Nem egy egyszerű nap volt a hátam mögött. A legminimálisabb életkedvvel indultam meg rohasztani a lelkem maradék darabjait az iskola falai közé, majd két perccel az első órám kezdete előtt realizáltam, hogy semmiféle táplálékot nem hoztam magammal. De legalább a büfés kávé – amit bűn lenne kávénak nevezni – shotként lehúzva jól beütött az üres gyomromra, s a szünet végén még Doyoungtól is sikerült becsórnom egy szendvicset.

Jelen pillanatban az első emeleti lépcsőforduló falának támaszkodva majszoltam az előbb említett szendvicset, amikor Jihoon egy óriási levegővétel után már harmadszorra ismételte meg ugyan azt a mondatot.

– Mashihót nagy eséllyel ki fogják csapni! – emelte hangosabbra a hangját, s ahogy egy pillanatra halkabb lett a folyosón, végre meg is tudtam érteni a szavait.

Körülöttünk óriási káosz állt a kint dübörgő vihar miatt, borzalmas hangerővel dörgött az ég, és egy csomó ablakot több percnyi szenvedés árán sem tudtak becsukni a széltől, ami végett kisebb-nagyobb jégdarabok estek be az épületbe, majd olvadtak el lassan a zöld csempepadlón. Az igazat megvallva én eléggé élveztem a kialakult szituációt, a világvége érzés, ami a legtöbbünket jelenleg átjárta engem pont, hogy izgalomba hozott.

Értetlenül húztam össze a szemöldökömet Jihoon kijelentésén, s ha éppen nem lett volna tele a szám, akkor lehet hevesebb reakciót is mutattam volna.

– De hát tökre nincs semmi bizonyítékuk ellene! – háborodtam fel. Jihoon fájdalmas tekintettel arcán csapta be a szekrénye ajtaját, majd csapott rá még egyet, hogy biztosan be is záródjon. Ezeken az ócskavasakon már egy jó ideje nem igazán működött a számkódos zár, így ő is csak egy csatot használt, ha ki akarta nyitni.

­– De sajnos alibije sincs. A múltját nézve pedig – itt megint felsóhajtott, látszott rajta, hogy nem én vagyok az első, akivel lefolytatja aznap ezt a beszélgetést – azért én is rá gyanakodnék.

Én ezt viszont így ezek fényében sem tartottam molárisan helyénvalónak. Visszacsomagoltam a maradék szendvicsemet, és a pulóverem zsebébe tuszkoltam, míg a háttérben újfent olyan dörrenések mentek végbe, mintha Zeusz a két kezével akarná szétszakítani az eget. Pár elsőéves konkrét terrorban sprintelt el mellettünk a termük irányába.

­– Csak mert megszegett pár szabályt, amiknek amúgy soha semmi köze nem volt tulajdontárgyak ellopásához, az nem jelenti, hogy akkor egyből tolvaj is lesz belőle! – kezdtem bele talán egy kicsit nagyobb hévvel, mint amit a stresszes barátom szívesen elviselt volna, de ez az egész ügy mérhetetlenül felhergelte az idegeimet, és nem voltam hajlandó beletörődni abba, hogy az egyik haveromat – meg amúgy az egész iskolát ellátó dílert – kirúgják valami olyanért, amit el sem követett. Ha fűvel kapják rajta, akkor vonakodva, de azért elfogadtam volna, de ez egy teljesen alaptalan rágalom volt.

– Jó, és szerinted én mit tudok tenni?! – Jihoon heves megindulásomra úgyszint feltüzelve reagált. – Tudom, hogy Mashiho soha nem tenne ilyet, Istenem, nincs is rá szüksége, de akkor is eltűnt száz ká, meg egy bazi drága rolex óra!

– A faszért hord magával ennyi pénzt valaki a suliba! – csattantam fel én is, bár tökre nem Jihoonra voltam kiakadva, és tudtam, hogy neki is már a töke kilehet, amiért mindig neki kell kihúznia minket a szaros helyzetekből, de azért ez egy óriási slamasztika volt, ami mellett semmi esetre sem sétálhattunk el nyugodtan. Ezért foggal-karommal harcolnunk kellett. – És ha beszélnénk Asahival? – folytattam pár másodperccel később egy fokkal nyugodtabban, de igazából magam sem tudtam komolyan venni ezt a lehetőséget.

Jihoon sóhajtása és a mellé társuló lesajnáló tekintet sem volt igazán bíztató.

– Yedam... Még is melyikünk? – nagyon kihívóan fonta össze a karját a mellkasa előtt, legszívesebben hátráltam volna pár lépést, ha nem lett volna mögöttem a lépcső. El kellett ismernem, a kérdése jogos volt.

– Jaehyuk? – kérdeztem rá félszegen, hátha, de persze, hogy csak szemforgatást kaptam válaszul. Azt az ikonikus Jihoon-féle szemforgatást.

– Csak azért mert ő az egyetlen, akivel nincs személyes összetűzésben a társaságunkból, sajnos nem változtat a tényen, hogy Jaehyuk olyan, mint a ma született bárány, és Asahi csak a képébe röhögne.

– Asahi tud egyáltalán nevetni?

– Yedam! – itt konkrétan rám üvöltött, páran még meg is fordultak a folyosón, pedig a vihar továbbra is fülszaggató volt. – Kitalálunk valamit, muszáj lesz, de most borzalmasan ideges vagyok, és te nem segítesz rajta! Most megyek, megírom az emelt fizikás tézém, amin az év végi jegyem harminc százaléka múlik, és amennyiben nem bőgve jövök ki a teremből, akkor beszélhetünk erről! – mutatott hüvelykujjával a háta mögötti ajtóra, s még mielőtt bármit is reagálhattam volna, rám mosolygott – amolyan ne kötekedj, mert akkor tényleg kicsinállak módon –, s lassan besomfordált, mintha a kivégzésére ballagna.

Tagadhatatlan, Jihoonnal eléggé különbözőek voltak a problémakezelő technikáink, leginkább azért, mert nekem nem is igazán voltak. Talán én voltam az egyetlen, aki soha nem került nagyobb galibába, soha nem kaptam beírást és soha nem kellett büntetésben maradnom, holott ugyan annyira áthágtam a szabályokat, mint a barátaim.

– Úristenem mennyire halak ez az ember – morogtam az orrom alatt, majd jobb híján megindultam a másik irányba. Azt sem tudtam milyen órám lesz, meg hol, de volt egy olyan érzésem, hogy a lépcsőkön lefolyó kisebb vízesés miatt amúgy is lassan haza leszünk küldve.

Végül is majdnem igazam lett, ha eltekintünk attól a ténytől, hogy az igazgatóság a vízárat egyáltalán nem találta elég indoknak az órák eltörlésére, de aztán két ablak is betört a másodikon, így mindenki gyorsan ki lett zavarva az épületből.

Vagyis majdnem mindenki. Én a többiekkel már legalább egy fél órája kint ültünk a sarki kávézó fedett része alatt, amikor Jihoon alakja bukkant fel a suli bejáratában, és egy öngyilkos kísérletnek is elmenő manővert megejtve rohant át a három sávos úton, miközben csak a farmer kabátjával próbálta védeni magát az esőtől.

– Gecire kivagyok! – pattant be mellém a kerti fotelbe, s kikapott egy szál cigit Hyunsuk dobozából, aki már inkább kérés nélkül nyújtotta is neki az asztal másik oldaláról. Megejtett felé egy megértő és gondoskodó mosolyt, majd hátradőlt az ülésében anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna tekintetét a majdnem lángoló barátunkról. – A gondnok után még kétszer bejött az igazgató helyettes, ami kurvára kizökkentett minket, de az a nyanya csak azért sem engedett el minket, amíg be nem fejeztük ezt a baszott dogát – a mondata végén ingerülten fújta ki a füstöt. – Faszomért akarok én építészetire menni.

– Te legalább tudod mi akarsz lenni – bökte oda Hyunsuk miközben ő is neki kezdett egy új szállnak.

– Ne aggódj, jó lesz neked a szabad bölcsészet – legyintett rá Jihoon, mire én és Jungwoo is halkan felkuncogtunk. Társaságunk legidősebb tagja csak a fejét rázta erre.

A következő pillanatban Doyoung telefonjának csörgése vágta ketté a feszes hangulatot. Mondjuk addig is azt bújta, és alig szólt bele az intellektuális beszélgetésünkbe a műzlli fajtákról. Meglehetősen felvirultan vette fel a hívást.

– Hey... Ja, itt vagyunk a Hetesben... Ó? Tényleg?.. Persze, értettem... Okés, akkor szerintem ott tala... Csácsá! – lényegre törő egy szóváltás volt, alig egy perc után bontotta is a vonalat, s lassan egy huncut mosoly kezdett kiülni ajkaira.

– Meglepően boldognak tűnsz – szúrta közbe Jihoon, aki még mindig feltűnően idegben volt.

– Parti ma Mashihónál! – jelentette ki boldogan, de eléggé megosztó reakciókat kapott vissza. Míg Jeongwoo – mert Doyounggal együtt csak tízedikes volt – és Hyunsuk – mert teljesen leszarta a tanulmányait – simán benne voltak egy hétköznapi házibuliban, addig velem és Jihoonnal nem igazán ez volt a helyzet. Nekem annyira nem volt meg a lehetőségem arra, hogy spontán programokat nyomjak, nos Jihoon meg... ijesztően maximalista volt, ha suliról volt szó. Meg igazából bármi másról.

– Te most viccelsz velem – horkant fel a rózsaszín hajú mellettem, mire én is elhúztam a számat. Bár ha nagyon akartam, meg tudtam volna oldani, hogy elmenjek.

– Ja, az egész sulit meghívta. Azt mondta mindent vagy semmit, ha már kirúgják, akar egy óriási banzájt – Doyoung nagyon izgatottan magyarázott, miközben a háttérben már Jeongwoo éppen azon alkoholok nevét ecsetelte Hyunsuknak, amiket megakart vetetni vele.

– Jó hát én ezt ki kell, hogy hagyjam – nyomta el erőszakosan a csikkjét Jihoon, de látszódott a képén, hogy igazából éppen egy belső harcot vív magával.

– Nemár Jihooooooon! – húzta el Doyoung az idősebb nevét, s tovább magyarázta miért is lenne ez egy kihagyhatatlan élmény.

– Szóval mindenki ott lesz? – tettem fel a költői kérdést, csak hogy mindenki rám figyeljen, majd miután Doyoung hevesen bólogatni kezdett, furfangos mosolyt engedtem az arcomra. – Szóval Asahiék is?

– Elméletben.

– Áh, kizárt, hogy ők is eljönnek – hitetlenkedett Hyunsuk.

– Nem, ez amúgy egy zseniális ötlet – támaszkodtam a térdeimre és dőltem előrébb, amit a többiek is követtek, mintha valami szuper titkos megbeszélésünk lett volna. – Ha eljönnek, megvárjuk, vagy inkább elérjük, hogy Asahi és a barátai totál készek legyenek, aztán rávesszük, hogy ejtsék a vádakat Mashihóval szemben.

– Baszki ez a nyomorék japán de rafinált – horkantott fel Jihoon, de itt már mind tudtuk, hogy bekapcsolódott nála a túlélő mód. – Faszom az angol kisérettségibe, ennek a végére akkor most pontot teszünk.