⚜ ANGEL ⚜
_________________

Vincentel a kastély mögötti réten ücsörögtünk. Rózsaszín apró virágok díszelegtek melletünk a fűben, pillangók szálltak körülöttünk, miközben távol a többiektől egymással beszélgettünk. Vincent a hátán feküdt, én pedig vele szembe fordúlva, a hasán pihentettem a fejem. A nap vakító sugarai megvilágították az arcát. Gyönyörűszép volt. Vincent ránézésre csak egy férfi volt. De valójában sokkal többet rejtett az embernek látszó külseje. Vincent különleges képeségekkel felruházott vámpír. Minden nap, minden percében eszembe jut az, hogy Vincent nem olyan mint én. Pedig nagyon is úgy viselkedik mintha ember lenne. De az apró jellemvonásai, a makulátlan arca, a feszes arcbőre is arról árulkodik, hogy ő más. Hiszen nem betegszik meg. A bőrén nincsen pattanás vagy bőrhiba. Mintha egy porcelán lenne. Egy törékeny porcelán. Pedig ők is ugyan úgy megtudnak sebesűlni mint mi emberek. Ahogy néztem őt, ahogy néha pislogott, ahogy a száját apró mosolyra húzta, rájöttem arra, hogy mindennél jobban szeretem ezt a férfit. Mert ő az én vámpírom. A lény aki vigyázz rám. A férfi, akit szeretek. Ő az, akivel leakarom élni az éveimet. Mert Vincent számomra minden. Fény, levegő, oxigén, pillanat. A kezem a mellkasán pihent. Amikor a szája szélét beharapta, felültem, és lenéztem rá.

- Min szórakozol annyira? - a hangomból áradt az, hogy boldog vagyok vele. Egy kicsit felült, megtámasztotta magát hátul a kezével és a hajamat a fülem mögé tűrte, úgy fürkészte az arcomat.

- Csak...a gondolataidat hallgattam. Nagyon szerencsés az a pasi ha ennyire szereted őt - csókra hajolt, de én kucogva elhajoltam tőle.

- Ez tilos! - átkaroltam a tarkóját, és közelebb vontam magamhoz. Az orrunk csak pár centire volt a másikétól. - Ne hallgatóz! - biccentettem oldalra a fejemet. A nap szinte sütötte a hátamat. Csak egy póló volt rajtam, a nap sugaraitól mégis melegem volt. De a lágy természetes szellő, ahogy megmozgatta körülöttünk a virágokat, ahogy az arcomat simította, teljesen feltöltött energiával. Talán ez a szabadság. Hiszen ott voltunk a távoli mezőn. A virágok végét sem láttam, csak a végtelenségig nyúló mezőt aminek a végén valahol ott volt a mély és barátságtalan erdő.

- De ha egyszer megtehetem? - megfogott, és egyenesen a csípőjére húzott. Felült, a számra tapasztotta az ajkát, és hátra simította a hajamat. - Ha egyszer nem tudok betelni veled? - lehelte a számra. Csak egy pillanatra hajoltam el, hogy a szemébe tudjak nézni.

- És melyik része tetszett a legjobban? - suttogtam, az ujjaimat a kávé színű tincseibe süllyesztettem és játszottam velük.

- Mondjuk amikor egy porcelánhoz hasonlítottál - hozzám hajolt és nevetve nyomott egy puszit a számra.

- De komolyan! Kivele! - nevetve közelebb húztam magamhoz, a mellkasom az ő mellkasán pihent. Az egyik kezem a vállán, a másik a nyakát ölelte körbe. Mert ezek vagyunk mi. Egy lélek. Egy pillanat.

- Az a része, amikor azon gondolkoztál, hogy mit jelentek a számodra - simogatta a hajamat. - Amikor számodra én vagyok minden. Amikor elhatároztad azt, hogy velem akarsz maradni. Örökre - karolta át a hátamat. Mosolyogtam, mégis ott volt valami keserű érzés a mellkasomban. Örökre. Ezt mondta. Mégis tudja azt, hogy számomra nem létezik olyan, hogy örökre. - Ne gondolkoz ezen kérlek - szólalt meg hírtelen.

- Hiszen te is tudod - feltűrtem a pólóját, és a meztelen hasát simogattam. - Tudod, hogy én...én öregszek. Én változok - néztem a szemébe. - Pár év és...más leszek.

- Öregebb? - kérdezett rá. - Nem érdekel! - rázta meg a fejét.

- De te látod a jövőt, nem? - kérdeztem. - Mármint, elsajátítottad azt is igaz? - pillantottam oldalra. A fejét rázta.

- Ez Victor pályája. Nem az enyém. Egy dolgot nem látok. Nem látom a jövőt - suttogta, majd lassan felemelte a kezét. A mutatóujját egy kicsit felemelte. Ekkor a levegőben egy rózsaszín virág lebegett, és egyenesen a tenyerembe hullott. Mosolyogva az ujjaim közé vettem és cammogtam egyet.

- Fogok neked majd kelleni? - húztam össze a szemem. - Ráncosan?

- Most, hogy így mondod...- pillantott oldalra, mire megütöttem a vállát, de a kemény felület miatt sziszegtem egyet. - Ez nemis kérdés. Persze, hogy kelleni fogsz. Engem...nem fog érdekelni. Mert te maradsz!

- Kérdezhetek valamit? - suttogtam.

- Nem! Ezt nem! - rázta meg a fejét. - Verd ki a fejedből - nyomott egy puszit a számra.

- Te így vagy tökéletes!

- De nem leszek az, ha öreg leszek hozzád! - húztam fel a szemöldökömet. - Ti annyira... gyönyörűek vagytok.  Az arcotok, a bőrötök, a kifinomúltságotok... mind annyira egyedi.

- Akkor te nem tudod azt, hogy a kifinomúltság mögött mi rejtőzik. Nem tudhatod! Mi gyilkosok vagyunk kicsim - fogta meg az arcomat és kicsit oldalra bicentette. - A te lelked pedig nem bírná ki azt, ha bárkit is bántanál. Te képtelen lennél ölni - suttogta. - Az egész életed tönkre menne! Ezért sem engedhetem!

- Ha örökké együtt lehetünk, akkor legyen ez az ára! - suttogtam. A fejét rázta.

- Te vagy az én törékeny virágszálam. És az is maradsz. Mert a világot jelented a számomra - hajolt közelebb hozzám. - A szíved dobogása tart életben. Az illatod miatt tudom uralni magam. Mert ha te mellettem vagy, akkor muszáj önmagam lennem - apró csókot nyomott a számra, majd mosolyra húzta a száját. - Igaz amit Ravanna mondott neked. Mi vámpírok egyszer leszünk igazán szerelmesek

- Amikor láttad a múltamat! - pislogtam szerelmesen. - Milyen volt? Mesélj róla. Megszeretném érteni. Tényleg, gyönyörű volt?

- Mintha ott lettem volna veled. Ott álltam a korházban az ajtó előtt amikor megszülettél. Hallotam, hogy felsirtál. Láttam, ahogy az anyukád mellkasára tesznek. Ott álltam melleted amikor az oviban sirtál. Lenéztem rád, te pedig fel rám. Nem láttál, de ott voltam. Feküdtem melleted amikor zenét hallgattál az ágyadon feküdve. Az arcodat néztem. Ott voltam, amikor tévét néztél. Ahogy a képernyő megvilágítja az arcodat, láttam ahogy nevettél a vígjátékon amit néztél. - rázta meg a fejét. - Egyszerre éreztem mindent. Amit te éreztél...azt én is éreztem. Éreztem azt amikor boldog voltál, amikor szomorú voltál. Mosolyogtam ha te is mosolyogtál. Mert akkor mi...egy lélek voltunk. Ezt jelenti nálunk a szerelem. Egyszerűen csak mindent.

- Hű! Tehát ez ilyen? - pirúltam el. - Ez jelenti azt, hogy ti...

- Amikor mi szerelmet választunk - bólintott. - Nem egy, vagy két évre. Hanem örökre. Mert mi örökre választunk magunknak párt. Nézd meg Ravannát és Abigort. Szerelmesek. Mert náluk is megtörtént ami...ami nálunk - suttogta. Ekkor szomorúan lesütöttem a szemem. Megráztam a fejem és próbáltam elhasogatni a gondolataimat. Mégsem tudtam parancsolni a gondolataimnak.

- Ott fogsz állni - mondtam ki.

- Az még messze van - rázta a fejét hevesen.

- Akkor is ott fogsz állni. És végig fogod nézni. A...a temetésem - töröltem le a könnyes szemem. Ekkor megemelte az államat.

- A jelenre koncentrálj.

- Kérdezhetek valamit? - piszkáltam a hasát.

- Hogy milyen érzés volt az amikor vámpírrá változtam? - egy hírtelen mozdulattal helyet cseréltük. Én feküdtem a fűben, ő támaszkodott felettem mosolyogva.

- Mikor fogod tudni megtanulni irányítani a gondolatolvasást? Elég idegesítő - nevettem el magam mosolyogva. - Tehát? - simogattam a tarkóját. - Lángolt a tested?

- Túl sok filmet nézel, nem gondolod? - nevette el magát. Oldalra pillantottam és azt suttogtam, hogy csalódtam az Alkonyatban. - Ez egy nagyon összetett dolog. És hidd el, nagyon nem kellemes - hunyta le a szemét. - Egy kicsit olyan mintha...egy ketyegő bomba lennél. Amikor az erőd hatalmas. Amikor egyszerre vágysz olyan dolgokra, amik normál körülmények közt nem átlagos dolgok.

- Mint mondjuk a vérre - mondtam ki.

- Hát, jah - tette a torkára a kezét.

- Mióta nem ettél?

- Jól vagyok - tette fel a kezét.

- Nem úgy látom - szemezgettem a vörös szempárral. - Istenem, annyira gyönyörű vagy - érintettem meg az ajka közt megcsillanó hegyes agyarát. - Vajon hozzám illene a vörös szín? - fantáziáltam, miközben a levegőit gyorsabban vette. - Hé, kicsim. Jól vagy? - egy kicsit közelebb hajoltam hozzá, de látszólag Vincent megint nem volt önmaga.

- Nem kapok levegőt - a torkára tette a kezét, a száját kinyitotta. - Ne haragudj. Nem tudom, hogy ez most mi...- nézett a szemembe.

- Nem zavar. Gyönyörűszép vagy most - ültem egy kicsit hátrébb tőle. Ekkor oldalra pillantott. Egy őzike sétált a mező szélén. Rám nézett, majd vissza az állatra.

- Inkább őt mint téged.

- Menj csak - ültem törökülésbe. Még pislogni sem pislogtam, de Vincent már nem volt mellettem. Csak egy erősebb szellő kapott a hajamba, de Vincent eltünt. Felsóhajtottam és a felálltam. Megfordúltam és a kastély felé vettem az irányt. Csak egy pillanatra néztem fel, de azonnal megtorpantam. Egy idegen férfi állt velem szemben. Nagy szemekkel nézett engem, a fejét enyhén oldalra biccentette. A szemét lehunyta, a mellkasa megemelkedett. Nyeltem egyet. A szőke haját fújta az enyhe szél. A mellénye kopott volt, a farmerja szakadt volt. A nyakában egy nyaklánc csillogott.

- Ó! Ez az...illat! Fincsi! - a szeme vörös színben izzott. Hátra léptem egy lépést. - Mit gondolsz, megtudsz ajándékozni, egy kis...- ekkor már mögöttem állt, és a testemet szorította. Lépni sem tudtam. Mintha magához láncolt volna. Annyira szorított, hogy azt hittem, hogy azonnal beleroppanok.

- Engedjen el! Elég! Vincent! - kiabáltam ahogy csak tudtam. De a vámpír, a nyakamra tette a kezét.

- Ezt élvezni fogom - mondta ki. A szememet lehunytam. De ekkor a férfi teste megrezzent, és egy szempillantás alatt elterült a fűben. Amikor megfordultam a szám elé tettem a kezem. Vincent állt előttem, a tenyeréről lefolyt a bíborvörös vér, a tenyerében a lény szíve dobogott. Eltakartam a szemem amikor eldobta, és felém sétált. Ugyanolyan volt a szemük. De tőle nem féltem. Még mindig remegtem, amikor az ölelésébe futottam. Vincent átkarolta a testem, és a hajamat simogatta.

De ki volt ez?

- Én ezt nem értem! - Victor becsapta maga után az ajtót. Annyira dühös volt, hogy az agyarai kitülemkedtek az ajkai közt. - Ki volt az, aki a területünkre mert lépni? - kérdezte. - Hívatlanul! - az asztalra csapott. Szinte lassított felvételben láttam azt, ahogy az asztal ketté törik. Hátra léptem egy lépést, ahogy Ravanna a kezemet fogta.

- Vincent megölte! - mondtam.

- Az nagy baj! - fordult felénk.

- Nagy baj? - Vincent szeme vörös színben csillogott ahogy Victor felé sétált. Még Victor is nyelt egyet. Itt még mindig ő volt a legerősebb vámpír. Ezzel Victor is tisztában volt. - Hozzáért a szerelmemhez! Képes volt a bőréhez érni! Az illatát szagolni! Mégis mit kellet volna tennem? - sziszegte hallkan. - Angel az enyém!

- Az biztos, hogy nem egyedűl van. És ahonnan jött....ha megtudják azt, hogy meghalt, akkor...

- Akkor itt tömeges mészárlás lesz - mondta ki Markus. - Hiszen a mi területünkön halt meg.

- Van családja? - kérdezte Ravanna.

- Biztos vagyok benne! - sétált felénk Abigor. - Ezt találtam az ajtó előtt! - egy karkötőt mutatott felénk. A rózsaszín gyöngyök felületéről vörös vércseppek csepegtek le a padlóra.

- Ez az én karkötőm - tettem a szám elé a kezem sírva. Ekkor mindenki összenézett. - Engem akarnak megölni? - fordúltam Vincent felé.

- Azt nem engedem - mondta határozottan.

- Azt sem tudjuk, hogy hányan vannak! - mondta Markus.

- De azt tudjuk, hogy itt hamarosan vér fog folyni - suttogta Victor. - A pokolba! Miért nem gondolkoztál?!

- Úgy akarsz járni mint ő? - állt meg előtte Vincent. - Mert akkor nagyon jó úton jársz - amint kimondta, a vörös függöny lángra kapott, amit Abigor azonnal eloltott.

- Szerintem ne hergeljük őt fel - csatlakozott Ravanna is.

- Oké! Tisztázzuk! - tettem fel a kezem. - Mi történik akkor ha egy másik családból származó vámpírt öltök meg a területeteken?

- A család többi tagja átléphet ide. És megölhet minket, mert...- nézett Victor Vincentre. - Valaki szabályt szeget!

- És újra megtenném, ha Angelről van szó! Érte bármit. Ezt felfogtad? - állt Vincent mögém. - A legfontosabb az, hogy most őt kell megvédenünk.

- Ennek nagyon örülök, mondhatom!! - szitkozódott Victor. - Egy idegen klánt hívtatok a nyakunkra!

- Engem pedig majdnem megharapot. Megis halhattam volna!

- Nem számít! Mostmár felrúgtátok a szabályokat!

- Lehet, hogy neked nem számít, de nekem ő az életem! És teszek a szabályokra! - mondta Vincent.

- Ez mikor történt pontosan?

- Elmentem vadászni. És hallotam, hogy Angel kiabált. Bajban volt. Az utolsó pillanatban értem oda.

- Azt akarták, hogy egyedűl legyen. Valószinűleg azt akarták, hogy távol legyél tőle. A megfelelő pillanatban pedig küldtek valakit.

- De ő már meghalt - mondta Markus.

- Ez miatt pedig nagyon sok hulla, de még annál több vérrontás is lesz - mondta ki Victor.

Késő este az ágyamon ültem. Minden pillanatban az ablak felé pillantottam. Úgy éreztem mintha bármelyik percben az életemnek vége lehetne.

  Ennek a napnak nem tudom, hogy milyen következményei lesznek. Nem tudom, hogy mi vár rám. A szemem elé tettem a kezem és engedtem, hogy a könnyeim szabad úton távozzanak. Nyílt az ajtó, és valaki magához húzott.

- Semmi baj! Semmi baj - Vincent a fejemre támasztotta az állát, és a hajamat simogatta.

- Nagyon félek. Ez szörnyű! - hajoltam el tőle.

- Nem engedem, hogy bántsanak téged - fogta meg a kezemet. - Holnap többet kiderítünk róluk - nézett a szemembe. - Felkészülünk.

- Ez mind miattam van, igaz? - ültem a párnámra. - A szabályok miattam semmisültek meg.

- Ez nem igaz. Nem miattad Angel. Az a vámpír a területünkre lépett. Ez már önmagában felrúgta a szabályokat.

- És most mi lesz? - suttogtam. A fejét rázta és nyomott egy puszit a homlokomra.

Ez mindent jelentett, csak jót nem.