⚜Damien⚜
____________________

Feszülten léptem be a gyerekkori szobámba és simítottam végig az ágyat, ami a kék színű fal mellett volt található. Az ágyban kék hold mintájú takaró, hozzáillő párnával és fehér plüssbáránnyal volt található. Nagyot nyelve vettem a kezembe a fehér bárányt, majd a padlóra ülve a falnak támasztottam a hátam és felhúztam a térdeimet a mellkasomhoz:

- Gyönyörű baba vagy! Gyere ide! - láttam magam előtt, hogy Kerberosz mosolyogva magához vesz és a karjai közé zárt. - Miért sír, ez a bátor baba? - cumisüveget nyomott a kicsi számba. Ahogy mosolygott, a szeme mellett nevetőráncok futottak össze. - Nem én vagyok a vérszerinti apád... de a nevelőapád igen! Én leszek az, aki bátor férfit csinál belőled! - ekkor hozzám hajolt és megpuszilta a kicsi fejem.

Az emlékek miatt könnyes szemmel dobtam el a bárányt és megrészegülve pattantam fel a padlóról. Ez nem a valóság! Nem voltam boldog kisbaba! Kerberoszt legszívesebben megölném! Meg sem fordult a fejemben az, hogy nevelőapámként tekintenék rá! Ekkor nyílt az ajtó, és ő lépett be rajta. Kicsípte magát. Talán meg is fürdött. Sötétbarna haját, szoros lófarokban hordta a tarkójánál, borostáját rendezettre borotválta. A szürke ing feszült a testén, az egyik kezét a bordó nadrágja zsebében tartotta.

- Gondoltam, hogy itt leszel - nézett a szemembe. - Babaként szeretted ezt a szobát!

- Utáltam ezt a szobát! - javítottam ki. - Mindenre emlékszek!

- Hát persze! Adottság! - emelte ajkához a poharat, amiben vörös vér volt. - Tehát az apád haldoklik?

- Épp időben jöttél rá - fontam keresztbe a kezem. Kerberosz felvonta a szemöldökét, majd a puha ajkához emelte a poharat. Összehúzott szemekkel ivott bele, majd mintha észrevett volna valamit, hunyorogva nézett végig rajtam.

- Mi ez a szag? - kérdezte. Kérdőn fürkésztem az arcát. Nem értettem, hogy mit akar. Ő mégis csak a pokol ura volt. Nehezen lehet rajta kiigazodni.

- Ne tereld a témát! - sétáltam közelebb.

- Most jobban érzem - ekkor hírtelen a csuklómhoz nyúlt és az orrához húzta. A csuklómon található fekete gyöngyökből készült karkötőt nézte, amit Sonja készített nekem. Az a karkötő mindennél többet jelentett nekem, ezért elhúztam a kezem. - Ez az illat... - szimatolta.

- Menj már innen! - húztam el a kezem. - Nem válaszoltál a kérdésemre?!

- Szeretném tudni, hogy honnan jön ez az illat - bólintott. - Pontosabban azt, hogy kitől - helyesbített. A Sonjától kapott karkötőmre pillantottam. Kerberosz is így tett, majd csillogó szemekkel megrázta a fejét. Mit tud, amit én nem?

- Ostoba gyermek! Észre sem vetted, hogy a válasz mindvégig ott volt az orrod előtt?! - mosolyodott el. Annyira összezavart, hogy csak pislogtam. Némán álltam előtte és tanácstalanul ráztam a fejem.

- Miket beszélsz?!

- A szerelmed? - kérdezi. - Érzem rajtad az illatát.

- Hogy érted?! - kerestem a szavakat tanácstalanul.

- Annyira beleszerettél, hogy észre sem vetted, hogy mi ő valójában!

A kijelentése a padlóra kényszerített. Mégis, hogy értette azt, hogy "mi ő valójában"?

Ekkor indulatosan megszorítottam az ingje gallérját és sziszegve húztam a plafon felé. Kerberosz teste megfeszült, és mélyen a szemébe néztem. Tudtam, hogy mikor hazudik. Nem volt szükség arra, hogy a szíve dobogására figyeljek. Éreztem és tudtam, hogy valamit tud, Illetve tudtam, hogy rájött valamire.

- Sonja ember - suttogtam.

- Az illata, mint az angyaloké - sziszegte a fogai közt. - Ugyan olyan az illata, mint azoknak az ártatlan, gyönyörű lényeké, akiket évekkel ezelőtt megcsonkítottak és megöltek - pislogott nagyokat. - Én nem találkoztam még angyallal. Kevesen maradtak.

- A... angyal?

- Igen, fiam! Angyal!

Elengedtem Kerberoszt és a fejemet ráztam. Kétségbeesetten túrtam a hajamba, majd felsóhajtottam. Nem tudtam, hogy mit gondoljak. Igaz lenne? Sonja angyal lenne?

- Várj! Amikor azt mondtad, hogy a válasz ott volt az orrom előtt.... akkor arra értetted, hogy Sonja vére mentheti meg apát?

Kerberosz bólintott.

- Angyal vér a démon vér ellen. Pár csepp a véréből és kitisztul apád szervezete. De ehhez az kell, hogy vegye a szerelmed vérét.

- Ezt nem hiszem el! Azt sem tudjuk, hogy tényleg az! - mutattam az ajtó felé, mintha csak ott állna.

- És mi van, ha ő maga sem tud róla?! - ráncolta a szemöldökét. - Ha angyal vér folyik az ereiben, akkor a felmenői angyalok lehettek. De kérdéses, hogy képes az átváltozásra!

Ekkor feltettem a kezem. A szívem hevesen dobogott, a kezem remegett. Még morgás hagyta el az ajkamat. Attól tartok, hogy a feszültség miatt átváltozok. Az egyikünknek sem lenne jó.

- Ha Sonja ereiben angyal vér folyik akkor halhatatlan? Olyan, mint én? - helyeztem a szívemre a kezem és próbáltam figyelmenkivűl hagyni, hogy Kerberosz túlságosan kedves velem.

- Gyere velem - Kerberosz kinyitotta előttünk az ajtót, miközben a nagy terem felé sétáltunk. Minden mozdulatát megrögzötten figyeltem. Kerberosz megállt az ablak mellett található könyvespolc előtt és egy kis idő után kihúzott egy könyvet. Az asztalra helyezte és kinyitotta az első oldalon. Közelebb hívott magához, miközben az első oldalra pillantottam. Az első oldalon a felhők közt egy rővid hajú angyalt ábrázoló kép volt. A ruhája fehér és hosszú volt. Cipőt nem festettek neki. A kezében egy arany színű harmonika volt. - Gyönyörű igaz?

- Sonja is gyönyörű!

- Ha a szerelmedben tényleg angyal vér folyik, akkor ez megmagyarázza a báját és szépségét!

- Nem akarom elhinni - lapoztam a könyvben és a rajzokat néztem. - Sonja felmenői angyalok voltak - jelentettem ki. - Ezért ő is az...

- Ne keverd össze! Attól függetlenül, hogy rokoni szálak kötik őt az angyalokhoz, még nem biztos, hogy átváltozhat.

A kastély előtt álltam és a történteken gondolkoztam. Muszáj kiderítenem az igazságot Sonjaról. Nem tudom, hogy fogom csinálni. Megkérdezni nem kérdezhetem meg, ezért tanácstalanul indultam útnak a tó felé. Eljött az idő, hogy haza menjek.

- Kaput nyitok neked, hogy haza tudj menni - mondta Kerberosz a tó előtt ácsorogva.

- Miért segítettél nekem?! - ráztam a fejem. - Ez gyanús. Te is tudod! Te egy pokol kutya vagy! Benned nem lehet bízni!

- Nem pokolkutya, hanem a nevelőapád vagyok - túrta hátra a haját. - Ma tudtam meg, hogy a nevelt fiamnak szerelme van - húzta fél mosolyra az ajkát. - Szerinted mit forralnék a hátad mögött? - rázta a fejét.

Szomorúan lesütöttem a szemem, majd a halántékomat piszkáltam.

- Mikor voltál te igazi nevelőapa? - suttogtam szomorúan. - Mert azt hiszem, hogy sok bántást kaptam.

- Azért úgy neveltelek ahogy... - itt egy kis szünetet tartott. - Mert a túlélésre neveltelek. Egy vámpír gyermeket nagyon nehéz nevelni - tárta szét a kezét. - De ahogy így rád nézek, rájöttem arra, hogy jó munkát végeztem!

- Hát - kerestem a szavakat. - Köszönjem meg? Köszönjem meg, hogy démon vérrel itattál? Azt, hogy bezártál egy sötét helyre? Azt, hogy éheztettél?

Kerberosz felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. Vagy azért, mert nem akart, vagy mert tudta, hogy minden gondolatom igaz volt.

- A gyerekkorodért én vagyok a felelős. Ez igaz. De nézz magadra - bökött a szívem felé. - Most nem lennél itt, ha nem foglalkoztam volna veled. Zagan - mondta ki. - Ezt a nevet adtam neked, mikor baba voltál!

- Hát a Damien jobban tetszik - tettem zsebre a kezem, majd mélyen a szemébe néztem. Ekkor összehúztam a szemem. Valami eszembe jutott. És legyek átkozott, de ez volt életem egyik legjobb és legrosszabb ötlete is. - A világomban vadászok fenyegetik a szeretteimet. Gyere velem, hogy az oldalunkon harcolj, ha sor kerül rá! A te erődre szükségünk van!

- Nem mehetek! Nekem itt kell lennem. De! - lépett közelebb és a vállamra helyezte a kezét. - Akkor szólíts, amikor szükség van rám.

Mielőtt megköszönhettem volna, a kezembe adott egy ékszert. Már homályosan láttam, mert Kerberosz felkavarta a tó vizét. Mintha egy óriási tornádó tombolt volna végig a tóparton. Az átlátszó víz a testem köré gyűlt, miközben Kerberosz szeme fényként világított.

- Várj! Várj még! - nyúltam felé. - Még nem végeztem! - ráztam a fejem.

- Használd a karkötőt, fiam! - dübörgött a hangja. - A karkötő világítani fog annak a csuklóján, aki méltó rá! És a karkötő megmutatja viselője valódi énjét - és ekkor egy hatalmas erő közepette Kerberosz a vízbe lökte a testem.