⚜ ANGEL ⚜

________________

Mindig úgy gondoltam, hogy a tavaszt a megújulás jelképezi. Nemcsak a fák, hanem az emberek is változnak. Pozitív hatással voltak ránk a változások. Vincenttel nagyon sokat voltunk kint a szabadban. Néztük a madarakat, ahogy fészket raknak, és néztük a frissen nyíló virágokat. A kastély mögötti Levendula réten ültünk, és élveztük a nap sugarait. Már megszoktuk, hogy vámpírként járhatunk a napon, viszont a többiek még mindig irigyek miatta. Ezen általában jót szoktunk nevetni, de megértettük a bánatukat. Nem láttak még napfényt. Nem láttak még világosságot.

Vincent arcát fürkésztem, aki lesütötte a tekintetét, az egyik kezével a tarkóját simogatta. Tudtam, hogy a gondolatai messze járnak. Talán a múlt még hatással van rá. Talán egy pici része, a lelke egy része még nem dolgozta fel azt, ami tél elején történt. Én még mindig emlékszek a napra, amikor átadtam annak a démonnak a babát. Emlékszek, amikor utoljára a karjaim közt tartottam. Semmi őszinte szeretetett nem tápláltam a kisfiú iránt. Ezért nem volt nehéz megtennem. És nem bántam meg. Azt sajnáltam, hogy ezzel a döntéssel Vincentet bántottam. Ő édesapa lett. Csak pár órára, de Vincent és a kisfiú összekapcsolódtak. Mintha egy láthatatlan cérnával kötötték volna össze a szívüket. Az elhamarkodottságom nemcsak elszakította ezt a cérnát, de Vincent szívét is bántottam.

Próbáltam kizökkeni a gondolataimból, amikor Vincent megfogta a kezem, és megpuszilta a gyűrűm felületét. Vincent azt akarta, hogy kössük össze a szívünket. Azt akarta, hogy ha nemis vagyunk házasok, de valami jelképezze a szerelmünket. A világ talán legszebb gyűrűjét választotta nekem. Egy este szökött el, hogy meglepjen kettő darab gyűrűvel. A másik az ő ujján csillogott, de hihetetlenűl aranyos gesztus volt tőle.

- Min gondolkozol? - fürkészte az arcomat. Oldalra pillantottam, és megráztam a fejem.

- Olyan sok dolog történt - sütöttem le a tekintetem. - Megharaptál, átváltoztattál, szenvedtem, és megtanultam vámpírként élni. És majdnem anya lettem - fejeztem be hallkan.

- Majdnem? - húzta mosolyra a száját, miközben a kastély felé pillantottam. - Hiszen az voltál. Világra hoztál két gyönyörű gyermeket - simította meg az arcomat. - Abban a pillanatban anya voltál - bólintott lassan.

- Mindegy! Koncentráljunk a jelenre - sóhajtottam mosolyogva.

- Még akkor is ha néha egy kicsit fárasztó? - pillantott a hátam mögé.

- Még akkor is ha fárasztó, és fürge! - egy mozdulattal megfordúltam, és a karjaim közé zártam az arany hajú gyönyörű kislányunkat. Andariel hatalmas bíborvörös szemekkel fürkészte az arcunkat, majd Vincenthez mászott.

- Apa, azt mondta, hogy fárasztó vagyok? - Vincent nyakába mászott, aki vigyorogva tartotta a kicsit "fürge, mindig játszani vágyó" lányunkat.

- Dehogyis Andariel! Ezt honnan veszed? - pillantott a szemembe.

- Onnan, hogy mindent hallottam! - leugrott, majd Vincent ölébe ült. A szőke haja hosszú tincsei előre lógtak, ezért a füle mögé tűrtem, és megsimítottam az arcocskáját. Akkor még nem tudtuk, de azon a bizonyos Szilveszteri éjszakán fogant meg Andariel. Csak a későbbiekben tudtuk biztosra. A történtek után Vincenttel nem fogadtuk annyira boldogan a hírt. De minden egyes nap, beleszerettünk a babába.

- Hallgatózni pedig nemér! - pusziltam meg a homlokát.

- Éhes vagyok! - a kezecskéjével aranyosan a combjára csapott, és fürkésző tekintettel húzta össze a szemét.

- Tessék. A végén nehogy baj legyen belőle mint a múltkor - Vincent a kicsi szájához emelte a saját csuklóját, a lányunk pedig vörös szemekkel harapta meg az édesapja csuklóját. Vincent csak ölelte, és vigyázott rá.

- Mikor vihetnénk el vadászni? - biccentettem oldalra a fejem.

- Még túl kicsi hozzá. Victor azt mondta, hogy egyenlőre maradjon ez a megoldás. Legalább addig sem kell ölnie - gyönyörködött a kislányunkban, miközben hátra simította a szőke haját. Imádom nézni azt, hogy Vincent ennyire védi őt. Minden porcikájával szereti, és védi a gyermekünket. Van mikor én, de Vincent is szokta őt etetni. Furcsa volt számunkra, hiszen mi így fejezzük ki az egymás iránt érzett szerelmünket. De egy emberi baba is szopizik.

- Egy kicsit mégis hasonlít az emberekhez - súgtam, miközben a lányunk letörölte a kezecskéjével a vért. Csupán öt hónapos, de Andariel máshogy növekszik. Gyorsan, és nagyon gyorsan tanul. A magzatban csak pár hétig növekedett. Még Victort is elvarázsolta az, hogy mennyire erős. Ez pedig csak jó jelnek számított. Andariel mindenre kíváncsi, és mindent megszeretne érinteni. Múltkor egy pillangó után futott, de nem érte utol. Ő különleges gyermek. Ezért nem csak mi, de Victorék is nagyon vigyáznak rá. Évtizedek óta nem látott a világunk vámpír gyermeket. Ezért ő egy kincs. Egy féltve örzött gyémánt.

- De én nem ember vagyok, igaz? - átkarolta a nyakam, és nyomott egy puszit az arcomra.

- Nem életem! Persze, hogy nem! - öleltem át a pici hátát.

- Annyira gyönyörűek vagytok! - fürkészte az arcunkat Vincent.

Késő este a nappaliban ültünk.
Victor elvállalta, ezért tanította Andarielt gyertyát meggyújtani. Leguggolt a kislányunk elé, és egy gyertyát tartott a kezei közt. Vincenttel egyszerre néztünk egymásra, és ugyan arra gondoltunk. Ő még pici. Nem fog neki sikerülni.

- Segítesz nekem meggyújtani ezt a gyertyát? - Victor tekintete csillogott, ahogy a lányunkat nézte. Vincent teste megfeszült. Mindig erősödik nála az apai ösztön, ha valaki van a kislányunk közelében. Még akkor is ha csak Victor az.

- De nem tudom, hogy mit csináljak - aranyosan széttárta a kezecskéjét, és lebigyesztette a száját.

- Szeretnéd, hogy segítsek neked? - az egyik kezével megsimította a kislányunk szőke fürtjeit.

- Meseszép kislány! Annyira imádom! - küldött neki puszit Ravanna.

- Hihi! Jó! Megpróbálom! - a szája elé tette az ujjacskáját, és lehunyt szemmel nézte a gyertyát.

- Akkor figyelj rám drágám - suttogta, Vincenttel pedig büszkén előre hajoltunk. - Képzeld el ahogy ég. Lásd a színét, érezd a melegét - suttogta, Andariel pedig ügyesen összpontosított. Egy apró szikrácska jelent meg a gyertya tetején, de természetesen nem gyulladt meg.

- Upsz! - tette a szája elé a kezecskéjét.

- Ez is valami! - vigyorgott Vincent. - Gyere ide apához! - amint széttárta a karját, Andariel hozzánk futott, Vincent felemelte, és szorosan magához ölelte. Megfogta a fejét, és puszilgatta a homlokát.

- Ügyes voltam anya? - suttogta, és egyenesen rám pillantott.

- Nagyon! Nagyon ügyes voltál! - vettem magamhoz, és szorosan a karjaim közé zártam.

- Annyira örülök annak, hogy van egy gyermek a családban. Vajon mit szólnak majd hozzá a rokonok? - Victor leült velünk szembe, és mosolyogva nézte a kislányunkat, aki a hajammal játszott. - Még nem vittétek el vadászni, igaz?

- Úgy gondoltuk, hogy még nem szeretnénk azt, hogy gyilkojon - suttogta Vincent.

- Azért holnap egy mókussal megpróbálhatnátok, hátra elfog egyet! - Karolta át Abigor Ravanna vállát.

- Mókus? Az meg mi? - kapta fel a fejét Andariel.

- A mókus az fincsi! - bólogatott Abigor. Andariel oldalra biccentette a fejét, majd váratlanúl a nappaliban található összes gyertya lángra lobbant. Mindenkit váratlanúl ért, Vincent büszkén simította meg a lányunk haját.

- Ezt te csináltad életem? - súgta csillogó szemekkel.

- N...nem....- bújt Vincenthez aranyosan.

- Ügyes a kislány! - súgta Ravanna.

- Nem én, hanem...ő - ekkor Andariel a bejárati ajtó felé mutatott, mi pedig egyenesen oda pillantottunk. Az ajtó nyitva volt, és egy férfi sétált be lassú léptekkel. Fekete bakancsot viselt, fekete farmert, és pólót. Vincent volt az, aki először felállt, és a lányunkat a lába mögé húzta. A férfi szigorúan a padlót fürkészte, egy fekete köpeny volt rajta, a kaupucnija eltakarta a homlokát. A sápadt arcát növekedő borosta keretezte.

- Vendéget várunk? - kérdezte Markus. Ekkor a férfi megállt, és egy mozdulattal levette a fejéről a kapucniját.

- Családi kupaktanácsot tartotok és engem nem hívtatok meg? - közelebb sétált, a térdem és a testem is remegett a feszültségtől. Nem hittem a szememnek, és menekülni akartam. Egyenesen rettegtem.

- Ez lehetettlen! - léptek hátra a családtagjaink. Féltek és rettegtek.
Az idegen mosolyogva széttárta a karját. Az a mosoly....

- Kényelmes volt a pokolban! De felnőtt férfi lettem! És ami azt illeti...- fordúlt egyenesen felénk. - Hiányoztak a szüleim - mondta ki.

- Tes...tessék? - súgta Ravanna, aki Victor mögé bújt. Az idegen levette a köpenyt, és egy elegáns mozdulattal a kanapéra tette.

- Akkor felvázolom a helyzetet - tette fel a kezét, a sötétbarna tincsei a homlokába hullottak. - A démoni baba felfalta az anyaméhben a kistestvérét. Miután a démoni gyermek megszületett, az édesanyja úgy döntött, hogy kárhozatra itéli. Ezért kínok közt éltem le az életemet...eddig. Mert a démoni baba felnőtt férfi lett, aki vissza jött a pokolból, hogy bosszút álljon a szülein. Eddig, hogy tetszik? - nézett a szemünkbe.

Vincent csak állt vele szembe, és nézte őt. Ez nem történhet meg! Annyira egyformák. Apja...és fia.