemből.

- Nem én. Nem én... - akkor kaptam fel a fejem, amikor Sonja jelent meg az ajtóban. Anya könnyes szemmel nézett végig rajta, magyarázatot várt tőle, hogy mit keres itt. Sonja remegő kezekkel mutatott az ablak felé, közben barna hajszálát a füle mögé tűrte.

- Szerintem azt látnotok kell! – követtem az irányt, ahova mutatott. A másodperc töredéke alatt pillantottam az erdő felé. De ebben a pillanatban golyózápor hasított a nyugodt természet csendjébe. A másodperc töredéke alatt futottam a szerelmemhez és a fejét fogva a padlóra löktem. Felette feküdtem, közben golyózápor bombázta a kastélyt. Az ablakok betörtek, a deszkák széttörtek. Mindent elárasztott a füst, por, puskákból és fegyverekből kilőtt golyó.

- A vadászok! Victor! Hívd a többieket! Harcolnunk kell! – Sonját védve lefutottam a lépcsőn, és a kanapé mögé löktem őt. Miután azt kiabáltam, hogy guggoljon le, a falkát próbáltam hívni, de túl nagy volt a zaj. A kastélyt megállás nélkül sorozták a fegyverekkel, közben mindenki összegyűlt a kanapén.

- Hívod őket?! – kiabálta Victor. Lehunyt szemmel szorítottam össze a fogam, közben a bezárt ajtó felé pillantottam.

- Nem tudom mert túl nagy a zaj! De már tudnak róluk! Csak legyenek ügyesek – hevesen dobogó szívvel pillantottam a családtagjaimra. Ravanna felkötötte hosszú szőke haját, Marcus és Abigor a padlóra dobták a pólójukat. – Mindenki tudja, hogy harcra kerül a sor? – tekintetemmel Andarielt kerestem. – Hol van a húgom? Hol van Andariel?! – a házban mindenki őt kereste. Senki nem találta. Anya és apa a pincében is nézték őt, de Andariel nem volt a házban. Miközben lőttek minket, Victor és én azon gondolkoztunk, hogy hogy védjük meg a családunkat. A porcelán vázák, a régi festmények, még a lépcső is darabokban hevert a földön.

- Nem tudom, hogy hányan vannak! – bújt Victor menedékbe, közben lehajtottam a fejem és Sonja mellé futottam, aki a fülét fogva ült a kanapé mögött. Puszit nyomtam a homlokára.

- Ha ennek vége, ígérem, hogy biztonságban léphetsz ki az életemből! Nekem csak az számít, hogy biztonságban elhagyd ezt a helyet! – mutatóujjammal a padlóra mutattam, közben Sonja lehúzott a tarkómnál fogva, mert a golyók a fejünk felett repültek át a nappalin. Sírva rázta a fejét, majd az arcomra tette a kezét.

- Az a helyzet, hogy szeretlek! Nem akarok kilépni az életedből, de most félek – a helyzethez képest nevetve a homlokának támasztottam a homlokomat és megsimítottam az ajkát. – Szeretlek és ezen semmi nem változtat – csóválta a fejét a hangzavarban. – Akkor is szeretni foglak, ha én itt halok meg!

- Ilyet ne is mondj – kerestem megoldást a problémára. Tudtam, hogy mit kell tennem. A nappalban térdelve szétnéztem. Victor a fejét védve ült a fal mellett, Abigor és Ravanna egymás mellett a lépcső mögött rettegve vigyáztak egymásra. A golyók megállás nélkül rombolták és zúzták a házat. – Tudom, hogy mit kell tennem!

Miután magára hagytam Sonjat, lefutottam a könyvtárba. Feltéptem a golyózáportól lyukas és törött ajtót, majd a polcról leemeltem a természetfelettiek könyvét. A percek töredéke alatt nyitottam ki a földön térdelve és simítottam végig a képet, amit a pokolkutyáról festettek. Lehunytam a szemem és Kerberoszra gondolva suttogtam magam elé. – Szükségem van rád! Ha hallod a hangom, akkor kérlek, hogy segíts! Veszélyben van a családom!

- Victor! Ezek mindjárt betörnek! Rengetegen vannak, így nem tudunk védekezni! – fél füllel hallottam, hogy Ravanna, Victortól kér segítséget, aki tanácstalanul válaszolt.

- Harcolunk! És megvédjük az otthonunkat! Kerül, amibe kerül! – a könyvet becsukva ráncoltam a szemöldökömet, mert ismerős illatokat éreztem a könyvtárban. A téglával kirakott fal felé sétáltam és kinyitottam a barna szekrényt. Régen ez egy étel lift volt. Megnyugodtam, mert Andariel ide bújt el. Mosolyogva megtámaszkodtam a fal mellett és puszit nyomtam a homlokára.

- Megvan! – kiabáltam. – A könyvtárban van! – folytattam. – Maradj itt életem! Rendben!

- Félek, Damien! Nagyon sok bácsi van kint!

- Nem lesz bajod – az ajtót becsuktam és felfutottam a lépcsőn. Amint kinyitottam a nappaliba vezető ajtót, egy golyó érte a vállamat. Hátra hanyatlottam és morogva tűrtem, hogy a vér végig folyik a karomon. Sonja a szája elé tette a kezét, közben bólintottam, hogy megnyugtassam.

- Jól vagy?! – kiabálta Victor, miközben a sebemre szorítottam a kezem. Nem telt el sok idő, de a golyózápor hírtelen megszűnt. Hiába hallgattam őket, csak heves szívdobogásokat észleltem. De volt kint valami más is. Valami nagy. Nem farkas volt. Nem is vámpír. Victor elkerekedett szemekkel pillantott az erdő mélyéről jövő mély morgás felé.

- Ugye nem?!

- Ép ideje volt! – téptem szét magamon az ingemet. – Tépd szét őket! – az ajtó felé futottam. Még fél füllel hallottam, hogy Victor a nevemen szólít. Amikor kiugrottam a napsütésre, már négy lábon érkeztem a földre. Tekintetemmel Kerberoszt kerestem. A fekete farkas izzó tekintettel állt az erdő szélén. Hátra húzta fülét, és miközben lőttek rá, a segítségére siettem. Közösen összefogtunk és próbáltuk visszaszorítani a vadászokat. A harmadik vadász fejét téptem le, közben Kerberosz morogva harapta le egy férfi karját. A golyózápor megszűnt, a vadászok ereje csökkent. – Hányan vannak még?!

- A többi elmenekült! A falkád elintézte őket!

- Tudtam, hogy számíthatok rád!

- Ne örülj! A végén még sírni fogok!

A harc után nem maradt más, csak pusztítás. A szeretett otthonunk a romjain állt. A felét teljesen szétlőtték. Victor próbálta visszatenni az ajtót, de az harmadszorra is a földre zuhant.

- A francba! – rúgott bele, az ajtó pedig a falnak zuhant és darabjaira tört. – Az otthonunk...- nézett szét. Együttérzően ráztuk a fejünket és néztük, hogy a takaros biztonságot adó otthonból egy romház lett. Szétdőlt. Darabjaira lőtték.

- Most mi lesz? – suttogta Ravanna, aki a fejét rázta. Ekkor Kerberosz sétált felénk. Kezében Andarielt tartotta, aki kuncogva piszkálta a lófarokba kötött haját. Anya és apa rendet raktak, de nem tudtuk, hogy mi lesz ezután. Mégis örültünk annak, hogy mindenki biztonságban van. Lehet, hogy az otthonunk romjaira dőlt, de majd teremtünk egy másikat helyette.

- Hálás vagyok neked! – Victor, Kerberosz felé nyújtotta a kezét, aki nem Victorra, hanem rám pillantott.

- Csak a fiam miatt tettem.

Apa összehúzott szemekkel nézett végig rajta, kereste köztem és Kerberosz között a különbséget. Biológiailag örökké Vincent Dragomír fia maradok, de van egy nevelőapám, aki gyerekkorom óta szeret engem.

- Köszönöm – suttogta apa. – Azt hiszem, hogy mindenki hálával tartozik neked – Kerberosz átadta anyának a hugomat és lassan sétált az ajtó felé. Könnyes szemmel, a romok közt állva megráztam a fejem és nyeltem egyet.

- Apa?

Önkéntelenül bukott ki belőlem. Még magam is meglepődtem. Kerberosz megtorpant. A fejével a padlót fürkészte. Láttam, hogy összeszorítja szemét, hogy kezét az arca elé teszi. Soha senki nem kérdezte meg tőle, hogy ő mit érez. Senki nem kérdezte, hogy mi zajlik a szívében. Boldog? Szomorú? Mit gondol rólam? Mit gondol az életről? Mit érzel, mikor rám nézel, apa?  – Nem szeretnél maradni?

Kerberosz még utoljára felém fordult. Könnyek csillogtak a tekintetében és végig nézet rajtam. – Itt hagysz, igaz? – suttogtam hallkan. Mosolyra húzta a száját, majd a szívére helyezte a kezét.

- Tényleg jó fiút neveltem – suttogta. – Vigyáz rá – pillantott a kezemet fogó Sonja felé. – Szép család vagytok – nézett minket. – Ez örökké maradjon is így! Ez a Dragomír család! Örökké vigyáztok egymásra!

És miközben Kerberosz kisétált az életemből, én ott maradtam a családommal és a szerelmemmel, hogy a károkat helyre hozzuk. De valami változott.

Kerberosz apává vált a szívemben...

VÉGE

Sziasztok! Nem tudom, hogy mit írhatnék. Igazából remélem, hogy tetszett nektek Damien története. Remélem, hogy ezzel a történettel is sikerült megérintenem a szíveteket.