⚜ ANGEL ⚜
___________________

Vincentel úgy döntötünk, hogy szemet hunyunk az idegen felett. Próbáltunk kizárólag a családunkra koncentrálni. Amióta Damien az életünk része lett, azóta mindenki sokkal jobban figyel Andarielre. Minden percben van mellette valaki. Ha nem mi, akkor Markus vagy Ravanna játszanak és beszélgetnek vele. Egy célunk volt, hogy a család egyetlen kincsét biztonságban tudjuk. Elképzelhető, hogy Damien ott támad ahol nekem a legjobban fáj. Ez pedig a lányom. Mert a lányomért bármire képes vagyok.

A minap az erdőben sétáltunk. Vincent és én úgy gondoltuk, hogy megmutatjuk neki a természet ritka csodáit. Azt akartuk, hogy érezze azt, ahogy a hőmérséklet változik. Azt akartuk, hogy hallja a természet csendjét, a madarak énekét, a növények növekedését.

- Ez olyan gyönyörű - egy virághoz futott, a sárga szirmait megbökte az ujjacskájával. Leguggoltunk mellé, és büszkén bólogattunk.

- Tényleg csodálatos - suttogta Vincent, majd a szemembe nézett. - Éhes vagy bogaram?

- Igen apa! - nyúlt Vincent csuklója felé, de az apja megfogta a kezecskéjét. A kezei közé fogta, és puszit nyomott a kézfejére.

- Akkor szerzünk neked valamit - rajongással és őszinte szeretettel fürkészte a lányunk arcát. Eljött az idő, hogy Andariel önnálóan is tudjon táplálkozni. Minden bizonnyal morbid dolog egy kisgyermek számára a gyilkolás. De minden könyvben, minden legendában, az leszármazottjainkkal kapcsolatos feljegyzésekben ez mind természetes dolog.

- Mész apával, kicsim?

- Te nem jösz anya? - fogta az ujjai közé a hajamat. Erőltettem magamra egy mosolyt, majd mepusziltam a homlokát.

- Nekem van egy kis elintéznivalóm - pillantottam a kastély felé. Vincent lesütötte a gyönyörű tekintetét, és az ajkára helyezte a kezét.

- Tegnap téged is... - pillantott a számra. Megrántottam a vállamat.

- Csak megmutatta a múltját - sóhajtva fordúltam hátra, és a hosszú faágakat kikerülve sétáltam a kastély felé.

Miután becsuktam magam után az ajtót, Damien után kutakodtam, akit nem találtam a szobájában.

Hallkan beléptem a könyvtárba. Az asztal felett ült, és egy régi barna kötésű könyvet olvasott. Egy hófehér inget viselt, amit feltűrt a karján. A nyakánál kigombolta az anyagot, így megpillanthattam enyhe szőr fedte mellkasát. A haját hátra lakkozta, egy arany karlánc csillogott a csuklóján. Az ívelt szemöldökét szabályos ívbe húzta, az ajkát résnyire kinyitotta olvasás közben.

És tényleg ő lenne az én fiam?
Ez a férfi?

- Milyen kellemes meglepetés! - nem pillantott felém. Figyelmesen olvasta a könyvet. - Érdekes. Itt írnak Kerberoszról. Hm... - hátra dölt a széken, majd végig nézett rajtam. - Tudod, hogy ki Kerberosz?

- Tudnom kéne? - fontam keresztbe a karom barátságtalanúl.

- Hiszen átadtál neki. Amikor még baba voltam - amint kimondta, a pupillám kitágúlt, a szívem hevesebben dobogott.

- A kutya... a pokolból? - suttogtam könnyes szemmel.

- Tudod azt, hogy Kerberosz kiket ragad el? - amint a szemembe nézett, oldalra pillantottam. Nem tudtam állni a tekintetét. Nem ment. - A bűnösöket. Azokat akik bűnt követtek el az életben - oldalra biccentette a fejét, majd folytatta. - Én pedig megöltem a hugomat.

- Így már teljes a kép! - böktem ki gúnyosan. - Kerberosz tudta, hogy csak belőled faraghat igazi gyilkosst. Ezért jött el hozzád? - sóhaj hagyta el az ajkamat.

Miért érzem azt, hogy kezd kialakúlni a történetünk lényege?

- Kerberosz hatalmat adott nekem. Megtanított küzdeni. Felnevelt és gondoskodott rólam - amint kimondta, a felismerés sajgó villámként hasított belém. Azt mondta, hogy... Nem! Ez lehetetlen!

Ekkor előre léptem, és feltettem a remegő kezem.

- Azt mondtad, hogy... felnevelt? - nyeltem egyett. Damien értette a lényeget. Pontot tett a lényeg végére.

- Emberi alakjában - mondta ki.

Lassan megráztam a fejem. Muszáj volt leülnöm. Leültem Damiennel szembe, aki nagy szemekkel fürkészte az arcomat. - Mintha valami megijesztett volna téged - húzta össze a szemét. - Nocsak - helyezte az állát a kezére. - Te félsz?

- Nem... csak...- hebegtem zavarodottan. - Meglepődtem. Ennyi.

- Aha... - fújta ki magát szórakozottan. - Tudod... - lesütötte a szemét, a kezét a tarkójára tette, majd elmosolyodott. - Nem vagyok én olyan rossz...

- A lányomon keresztűl akarsz bosszútállni rajtam! - csaptam az asztalra. - Én itt vagyok! De őt hagyd ki mindenből!! - villantottam meg agyaraimat.
Ekkor beharapta a száját.

- Miből gondolod azt, hogy bántani akarom őt?

- Elég ha csak rád nézek! Tombol benned a bosszúvágy és a vérszomj! Mást nemis vártam el tőled! Gyűlöllek!

- Tehát...te tudod azt, hogy hibát követtél el. Azért beszélsz így velem.

- Tarsd magad távol a családomtól! - pattantam fel a székről, és becsaptam magam után az ajtót.

⚜ DAMIEN ⚜
________________

Amint anyám becsapta az ajtót, összerezzentem. Néma sóhaj hagyta el az ajkamat, és a könyv fölé görnyedtem. Hevesen dobogó szívvel szemeztem Kerberosz istentelen tekintetével. Az ajkamat összeszorítottam, a kézfejemen kidülledtek az erek.

Az ajtó felé pillantottam, és lesütöttem a szemem.

És mégcsak nemis tudják azt, hogy mi vár rájuk.

Éjszaka mindenki elvonúlt a szokásos helyére. Éjfél elött hagytam el a könyvtárat. Egy pillanatra megtorpantam. A szőke hajú kislány a kanapén ült. A dohányzóasztal felé görnyedt, és rajzolt valamit. Miután megbizonyosodtam arról, hogy senki sem figyel: megindúltam felé.

- Mit rajzolsz gyönyörű? - guggoltam le mellé. Barátságtalan arcal takarta el a lapot, a fejecskéjét elfordította előlem. - Hé? - suttogtam.

- Nem bízok benned! - morogta fénylő vörös tekintettel.

- Hát...valakinek rosszfiúnak is kell lennie, igaz? - mosolyodtam el.

- Nem vagy vicces...

- Damien. A nevem Damien. Emlékszek, hogy apa ezt a nevet adta nekem. Egy nappal miután megszülettem apa velem volt a szobában. Akkor adta nekem ezt a nevet. Emlékszek, hogy anya...nem fogadott el engem.

- Mégis, hogy emlékezhetsz rá ha baba voltál? - ráncolta az aranyos homlokát.

- Úh, hát öhm... - sütöttem le a szemem. - Megmutathatom neked? - hajoltam közelebb hozzá. A kezem az arcára helyeztem. A hüvelykujjammal megsimítottam az arcát, majd lassan közelebb hajoltam hozzá. Apró puszit nyomtam a homlokára. Andariel mozdulatlanúl ült mellettem, és nagyokat pislogott.

- Hihi! Aranyos baba voltál - kuncogott. - Nemis vagy te rossz Damien!

- Pedig muszáj annak lennem angyalom - hajoltam el a homlokától. Ekkor összehúzta a homlokát, a száját szomorúan lebiggyesztette. Az én kishugom mindenkinél okosabb volt. Ezt jól tudtam. Ekkor megbökte az arcomat, és megrázta a fejét.

- Ki kényszerít rá Damien? - amint megkérdezte elhajoltam tőle, és hátat fordítottam neki. Ó istenem... ez ennél csak nehezebb lesz. A lépcső felé sétáltam. - Várj! Nézd meg, hogy mit rajzoltam! - aranyosan utánam futott, és felém tartotta a lapot. Mosolyogva elvettem. De amint megláttam a lap felületére rajzolt kutyát a mosoly lefagyott az arcomról. Kerberosz volt az. - És elárulok neked egy titkot - hajolt a fülemhez. - Néha szoktam őt látni álmomban. Beszélni szokott hozzám! Hihi! És jó barátok lettünk! Na szia! - mosolyogva futott fel a lépcsőn. A remegő kezemben tartottam a rajzot. Lehunytam a szemem és a puszta kezemmel égettem el a lapot.

Háború közeleg.

Sőt.

Már itt is van...

__________________

* Igen, Damien szemszöge is belekerült a történetbe. Azt nem tudom, hogy lesz e neki még szemszöge.

Mondjátok meg ti.
Legyen neki is szemszöge?