⚜ VINCENT ⚜
___________________

A szobámban ültem. A hátamat a falnak támasztottam, az egyik lábamat felhúztam a mellkasomhoz. A szememet lehunytam és próbáltam vissza szorítani. A testem tüzelt. Izzadtam, a torkom pedig szokatlanúl száraz volt. Minden pillanatban hallotam a mézédes hangját, szinte láttam magam előtt a puha ajkát és a nyaka puha vonalát. A hajamba túrtam, a számat összeszorítottam. A kezemet a torkomra szorítottam és próbáltam levegőt venni. De helyette csak az ő illatát éreztem. Ez az illat egyenesen megbolondított. Ha megmozdulok akkor összetörök valamit. Ha levegőt veszek akkor megfulladok. Éhes voltam. Végzetesen kívántam azt a sűrű bíborvörös folyadékot. Azt akartam, hogy érjen hozzá az ajkamhoz. Vágytam arra, hogy táplálkozzak. A testem csak izzadt. Próbálta visszafogni a bennem tomboló szörnyeteget. Mintha saját magam ellen harcolnék. Végzetesen akartam azt, hogy a fogam egy puha nyakba fúródjon. Feltettem a kezem és megsimítottam a fogamat. Ez eddig még nem volt itt.  Hegyes volt. Furcsa és ijesztő. Kettő volt belőle. Eddig még a tekintetem sem izzott vörös színben. Változásokon mentem keresztűl. És nem tudtam azt, hogy kifogom - e bírni ezt a hírtelen változást. Hallotam a lépteit. Hallotam, ahogy levegő után kapkod. Szinte filmként láttam magam előtt. Az ablaknál áll, és szomorúan néz ki az erdő sűrű tölgyfái közé. Haza akart menni. Ezt tudtam. Én is az ablak felé pillantottam. De a beszűrődő erős fény arra kéztetett, hogy takarjam el a szemem. Nem égetett, pusztán csak zavart.

Hangokat hallotam. Victor nyitotta ki az ajtómat, és lépett be rajta. Amint megpillantott, a tekintetéből tudtam azt, hogy mire gondol. Lassan leguggolt mellém, a farzsebéből pedig kivett egy vértasakot. Amint megpillantottam a sűrű bíbor színt, a számra tettem a kezem és megráztam a fejem.

- Meddig akarod magaddal még ezt csinálni? - suttogta, a tekintetéből szomorúságot véltem felfedezni. - Néztél már magadra? - kérdezte. - A fogad, a szemed! - sóhajtotta, majd felém nyújtotta a tasakot.

- Nem akarom! - elfordítottam a fejem és próbáltam kizárni a folyadékot ami kegyetlenűl csalogatott magához.

- Mit kerestél tegnap este Angel szobájában? - ráncolta a szemöldökét. A szemébe néztem, a fejemet a falnak támasztottam.

- Csak beakartam neki mutatkozni. Nem hajtott engem semmilyen rosszindulat - suttogtam őszintén. - Megakartam őt ismerni. Olyan amilyennek elképzeltem! - húztam mosolyra a számat. - Ő ártatlan. Olyan gyönyörű. Olyan törékeny.

- Vincent! Figyelj rám! - megfogta a tarkómat és maga felé fordította a fejem. - Ha nem táplálkozol, akkor meghalsz. Ennyire egyszerű a történet. Megakarsz halni? - tette fel a kérdést. Ekkor egy szempillantás alatt a szoba közepén voltam. Hátulról átfogta a nyakam, és hátra feszítette. Lehunytam a szemem és próbáltam levegőt venni. De csak rontottam a helyzetemen. Victor a nyakamat szorongatta, az éhség miatt már azt sem tudtam, hogy hol vagyok. - Megkérdezem mégegyszer, megakarsz halni? - sziszegte a fülembe, az agyarai kitülemkedtek a fogai közt. Olyan volt mint az enyém. Olyan voltam mint ők. Mert már nem voltam ember. - Mert ha igen, akkor most azonnal legyünk túl rajta! Mit mondasz? - a kezét a nyakamra tette, az ujjai a bőrömbe mélyedtek. Hiába köhögtem, hiába próbáltam szabadúlni, Victor nem engedett el. Tudtam, hogy ezzel csak segíteni akart. De ez nekem rossz volt. A tudat, hogy egy lány van a kastélyban az, hogy minden percben hallom a levegővételét, engem ez teljesen megbabonázott. És nem engedett el.

- Oké! Oké! - pacskoltam a karját, jelezve, hogy engedjen el. Amint elengedett a kezembe dobta a vértasakot.

- Megvárom! - a hajába túrt és hunyorogva pillantott a fekete sötétítő felé. - Jobban is elhúzhatnád a függönyt! - a fal mellé lépett, és alaposan megigazította a fekete anyagot. A keze egy pillanatra ért hozzá a napfény vakító sugarához, de a bőre perzselődni kezdett, erre Victor sziszegve elhúzta a száját. - Nekünk miért nem találtak ki napfény gyűrűt, igaz? - hallkan elnevette magát, majd lassan mögém állt, és megpacskolta a vállamat. - Idővel jobb lesz. Akkor ártasz magadnak a legjobban ha nem engeded azt, hogy a felszínre tőrjön. Sokkal rosszabb ha visszafogod a ragadozót ami benned növekszik - lassan becsukta maga után az ajtót, mire leültem az ágy szélére. Nem gondolkoztam, csak letekertem a kupakot. Nem szagoltam bele csak a számhoz emeltem. Igazából azt sem tudtam, hogy mit csinálok. Azt tudtam, hogy a vörös folyadék elöntötte a nyelőcsőmet. Azt tudtam, hogy finom. Éreztem ahogy az arcomba, de még a végtagjaimban is szétterűl. Éreztem az erőt és a hatalmat. A tekintetem megváltozott. A számra tettem a kezem és az üres zacskót a padlóra dobtam.

És azt tudtam, hogy kell még belőle!

Szinte hallkan sétáltam le a lépcsőn. Egy szempillantás alatt a pincében voltam. A pupillám kitágúlt. Még szoknom kell az erőt és a sebességet. A csuklómmal megtörőltem a számat. Igazából soha nem vágytam semmire, mint most erre a hűtőre. Lakattal rögzítették a szürke vastag láncot. Jellemző. Tudtam azt, hogy nem vagyok magamnál. Összehúztam a szemem, a lakatot a kezembe vettem. Összeszorítottam, addig szorítottam amíg a lakat roppant egyet. Egyszerűen csak a földre dobtam az erős lánc pedig hűségesen követte a lakatot. Felnyitottam a hűtőt. Hegyén - hátán sorakoztak a vörös vértasakok. Érintetlenek voltak. A kezembe vettem egyet, és kibontottam. A számhoz emeltem, és megitttam. Lehunytam a szemem, ahogy a sűrű folyadék szétterűlt, és hatalomra talált a testemben. Éreztem az arcom gyönyörű színét, a hajam erősebb, szinte már mogyoróbarna árnyalatát. Felnyitottam a kukát és kidobtam az üres zacskot. A kezembe vettem még négy darab ilyen tasakot, majd egy hírtelen mozdulattal felugrottam a gerendára. Az időm hátra levő részében azzal játszottam, hogy az üres tasakokat betudom - e fentről dobni a kukába.

⚜ ANGEL ⚜
_________________

Victor mindenkit összehívott egy megbeszélésre. Éreztem azt, hogy érintett vagyok a témában, ezért sem akartam kihagyni. Reggel, miután felöltöztem egy kicsit kimentem a napsütésre. Victor külön kérte azt, hogy ha lehet, akkor ne legyek sokáig kint. Eddig még nemis vettem észre, de a kastély előtt egy gyönyörű tó húzódott. A víz felszínén igézően csillogtak a nap fényei. Leguggoltam a vízpart mentén, a kezemet pedig a vízbe mártottam. A felszíne meleg volt, a nap már felmelegítette a tó vizét. A tekintetemmel a város felé fordúltam. Halk sóhaj hagyta el a számat. Beszívtam a friss levegőt és lehorgasztottam a fejem. Tudtam, hogy Victor miért nem enged engem haza. Mert fél attól, hogy az emberek tudomást szereznek családjáról. És akkor már nem tudnának békében élni. Megértem. De nekem is van saját otthonom.

Már mindenki az asztal körűl ült. Csak egy valaki hiányzott. Mindenki a velem szemben helyezkedő üres fotelt nézte. Vincent nem jött le.

- Hol van Vincent? - sóhajtotta Markus, a kezével a göndör hajába túrt.

- Gondolom a szobájában. De szerintem úgyis lejön - válaszolta Victor, mire Ravanna felé néztem.

- Ha te meggyógyítottad lábamat, akkor mindenkinek van valami természetfeletti ereje? - kérdeztem kíváncsian.

- Igen. Kíváncsi vagy rá? - nézett rám Abigor, akinek az ölében Ravanna ült és a férfi haját simogatta. Ők annyira gyönyörűek voltak. A bőrük bársonyosan sima, az ajkuk szép piros, a hajuk fényes. Olyan mintha porcelánból lennének. Pedig nem. Csak ők nem emberek. Némán bólintottam. Ekkor Abigor elvette a kezét és a gyertya fölé helyezte. A szemét lassan lehunyta, a gyertya pedig már nem éget. Csak pislákolt, végűl pedig elaludt.

- Ez... biztos, hogy csak a huzat volt - magyaráztam hevesen dobogó szívvel. Ekkor mindenki Markusra pillantott aki mellettem ült. Felsóhajtott, a tekintetével pedig egy váza felé pillantott. A vázában egy szál vörös rózsa díszelgett. A szemét összehúzta, mire a rózsa lassan kiemelkedett a vázából és lassan felém lebegett. A szemem szinte csillogott, eddigi életem során még nem láttam ehez fogható látványt. Majd a rózsa az ölembe esett. Megfogtam és mosolyogva megszagoltam.

- Igazán köszönöm - néztem Markus szemébe, aki összehúzta a szemét. - És te? - pillantottam Victorra, aki feltűnően sokat pillantott az emeletre.

- Látom a jövőt. Mit gondolsz, vajon honnan tudtam a neved? - nézett a szemembe.

- Nahát! Tehát, tűz és tárgyak mozgatása. Gyógyítóerő és látnok. És Vincent mit tud? - kérdeztem rá.

- Egyenlőre nem tudjuk! De én nagyon kíváncsi vagyok már rá! - ropogtatta az ujjait Abigor.

- Fogd vissza magad bébi! - tette a mellkasára a kezét Ravanna.

- Oh, nem szeretnél adni egy kis...- a férfi a nyakához hajolt, és megnyalta a füle alatti puha részt.

- Elég legyen! Megmondtam, hogy a magánélet az maradjon a szobában! Stim? - kérdezett rá Victor. Abigor csak bólintott.

Ekkor mindenki az emelet felé pillantott. Én is így tettem. A szemöldökömet összeráncoltam. Szinte lassított felvételben láttam azt, ahogy megfogja a korlátot, átugrik felette, és két labbal a padlóra esik. Lassan a hajába túrt. Mogyoróbarna haja volt. A tincseit a tekintetébe söpörte. Csak egyet pislogtam, de már velem szemben ült a széken. A lábát keresztbe fonta, a kezével a nyakláncával játszott. A testem megfeszűlt ahogy szemezgettünk. Eddig még nem láttam az arcát. De most, hogy látom...

Amikor nyeltem egyet, akkor a torkát köszörűlte. Amikor levegőt vettem, akkor a számat nézte. Mert Vincent Dragomír itt ült velem szemben, egy vörös ingben és egy fekete szűk farmerban. Az arca pedig gyönyörű volt. A nagy csillogó szemeit, a rabulejtő hosszú szempillái keretezték. A puha ajka rózsaszín, szinte már piros volt. A bársonyosan sima arcát enyhe pír díszítette. Teljes egészében gyönyörű volt.

- Hogy érzed magad? - hajolt hozzá Victor. Vincent fél testtel felé fordúlt.

- Nagyon jól. Az az egy tasak megtette a hatását. Nemis volt többre szükségem - halvány mosolyra húzta a száját, majd ismételten rám pillantott. A tekintete az ölemben található rózsa felé vándorolt. A fogával beharapta az ajkát, majd Markus felé fordúlt. - Oh! Ó jaj! - a szája elé tette a kezét és hallkan elnevette magát. - Ez váratlan fordulat Markus. Nem gondoltam volna!

- Társaságban nem illik mások gondolataiban motoszkálni, Vincent!

- Kérlek, Abigor! Jól tudod azt, hogy Vincent most nem önmaga. Nem tudja féken tartani a gondolatait, se az akaratait - bólintott lassan. - Nos, de így legalább bátran bejelenthetem azt, hogy mától kezdve Vincent a legfrisebb köztünk! - mutatott a férfira aki pislogás nélkűl engem nézett. A tekintete és az illata olyan más. - De akkor térjünk a lényegre. Szeretettel üdvözlünk itt nálunk! - mosolygott rám.

- Ez biztos? - néztem Vincent gyilkos tekintetébe. Lassan hajolt előre, a kezével megtámasztotta magát a székén.

- Vincent? - tette a vállára a kezét Victor. - Minden rendben, igaz? - suttogta a fülébe. Vincent a szája elé tette a kezét, és bólintott. A száját összeszorította és lesütötte a tekintetét. Félek!! - Jólvan, ne haragudj a kellemetlenség miatt. Sajnos most Vincent nagyon érzékeny mindenre. Szerintem belefog telni egy - két hétbe, mire önmaga lesz - adta a tudtomra. - Tehát, a kastélyunk évszázadok óta épűlt. Még az édesapám lakhelye volt. Tulajdonképpen ő volt az első vámpír, és ő népesítette be a világunkat. Nagyon büszke volt erre helyre. Nem csak egy otthonként, de még menedékként is tekintett rá.

- Menedék? - kérdeztem vissza.

- Ahogy vámpírok, így más lények is léteznek - pillantott rám Markus. - Ahogy a természet megteremtett minket, így megteremtette az első farkasokat is - fejezte be.

- Farkasokat? - kérdeztem vissza. - Komolyan, eredetibbet nem tudtatok kitalálni? - erőltettem egy mosolyt az arcomra. - Hol vannak a manók és a törpék? - kérdeztem rá. Úgy néztek rám mintha nem lennék normális. - Ez a farkasos história...igaz? - nyeltem egyet.

- Teliholdkor szoktak farkasként mozogni. Akkor tényleg úgy néznek ki mint a farkasok. A méretük pedig egyezik egy normál vadonélő farkaséval - bólogatott Ravanna. - Tehát ha egy farkast látsz, akkor futás - suttogta kuncogva.

- Aha, értem.

- De téged ez nem érint. A farkasok nem léphetnek a mi területünkre. Ez így fordítva is érvényes. Ha egy vérfarkast látunk az erdő szélén, akkor a békét megszakították.

- Tehát az erdő tartja fennt a világotok eggyensúlyát? - lepődtem meg.

- Pontosan - mosolygott Abigor.

Este kilenc órakkor már nem bírtam a szobában maradni. Ezért vettem a bátorságot, hogy kilépjek a szobából. De amint kinyitottam az ajtót, a lábam a földbe gyökerezett. Felshóhajtottam, és keresztbe fontam magam előtt a karomat.

- Mióta állsz az ajtóm előtt? - biccentettem oldalra a fejemet.

- Egy vagy két órája - válaszolta Vincent. - Ne haragudj a mai miatt. Nem akartam tolakodó lenni - a tenyerét a mellkasára tette. Halvány mosolyra húztam a számat, és hátra léptem egy lépést.

- Nem szeretnél bejönni?

- Merész. Behívsz egy vámpírt a szobádba? - zsebre tett kezekkel sétált be a szobába, és megállt velem szemben. Az arcomat fürkészte, a tekintetét próbáltam kerűlni.

- Egésznap így néztél rám - adtam a tudtára. - Nagyon ijesztő, csak úgy szólok - folytattam zavartan. - Tehát most már nemis beszélsz. Oké - fújtam ki magam.

- Mesélsz nekem a tizedik születésnapodról? - lépett közelebb. - Miért nem mertél felülni a póni hátára? - húzta össze a szemét. A szemem kitágúlt, úgy néztem fel rá. Mi?!

- Ezt honnan tudod? - fürkésztem a félhomályban az arcát.

- Én örömmel meghallgatnám a történetedet - sütötte le a tekintetét. Én is így tettem.

- Hát...- motyogtam zavartan. - Kiskorombam futott felém egy nagy ló. Én nagyon kicsi voltam, de a ló hatalmas. Ezért megijedtem tőle. És szerintem ez az emlék meg maradt bennem - meséltem el neki. - De honnan tudtál erről?

- Ma az asztalnál nagyon sok dolgot megtudtam rólad. Nem volt nehéz, hiszen nagyon zavarban voltál - bólintott lassan. - Tudok a hobbidról és a barátaidról. Tudom azt, hogy mi tesz téged boldoggá vagy szomorúvá - lépett még közelebb hozzám. - És tudom azt, hogy még nem voltál szerelmes.

- Hé! Ez nem ér!

- A kedvenc színed az...- húzta össze a szemét. - Az arany. Inkább a szabadban szeretsz sportolni. Mások véleménye pedig nem érdekel téged. És tudom azt is, hogy...- pillantott az ablak felé.

- Mit? - léptem közelebb. - Mit tudsz? - türlmetlenkedtem.

- Ezt neked kell majd bevallanod - fordított nekem hátat és az ajtó felé sétált.

- Bármire is gondolsz, az nem igaz - motyogtam elpirúlva.

Nem válaszolt, csak hallkan elnevette magát és kilépett a szobámból.