⚜Damien⚜
____________________

A családi kupaktanács után a falkával a tábortűz köré ültünk és alkoholt fogyasztottunk. Sajnáltam, hogy mi nem tudunk lerészegedni. Néha úgy érzem, hogy szükségem lenne egy jó nagy adag alkoholra, hogy a gondjaim elszálljanak. Egy belső hang mégis azt súgta, hogy attól nem szállnának el a gondjaim. A gondjaimat csak fejben tudom leküzdeni. Fejben vagy engedem, hogy napról napra egyre jobban felemésszenek. Mosolyogva hallgattam, miközben Max beszélgetett a többiekkel és rájöttem arra, hogy szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen családra leltem. Vagy ők találtak rám, vagy én rájuk. A lényeg az volt, hogy elfogadtak és minden körülmények közt felnéznek rám.

- Min gondolkozol? -Will leült mellém és összekoccintottuk az üvegeket. Beleittam a sörbe és az erdő sötét fái közé pillantottam. Szerettem ezt a helyet és szerettem azokat, akikkel itt vagyok. Megráztam a fejem és lehúztam az üveget.

- Szar, hogy nem tudunk bebaszni – a kijelentésem hallatán felnevettek, majd a szemembe néztek. Tudtam, hogy magyarázatot vártak el tőlem. De válaszul csak a bakancsomra pillantottam és megráztam a fejem.

- Hogy vagy? – Fred csatlakozott hozzánk és leült egy vastag fatörzsre. A rekeszből kivett egy üveg sört amit felbontott. A kérdése váratlanul ért. Nem számítottam arra, hogy ilyen kérdés fog érni engem, ezért megrántottam a vállam.

- Nem tudom, hogy erre mi lenne a megfelelő válasz – pillantottam a forró tűz erős lángjai közé. Összehúztam a szemem, miközben a meleg cirógatta az arcomat. – Megvagyok. Azt hiszem, hogy minden oké – dörzsöltem a vállamat. – Gondolkoztam – tettem hozzá.

- Azon, amit a szöszi mondott neked? – kérdezte Alusa. – A jövőddel kapcsolatban nagyon merész volt! Ha ott lettem volna letéptem volna a fejét – húzta le az alkoholt. – Azt sem értem, hogy miért mondta el. Mármint a jövőnk változhat a döntéseink alapján.

- De a döntéseink határozzák meg a jövőnket. Két döntés közt nem tudunk választani mert nem tudjuk, hogy mi vár ránk a jövőben. Mert ha tudnám, hogy mi vár rám akkor úgy döntök.

Fred elmosolyodott majd összehúzta a szemét. Találkozott vele a tekintetem ezért oldalra biccentettem a fejem. – Jó vezér vagy! Jobb nem is lehetnél – nézett a többiekre.

- Igaza van! – bólintott Max. – Rosszul hiszed, ha azt gondolod, hogy nem vagy elég jó! Különleges lény vagy! Félig vámpír, félig pedig vérfarkas! Erősebb vagy mint bárki más! És egy ilyen vezetőre van szükségünk – a gondolatait ízelgetve elmosolyodtam és feltettem a kezem. – A tüzet majd oltsátok el – dobtam az üveget a földre. Nem kérdezték meg, hogy hova megyek. Nem kötöttek bele abba, hogy egyedül megyek el, hiszen tisztában tartották a döntésem. Bárhova, bármikor megyek a falka lesz az első, aki tudomást szerez róla. Ha bármi baj történik, azonnal ott vannak és segítenek mert olvasunk egymás gondolatában. A ruháimat az egyik fa törzsére dobtam és izzadva guggoltam le. Az átváltozás fájdalmakkal járt. Azt hiszem, hogy nekem kivételesen hiszen nem régóta vagyok vérfarkas. Kezemmel a fába kapaszkodtam és engedtem, hogy az ösztöneim diktáljanak. Éreztem, hogy a csontjaim megrepednek majd más alakot öltenek. Üvöltöttem a fájdalom közben, a kezem a fáról a koszos avarba csúszott. Ujjaimmal a földet markoltam, a szememet összeszorítottam. Sikerült. Átváltoztam. Megállíthatatlanul indultam meg a fák közt és gyorsan futottam előre a sötétben. Az országút mellett megtorpantam majd átugrottam az erdő túloldalára. A gondolataim messze jártak, ezért sem figyeltem arra, hogy merre megyek. A kereszteződés előtt a fülemet hegyeztem. Egy nyuszi ugrált előttem. Az enyém lesz. Lábujjhegyen osontam és tettem a lábam az aszfaltra. Az erdő fái közé pillantottam majd megindultam előre, de túlságosan a nyuszira koncentráltam. Velem egyszerre egy autó hajtott át az úton. Az utolsó pillanatban sem tudtam elugrani előtte. Az autó hirtelen fékezett. A sebesség miatt elvesztette az önuralmat maga felett és egy szempillantás alatt csúszott felém. Az autó súlya olyan szinten félre lökte a testem, hogy egy fának csapódtam. Az autó alkatrészei megsebesítettek és percek alatt elöntött a vér. A fülemet hátra csapva nyaltam az oldalamon keletkezett mély vágást. Az autóból kiszálltak az emberek, de megsérültek. Olyan gyorsan történt minden, hogy későn vettem észre az autót. Sántítva és gyengén tápászkodtam fel a földről. Abban sem voltam biztos, hogy így vissza tudok majd változni. Hamar elértem a város és a kocsik közt bujkálva kerestem valamit, amivel megmenthetem a sebem. Csak az számított, hogy emberek közé kellett mennem ahhoz, hogy keressek valamit, ami segíthet. Tudtam, hogy a város szélén egy kicsi állatklinika éjszaka is nyitva van, ezért a hátsó ajtóhoz osontam. A kék színű kereszt alatt lefeküdtem a földre és kínok közt próbáltam vissza változni. Azt hiszem, hogy ez a döntés vezetett ahhoz, hogy az életem teljesen megváltozzon. Két lábra álltam és a bordáimra szorítottam a kezem. – Az a kurva nyúl! Az a kibaszott kocsi! – a kezemmel letéptem a zárt és csendben léptem be a rendelőbe. A nagy villany nem világított a helyiségben, csupán a recepciós pultnál égett a kis villany. Az első rendelő felé sétáltam, útközben levettem a terítőt az asztalról, amit a derekam köré tekertem. Miután tudatosult bennem az, hogy üres a rendelő, beléptem a szobába és a fém asztalt kikerülve felnyitottam a szekrényeket, hogy kötszert keresek. – Nem ez volt életed legjobb döntése, Damien – pillantottam a kicsi tükörbe, miközben a levágott gézt a sebemre szorítottam. – Nem olyan mély – támaszkodtam neki a szekrénynek. Biztos voltam abban, hogy én lassabban gyógyulok, mint a többiek, ezért az állatklinika rendelőjében este tizenegy órakor a szekrénynek támaszkodva kifújtam magam.

Ekkor váratlanul nyílt az ajtó, a lábam a földbe gyökerezett, a lélegzetem elállt és megváltozott az életem. Egy fiatal hölgy lépett be az ajtón. Testét egy fehér köpeny takarta, kezében egy mappát tartott. A keskeny ujjai lecsúsztak a kilincsről, miközben megigazította a szemüvegét. Egy pillantás alatt nézett rám, de ebben a pillanatban annyira megijedt, hogy sikított egyet és a padlóra ejtette a mappáját. Kezét a szája elé tette, miközben a vérrel átázott gézre pillantott.

- Úristen! Te jó ég! – tette mellkasára a kezét, majd halkan elnevette magát. – Ez nem korház, hanem egy állatklinika! És... jesszus... nagyon vérzik – hunyorgott a sebemre pillantva. Életemben most először találkoztam idegen nővel ezért erősen koncentrálnom kellett ahhoz, hogy ne tépjem apró darabokra. Az izzadt homlokomat letöröltem a kezemmel és jobban szorítottam a derekamra a terítőt.

- Most biztos megfordult a fejében az, hogy miért vagyok meztelen – pillantottam a mogyoróbarna szemébe. Már nem volt annyira ijedt, de a szív alakú arca még mindig sápadt volt, amit a kontyba fogott haja szépen kiemelt. Azt hiszem, hogy rosszúl lett a látványomtól. Sikerült teljesen megijesztenem és felzaklatnom őt.

- Állatorvos vagyok... ezért jobban érdekel a bordáján található két centiméter mély vágás – szemüvegét az asztalra csúsztatta és feltette a kezét. – Hívom a rendőrséget!

- Ne kérem – suttogtam, miközben a szekrénynél támaszkodtam. – Ártalmatlan vagyok.

Hunyorogva nézett a szemembe. Én is néztem az ő szemébe. Tekintete az arcomat, majd a mellkasomat fürkészte. A száját résnyire kinyitotta és keresztbe fonta a karját. A szív alakú arca piros lett, a kezével a füle mögé túrta a hajtincsét. – Látom, hogy zavarba jött a látványomtól...

- Az nem kifejezés – fürkészte a sebemet. – Nem kérdezem, hogy hogy jutott be, azt sem kérdezem meg, hogy miért meztelen, az viszont fontos, hogy ellátásra van szüksége – a keze remegett, látszólag félt tőlem. Megértettem, hiszen az éjszaka közepén betörtem egy állatklinikára, hogy kötszert keressek. Nyeltem egyet. Az illata most szökött az orromba. Isteni illata volt. Vonzó volt, mint a legkedveltebb dolog a számomra. Ujjaimmal a terítőt markoltam és sziszegtem, miközben a vért felszívta a géz. – És velem még nem fordult elő ilyen, de feltételezem, hogy ez nem egy hétköznapi szituáció – támaszkodott a vizsgálóasztalra.

- Egyet kell magával értenem – a kezemet feltettem, és amikor a terítő a padló felé csúszott, a szeme elé kapta a kezét, és elfordult. – Elnézést. Ügyetlen vagyok. Vagy csak miattad vagyok ügyetlen... – tettem hozzá, hogy csak én halljam.

- És meddig szeretne itt maradni? – fordult felém, miután tudatosult benne az, hogy a terítő, amivel magamat takartam a helyén van. – Bocsánat, de maga nincsen bedrogozva?

Annyira aranyosan kérdezte, hogy halkan elnevettem magam. Az ajkamat nézve elpirult és kérdő pillantásokkal ajándékozott meg. – Mi olyan vicces?

- Ez az egész – néztem végig rajta. – Nem gondolja, hogy ezt a sors akarta?

- Azt, hogy egy meztelen férfi sétáljon be az állatklinikámra késő éjszaka? – hófehér mosolyra húzta az arcát, a tekintete csillogott. Minden pillantása elvarázsolt és ösztönből közeledtem felé.

- Tehát maga állatorvos. Mondja... - pillantottam a sebemre, ami elkezdett gyógyulni. – Szereti csinálni?

- Szeretem. Bár ilyen eshetőségre nem készültem fel – nézett végig rajtam.

- Tetszik a látvány?

Basszus! Ez gáz volt! Egyáltalán miért kérdeztem ezt?! Te jó ég! – Oké... figyeljen – dörzsöltem meg a szemem. – Nekem mennem kell! És köszönöm a kötszert! Hálás vagyok érte! Megkérdezhetem a nev...

- Kifelé nyílik – tartotta a távolságot. – A hátsó ajtó kifelé nyílik – mutatott a sötétkék ajtó felé.

- Kifelé! Akkor én megyek is – mielőtt kiléptem volna az ajtón, a derekamra tekert terítőre pillantottam és le mutattam. – A terítőt visszategyem a helyére vagy elvihetem?

- Meztelen akar sétálni az utcán?

- Mit gondol, mégis, hogy sétáltam ide?

- Nyugodtan vigye magával. Az ajtót pedig csukja be maga után!

- Rendben! Csak azért kérdeztem, mert ha kell még az asztalra akkor vissza teszem rá! - vigyorogtam. A kilincsre tettem a kezem, majd a szemébe néztem. – Maga mit fog csinálni?

- Elhitetem magammal azt, hogy csak álmodtam ezt az egészet!

Jó válasz! Tetszik az észjárása!

- Nos! Örültem, hogy találkoztunk. Remélem, hogy lesz még akalom a találkozásra!

- Csak kérem, hogy ruhában jöjjön! - pirult el.

- Ez tehát egy igen?

- Csak... kezelje a sebét! - tette maga elé a kezét, és miközben nevetve kiléptem az ajtón, a sötét égbolt felé pillantottam. Ó igen! A szöszi megjósolta.

Tényleg nem volt egy hétköznapi találkozás...