MAXINE

2024 június

Lehetne rosszabb is.

Anyám általában ezzel jön mielőtt, legyint egyet, és nevetve végignézi a lassú szenvedésem.

– Anya! – sikít Jacob, miközben felé közelítek a házban található legnagyobb ollóval. – Ne! Kérlek, ne!

Taylor döbbenten fürkészi a jelenetet. Már háromszor megbánta, amiért a segítségemet kérték. A harmadik muskétás fintorog, csípőre tett kézzel várja, mi lesz az öccse sorsa. Azt hiszem, Damon kicsit furcsa, bár ki tudja megállapítani egy majdnem hatéves kisfiúról, milyennek kéne lennie? Olyan, amilyen. Az biztos, hogy odavan a játék láncfűrészekért, és nem riad vissza a gyomlálástól. Jó, gyökerestül tépi ki anyám virágait, de amíg ez őt nem zavarja, engem sem.

Odaállok a konyhapultra ültetett gyerek elé. Megemelem az ollót, és szólásra nyitom a szám.

– Anya, ne öld meg! – A lányom, Taylor megragadja a rövidnadrágom szárát. – Én voltam! Én húztam a bokájára!

Felvont szemöldökkel méregetem Jacob lábát, és rászorult, vaskos ragasztószalagot. Ötletem sincs, honnan szedték. Lehet, anyám hagyta elől? Mintha nem tudná, hogy három kicsivel élünk együtt. Ezek a rosszcsontok bármire képesek. Ismétlem: bármire! Rémisztően találékonyak! Legutóbb Damon eljátszotta, hogy leesett a lépcsőn, miután összevesztünk a takarításon. A kórházba menet, zokogva bevallotta, hogy csak szórakozott. "Ne vigyél a doktor bácsihoz, anya, esküszöm, kitakarítom a szobám! Nem estem le, csak úgy csináltam! Takarííííííítok!" Akkor megkönnyebbültem, pedig hosszan, rémülten sikoltotta az "í" betűt. Egyszer kibaszottul szívrohamot fogok kapni! Kösz, te rohadt szemét, hogy felcsináltál! Legszívesebben lecsavarnám a farkad a helyéről! Rohadt nagy szerencséd van, amiért elérhetetlen vagy!

Felsóhajtok. Talán abba kéne hagynom, hogy sorozatosan a gyerekeim apját szidalmazom. Szigorúan fejben. Nem lenne értelme olyan szavakat kimondani, melyek elszállnak a levegőbe. Nincs senki, aki meghallaná őket. A csávó megdugott, lelépett, én meg itt ragadtam. Tizenhat évesen. Terhesen. Hármasikrekkel. Előfordul az ilyesmi, nem?

Jacob ordít. Kapálózik, és majdnem hason rúg. Alig győzöm a magasba tartani az ollót. A lányom a pólóm tépi, nyavalyogva könyörög, hátha nem döföm le a testvérét.

– Jake! – kiabálom, és szabad kezemmel megfogom a csuklóját. – Nyugodj meg! Nem rajtad fogom használni, oké?

– Nem? – csodálkozik Damon. Odasomfordál mellém, kék szeme az ollóra téved. – Nem vágod le akkor a lábát?

– Ha nyugton marad, akkor nem! – Jelentőségteljes pillantást lövellek Jake felé, mire kis teste elernyed. Kapkodja a levegőt, takonybuborékok bugyognak az orrából.

– Jó leszek – motyogja. Legörbíti kicsi száját. Meg-megremeg. Arcához kap a kezével. Szétkeni a taknyot. Hurrá!

Édes jó istenem! Mit vétettem?

Óvatosan beakasztom az olló pengéjét a tekercsbe, és vigyázva, nehogy felsértsem a bőrét, vágni kezdem. Taylor hátrébb lép. Végre elengedi a félig lecsúszott rövidnacim. Aggodalmasan ingatja a fejét. Szőke haja a vállát súrolja.

– Óvatosan, anya! – suttogja vékonyka hangon.

– Kész is! – Vágok még kettőt, majd leszedem a fiam lábáról a kettémetszett szalagot. Rögtön a kukába dobom, míg a veszélyes szerszámot a fiókba rejtem. Felkapok egy papírtörlőt a középső pultba ágyazott tűzhely baljáról, aztán visszaállok Jacob elé. – Fújd ki!

Elveszi a zsebkendőként funkcionáló törlőkendőt, és ügyesen megtisztogatja a képét. Büszke, fiatal anyukaként szemlélem a folyamatot.

– Ez uncsi – jelenti ki Damon. Vág egy grimaszt, és kirongyol a konyhából. Nem merek belegondolni, hova siet ennyire.

– Jól vagy? – Hátrasimítom Jake szőke, göndör tincseit. Bólint. Ledobja maga mellé a taknyos zsebkendőt, és rám veti magát. Karja a nyakam köré kulcsolódik, lába a csípőmre. Nevetve magamhoz ölelem, és megszorongatom. – Te kis lüke! Miért engedted, hogy rátegyék a bokádra?

– Én vagyok a legbátrabb! – közli makacsul, de nem ereszt. Még akkor sem kapja fel a fejét, amikor léptek zaja csendül fel a folyosó irányából.

– Szia, drágám! Baj van? – Apa leteszi az aktatáskáját a pultra, és rögtön hozzánk lép. – Miért szomorkodik az én kis vérfarkasom?

Megforgatom a szemem.

Imádom az apám. Nála jobbat sosem kívánhatnék, de majdnem minden nap talál rá alkalmat, hogy a gyerekek nevével cukkoljon. Jacob, Taylor és Damon nem a legszerencsésebb választások, viszont legalább egyik sem Archibald vagy Finneas! Ettől függetlenül már megbántam az egészet. Akkoriban fülig szerelmes voltam Taylor Lautnerbe, aki az Alkonyat vérfarkasát, Jacobot alakította. A pasi elvarázsolt, levett a lábamról! Éjjel-nappal őt magamra képzelve akartam maszturbálni. Simán nyalogattam volna a feszes felsőtestét. Aha, tini hormonok. Hamar rájöttem, ezt kompenzálni kell valamivel, így időközben beleszerettem Damon Salvatore-ba a Vámpírnaplókból. Ennek eredménye pedig három olyan nevű kölyök, akik valószínűleg összecsomagolnak pár évvel később, amiért ennyire kicsesztem velük. Önmagában egyik sem gáz. Amíg el nem mesélem mellé a sztorit.

Te köcsög! Bár itt lettél volna mellettem, és követelőzően rám erőszakoltad volna, hogy rólad nevezzük el az egyik fiút! Akkor minden bizonnyal nem lenne Damonünk. Hanem...

Megrázom a fejem. Nem akarok rá gondolni. Mióta tizennyolc évesen ráismertem az átkozott tévében, miközben egy díjátadó gálát bámultam, inkább igyekszem kizárni a fejemből, ki is a gyerekeim apja. Hayden E. C. Mayes-Dale. Brrr. Olyan magamban kiejteni, mint citromba harapni.

– Max? – szólít apa. – Megint elkalandoztál? Mostanában sokat töprengsz. Mi bánt? Az egyetem?

– Nem. Illetve nem tudom. – Hagyom, hogy Jake átmásszon a karjába, és futólag Taylor felé pillantok. A lányom kekszet majszol. Édes, szív alakú arca fülig maszatos. Anya szerint hasonlít rám. Mindhárom. Mert szőkék és kék szeműek. Inkább nem árultam el, hogy Hayden Kicseszett Sok Nevem Van Mayes-Dale szintén az. Nem tudják, hogy ő az. Senki sem tudja rajtam kívül. Nekem sem kéne. Sokkal kellemesebb lenne Edwardként gondolni rá. A Jacob szóba se jöhet, mióta ráeszméltem, ki ő. Kellett nekem a tévé elé ülnöm aznap éjszaka! Gondoltam, lazítok, megeszem a zacskós levesem, mert végre elaludtak a kicsik. Erre mi történik? Majd' kiesett a szemem helyéről. Pánikroham tört rám, és telibe köptem a szőnyeget tésztával. Arról nem is beszélve, hogy ijedtemben lecsúsztam a kanapéról, és beletérdeltem a szétfolyt levesbe. Aztán rögtön lefotóztam a csávót, majd Google barátom megállapította a becses nevét. Hayden... Thomas Mayes-Dale fia. A hapsi producer és rendező. A legnevesebb színészekkel dolgozik együtt, és ezek szerint szívesen mutogatja a helyes arcú fiacskáját díjátadókon. Az sem lepne meg, ha egy óriás poszteren látnám Hollywoodban. Ezek állandóan benyomják a csemetéiket pár zs-kategóriás filmbe, nem? Haydennek is ott lenne helye! Az Instagram fotói alapján egészen biztosan. Pózol, vigyorog és mutogatja a kockás hasát. Farokarcú. Néha odakommentelném neki, hogy jöjjön át, van számára három hangos, de cuki meglepetésem. Végül visszafogom magam. Nem szükséges belekevernünk az életünkbe egy ilyen alakot. Még a végén megvádolnak valamivel. Jobb a békesség. Cserébe apa nélkül nőnek fel a gyerekeim. Azok a gyerekeim, akik már most nagyon kíváncsiak.

– Menj, lazíts egy kicsit! – biccent apa a kijárat felé. Jacob összeborzolja a láthatatlan haját. Kopasz. Az apám elmenne egy öltönyös verőlegénynek is, ha éppen nem ügyvéd lenne. Rémisztő a kisugárzása, de a hatalmas test és széles vállak érző szívű embert takarnak. – Van még időd eldönteni, melyik szakot válaszd!

Kicsit sem kellemetlen huszonkét éves culaként betámolyogni az egyetemre. Nem kellene ennek bántania. Sokan halasztanak vagy később állnak neki. Eddig nem volt lehetőségem továbbtanulni. Örülnöm kellene, amiért a szüleim támogatnak benne, de mégis ott van a mellkasomban ülő, feszítő érzés, amitől egy kész csődtömegnek érzem magam. Más ennyi idősen diplomázik. Cserébe másnak nincs három kisgyereke. Nem mindenkit csinálnak fel tizenhat évesen, és nem mindenkit vesznek ki a tehetős szülei az iskolából, hogy magán tanulóként folytassa a gimnáziumot. Egy részről szerencsés vagyok, másrészről meg egy kész nyomorék. Mióta leérettségiztem, kizárólag a játszótérre jártam meg az óvodába, mint egy negyvenes ősanya. Nem csoda, hogy félelemmel tölt el az, hogy újra emberek közé kell mennem. Azonban egy részem vágyik rá. Életre. Szabadságra. Boldogságra, melyet nem a kicsik nyújtanak. Sok fajta boldogság létezik. Meg kell találnom önmagam a házon kívül, egy valódi életben, ahol nem csak a vidám gyerekzsivaj csalhat mosolyt az arcomra. Ki kell szabadulnom innen. Ismerkedni, barátokra lelni, akik nem küldenek felém megvető pillantásokat és ribancoznak le a hátam mögött. Esetleg összeszedni egy pasit...

Nem mintha ez állna a listám élén. Nem egyszerű lenyomni a velem egykorú csávók torkán, hogy van három gyerekem. Ki akarna ebben a korban a nyakába venni három problémát? Fordított esetben én sem rajonganék a gondolatért.

Lemondóan felsóhajtok. Vetek még egy kósza pillantást Taylor felé, aztán átszelem a konyhát, és befordulok a hosszú folyosóra, ahonnan az épület legtöbb helyisége nyílik. A tágas nappali, apa irodája és anya biznisz-kuckója. A végén pedig ott az emeletre vezető lépcső, ahonnan Damon a múltkor mégsem esett le. Hála az égnek!

Felbattyogok az emeletre. Bekukkantok a vámpírról elnevezett fiamhoz, és már előre látom a közelgő katasztrófát. A számításaim felülmúlják magukat. Damon az ágyán ül. Mesét néz.

– Szerencséd van! – bökök felé fenyegetően, mire lazán felvonja a szemöldökét. Rám se bagóz. Attól tartok, ő Haydenre üthetett. Nem tudhatom, de van egy sejtésem.

Behajtom az ajtót, és továbbmegyek. Belököm a saját hálóm bejáratát. Tekintetem végigsiklik a pasztellrózsaszínre mázolt falakon. Néha megértem, miért neveznek elkényeztetett kurvának. Összefeküdtem egy random csávóval, ráadásul a szobám akkora, mint egy elnöki lakosztály. Mi másról árulkodna ez a gyermeteg árnyalat? A korai szex, a terhesség és a szobám mérete meg színe egy igazi picsát testesít meg. Az már másik kérdés, hogy Hayden óta nem volt más. Lefoglaltak az ikrek. Az osztálytársaim kivetettek maguk közül, még az akkori legjobb barátnőm is elfordult tőlem. Nem maradt másom, mint a családom és a bennem növekvő három kis élet. Hozzászoktam ehhez a furcsa magányhoz. Megelégedtem vele, de egy ideje tudom, ez nem maradhat így örökké. Nem várhatom el a szüleimtől, hogy eltartsanak és gondozzák az unokáikat. Hiába nem szólnak, ez bánt engem. A saját talpamra kell állnom, ahhoz pedig tanulnom kell. Kilépnem a négy fal közül.

– Édesem. – Összerezzenek anya mögöttem felcsendülő hangjára. Lerogyok a franciaágyam szélére, és rápillantok. Jóganadrágban és sportmelltartóban feszít a küszöbön. Szőke haját szoros kontyba fogta. – Említette apád, hogy holnap fontos ügyfelei érkeznek? Arra kért, hogy amíg itt vannak, menjünk el a srácokkal moziba. Nem szeretné, ha Jacob véletlenül a fickó drága cipőjére borítaná a müzlijét.

Felkuncogok. Nem ez lenne az első eset.

– Nem mondta, de persze. Menjünk! – Nincs értelme tiltakozni, bár nem értem, miért moziról társalgunk. Anyu rosszul van az ott árusított nassolnivalóktól. Jó, tulajdonképpen mindentől, ami cukrot vagy szénhidrátot tartalmaz. A vállalkozása egészséges életmódra épül. A Tiktok oldalán közel kétmillióan követik, míg a blogjait legalább ezeknek a fele olvassa. Éljenek az étrend-kiegészítők, azt hiszem! Habár a legújabb fogyókúrás epres shake nem ihatatlan. A csokistól cifrafosást kaptam. Inkább nem szóltam neki. Nem szeretném elvenni a lelkesedését. Minden bizonnyal az én szervezetem nincs hozzászokva ehhez. Jobban preferálom reggelire a bacont, mint a hülye turmixokat. Anyám ezt pontosan tudja. Nem véletlenül rángat el futni minden reggel. Valahogy szinten kell tartani a testem, mielőtt befogadom az ízletes, ropogós szalonnadarabkákat. Odavagyok érte! Bacon nélkül nincs élet! Bacon mindhalálig!

– Szupi! – villantja rám a legbájosabb mosolyát. – Megyek, felveszek egy videót, mielőtt nekiállnék az ebédnek. Délután meg átbeszélhetnénk a sulit! Apád futólag mondta, hogy nyomaszt téged. Van még idő nyár végéig, drágám! Június van.

Lassan bólogatok.

Nem tudom, mit akarok.

Nem tudom, miért hozzák fel annyiszor. Ma ráadásul mindketten. Talán hiba volt januárban megemlítenem. Ezzel aláírtam a halálos ítéletem. Anya elsírta magát, amikor felhoztam egy vacsora alkalmával. Jake nem értette, hova megy az anyukája. Taylor zokogni kezdett, hogy ne hagyjam el őt. Damon hűvösen fogadta a terveim. Egy pillanatra sem hagyta abba az evést. Ezt a gyereket nem lehet felzaklatni. Kivéve a dokival. Attól aztán összeszarja magát!

Anya magamra hagy. Az ölembe húzom az ágyon hagyott laptopom, és átpörgetem a közösségi médiát. Elolvasom a híreket. Gyorsan görgetek, nincs türelmem a politikához, balesetekről meg nem szívesen olvasok.

Már éppen elhagynám a dögunalmas hírportált, amikor megakad a szemem egy szalagcímen. Felgyorsul a szívverésem. A szám belsejét rágcsálva hajolok közelebb, hátha csak a képzeletem játszik velem.

Nem.

Ez a valóság.

"Hayden E. C. Mayes-Dale-ben tombolnak az indulatok. Súlyos testi sértés vádjával állhat bíróság elé."

Mi a franc?

○•○•○

Sziasztok!

Meg is hoztam az első fejezetet :)

Akinek van esetleg véleménye, ne tartsa magában! :)

Köszönöm, hogy itt vagytok! ♥