⚜  ANGEL  ⚜
____________

Este tíz óra után az ágyamban feküdtem. Vincent teste szinte pajzsként védett engem. Egyszerre volt megnyugtató, és biztonságos is az érintése. Mindig lehunytam a szemem, amikor a halántékomat puszilta. A testem libabőrös lett ahogy végig simította a derekamat, és a karomat. Az érintése, a puha bőre mintha egy másik világba repített volna engem. Tetszett és imádtam őt. Annyira szerettem, hogy az érintése nélkül nem tudnám elképzelni az életemet. Vele szembe fordultam, és a szíve fölé helyeztem a kezem. Mosollyal az arcán fürkészte az arcomat.

- Mi lenne, ha mutatnál nekem valamit, ami más? - fürkésztem a zöld szempárt. Vincent nem értette, hogy mit akartam tőle kérdezni. Az ajtóra pillantottam, és a szemöldökét ráncolta. Lassan átkaroltam a tarkóját és megráztam a fejem. - Kérlek. Kérlek, szeretkezzünk - szinte könnyek szöktek a szemembe ahogy könyörögtem.

- Veszélyes lehet - lesütötte a szemét de én magam felé fordítottam az arcát.

- Vállalom a kockázatott mert bízok benned. Kérlek - nyúltam lassan a pólója széléhez. Megfogta a kezemet, és beharapta a száját.

- Többet jelentesz te nekem ennél! - oldalra pillantott, és felsóhajtott. - Azt akarod, hogy megöljelek? - kérdezte. - Azt, hogy bántsalak? - a szavai a szívem mélyére hatoltak. Mintha a legrosszabb tényt adta volna a tudtomra.

- Tehát így emberként nem akarsz engem! Értem - felültem az ágyon és összefontam magam előtt a karomat. - Mert nem kívánsz.

- Nem erről van szó! Akarlak....- lehunyta a szemét, amikor a tekintete vörös fényben izzott. - Kérlek szépen, ne hergelj fel! - tette fel lassan a kezét. Elhúztam a számat.

- Oké! Tehát nem kívánsz engem! Nem akarsz velem szeretkezni! Akkor mond ki! Mond ki nyugodtan! - fogtam meg a csuklóját.

- Nem! Nem akarok! Így nem! - felemelte a hangját, és egy hírtelen mozdulattal a falhoz vágta az éjjeliszekrényt ami apró darabokra tört a padlón. Gyenge emberként én összerezzentem a láttotak miatt, és remegő végtagokkal ültem félre. Nem mertem ránézni, mert tudtam azt, hogy milyen látvány fogadna.

- Azt mondtad, hogy így nem - sütöttem le a szemem, mire a hajába túrt. - Mert másképp igen? - néztem rá. - Ha mondjuk más lennék? - pillantottam az ablak felé. Vincent felállt, és az ablakhoz sétált. Csípőre tette a kezét, és megrázta a fejét.

- Te más vagy mint mi. Törékeny és gyorsabban fáradsz el.  Egyetlen egy behatolás is az életed végét jelentené. Felfogtad? - fordult velem szembe. - Felfogod, és elfogafdod ha így mondom?! - emelte fel a hangját. Szomorúan néztem végig rajta, a takarót csalódottan húztam a testemre.

- Menj ki a szobámból! - takartam el a könnyes szemem.

- Angel, kérlek! - leült az ágy szélére, de én nem akartam a szemébe nézni. Azt akartam, hogy a lehető legtávolabb legyen tőlem. - Menj el!

- Tehát ezt akarod? - sétált az ajtóhoz. - Menjek el? - lassan kérdezte, hogy alaposan áttudjam gondolni a dolgokat. Amikor az a lány megjósolta azt, hogy Vincent miatt sokat fogok szenvedni, akkor szerintem erre értette. Persze, hogy erre értette.

- Én ilyen vagyok! Egy törékeny ember! Igaza volt annak a lánynak! Így nem lehet normális a kapcsolatunk! - megráztam a fejem. Próbáltam egy mosolyt erőltetni magamra. De nem sikerült. Mintha minden egyes nap apró szilánkokra tört volna a szívem. - Nem érhetek hozzád! Nem szeretkezhetünk! Nem csinálhatom veled azt, amit egy emberrel! - mondtam ki, de a tekintete alapján azonnal megbántam.

- Akkor ne legyél velem! Ennyi! Ha egy emberre vágysz, akkor ott az ajtó! Nem foglak megállítani! Ki is nyitom neked! - amint lenyomta a kilincset, az leszakadt és a padlóra zuhant. Nyeltem egyet, amikor összeszorított szájjal bólintottam.

- Haza megyek! Ennyi! - alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Csak a cipőmet és a táskámat vettem magamhoz. Amikor elsétáltam mellette, azonnal megfogta a kezem.

- Angel, kicsim ne csináld! Nem mehetsz sehova! Éjszaka van! - összetette a kezét, a tekintete a könnyektől csillogott. Sajgó mellkassal rántottam ki a kezem.

- Ezt már elrontottuk! Ez így nem igazi! Nem lehet az! Így nem! Az akadály az, hogy ember vagyok! Egy gyenge és törékeny ember! Igazad volt! Nem vagyok olyan mint ti! - szinte lassított felvételben láttam, ahogy lecsurog a könny a szeméből. Engedte, hogy kilépjek azon az ajtón. Szipogva siettem le a lépcsőn. Úgy léptem ki az ajtón, hogy senki nem látott meg. A sötét égbolton világító fényes hold megvilágította az arcomat, ahogy remegő kezekkel vettem ki a táskámból a zseblámpámat. Egy kicsit megütöttem a szélét, a régi elem már tartalékolta az energiáját. Eddig bírtam. Haza kellett mennem. Nem lehetek vele, ha az is fáj ahogy megcsókol. Fáj mert annyira jó, és fáj mert tudom, hogy ennél többet nem kaphatok. Előre sétáltam, de úgy döntöttem, hogy nem az erdőn keresztűl megyek haza, hanem a mellette tátongó sétáló ösvényen. Jelenleg annyira elhomályosították az itélőképességemet az érzelmeim, hogy nem tudtam tisztán gondolkozni. Hunyorognom kellett, hogy ne essek át egy hosszú faágon. Lassan, szinte hangtalanúl sétáltam a sötét kitaposott hosszú ösvényen. Amikor hátra fordúltam, csak kisértetijes köd, és varjú károgás csapta meg a fülemet.  Így visszagondolva nagy hiba volt kilépnem a kastélyból. Úgy éreztem, mintha valami követne. Mintha valaki lenne elöttem és a hátam mögött. De megkönnyebbűltem, amikor megpillantottam a hodfény világította országutat. Csak egy bokrot kellett félre tolnom. De a sötétben nem láttam azt, hogy milyen fajta bokor volt. Akkor rezzentem össze, amikor a tüskéi a combom mélyére fúródtak. Amint éreztem a pokoli hegyes, égető fájdalmat, egy kicsit felsikítottam, és a fának támasztottam a hátamat. - Ah! Nem lehet igaz! Nemár! - a lámpával világítottam meg a combomat. A kezemmel lefogtam a mély karcolást de a tenyeremet elöntötte a vér. Szinte remegő kezekkel húztam ki a bokor szúrós részét a sebemből, de ekkor már sírtam is. De akkor kezdtem el a legjobban pánikolni, amikor a lámpám fénye elaludt. - Gyerünk már! - hiába ütöttem, a lámpa már nem világított.

- Milyen friss illat! Tálcán kínálod magadat nekem? - valaki átfogta a testem hátulról, a keze a nyakamat fogta át. Mozdulni sem mertem, levegőt sem vettem. - Nagyon...fincsi - a keze a derekamról a vérző combomra csúszott. Az ujjait rá nyomta a vágásra, amitől jobban sírtam. - Nem vigyázott rád eléggé. De nem baj! Megigérem, hogy jó kezek közt leszel! - a véres kezét magához emelte, és végig nyalta az ujját. - Mostmár értem a pasidat! Különleges vagy! És gyönyörűszép! - egy hírtelen mozdulattal lökött előre. Nemis lökött, hanem előre zuhantam. Csak annyit láttam, hogy a dombon az úttest végére estem. A csuklómat, de még a halántékomat is megütöttem. Rá tettem a kezem, egy pukli keletkezett rajta.

- Az én hibám. Ez az én hibám - Vincent letérdelt mellém, és a vérző combomra tette a kezét. A hold fényében fénylett a tenyerén a vér, amit az ajkához emelt. - Markus! Victor! - üvöltötte, de hírtelen a másik vámpír megragadta Vincent nyakát, és az egyik fához hajította őt. Vincent megtartotta magát, miközben Victor térdelt le mellém.

- Csak egy mélyebb karcolás. Nincsen semmi baj! Nem tudom, hogy melyik bokor volt az - pillantott az erdő szélén terpeszkedő fehér, szinte szürke tövises bokor felé.

- Vincent? - pillantottam az erdő felé, ahonnan több hangot is hallottam. Mintha vadállatok verekedtek volna össze. Mintha tépték volna egymást. Egyszerre hallottam hátborzongató morgásokat, és visszataszító hangokat is.

Azt hiszem, hogy most következnek a véres jelenetek.

- Jönnek! Itt vannak! Teljesen bekerítettek minket! - Vincent és Markus vérző szájjal, és ruhával sétáltak felém. Mintha egy horrorfilm közepére csöppentem volna. Én voltam ott a törékeny ember, aki ott feküdt az úttest közepén. Remegő kezekkel mutattam előre. A sűrű fehér ködben, a késői éjszakában vámpírok alakjai rajzolódtak ki. A szemük vörös fényben izzott, az öklüket összeszorították. Egy hábórú kellős közepére csöppentem.

- Én vigyázok rá! - Ravanna megszorította a lábamat, és lehunyta a szemét. - Kell pár perc amíg meggyógyúl.

- Gyógyísd meg! - törölte le a vért a szájáról Vincent.

- Most képtelen vagyok rá! Lassabban fog menni! - kiabálta, miközben Abigor leugrott az egyik fáról.

- Csatázunk? - vette le a pólóját, és az útra dobta.

- Jobb később mint soha! - pacsizott le vele Markus.

- Két választási lehetőséget adunk nektek! - lépett előre Victor. - Vagy békében elmentek, és nem háborgatjátok a családomat...- nézett végig az idegen vámpírokon akik gyilkos tekintettel néztek minket. - Vagy meghaltok! - tárta szét a karját. Ekkor egy hatalmas fa zuhant felénk. Amint megláttam elkezdtem sikítani. Vincent felém lépett, és mielött ránk esett volna a fenyőfa, megfogta és oldalra dobta.

- Szerintem nem kedvelnek minket! - Abigor a nyakát ropogtatta, mire egymásra pillantottak.

- Szabályt szegtetek! Ezért halál jár! Neki! - mutattak egyenesen rám. Vincent előre sétált, és vörös csillogó szemekkel válaszolt.

- Csak a holttestemen át! - mondta ki, és ekkor eluralkodott a káosz.

  Szinte lassított felvételben láttam azt, ahogy megindulnak. Próbáltam takarni a szemem amikor a fára ugrottak és egymás nyakát tépték szét. A saját szememmel láttam azt, hogy Victor letépte a vámpír fejét. Az egész fán végigfolyt a vér, a vámpír teste zsákként zuhant a fűbe.

- Maradj Angelel! - kiabálta Vincent, aki a harmadik vámpírnak harapta át a nyakát. Eltakartam a szemem, amikor Ravanna próbálta gyógyítani a mély karcolást a combomon. De a keze eszméletlenűl remegett.

- Maradj nyugodt! Semmi baj! Semmi baj Ravanna! - lehunyta a szemét, a kellemes bizsergető érzés egy pillanatra elöntötte a lábamat, mintha semmit sem éreztem volna. A háttérben láttam, ahogy Victor és Markus együtt téptek szét egy másik vámpír mellkasát. Ezen az éjszakán annyi volt a vér, amennyit eddig még soha nem láttam. Már jobban éreztem magam. De ekkor egy vámpír ugrott Ravannára, aki az úttesten oldalra zuhant, és a homlokát beütötte. Erre Abigor azonnal felkapta a fejét, akinek a kezéről csurgott le a vér.

- Ravanna! - kiabálta és futva megindult hozzánk. A torkánál megfogott egy vámpírt aki engem vett célba, és egynesen a fához hajította őt. - Kicsim. Kérlek, néz rám - Abigor könnyes szemmel ölelte át a szerelme testét, aki lassan kinyitotta a szemét. - Annyira szeretlek - letörölte a lány homlokán tátongó vércseppeket. Szinte elvesztem ebben a pillanatban. Olyan gyönyörűek voltak. Csak egy perc volt az egész. Csak egy apró figyelmetlenségen múllott az egész. Akkor ráncoltam a szemöldökömet amikor Ravanna rám mutatott. Nem csak Abigor nézett rám elkerekedett szemekkel, de valaki a nyakamat hátra feszítette. Még fél szemmel láttam azt, hogy Vincent felém fut. De késő volt. Mert valaki megharapta a nyakamat. Olyan szinten, hogy abban a pillanatban semmit nem éreztem. Csak a szerelmemet láttam, aki könnyes szemmel lökte el mellőlem a vámpírt. A testem lezuhant volna az útra, ha Vincent nem tartott volna meg. Ott feküdtem az ölében, a kezemmel a nyakamat fogtam, ami annyira vérzett, hogy nem csak a kezemet, de már a ruháimat is elöntötte. Tudtam. Haldokoltam.

- Istenem! Kérlek, csak ezt ne! - Vincent az arcomra tette a kezét, a könnycseppjei az arcomra hullottak. Hallottam, ahogy a vámpírok elmenekűlnek, ahogy az erdő fái közt suhantak át. Mindenki engem nézett. Victor volt az, aki megfogta Vincent vállát.

- Tudod, hogy halálos egy ember számára az, ha megharapják a nyakát. Készülj fel. Csak percei vannak hátra - hátra lépett, Vincent a fejét rázta.

- Nem! Kell lennie valaminek! Istenem, annyira vérzik! - próbálta leszorítani a nyakamat, de meleg folyadék a mellkasomon terült szét. - Nem veszíthetem el a szerelmemet! Ravanna! Segíts neki!

- Ezt már nem tudom Vincent. Nem tudom - suttogta Ravanna, akit Abigor tartott. Az utolsó erőmmel az arcára tettem a kezem. A tenyerem formája ott maradt a vér miatt. Erőltettem magamra egy halvány mosolyt, de már teljesen elengedtem magam.

- Nagyon szeretlek - suttogtam az úttest közepén feküdve. Az életem utolsó perceit a szerelmem karjai közt tartottam. - Maradj velem. Maradj itt velem - csak suttogni tudtam.

- Angel? - kérdezte Vincent, majd hírtelen a csuklójára nézett. Victor megindúlt felénk.

- Eszedbe ne jusson! - kiabálta. De késő volt. Vincent a csuklójába harapott, és egyenesen a számra szorította a kezét. Éreztem ahogy a torkomon végig folyik valami, valami ami nem emberi. Próbáltam rúgkapálni és menekülni, mert nem tetszett ez az íz. Sűrű és kényelmetlen volt. Talán egy kicsit sósnak találtam. Mintha öklendezni akartam volna, úgy akartam kiköpni a vérét. De Vincent csak tartotta a fejem és megitatott ezzel a valamivel.

- Minden rendben lesz! - mondta ki, és ebben a pillanatban eltörte a nyakam.

De ami már ezután fog következni, az csak Vincent felelősége lesz.