⚜ ANGEL ⚜
________________

Zsebre tett kezekkel sétáltam a macskakövekkel végig rakott szűk barátságos utcán. Este hat órakkor már sötétedett, az utca lámpái világították meg elöttem a nyirkos aszfaltot. Nehéz volt a gondolataimra, figyelnem. Minden illat, hang a hatalmába kerített. A friss vér illata mindenhol ott volt. Mintha egy vörös bíborfelhő lebegne elöttem. Fejrázással próbáltam magamhoz térni, és anyukámék háza felé sétáltam. A lámpa az aszfaltra vetítette az árnyékomat, miközben sétáltam. De mintha egy szörnyeteg nézett volna rám. Egy szörnyeteg, ami nem én vagyok, egy lény amitől nem tudtam szabadúlni.

Mély levegőt vettem mielött kopogtam volna anyukámék házának az ajtaján. Hagytam magamnak időt, hogy utoljára alaposan áttudjam gondolni azt, hogy igazából mit akarok. Gyógyulni akartam. Megakartam találni a régi énemet. Elakartam felejteni a kislányom elvesztésével járó gyászt. A pici lányom! Istenem! A falnak támasztottam a hátam, a táskámat a földre ejtettem. Nem sírt fel! Nem sírt fel akkor amikor a világra hoztam! Nem...éreztem a szívverését.
Semmit sem éreztem. A szemem elé tettem a kezem, és lezuhantam a földre. Annyira fájt. Istenem, annyira fájt a babám hiánya. Automatikusan a hasamra szorítottam a kezem, próbáltam visszaemlékezni azokra a napokra, amikor hallottam őt. Szinte már kuncogott. Az a tündéri, egézséges baba már kuncogott. Mert gyorsan fejlődött. Addig amíg a másik meg nem...

Arra kaptam fel a fejem, hogy nyílt az ajtó, és anya lépett ki rajta. Egy vastag kapucnis pulcsit húzott magára, a barna haját laza cofba kötötte. A kezével rendre intette a rakoncátlan tincseit. Amint meglátott engem, a száját nyitva hagyta, és borzalmas gondolatok suhantak át az arcán.

- Angel?! - térdelt le elém. A közelsége nem volt rám jó hatással, mintha valaki a nyakamra kötött volna egy vastag kötelet. De egy pillanatra sem fordúlt meg bennem az, hogy esetleg bántanám őket. - Miért sirsz? Kicsim! Jéghideg a kezed! Gyere be gyorsan! - megfogta a kezem, és bevezetett engem az ajtón. Nyár elején jártam itt utoljára.

- Szia anya! - lassú mozdulatokkal bújtam hozzá, és átkaroltam a lapockáját. Beszívtam az illatát, és próbáltam minden mozdulatomra koncentrálni. Próbáltam uralni a testem, és a gondolataimat.

Anya leültetett a kanapéra, és hozott nekem forrón gőzölgő teát, de érthető okokból hozzá sem nyúltam. Csak csendben ültem, határozott és kihúzott testtartással, majd néztem a kandalló belsejében tomboló tűz hatalmát.

- Kicsim, tudom, hogy a barátodhoz költöztél, mert szeretitek egymást! Tudom, hogy a hegymászás túrádon ismertétek meg egymást, de Angel olyan ritkán hívtál fel minket! - könnyes szemmel fürkészte az arcomat, a kezemet egy pillanatra sem engedt e el. Anyának azt hazudtam, hogy Vincentet a túrán ismertem meg, és azóta találkozgatunk. Egy hónap után pedig hozzá költöztem. Anya a történetemnek ezt az oldalát ismerte meg. Mert ezt meséltem el neki. De az igazság ehez a történethet nagyon távol áll. - Szakítottatok?

- Valami olyasmi - döltem hátra, és keresztbe fontam magam elött a lábamat. Anya furcsán méregetett, látszólag észlelte a változásokat rajtam. - Az utóbbi időben sokat veszekedtünk anya. Már nem bírtam a hangulatot.

- És miért nem beszéltétek meg lányom? - biccentette oldalra a fejét. - A telefonban mindig azt mondtad, hogy udvarias, különleges, és régi módi - szorította össze az ajkát, majd a szájához emelte a csészéjét. - Én nagyon szívesen találkoztam volna vele személyesen is!

- Vincenttel már nem fértünk meg egymás mellett anya! A veszekedések miatt eltávolodtunk egymástól - próbáltam óvatosan fogalmazni. Próbáltam elmondani anyának azt, hogy megértse, de titokban akartam tartani a valódi dolgokat.

- Rendben! Tehát csúnya szakítás lett a vége! Megértem Angel! Éhes vagy? - pillantott a konyha felé. Nagyon az voltam, de megráztam a fejem. - Biztos? - biccentette oldalra a fejét.

- Apa alszik? - pillantottam anyukámék szobája felé, ahonnan kiszűrődött a tévé halk zenéje, ami keveredett apa monoton horkolásának a hangjával.

- Igen alszik!

- Akkor reggel köszönök neki! - indúltam meg a szobám felé. Tudtam, hogy anya még beszélgetni szeretett volna velem, hiszen nyár óta nem látott engem. De a hangulatom, és az éhségem arról árulkodott, hogy a legbőlcsebb döntés az, ha egyedűl leszek. Amint beléptem a szobámba, bezártam az ajtót, és fürgén dobáltam ki a ruháimat a táskámból. A táska aljáról kivettem az egyik vértasakot és letéptem a tetejét. A számhoz emeltem, és lehunyt szemmel ittam meg minden egyes nagy korytot. A folyadék szinte simogatta a nyelőcsőmet, szétterült bennem, és erőre kaptam miatta. A padlóra dobtam az üres zacskót, és a sötét szobámban, az ágyamra feküdtem. A homlokomra tettem a karomat, és a plafont néztem. Már most hiányoztak a többiek. Ravanna és Victor. Markus és Abigor.

Vincentet pedig egy másik kategóriába sorolnám. Hiszen ő mindig hiányzik. Egy perc nélküle, és érzem a magányt, az űrt, amit csak ő tud betölteni. De most nem olyan a helyzetünk, hogy róla álmodozzak. Az oldalamra feküdtem, és némán kifújtam magam. Egy nappali, és egy ajtó választ el engem anyukáméktól, de tisztán hallottam azt, hogy beszélnek.

- Hé! Itt van Angel!

- Hm...tessék? Mikor jött? Hol van most?! - szinte elképzeltem azt, hogy apa értetlenűl pislog a nappali felé fordúlva.

- Várj egy kicsit! Szerintem most pihenésre van szüksége!

- Ugye nem bántotta őt az a féreg? Megölöm! Kinyírom ha bántani merte a kislányomat! - dörmögte, és éreztem azt, hogy már nem álmos. Határozottan alátudom támasztani azt, hogy apának nincsen túl sok esélye Vincenttel szemben. Hiszen mi méteres Fenyőfákat tépünk ki, és egymást lökjük a falhoz...

Igen. Hát klassz..

- Szerintem majd holnap reggel beszélsz vele. Mit szolsz hozzá, hm? - folytatta anya szomorúan. Megértettem őket. Anyának biztos rossz érzés így látnia engem. Főleg ennyi kihagyott hónap után. Próbál közeledni felém, de változtam. A változások pedig negatív, és pozitív hatással is voltak rám.

- De én azt hittem, hogy szereti ezt a fiút! Hiszen olyan határozott meggyőződéssel mesélt mindig róla! Szinte már megkedveltem ezt a Pabló gyereket!

- Vincent drágám! A neve Vincent!

- Nem érdekel, hogy mi a neve! Bántotta a lányomat! Legyen átkozott...

Valamilyen szinten azok vagyunk.
Átkozottak.

Átkozottak mert az örökkévalóságig élünk. Átkozottak mert örökké szenvedni fogunk valamiért. Fel sem fogtam azt, hogy az örökké mit foglal magába. Nem fogtam még fel. Öt hónap alatt még mindig nem fogtam fel, hogy számomra az örökkévalóság az szó szerint értendő. Abba pedig bele sem mertem gondolni, hogy milyen lesz a világ hosszú évek múlva.

⚜ VINCENT ⚜
____________________

Angel ma ment el. Elhagyott. Azt hiszem, hogy végleg. Én adtam neki ezt az életet, és én üldöztem őt el. Annyira haragudtam magamra, mint még soha. Annyira fájt élni, mint még soha. Minden apró mozdulatomnál sajgott a mellkasom. Nem éreztem semmit, csak a fájdalmat. A hold megvilágította az arcomat, ahogy kint ültem a tetőn. A kezemmel a cserép felületére tapadt mohát piszkáltam, és csak rá tudtam gondolni. - Angel - a csuklómat a számhoz emeltem, a fogaimat pedig a bőrömbe mélyesztettem. Csak egy apró korty is elég volt ahoz, hogy mindenhol őt halljam. A vérünk egy. A szívünk egy. Láttam a mosolyát, éreztem a hangját. Hátra feküdtem, és ismételten a csuklómba haraptam. Lehunytam a szemem, és emlékeztem. Emlékeztem rá, és arra a napra amikor találkoztam vele. Letöröltem a vért a számról, könnyek szöktek a szemembe, és megráztam a fejem.

Mégis, hogyan tovább? Mit fogok nélküle csinálni?

Amit tettem az hatalmas nagy hiba volt. Ép ésszel nem tudtam feldolgozni azt, amit tettem. Fájdalmat okoztam a szerelmemnek. A falhoz löktek és... összeszorítottam a kezem, és hatalmasat beleütöttem a cserépbe ami kettétört az öklöm alatt.

- Vincent? - Ravanna sétált ki hozzám, ügyetlenűl eggyensúlyozott a cserepek nyirkos felületén. Nem ült le mellém, de tudtam azt, hogy nem akar magamra hagyni. De én senkivel sem akartam beszélni. Senkivel.

- Hagyjatok békén - pillantottam a sötét égbolt alatt terpeszkedő, batátságtalan erdő sűrű fái közé. - Mindenki hagyjon békén! - megfogtam a cserepet és messzire dobtam.

Ennyi.