Ötödik
⚜ ANGEL ⚜
_________________
Pirakdt az égbolt, amikor kinyitottam a szemem. Oldalról láttam, hogy az égbolt narancssárga színben tündökölt a nap első sugarai láttán. Láttam azt, hogy a nagy tó mögött még köd és pára uralkodott. A nap még nem bukott elő a hegy mögűl, ezért elhúztam a függönyt, és kinyitottam az ablakot. A fülemet madárcsicsergések csapták meg. Elmosolyodtam, a kezemet az ablak kilincsre tettem.
- Kérdezhetek tőled valamit? - fordúltam Vincent felé. A kanapén ült, a barna bőr naplójába pedig ceruzával rajzolt valamit. A ceruzát letette, a könyvet becsukta, és egyenesen rám pillantott. A tekintete megváltozott. Mintha ő maga változott volna meg. Észre vettem azt, a természetén, hogy sokkal udvariasabb. Sokkal jobban figyel rám és arra amit mondok. Egy pillanatra elvesztem a tekintetében, és megengedtem magamnak azt, hogy a másodperc töredéke alatt, vissza emlékezzek a tegnap estére:
Szél kapott a hajamba, ajtó csukódott a szobámban. Elmosolyodtam és lassan megfordúltam. Ott feküdt mellettem és engem nézett. A kezemet az arcomhoz tettem, és felnéztem rá.
- Azt hittem, hogy ma éjszaka nem jösz el hozzám - Vincent mosolyra húzta a száját, a fejét lassan megrázta.
- Az eltelt egy hét, mind a hét éjszakáján én itt voltam melleted - letette a fejét a párnára és a szemembe nézett. Hol a nyakamat és hol a számat fürkészte. A tekintete szinte csillogott, a száját résnyire kinyitotta. Gyönyörű férfi volt. Talán túlságosan is.
- És ezalatt a hét éjszaka alatt te mit csináltál?
- Leginkább téged néztelek és vigyázztam rád.
- És ez nem fog változni? - bújtam lassan a mellkasához. Azt már megtanultam mellete, hogy szigorúan lassan kell mozognom. Mert Vincent elmesélte nekem azt, hogy neki milyen érzés az, amikor engem akar. A véremet akarja. Minden pillanatban csak az illatomat érzi, a torka összeszorúl, a végtagjai szinte lángolnak. Mintha a perzselő vérszomja felűl kerekedne rajta. Mintha erősebb lenne mint őmaga.
- Ha rajtam múlik akkor nem - válaszolta hallkan. Nem ölelt magához, és nem hajolt közelebb hozzám. Hallotam azt, hogy a levegőjét szaporábban veszi. Amikor beszívtam a pólója illatát, elhajoltam tőle és mosolyra húztam a számat. A hegyes fogai kitülemkedtek az ajkai közt, a szeme gyönyörű volt. Vérvörös színben ragyogott. Ez a látvány gyönyörű. Ő pedig nemis tudta azt, hogy milyen gyönyörű.
- Hozzáérhetek? - nyúltam lassan felé. Lehunyta a szemét, majd megint kinyitotta. Az ujjaim a puha ajkát érintették. A mutatóujjam óvatosan ért hozzá az egyik szemfogához. Hegyesebb volt mint gondoltam. - Hihetetlen! Olyan gyönyörű vagy! - pislogtam könnyes szemmel.
- Kérlek, ne - megfogta a kezem, és lassan letette a párnára. - Kérlek szépen, ne játsz a biztonságoddal - suttogta hallkan.
- Vincent én bízok benned! - néztem fel rá.
- Ne tedd! Egy vámpírban soha ne bízz. Nem szabad!
Nemis vette észre, de a tegnap éjszaka minden emberségét megőrizte csak azért, hogy melletem legyen. Csak azért fogta vissza magát, hogy én biztonságban legyek. Ahogy ma reggel rezzenéstelen arccal néztem őt, tudtam azt, hogy ő is a tegnap éjszakára gondolt vissza.
- Kérdezni akartál valamit - fonta maga elött össze a karját.
- Igen! - ültem le az ágy szélére és magam alá húztam a lábam. - Legalábbis nem csak kérdezni szeretnék - pillantottam rá.
- Hallgatlak.
- Mióta nem ettél? - suttogtam hallkan. A szemét összehúzta, a kezét egy pillanatra a nyakára simította. A száját kinyitotta a szemét lassan lehunyta. Szerintem ez egyértelmű válasz volt. - Még mindig vágysz a...véremre?
- Mindennél jobban - válaszolta perzselő, vörös tekintettel.
- És mivan akkor, ha én tudok neked segíteni?
- Ezen nem lehet! - a helyzethez képest elnevette magát. - De én mutatni szeretnék neked valamit! - felállt, a kezét elegánsan kitette elém. Egy darabig néztem a tenyerét, majd bátortalanúl megfogtam a kezét. Megvárta, hogy felálljak és az ablak felé invitált. A szabad kezével pedig a függönyhöz lépett.
- Vincent, mit csinálsz?! - próbáltan elvenni a kezem. - Vincent, a nap! Ne csináld! - megfogtam a függöny másik felét. De ekkor Vincent egy hírtelen mozdulattal letépte az anyag a padlóra esett, a reggeli napfény első sugarai pedig Vincent testét sütötték. A szám elé tettem a kezem, és végig néztem rajta. - Ez...ez mégis, hogy lehetséges? - lábujjhegyre álltam és az arcára tettem a kezem. - Istenem! Jól vagy! - néztem a szemébe.
- Akkor vettem észre amikor még aludtál. Egyszerűen nem tudtam, hogy mi cirógatja az arcomat. Nem akartam elhinni azt, hogy a...napfény - ráncolta a szemöldökét, majd a padló felé szegezte a tekintetét.
- Mi a baj? - suttogtam.
- Markus engem hallgat - rám pillantott, és a kezem felé nyúlt. Megfogtam és elmosolyodtam. - Félsz még tőlem?
- Egy kicsit - válaszoltam őszintén. Ekkor kinyitotta az ablakot, kimászott rajta, majd utánam hajolt. Én is kimásztam rajta. A vállánába támaszkodtam,úgy emelt ki a kereten belűl. Amikor a talpam hozzáért a cserepekhez, elmosolyodtam. - Gyönyörű látvány! Nahát! - fordultam az erdő és a tó felé.
- Nemis tudom, hogy mit mondjak. Nem gondoltam volna, hogy tudok járni a napon! - felvonta a szemöldökét és rám pillantott. - Segíteni akartál nekem!
- Oh! - motyogtam zavartan. - Igen! Nekem van egy ötletem - pillantottam a tó felé. - Csak valahogy lekéne innen...- pillantott lefelé. - Másznom - nyeltem egyet.
- Én tudok segíteni neked! - átfogta a derekam, és az én testemmel együtt lezuhant a magas toronyról. A szememet szorosan hunytam le. Azt hittem, hogy itt a vég. Az egész olyan érzés volt, mintha egy hatalmas hullámvasúton utaztam volna. Csak egy pillanatra hunytam le a szemem, de a bírtok másik oldalán a tó mellett ácsorogtunk. Szinte remegtem, és felháborodva néztem rá.
- Ezt töbszőr ne csináld! - vágtam vissza sértettem.
- Szeretnél nekem mesélni arról, amikor nyolc éves korodban lehánytad magad a hullámvasúton utazva? - tette hátra a kezét.
- Vincent! Ne! - nevettem el magam. - Kérlek, hagyd abba! - léptem el tőle szórakozottan.
- Rendben! Nem olvasok benned! - sétált mellém. - Tehát, mit szeretnél velem csinálni? - pillantott a napfény felé és lehunyta a szemét.
- Különleges képességet kaptál! A többiek ezmiatt utálni fognak!
- Már tudják! Markus... nemigazán tartotta magában. Nagyon felvan háborodva. De a többiek...örülnek neki - pillantott a kastély felé. - Egy kicsit félnek tőlem. Victor arról beszél, hogy az erőm csak hatalmasabb lesz.
- Mond el nekem azt, hogy mit hallasz - fogtam még mindig a kezét miközben az erdő szélén ácsorogtunk. Az erdő békés volt reggel. Csak a madarak énekét lehetett hallani.
Akkor kaptam fel a fejem, amikor Vincent megszorította a kezem.
- Undorító! - mondta ki.
- Csak próbáld meg! Nem tudod, hogy milyen lehet!
- Tehát azt mondod, hogy egyek mókust - bólintott lassan.
- Igazából egy őzikére gondoltam. Vagy egy szarvasra! - léptünk beljebb az erdő fenyőfái közé.
- Nyami! Nagyon jól hangzik - pillantott oldalra, de ekkor elengedte a kezem. A tekintete vörös fényben izzott, a teste megfeszűlt és még pislogni sem pislogott.
- Mit látsz? - álltam mögé. - Vagy, érzel valamit? - kérdeztem. De felesleges volt. Nem mozgott és nem vett levegőt. Mintha egy macska figyelte volna az egeret. Vincent is így viselkedett. Bíztam benne, de mégis hátra léptem egy lépés. Mert ő most nem önmaga. Ő most egy ragadozó. Egy hírtelen mozdulattal ugrott fel a fára. A fenyőfa legerősebb ágai közé guggolt, és szinte mozdulatlanúl nézte a felénk sétáló őzikét. A fa mögé bújtam, és onnan figyeltem a nem minden napi jelenetet. A szívem a torkomban dobogott. A végtagjaim remegtek. Szinte lassított felvételben láttam, ahogy az őzike a fülét hegyezi. Megtorpant. Felénk fordította a fejét, a vékony lábacskái a virágok közt motoszkált. De ekkor egy nagyobb őzike is mellé sétált. A szám elé tettem a kezem. Anya és gyermeke. Ekkor elkezdtem pisszegni. - Vincent! Ne bántsd őket! - suttogtam. De Vincent nem volt önmaga. A száját összeszorította és lassan hajolt előre. Amikor a nagyobb őzike egyre közelebb sétált a fához, Vincent két lábra ereszkedett és megindult. Az őzikének esélye sem volt menekűlni mert Vincent megfogta a nyakát, és egy mozdulattal terítette le a levek közé. A szám elé tettem a kezem, és elfordítottam a fejem. Hallotam, ahogy megharapja. Hallotam azt, ahogy szürcsöli a vért. A szemem könnybe lábadt. Hiába rúgkapált az a szegény állat. Hiába pillantott a kicsi őzike felé. Vincent csak térdelt mellette, és evett. Nem bírtam ezt a látványt. Nem tudtam elviselni azt, hogy bántja az őzikét. Azt hittem, hogy ezzel neki segítek. De nem. Ezzel ártottam egy ártalmatlan állatnak. - Vincent, elég! - szóltam rá. A hangom hallatán lassan hajolt el az állattól aki mozdulatlanúl feküdt a levelek közt. Amint Vincent elengedte őt, az őzike elfutott. De akkor ijedtem meg legjobban, amikor valaki állt mögöttem. Vincentet nem láttam. Kezek tapadtak a nyakamra, az ütőeremet keresték. Közel hajolt hozzám. Túl közel. Ő nem Vincent! Ő nem Vincent volt! Ökölbe szorítottam a kezem, még mozdúlni sem mertem.
- Ha most látnád magad! - hallkan nevette el magát, a csuklójával a száját törölte le. A bőrén ott fénylett a vörös vér.
- Igazából egyáltalán nem voltál vicces. Ez az egész...- mutattam rá. - Nem volt vicces.
- Mégis mit vártál Angel? - támaszkodott neki a fának. - Azt, hogy majd pohárból iszok? - kérdezett rá. - Én ilyen vagyok! Ez vagyok! Ragadozó vagyok, érted?
- Persze, hogy értem - suttogtam. - És milyen volt?
- Őszintén? - pillantott rám. - Undorító.
- Akkor már megérte - fújtam ki magam gondterhelten.
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top