⚜ ANGEL ⚜
________________

A kibírhatatlan feszültség, viharként tombolt végig a testem minden porcikáján. A düh magával ragadta az itélőképességemet, és megállíthatatlan voltam. Összeszorítottam a kezem, és nem kímélve ütöttem a boxzsákot, ami minden ütésemnél határozottan megmozdúlt. A nyár óta történt emlékeim szinte filmként cikáztam az elmémben. Láttam, és hallottam a legelső találkozásunkat Vincenttel. Hallottam a hangját, láttam a tekintetét. Az életem legmeghatározóbb hónapjai filmként lebegtek elöttem, ami nem volt rám jó hatással. A gondolataim nem voltak tiszták, nem láttam magam elött a jövőt, a múltamtól pedig menekülni akartam. Szinte hallottam a baba hangos egézséges sírását. Érzem a mellkasomra nehezedő enyhe súlyt, ahogy Vincent a mellkasomra tette. A fiút. A kegyetlen gyilkosst, aki megállíthatatlanúl felemésztette a kislányomat. Minden érzelem, minden fájdalom és boldog pillanat, ebben a percben elöntötte az itélőképességemet. Összeszorítottam a szám, megfeszült a testem, és egy utolsót ütöttem. Az erő miatt a plafonra rögzített boxzsák lánca elszakadt, a nehéz anyag pedig a padlóra zuhant. Könnyes szemmel léptem hátra, a kezemet csípőre tettem, utána megtámaszkodtam a combomon.

Vannak pillanatok és olyan érzések amit az agy egyszerűen képtelen elfogadni. Egy olyan erős fájdalom, ami mindennél erősebb, ezért nem enged tisztán gondolkozni. Kegyetlenűl akartam a kislányomat a kezeim közt tartani. Vágytam arra, hogy az apró gyenge teste a karjaim közt legyen. Anya akartam lenni, és boldogan élni a szerelmemmel.

Vannak olyan pillanatok ami meghatározza az életünk boldog perceit, pillanatait, és napjait.

Egy váratlan fordulat ép elég ahoz, hogy minden a romjaira halmozódjon.

Én voltam ez a váratlan fordulat. Miattam történt minden. Vincent szíve darabokra tört. A család többi tagját sem látom már mosolyogni. Nem azért mert hibáztam. Azért mert máshogy történt. Nem szinesíti be a nappalit a babák kuncogása, és nem mosolyoghatunk azon, hogy milyen gyorsan felnőnek.

Talán én voltam az, aki tönkre tette a család nyugalmát.

Mert minden változott.

És minden változni fog.

Óvatos léptekkel sétáltam a baba szoba felé. Minden léptem közben mintha egy mázsa súlyt húztam volna magam mögött. Mintha egy erős lánc tartaná a bokámat, mintha tilos lenne átlépnem a határt, amit Vincent kettőnk közé épített. Ő szenved. Mindennap azt látom rajta, hogy nem akar élni. Mégis tudatni akartam vele azt, hogy én itt vagyok neki. Mert együtt megtudjuk csinálni. Muszáj lesz. Ha nem húzom ki őt a mély gödörből, akkor az érzései teljesen felemésztik, és sötét árokba temetik őt.

- Vincent... - a falnak támasztottam a hátamat, és bizonytalanúl fontam össze a karomat. Vincent ott ült a széken, a kék apró ágy mellett, és pislogás nélkül nézte az ágy fölé rögzített színes játékot. Az ujjával néha hozzáért, így a madzagra rögzített színes csillagok forogni kezdtek. Ebben a pillanatban nem éreztem mást, csak fájdalmat, és gyászt. Nem éreztem semmit, csak kegyetlen bánatot.

Ott ült az a gyönyörű férfi. A sötét kusza haja pár tincse a homlokába hullott. A határozott, ívelt arccsontját halvány borosta védte. A tekintetében csillogott a könnycsepp, ami másodpercenként a bársonyosan sima arcára hullott.

Tudtam, hogy én törtem össze ennek a férfinak a szívét. Tudtam, hogy olyan nagy gyűlöletet táplál irántam, amit talán még a szerelmünk sem tud legyőzni. Bántottam azt, akit a világon a legjobban szeretek. A vámpírrá váláson óta csak hétvégente szoktam beszélni a szüleimmel, mert a szíven, és az érzéseim változtak. A teremtőmnél nem létezik becsesebb dolog a számomra. Minden porcikám, gondolatom az ő lelkéhez van kötve. Mert amióta Vámpír vagyok a személyiségem változott. Egy olyan üzemmódba kapcsoltam, ami más mint az embereké. Háttérbe szorúlt az igazi család iránt érzett szeretettem. Mert nem ember vagyok. Vámpír vagyok.

Bizonytalan léptekkel indultam meg Vincent felé, de amint felém fordította a fejét, azonnal megálltam. Nem akartam elrontani azt, ami már rég kútba fulladt. De mégis itt volt egy apró remény. A szerelem. Mi vámpírok különleges lények vagyunk. Úgy fejezzük ki a szerelmünk iránt érzett szeretetünket, hogy megmutatjuk a sebezhető testrészünket neki. Ahogy Vincent csinálta az erdőben. Mellé álltam, leguggoltam hozzá, és a szemébe néztem. Vincent minden mozdulatomat figyelte, de nem mondott semmit. Egy kicsit felálltam, majd a fejem az ő fejéhoz támasztottam. Éreztem a lehelletét a nyakam felületén, éreztem az ajkát, de Vincent meg sem mozdúlt.

- Menj el Angel - elhajolt tőlem, és elfordította a fejét. A tenyeremet a szívemre simítottam és megráztam a fejem. Fátyolos tekintettel fürkésztem az arcát, azt, ahogy a szempillái eláztak a kövér könnycseppektől.

- Napok óta nem táplálkozol. Gyenge vagy és elveszett. Mintha minden reményt feladtál volna - nem volt bátorságom beszélni vele, de muszáj volt kihúzni őt a gödörből. - Napok óta nem beszélsz velem, és nem fogod a kezem. Mintha...nem szeretnél engem.

- Őszintén? - fordította felém a fejét. - Mindennap azon gondolkozok, hogy mégis mit szerethettem annyira benned - a szemembe nézett, a tekintete kék szinben izzott. Mintha a szíve egy jégpáncélba öltözött volna.

- Hogy mondhatsz nekem ilyet? - léptem egy lépést hátra. - Fel sem fogom azt, hogy miket beszélsz!

- Hiba volt akkor megtennem! - emlékezett vissza arra a napra, amikor átváltoztatott.

- Te adtad nekem ezt az életet! Csak te!

- De nem azért, hogy megöld a fiamat! - pattant fel, és egy hatalmasat lökött rajtam. A testem a falnak zuhant, mögöttem apró darabokban széttört a fal. Könnyes szemmel néztem arra a férfira, akit szeretek. Vincent nem tudta, hogy mit csinált, kitolta a mellkasát, és kihúzta magát. A sajgó hátamra tettem a kezem, és összehúzott szemekkel álltam fel a padlóról.

Most történt az, hogy Vincent mindent elrontott.

- Mi történt?! - rontott be az ajtón Ravanna. Amint megpillantotta a falat, és a padlón hevert darabjait, a szája elé kapta a kezét. Victor mögötte állt, és fájdalmas tekintettel nézett Vincentre, aki összeszorította a kezét. - Jól vagy? - helyezte a vállamra a kezét. Megráztam a fejem. Amit most csinált, azt soha nem fogom neki megbocsájtani. Soha.

- Összepakolom a ruháimat. Haza megyek - amint ezt kimondtam, Vincent felkapta a fejét, és lassan megrázta a fejét. - Végleg haza megyek! - indúltam az ajtó felé, és befutottam a sajátomba. Két perc alatt pakoltam össze a ruháimat, és vettem a kezembe a túra táskámat. A fürdőszobában, ügyetlenül használtam a régi kontaklencsémet, de a kövér könnyektől homályosan láttam.

Most történt az a dolog, amit nem tudok elengedni. Bántott engem. A falhoz lökött. És fájt. Nagyon fájt.

Szoros kontyba kötöttem a hosszú hajam, és magamra vettem a fehér szőrme kabátomat.

- Mégis, hogy fogsz boldogúlni az emberek közt, Angel? - próbált maradásra bírni Victor. A bejárati ajtó elött megfogtam a kilincset, és utoljára végig néztem a hatalmas nappalin.

- A nyár első napjai óta a családomként tekintek rátok. Ravanna pedig a nővérem lett. Befogadtál Victor, majd megmutattad a gyönyörű világotokat. Egy olyan világot amiről az emberek nem tudnak. Ti annyira gyönyörű, és tökéletes lények vagytok! - megráztam a fejem, és szaporán pislogtam, hogy háttérbe szorítsam a sírást. - De ez a fél év nekem sok volt. Az újévet anyukámmal szeretném tölteni.

- Nem biztonságos! Ha bántani fogod? - lépett közelebb. - Ritkán érzékeltél magad mellett friss embert - sóhajtotta Victor fáradtan.

- Én soha nem bántanám a családtagjaimat - néztem egyenesen Vincentre, aki a háttérben állt, a kijelentésem után összehúzta a szemét. Ő most gyászol. De mindketten máshogy gyógyulunk. Ez a két dolog pedig nem fér meg egymás mellett.

- De vissza fogsz jönni hozzánk igaz? - rázta a fejét Abigor. - Nem lehet, hogy örökké lent maradj! Hogy fogsz táplálkozni?

- Megoldom! Tényleg! - nyitottam ki az ajtót. - Szeretlek titteket! Nagyon! - néztem végig a családomon. - És nem tudom, hogy vissza fogok e jönni. Ezt inkább a sorsra bíznám! - intettem könnyes szemmel, majd kiléptem az ajtón. Becsuktam magam után, és szorúlt mellkassal nyeltem egyett.

Mégis mit tettem!?