⚜ ANGEL ⚜
_______________

Titkoltam Vincent elött. Nem akartam őt megijeszteni. Nem akartam felfordulást okozni. Amióta vámpírrá változtam, egy ragadozóvá, azóta szenvedve vágytam a vér ízére. A szikla tetejéről kémleltem a békés, nyugodt erdőt. A tenyeremet a felforrósodott szikla felületére tettem. Békésen tapogattam ki az apró kavicsokat, és a mohákat. Ez a hely messze volt a bírtoktól, de még távolabb az otthonomtól. A tudat, hogy többé nem térhetek haza, teljesen felemésztett belülről. Olyan érzés kerített hatalmába amivel életem során még nem találkoztam. Hiába éreztem magam szabadnak, hiába voltam egy gyönyörű, szinte mesés várostól messze fekvő bírtokon, ha a szívem azt súgja, hogy kalitkában vagyok. Hiába láttam a magas fenyőfákon túl terpeszkedő házakat és a kéményeket, ha én oda így nem térhetek vissza. Emlékek. Lehunytam a szemem, és az eddigi életem meghatározó pillanatai lejátszódtak elöttem. Fájdalom. A tenyeremet a mellkasomra simítottam, éreztem az enyhe lüktetést, a szorító kényelmetlen dolgot. Anya. Apa. Az arcok, a tekintetek, az apró, mégis fontos mosolyok, amiket nem láthatok mégegyszer. Próbáltam kapaszkodni. Kapaszkodni az emlékeimbe. Kapaszkodni a múltban történt pillanatokba. Az élményekbe. Talán nem kaphatom vissza őket. Az emlék, talán örökké egy olyan dolog lesz, ami közel ál hozzám, de nem érhetem el. Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, a nap már nem világította az arcomat. A fény, a békesség szerte foszlott elöttem. Kinyitottam a szemem. Vincent könnyes szemmel nézett rám. Gyönyörű volt, akkár a napfény. Tiszta, akkár egy fényes kristály. Mindennél jobban szerettem őt. Megfogta a kezem, és lesütötte a ragyogó tekintetét. Tudtam azt, hogy minden gondolatomat tisztán hallotta.

- Nagyon sajnálom. Sajnálom azt, hogy mindent elrontottam. Utálom ha szomorúnak látlak - halványan rázta meg a fejét, a száját óvatosan lebigyesztette, a szemöldökét ráncolta. Egyenesen a szemébe néztem. Látta rajtam azt, hogy feszült vagyok. Látta azt, hogy csak egy apró dolog, egy picike dolog, és én robbanok. Mert nem tudtam bírni az érzelmeimmel. A szomjamat nem tudtam irányítani. Mintha vihar tombolt volna végig az elmémben. Mintha a káosz közepette nem találnék egy biztos pontot amibe kapaszkodhatnék. Ezért csak hozzá bújtam, és a mellkasához nyomtam a homlokomat. Tényleg nem tehettem mást.

Amikor azt hittem, hogy mindent tudtam magamról, és a természetfeletti lényekről, akkor nagyot tévedtem.

A könyvtárban voltam. Éjfélt ütött az óra.

Hangtalanúl csuktam be magam mögött a nagy ajtót, és az arcom elé tettem a gyertyatartót. A gyertyák lángja utat tört a sötétségben. A könyvespolc elé léptem. A lángok fénye megvilágította a könyvek oldalára írt szöveget, az aranyozott kecses betűket. A könyvek felületén talán por lapúlt, és a szaguk is dohos volt. De a titkot a könyv lapjai rejtik. Az ujjaimmal végig szántottam a könyvek kemény borításán, a poros felületen egy csíkot hagytam, miközben az ujjaim hírtelen megáltak. Oldalra biccentettem a fejem. A könyvek közűl kivettem egy könyvet, és halvány mosollyal az arcomon olvastam el a címet.

Legendák, históriák, bestiáriumok.

" Egyszer egy bölcs ember azt mondta, amiről nem tudunk, amit nem ismerünk, az mindig hatalommal bír felettünk. "

Lefújtam a könyv felületéről a port, és az öreg, nyikorgó asztalhoz sétáltam. Letettem oda a gyertyatartót, és a könyvet. Kint fújt a szél. Szinte harmónikusan hatott rám ez az ijesztő éjszaka.

- Vérfagyasztó morgása fájón hasít végig a csípős éjszakai levegőben. A pokolban szenvedők örökös halálhörgése szakad ki szörnyű tüdejéből. Éles tépőfogai még az alvilág forró, fülledt levegőjébe is sebet hasítanak, ahogy az kiáramlik állkapcsai közül. Éjfekete bundája az éjszaka sötétjébe rejti démoni erőkkel felruházott testét, de a kínok között kicsordult vér vörösével világító szemei a rettegés legmélyebb érzését mélyesztik a szívedbe - suttogtam, szinte a hideg rázott, miközben a tekintetemmel a könyv jobb oldalán található képre pillantottam. Egy földalatti lyuk közepéről egy fekete, hegyes karmú farkas mászott ki. A karmai a föld mélyébe fúródtak, a hegyes fogai megcsillantak a holdvilágította éjszakában. A szemében izzott a gyűlölet, és a pokol tüze. Olyan gyorsan csuktam be a könyvet, ahogy csak tudtam. A kezem remegett a könyv felületén, az ablak hírtelen bevágódott. Kérdőn fordúltam oda. A hold fénye bevilágított az ablakon, az erős szél a hajamba kapott. A könyv megmozdúlt, mintha valaki őrült tempóban kezdte volna el lapozni. A szívem hevesebben várt, már a bennem tomboló vámpír is elő bújt. A könyv lapjai nem álltak meg. Csak váltakoztak az oldalak. A másodpercek töredéke alatt a lapok megálltak. Nyeltem egyett. Oda hajoltam, hogy a fejezet címét eltudjam olvasni. De amit láttam azt nem akartam elhinni. Egy napló részlet volt a könyv lapjai közé rejtve. A papír széle már szakadt volt, erősen elszineződött. A kezembe vettem. Megnéztem a dátumát.

1758. Szeptember 3.

Kedves Naplóm! Ma egy különleges bálon veszek részt. Tudtam azt, hogy ő is ott lesz. Muszáj volt újra beszélnem vele. Muszáj volt éreznem az illatát. Noha még nem voltam ura önmagamnak, minden percben éheztem, de tudtam, hogy jó úton járok. Emlékszek, hogy amikor megérkezett a hintó, akkor én elveszítettem a fejem. Megint. Megint egy újabb halott, egy friss gyilkosság! A ló aki a hintót húzta, nem tudott elmenekülni. Szinte élveztem ahogy a ló lábait, és a csontjait törtem ezer felé. Nem mentem el a bálba. Nem láttam őt.

1758. Szeptember 5.

Két nap telt el az utolsó mészárlásom óta! Talán már jobban éreztem magam. De minden percben ott tátongott bennem a lelkiismeret furdalás. Tudtam azt, hogy rajtam még az isten sem segít meg. Tudtam, hogy a pokol mélyére fogok kerülni. Elmentem hozzá. A kisasszony ma este is elragadó volt. Úriembernek gondoltam magam, ezért kalapot emeltem. Isabella édesapja nem fogadott szívesen. De ezt nem tudtam elmondani a lányról. Szerelmes voltam. Szerelmes egy nőbe, egy ártatlan tiszta lélekbe. Tudtam. Őt még látni fogom.

1758. Szeptember 10.

Csak öt napot tudtunk várni. Felmásztam az erkélye, rózsákkal védett korlátján. Ezerszer tenyereltem bele a rózsa pokoli tüskéjébe. A sérülésem pedig nem volt ott. Csókot loptam a szerelmemtől, Isabell a nevemet suttogva viszonozta. Épp annyira szerelmes volt mint én. Mintha az élet egymásnak teremtett minket. Elvesztem a hófehér arcában, a vörös rúzstól csillogó ajkában, és a régi divat szerint hordott göndör hajában. Isabella szintén szeretett. Nem egyszer, hanem százszor suttogott szerelmet. Egy ember. Egy vámpír.

1758. December 9.

Kedves naplóm! Ma szörnyűséget követtem el! Emlékszek, hogy pont szakadt a hó. Isabella erkélye inmár nem volt rózsákkal teli. Hanem hófehér fagy, és zuzmara védte a rózsák tüskés szárait, szirmait. De itt nem a rózsák voltak vörösek. A hófehér önmagában gyönyörű jelenség. De ha vér tapad az érintetlen felülethez, akkor undorítóan sötét tud lenni. A karjaim közt tartottam. Ő akarta. Akarta azt, hogy más legyen. Könyörgött azért, hogy örökké együtt tudjunk élni. Még mindig hallom a hangját! " Kérlek... kérlek harapj meg. Feláldozom az életem. Csak veled akarok élni! " Kínlódtam abban a mocsokban amit azon a napon teremtettem. Nem álltam le. Nem hagytam abba. A gyenge teste küzdött a fájdalom ellen. Próbálta befogadni a harapásom súlyát. De Isabella azon a napon meghalt a karjaim közt. Mert megöltem. Ez voltam én. Egy ragadozó, aki végzett a szerelmével. A sorsom ezen a napon pecsételődött meg. Édesapámhoz menekültem egy távoli helyre, egy vidéki kastélyba. Egy bújdosó voltam. Küzdöttem a szerelmem halála okozta fájdalommal, és a büntudattal.

1758. December 22.

" Nem megmondtam, hogy ez lesz a vége?! Megmondtam, hogy gyilkoss vagy! Egy undorító szörnyeteg! Nem vagy te a fiam! Nem vagy te Dragomír!"
Akkoriban tényleg nehéz időszakon mentem keresztűl. A sok vérrontás eredményeként már úgy éreztem, hogy nekem mindegy. Végűl pedig egyedűl maradtam a kastélyban. Apám, vérében feküdtem, és mosolyogtam a poklon amit teremtettem magamnak.

1759. Február 11.

A fogai hatalmasak voltak. A nyál csurgott az álkapcsából, ahogy rám vicsorított. Éjfekete színt öltött magára, egy istententelen kegyetlen ivadék volt. A szemiben izzott a gyilkolás iránti vágy, a bosszúszomj. A földet kaparta. A parketta felületén ott maradtak a karma nyomai. Nem tudtam, hogy mi ez a lény. Farkashoz hasonlított, de nem az volt. Valami más. Valami...ami a pokolnál is rosszabb. És tudtam, hogy ez a lény még eljön értem. De akkor az isten sem véd meg. Mert aki megérdemli, akkor valami bűnt követett el, azért elfog jönni. Ez a feladata. És várni fogom.

Victor Dragomír

Könnyes szemmel léptem el a könyvtől. Az arcom fénylett a könnyektől, a kezem remegett. Nem voltam ura önmagamnak. Annyira össze zavarodtam, annyira rettegtem mint még soha. Ha ez a valami...létezik akkor mindenki veszélyben van! A fejemet ráztam, de a rettegés felül kerekedett rajtam. Vincent biztos hallotta a szívem dobogását, mert gyorsan besétált az ajtón.

- Mit keresel itt? - fogta a kezei közé az arcomat.

- Meg...megakartam ismerni magamat - nyeltem egyett. - De helyette szörnyűséget találtam. Vincent, én nagyon félek - bújtam hozzá.

- Hiszen te remegsz - suttogta, miközben a sarok felé pillantott. A teste megfeszült, és szorosabban ölelt magához. Meg akartam fordúlni, de nem engedte. - Miért csak ott van egy szőnyeg? - kérdezte. Hátra pillantottam. Az egész könyvtárban nem volt szőnyeg, csak a könyvtár másik oldalán. Vincent pedig megindúlt oda. Kívántam, és imádkoztam, hogy ne az legyen ott amire én számítottam. Az egész testem, de még a lelkem is rettegett. Vincent megfogta a szőnyeget, és felemelte. Még ő is megijedt. A sejtésem pedig beigazolódott. - Karmok a padlón! - mondta ki.

A családom pedig veszélyben van.