⚜ ANGEL ⚜
________________

- Nem értem! Mégis, hogy lehettem ennyire felelőtlen? - két kézzel az asztal alá nyúltam, megemeltem és a falhoz vágtam. A régi asztal apró darabkáival zuhant a padlóra, a kiakadásom miatt Vincent is belépett a szobába. Próbált megnyugtatni, de minden a nyakunkba zuhant.

- Hé - nyúlt a könyököm alá. - Semmi baj. Semmi baj - próbált magához húzni, de én eltaszítottam magamtól. Most mindent éreztem egyszerre. Dühös és szomorú voltam. A kétségbeesés viharként tombolt végig rajtam. Nem tudtam irányítani az érzéseimet.

- A lányom veszélyben van! És a fiamat is elengedtem arra a helyre! - morogtam mérgesen. - Meg kell őket mentenem! Segítenem kell Damiennek! - az ajtó felé futottam, de Vincent megfogta a kezem, és vissza húzott magához.

- És mit akarsz tenni Angel? - fürkészte bíborvörös szemekkel az arcomat. - Csak Damienben bízik meg. Damien kifogja használni a kártyáit! Bízz a fiadban - szorította meg a kezem. - Kérlek!

Ekkor hírtelen nyílt az ajtó, és Damien sétált be rajta, a karjai közt Andariel boldog vigyorral üdvözölt minket. A kicsi kezecskéjével felém nyúlt, a tekintete vörös fényben csillogott.

- Anya! Anya! - a kislányom aranyosan kapálódzott, a karjaim közé akart bújni. Damien átadta nekem, a lányom pedig szorosan hozzám bújt. De nem bírtam már tovább. Átkaroltam a fiam tarkóját, és őt is magamhoz húztam. Remegett a testem és dübörgött a szívem. De mostmár mindkét gyermekemet a karjaim közt tartottam. Nekem csak ez számított. Végre mindketten biztonságban voltak. A karjaim közt.

- Itt vagytok! Mindketten itt vagytok - nyomtam egy puszit Damien, és Andariel arcára. - Gyönyörű gyermekeim - simítottam meg a fiam arcát.

- Mondtam, hogy haza hozom a hugomat - nézett mélyen a szemembe. - Itthon vagyunk anya - sóhajtotta hallkan.

- Én bíztam benned - szorította meg Vincent a vállát. - Tudtam azt, hogy megtudod csinálni - nyomott egy puszit a halántékára.

Bár nem tudtam figyelmenkívűl hagyni azt, hogy Damien sokkal sápadtabb volt a kelleténél. A szeme alatt lila karikák húzódtak össze, a szája cserepes volt, és kicsiket pislogott. Mintha erőtlen lett volna, mintha minden erejét elszívták volna.

- Minden rendben veled? - szorítottam magamhoz a kislányomat. - Damien, miért nézel így ki? - amint megkérdeztem, Damien felhúzta a pólóját. A hasán egy hatalmas harapás nyom tátongott. A mélyre hatoló lyukak közt folyt ki a vére, és egyenesen a köldöke felé csurogtak. Nagyon csúnya volt, fertőzés színe is éktelenkedett a sebe szélén.

- Hát...nem adta valami könnyen - pillantott a lányomra. - De... szörnyecske itthon van, igaz? - mosolyodott el.

- Rendbe fogsz jönni - szorítottam meg a kezét, de Vincent nem mondott semmit. - Miért nézel így? - pillantottam rá.

Vincent mélyen a hajába túrt, és csípőre tett kezekkel fújta ki magát. Nagyon feszült volt. Félelem tüze csillogott a tekintetében.

- A farkas harapás komoly sérülés. Van aki legyűri a fájdalmat, de van aki belehal a sérülésbe - fürkészte Damien arcát, aki letörölte az izzadt homlokát.

- Semmi baj, apa - mosolyodott el. - Tudom, hogy már nem lesz időm bizonyítani neked - bólintott lassan. - De jó gyerek voltam - ölelte magához az apját, aki összeszorított szemekkel húzta magához.

- Sűrgősen kikell találnunk rá valamit - törölte le a szemeit.

- Tudod, hogy már lejárt az időm - nézett a szemembe.

- Damien! Damien! - Andariel sírva könyörögte magát a testvére karjai közé. Damien sziszegve vette át, és nyomott egy puszit a homlokára.

- Helyettem is vigyázol anyuékra, igaz? - mosolygott.

- Te elmész? És vissza fogsz jönni?

- Nem vagyok benne biztos kicsim - adta vissza a lányomat. - Sajnálom, de nagyon fáj - támaszkodott a térdére.

- Most kaptalak vissza. Nem veszíthetlek el újra! - tartottam meg a testét. - Vincent! Segíts levinni őt! - nyitottam ki az ajtót, és ketten lecipeltük Damient a nappaliba.

- Victor! Victor, segítened kell! - amint Vincent elkiabálta magát, Victor és a többiek is körénk gyűltek. Damient a kanapéra fektettük, de már nagyon gyenge volt.

- Ha farkas harapás, akkor nem tudok rajta segíteni - szorította le a vérző sebet. - Mindenki tudja, hogy a farkasok harapása halált is okozhat a vámpírok számára! - pillantott rám. - Sajnálom Angel! Percei vannak hátra!

- Victor! Mentsd meg a fiamat! - kiabáltam sírva. - Mentsd meg! - szorítottam meg a kezét.

Victor a fejét rázta, de egy szempillantás alatt cipelte be Damient a vizsgálószobába. Az asztalra fektette, és szikét vett a kezébe.

- Csak a szikét ne - morogta Damien.

- Nem lesz rá szükség! - hírtelen bevágódott az ajtó, és egy vérfarkas tag sétált be. Ember alakjában nem jelentett ránk veszélyt, de Vincent akkor is maga mögé húzott engem. - Én tudok setíteni az édesfiadnak!

- Kérlek szépen! - tettem össze a kezem sírva. - Bármit megteszek!

- Egy vérfarkasnak soha ne mondj ilyet! - ropoggatta az öklét Marcus. - Mondj el Angelnek mindent! - fogta meg a farkas vállát.

- Ha kiszívom a testéből a mérget, akkor átváltoztatom! Olyan lesz mint mi! Valamit, valamiért! Nekünk erősítenünk kell a falkát! Egy félig vámpír, félig vérfarkas, egy igazi démoni lény, szület majd belőle!

- Akkor inkább a halál - köhögte fel Damien a vért. - Nem leszek torszülött senki kedvéért sem - hírtelen egy szikét vett az ujjai közé, és a nyakához emelte. A másodperc töredéke alatt tette oda Vincent a kezét, és vette el tőle az éles tárgyat.

- Csak perceid vannak hátra. Gondolkozz Damien!

- Nem akarom! Nem akarok az lenni - nézett mélyen a szemembe.

Önző voltam. Csak magamra gondoltam. Ismételten csak magamra gondoltam. Nem akartam elveszíteni a fiamat. Nem bírtam volna ki a fájdalmat.

- Ha csak így mentheted meg őt, akkor csináld - egy hírtelen mozdulattal fogtam le a fiam kezét, és bújtam hozzá. - Semmi baj. Semmi baj. Csak engem nézz.

A vérfarkas kegyetlenül harapta meg, és szívta ki a mérget a testéből. Tudtam azt, hogy ez fáj neki. Helyette is sírtam. De miután a farkas elhajolt tőle, letörölte a vért a szájáról, lassan bólintott, Victor pedig kötszert vett a kezébe.

- Üdv köztünk - a füléhez hajolt, és eltörte a nyakát.

- Úristen! Vincent! - kapaszkodtam a szerelmem vállába. - Ez csak egy rossz álom, igaz? - töröltem le Damien könnycseppjeit.

- Nem tehettünk mást - szorította meg a kezem izzadva. - Ez volt a jó döntés!

Két nap telt el, de Damien még mindig nem tért haza. Vártuk őt nappal, és vártuk éjszaka is. Az órák lassan teltek, a hangulat feszülten és némán telt. Senki sem mert beszélni a történtekről. Én még mindig rettegtem, nem tudtam elfelejteni azt, ami a fiammal történt. Az nyugtatott, hogy Andariel az ölemben pihent. Hiányzott neki a testvére, és hiányzott nekünk is.

- Akkor a fiatokból most ijesztő vérfarkas lett? - sziszegte Abigor.

- Nem tudnál csendben maradni? - pillantott rá Ravanna. - Mi lesz ha nem jön haza? - nézett a szemembe.

- Két év alatt megfordúlt velem a világ. Tőlem ilyet ne kérdezz - tettem fel a kezem szomorúan.

- Igaz a mondás. Farkasokban ne bízz meg - fordúlt felénk Markus.

De ekkor váratlan dolog történt. Az erdő felől egetrengetően hangos farkas üvöltésre kaptuk fel a fejünket. De mintha ez nem lett volna elég, egy hangos morgás közepette hírtelen csend telepedett a sűrű erdőre.

- Mi történik? - súgta Andariel.

- Kihívták az alphát - sétált Vincent az ajtó felé. Amint kinyitotta az ajtót, kilépett a sötét égbolt alá. - Valamelyik kihívta az alphát - guggolt le a földre. - Gyere ide - magához hívott, én pedig leguggoltam mellé.

Megfogtam a kezét, és hevesen dobogó szívvel fürkésztem az erdő fáit. Pár perc telhetett el, de Vincent elmosolyodott, és puszit nyomott a homlokomra. - És itt jön az alpha - amint kimondta, egy nagy hófehér bundájú, gyönyörű farkas sétált ki az erdő sűrű fái közűl. Sötét volt, de a körvonala egyre jobban alakot öltött. Világos zöld szeme ragyogott, akár a rókáké. Izmos lába megfeszült, éles karmait a fűbe mélyesztette.

- Ez... nagyon nagy - bújt Ravanna Victor mögé. Nem tévedett. A farkas nagy volt. Ahogy felálltunk, úgy a fehér farkas is leült.

- Fehér - mosolygott Vincent, miközben a farkas a fülét hegyezte. - Feketére, vagy szürkére számítottam. De nem hófehérre - karolt át engem hátulról.

- Gyönyörű vagy, Damien - amint kimondtam, Damien nyüszített egyet.

- Azt hiszem, hogy Damien már alpha. Beszélj vele tisztelettel - vigyorgott Markus.

- Szerintem inkább ne hergeld! - kiabálta el magát Vincent, mert Damien vicsorítva indúlt meg Markus felé, aki felugrott a tetőre.

- Hol voltál két napig? - guggoltam le hozzá. Damien a szemembe nézett, de ekkor a ház mögé sétált. Egy perc sem telt el, de meztelenül sétált felénk.

- Valaki adhatna egy pokrócót! - takarta el magát lent.

- Máris! - mosolygott Vincent, Ravanna pedig átadott neki egy pokrócot amit magára terített.

- Hol voltam két napig anya? - emelte fel a kishugát. - Kerestem a helyem.

- És megtaláltad? - szorította meg Vincent a vállát.

- Mostmár igen. Itthon vagyok! - puszilta meg a kishuga arcát.

- És mi lesz a falkáddal? - mosolygott Victor.

- Azt hiszem, hogy majd üvőltenek ha szükségük lesz rám - sétáltunk be a házba.

- Már ne haragudj meg, de szerintem a fehér elég béna - lökte őt meg Markus.

Damien elnevette magát, bár még tanulta visszafogni magát.

- Örülök annak, hogy haza jöttél - húztam szorosan magamhoz.

- Ide húzott a szívem anya - mosolyodott el óvatosan.

- Akkor maradhatnál is - mosolygott Vincent.

- Egy darabig apa. Csak egy darabig - pillantott az erdő felé.

Damien örökké a családunk tagja marad. De már máshova húzza őt a szíve. De ettől eltekintve a mi ajtónk örökké nyitva áll, és boldogan várjuk haza a fiunkat.

VÉGE

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

( a könyvnek még nincs vége. A könyv Damien szemszögével folytatódik. Lapozz tovább ha érdekel! )