⚜Damien⚜
____________________

Tombolva löktem ki a kastély rozoga vas ajtaját. Az ajtó a vár falának csapódott, a fehér vakolat pedig a talajra zuhant. Csípőre csapott kezekkel sétáltam egyik pontból a másikba, közben feltűrtem az ingemet a könyökömig. Az égett talajt rugdostam cipőmmel és a magas égen szálló sárkányokat fürkésztem. Ketten köröztek a fejem felett, az egyiket magamhoz hívtam. Az órási állat okádva szállt le elém és hajtotta le lassan a fejét. A szemébe nézve felsóhajtottam, homlokomat a pikkelyes bőréhez nyomtam. - Furcsa itt lenni - suttogtam neki. - Kisfiú voltam, amikor utoljára itt jártam. Ahhoz képest, hogy itt nőttem fel... mintha soha nemis jártam volna itt - hátra léptem egy lépést és gondolkoztam. Ebben a világban sűrűbb volt az oxigén, forróság ömlött a talajból, a szellő is csak a sárkányok szárnycsapkodásából támadt fel. Ezt hívják a pokolnak. Innen jöttem. Itt tanultam meg harcolni és itt nevelték belém, hogy soha semmilyen körülmények közt nem adhatom fel. Ott álltam, a fekete kisértetijes kastély bejárata előtt, egy sárkány fürkészett engem, miközben a közelben található fák vékony ágain táncolt a tűz, és nem tudtam eldönteni, hogy mihez kezdjek. Ha feltámasztom Kerberoszt akkor nincsen garantálva az, hogy setíteni fog nekem. - Kell lennie más lehetőségnek is! Muszáj! - szapora léptekkel igyekeztem vissza a kastélyba, hogy megkeressen a mesteremet. Zane az előcsarnokban található hatalmas üvegablak előtt állt és hátra tett kezekkel fürkészte a kietlen tájat. A kínai mesterem felém pillantott, miközben megálltam mellette.

- Nézd hercegem! - mutatott előre. - Ennek a világnak is megvan a maga szépsége!

- Például a halhatatlanság? - pillantottam a szemébe.

- Ezt azért mondod mert négyszáz éves vagyok? - hajolt meg egy kicsit. - A koromhoz képest erős és fitt vagyok, igaz? - nevette el magát, de miután látta, hogy én nem nevetek, komolyra fordította a szót. - Kérdezz bátran!

- Van más lehetőség? Érzem, hogy apa állapota percről percre romlik!

- Ha ilyen súlyos a helyzet, akkor javaslom a leggyorsabb módszert! - pillantott a válla felett hátra, a temető felé vezető folyosóra.

- Azt mondod, hogy támasszam fel Kerberoszt, a pokolkutyát? A szörnyeteget?

- Csak ő tudja, hogy mi van veled - bökött a szívem felé. - Viszont... - ekkor az állát vakarta, és összefonta maga előtt a kezét. - Ha feltámasztod, akkor bármikor vissza küldheted örök nyugalmába - reménykedve csillant fel a szemem és helyeztem a fehér ingel borított vállára a kezem.

- Hogyan?! - ráztam a fejem.

- Újra meg kell ölnöd természetesen! Bonyolultabb dologra számítottál?

- Csak sok filmet ismerek - pislogtam nagyokat. - Újra meg kell ölnöm! Egyszer már megtettem! Nem lesz nehéz! Azt hiszem, hogy készen állok! - pillantottam a folyosó vége felé. - Csináljuk!

- Én melletted leszek hercegem, de neked kell csinálni! Illetve... ezekre szükséged lesz! - útközben a falról leemelt egy vastag láncot, aminek a végén négy bilincs díszelgett. - Biztos ami biztos...

- Hát persze! - siettünk le a lépcsőn. - Kerberoszról van szó! - ropogtattam az ujjaimat. - A véremmel támaszthatom fel?

- Félsz? - torpant meg. Kínosan a tarkómra csúsztattam a tenyerem, majd megköszörültem a torkom.

- Nem volt valami jószívű hozzám! - emlékeztem vissza a hosszú hónapokra, amiket rácsok mögött, éhezve töltöttem. - De most muszáj lesz ezt leküzdenem - sétáltunk a sötét alaksorban található régi repedezett betonból készült koporsók mellett. A koporsókra vésett nevek már nem voltak rajta, helyette inkább omladozott a beton a talajra. - Melyik az övé?

Ekkor megtorpant.

- Még kérdezed is?

Ekkor egyszerre néztünk a terem közepén található kőből készült koporsó felé. A koporsó tetejét kettő darab vastag lánc rögzítette.

- Biztos, ami biztos? - sziszegtem.

- Jaja igen! - sétáltunk a pokolkutya sírköve felé. Egy pillanatra a mesterem szemébe néztem, aki egy kis idő után bólintott. Minden erőmet összeszedve, egy hírtelen mozdulattal ketté téptem a láncokat és dobtam a poros talajra. - Hú! Félek!

- Régen nem féltél tőle!

- De most úgy fogjuk vissza hozni, hogy tudja azt, hogy megölted! Szerinted mennyire fog örülni neked?! - sétált a sír túloldalára. - Toljuk! Háromra! Egy...kettő... és három - egy hírtelen mozdulattal megragadtuk a sírkő szélét és félig letoltuk a tetejét. - Azta kurva! Istenem segíts meg!

Nagyokat pislogva futott végig a hátamon a hideg és önkéntelenül is megborzongtam. Kerberosz, a pokol kutya emberi személyében holtan feküdt a koporsóban. Megtámaszkodtam a szélén és félve néztem végig rajta. - Kibaszottul halott vagy - sziszegtem az arcát fürkészve. Enyhén hullámos haja, lófarokban a tarkóján össze volt gumizva. A szeme csukva volt, az arca szimetrikus volt és még mindig kibaszottúl sármos és jóképű volt.

- Ez az ember holtan is jobban néz ki, mint én valaha fogok! - pillantott rám Zane, aki egy kis idő után feltette a kezét. - A francba! Ha a pasikhoz vonzódnék akkor... - nyúlt Kerberosz arca felé, de én hírtelen ellöktem a kezét.

- Fúj! Menj már innen! Nem is néz ki jól! - de miután ismételten az arcára pillantottam, rá kellett jönnöm arra, hogy Kerberosz emberi mivoltában egy főnyeremény lenne a nők szemében. - Rendben! Kérem! - Zane kezében található tör felé nyúltam, és Kerberosz szája felé emeltem a csuklómat. Utoljára Zane szemébe néztem, akinek az arcán bizonytalanság és rettegés futott át.

- Biztos vagy benne? - tette fel a két kezét. - Kerberosz kibaszottúl pipa lesz ha vissza hívod őt! - suttogta, miközben hátra lépett egy lépést. Nem gondolkoztam, amikor hírtelen egy mély vágást csináltam a csuklómra. A vér apró csíkban folyt Kerberosz szájához, majd az ajkai közé.

- Akkor javaslom, hogy legyenek kéznél azok a láncok! - sziszegtem, amikor az arca a szürke színét átváltotta érett cseresznye színre.

És már hallottam a szíve dobogogását. Emlékszek, hogy mondani akartam még valamit, de nem tudtam, mert Kerberosz mellkasa megemelkedett és egy hírtelen mozdulattal nyitotta ki fénylő tekintetét. A koporsóban felült és a száját kinyitva üvöltött egyet. A hangjára az egész alvilág rezgett, a torony ismételten omladozott. Ép menekülni akartam, hogy leláncoljam, de még éhezve is gyorsabb volt nálam. Egy szempillantás alatt lépett mögém, a testemet átkarolta, és oldalra döntötte a fejem. Éreztem, hogy a nyakamhoz hajol, hogy nyelvével megnyalja a bőrömet.

- Hm! Mennyei - suttogta. - Minek köszönhetem a látogást?

Emlékszek, hogy még utoljára Zane szemébe néztem, aki a láncokat a padlóra ejtette. És ekkor történt, hogy Kerberosz a nyakamba mélyesztette a fogát. A fejemet lehorgasztottam, és próbáltam küzdeni a harapása ellen. De a pokol vigye el! Mennyei érzés volt! Éreztem, hogy a szememből kifolyt egy könnycsepp, miközben táplalkozott belőlem. Amikor elhajolt tőlem, lassan sétáltam el tőle és próbáltam összeszedni magam. Ez az érzés! A vállam felett a szemébe néztem és végig néztem rajta. - Tetszett, igaz?

- Menj a pokolba!

Gúnyos mosolyra húzta a véremtől csillogó ajkát, az izmos karját oldalra tárva bólintott.

- Neked köszönhetően újra ott vagyok!

- Ha a pokolnak örülsz, akkor milyen volt a teljes sötétségben? - bukott ki Zane arcán, miközben a koporsó felé mutatott. Kerberosz letörölte a száját, és feltette a kezét.

- Ilyet többet ne kérdezz! Szolga! - tette hozzá, majd felém fordult. - Még mindig éhes vagyok! - felém lépett. Erőt kellett vennem ahhoz, hogy megállítsam, ezért feltettem a kezem.

- Alkut ajánlok! Te segítesz nekem, és én segítek neked! - félúton torpant meg, és összehúzta a szemét.

- Ugyan gyermekem! Miért akarsz alkudozni? Hiszen vágysz a harapásomra! - a szemébe nézve lesütöttem a szemem és megráztam a fejem. Képtelen vagyok elhinni, hogy elgyengített a harapása. Képtelen vagyok bevallani azt, hogy akarom!

- Az apám haldoklik - váltottam témát. Kerberosz a sírköve szélének támaszkodva összefonta maga előtt a kezét és megrántotta a vállát.

- És én mit tudok csinálni az apáddal? - tette idézőjelbe a kezét.

- Oda fogsz visszamenni ha nem válaszolsz! - Zane a koporsóra mutatott, de ekkor Kerberosz fénylő tekintettel indult meg felé.

- A pokol őre vagyok! VELEM EGY SZOLGA ÍGY NEM BESZÉLHET! - és abban a pillanatban Zane elé álltam és engem ért Kerberosz karmolása. A karma nemcsak az ingemet, de a mellasomat is kishíján átszakította. Másodpercek alatt rogytam a térdemre és köptem ki a vért a talajra.

- Hercegem! Ne! - térdelt le mellém Zane. - Csinálj valamit! - kiabálta Kerberosz felé, aki mintha csak szívességet tenne, a plafon felé pillantott.

- Hát persze! Legyek hős, igaz? - ekkor a hasamnál fogva megrúgott. Mérhetetlenül nagy fájdalom közepette a mellkasomra zuhantam. Ekkor már a saját vértócsámban úsztam. Ujjaim a vérben pihentek, miközben az ajkaim közül folyamatosan folyt a vérem.

- Apa... - suttogtam apára gondolva. - Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni - éreztem, hogy az erő elhagyja a testem. - Nagyon sajnálon!

- Te ennél erősebb vagy! - térdelt le mellém Kerberosz. - Legalábbis én annak neveltelek! - a nyakamnál fogva húzott a nyakához és felsóhajtott. - Igyál!

- Inkább a halál! - sziszegtem szédülve.

- Ha meghalsz, akkor nem fogod tudni megmenteni az apádat - ismételten idézőjelbe tette a kezét. - Az ajánlat csak egyszer érvényes. Ketyeg az óra! Tik - tak!

- Soha nem fogom megköszönni - pólójába markolva lehunytam a szemem és a nyakához hajolva a bőrébe süllyesztettem a fogam. Csak ittam és ittam. Nem foglalkoztam azzal, hogy a teste elgyengült. Nem foglalkoztam azzal, hogy az ingembe markolt. Többet akartam. Hosszan nyeltem és csukva maradt a szemem. Nem volt elég. Többet akartam. Elhajoltam, hogy levegőt vegyek, majd ismételten megharaptam. Isteni volt a vére íze.

- Ez eléggé intimnek tűnik - sziszegte Zane a fogai között. Undorodtam magamtól. Utáltam a lényt ami lett belőlem. A halálommal szívességet tettem volna magamnak. Csak az édesapám miatt álltam talpra. - De most komolyan! Ez felér egy kisebb orgazmussal vagy mi a...

- Nem érted a lényeget! - lökött el magátol Kerberosz. Megrészegülve ugrottam talpra és a tekintetét kerülve a mellkasomra pillantottam. A sebem eltünt és újra erősnek éreztem magam.

- Tehát már tudod! - mosolyodott el. - Azért ittál a véremből, mert tudod a válaszokat!

Könnyes szemmel ráztam meg a fejem és túrtam a hajamba.

- Mit tud?! - kapkodta a fehét Zane. - Mit tudsz, hercegem?

- Én... én... - támaszkodtam a térdeimre. - Apa azért haldoklik mert...

- Mond ki fiam! Mond csak ki! Hallja mindenki, hogy milyen lényt teremtettem! - tárta szét a kezét. A könnyeim záporoztak a szememből, a végtagjaim is remegtek. Teljesen kikészültem.

- Apám azért haldoklik mert... Kerberosz vére folyik az ereimben!

- Várj! - pislogott nagyokat. - Ez azt jelenti, hogy Kerberosz megfertőzött a vérével amikor még baba voltál?!

- Ez talán a válasz arra, hogy Vincent Dragomír miért haldoklik most is! - mosolygott Kerberosz... - Az én vérem csörgedezik az ereidben!