Az élet láncreakciók végtelen sorozata, amit csak mérsékelten befolyásolni tudunk, de megállítani semmi féleképpen nem. Mindenki egy üres lappal kezdi, aztán jönnek a behatások, amik bepiszkolják azt, és egy életre megpecsételik az embert. Vannak esetek, amikor lehet radírozni, talán halványítani, de végén mindig csak maszatolás lesz a vége.

Én sem dohányoztam mindig, vagy fogyasztottam alkoholt, esetleg éltem drogok használatával, ahogy a barátaim nagy része is valahol útközben állt át erre az életvitelre. Sokan azt mondják, ez csak a tinédzserkor, a felnövés része, de mint ahogy mondtam, ez egy láncreakció, amely következményeket fog vonni maga után.

A gimnáziumi éveim kezdetéig jó kisfiú voltam, aki vakon követte a szülei összes elvárását, és mindig tökéletesen teljesített. Aztán szert tettem barátokra, akiknek papírja mocskosabb és gyűröttebb volt az enyémnél, s én mégis boldogan hagytam, hogy befogják.

A lapomon lévő foltjaim nagy része közvetetten nem az én művem volt, egyetlen egyet leszámítva. És az az egy, ám meglepően nagy, színes és kusza paca most ott állt velem szemben, félmeztelenül, ahogy kacéran mosolygott rám.

Kicsit kellemetlenül tekertem gyorsan a pokrócot a felsőtestem köré miközben Asahi egész közel lépkedett hozzám, és karikás, fáradt tekintettel vizslatta az arcomat.

Szégyelltem magam, leginkább mert a homályos emlék foszlányokból alig tudtam kivenni akármit is a tegnap este történtekből, és félő volt, hogy ezek elfelejteni nem illő dolgok voltak.

– Inkább nagyon másnapos – erőszakoltam ki magamból a szavakat, amig meglehetősen rekedtesre sikeredtek. Asahi csak elhúzta az ajkait, és csípőjével arrébb lökdösve engedte meg a csapot, hogy ő már rendesen, pohárba tudjon magának vizet önteni. – Te tudod, hol vannak a többiek? – kérdeztem óvatosan, nem túlságosan egyértelműnek tűnni. Még valahogy ki kellett találnom, hogyan is tálaljam a képszakadásomat.

– Yedam, éppen téged hánytattalak, amikor Mashihoék leléptek – felelte, felhúzott szemöldökkel keresztülnézve a válla fölött rám. S mintha egy kis sértettség is lett volna a hangjában, ami csak még nagyobb pánikot keltett bennem.

– Szóval te sem tudod – vontam le a következtetést zavartan, és újra a telefonképernyőmre meredtem, próbálva elnyomni az újra feltörő magam iránt érzett szánalmat, amiért ezek szerint, még hánytam is. Nagyon csábított, hogy kihagyjam az iskolát, de tudtam, hogy ott tudok csak leggyorsabban válaszokat találni a kérdéseimre.

– Valami olyasmi volt, hogy Doyoung dobni akart, de Mashihonak pont nem volt? – kérdezte Asahi inkább saját magától, majd miután meghúzta a poharát, egész felsőtestével az irányomba fordult.

Nem tudtam mire készül. Mármint, nem néztem volna ki belőle semmi szélsőségeset, de azért még egy csókot sem mertem megkockáztatni, szóval még mielőtt bármit is tehetett volna, én elhúztam a folyosó irányába.

– Veszek egy zuhanyt! – fűztem hozzá gyorsan.

Volt bőven mit lerendeznem magamban. Egészen attól, hogy a barátaim ezek szerint drog miatt hagytak itt, keresztül a tényen, hogy ráadásul Asahival kettesben, egészen addig, hogy kurvára kiesett miszerint mi lefeküdtünk volna. Pedig kurvára megígértettem magamnak – és Doyoungnak –, hogy ez soha többet nem fog megtörténni. És tessék, itt voltunk.

Mondhatni fájdalmas volt ránézni a szívás foltokra a fürdő tükrében. Legalább ha csak a felső testemen lettek volna, de sajnos felmásztak egészen a nyakamig, sőt a fülem mögött is volt egy nagyon fájdalmas darab, és ezt biztos, hogy nem tudtam volna elrejteni.

Nem mintha kellett volna, a többiek valószínűleg előbb tudták mi történt, mint jómagam.

A hideg zuhany egy kicsit lenyugtatott, és a fejfájásomat is enyhítette, már csak egy ütős kávé kellett és készen álltam a napra. Inkább a helyzethez képest egész jól álltam a naphoz.

Asahi már fel volt öltözve, amikor alig tíz perccel később csatlakoztam hozzá a konyhában. Ugyan az a szürke szövetnadrág volt rajta, mint tegnap, de felülre csórt egy sárga inget Mashihotól. Amint még én túrtam együtt a japánnal, és csak részletként megjegyzem, hogy a felső kettő gomb egy verekedés miatt leszakadt, szóval most teljes belátást nyújtott Asahi mellkasára.

Mintha direkt engem akarna ezzel szívatni.

– Nem emlékszel semmire, mi? – gúnyos kérdése kellően szíven ütött, miközben a kapszulás kávét próbáltam leszenvedni az egyik felsőbb polcról, annyira, hogy majdnem az egész dobozt magamra borítottam.

Zavartan, valószínűleg totál pirosan, álltam előtte, és a lehető legkínosabban kerültem a tekintetét. Végül mégis csak bólintottam.

– Nyugi, nem történt semmi. Mármint ezeken kívül – húzta el az ingjét a vállán, csak hogy még jobban láthassam azokat a kicseszett szívás foltokat.

Na itt már biztos voltam benne, hogy direkt csinálja.

– Asahi, ezzel nem ké–, – kezdtem volna bele kétkedően. Elég nehéz lett volna elhinni, hogy azért hevertek szanaszét a ruháink, mert nem történt semmi. Éppenséggel, pontosan tisztában voltam vele, hogyan is viselkedünk ilyen állapotok között.

– Tényleg. – húzta fel a kezeit védekezően. – Fel sem állt volna, hagyjuk már, totál kész voltál.

Kellemetlenül éreztem magam. Kiszolgáltatottnak, és megvetendőnek. Aztán meg felhúztam magam.

– Oh, totál kész voltam? – vettem fel egy komoly hangot, próbálva azt utánozni, amikor Jihoon csesz le minket. – Ezek valahogy idekerültek – itt a nyakamra mutattam –, és ebben az esetben azt is feltételezhetem, hogy kihasználtad a szituációt, és visszaéltél az állapotommal.

Asahinak még csak a szeme sem rebbent, majd úgy nevette el magát, mintha a világ legviccesebb dolgát hallotta volna. Egy kicsit tényleg megbántva éreztem magam.

– Yedam, ezt úgy mondod, mintha nem lenne egyértelmű, hogy te kezdeményeztél – emelte rám a tekintet, amelyben tényleg volt egy cseppnyi megvetést, de igazából csak a normális mennyiség Asahi esetében. Mindenkire így nézett, aki nem valamelyik japán haverja volt, de néha még rájuk is. Csak én szerettem volna egy kivétel lenni.

– És nekem azt honnan kéne tudnom? – emeltem meg az orromat, ezen a ponton már csak azért is kötekedve. – Konkrétan nem emlékszem semmire. A többiek nem voltak itt. Hazudhatsz is.

– Szóval úgy gondolod, hazudok? – a mosoly azonnal leolvadt az ajkairól, s sziklaszilárdan meredt a szemembe. Ezen a ponton meg nem kezdhettem neki magyarázkodni, hogy feltételesen értettem az egészet, és csak arra akartam kilyukadni, hogy nem szép ilyen hangnemben beszélni valakiről, aki öntudatlan állapotban volt, szóval szembe mentem a várfalának.

– Akár gondolhatom is úgy – jéghideg volt a hangom. És még csak bűntudatot sem éreztem.

Egyetlen előnye az emlékeim kiesésének, hogy így az érzésekre sem emlékszem, amiket kiváltott belőlem, mert akkor valószínűleg sokkal nehezebb lett volna tárgyilagosan gondolkodni az estéről.

Ő nem válaszolt, én pedig inkább kisétáltam a konyhából, amikor elkészült a kávém.

Akkor is szóltam, mikor elindultam az iskolába, de ő még maradt. A kulcsot a pulton hagytam.

Ha az éjszakai busz pályáját nézzük, Mashiho négy megállóval lakott messzebb tőlem. De igazából alig volt egy öt perces séta, csak egy kisebb, erdős területen keresztül. Nagyon nem volt kedvem a tegnapi ruhámban lenni egész nap – leginkább mert Asahi illata volt, és ez most eléggé zavart –, szóval úgy döntöttem belefér még egy kitérő a házunkhoz. Ha a hátsó ajtón megyek be, akkor valószínűleg úgy sem ébresztem fel a szüleimet.

Áldottam az eget, hogy anno amikor anyukám megtervezte a házat – mert, hogy az anyukám építész volt, és maga tervezte a saját házát, ugye, hogy milyen menő? –, akkor gondolt arra az eshetőségre, hogy húsz évvel később a tinédzserkorú fia majd hajnalokban fog hazajárogatni, így a hálószobájukat az épület teljesen másik végébe rakta.

A hátsó ajtótól feljövő lépcső közvetlenül az én szobám mellett helyezkedett el, így csak vennem kellett egy éles kanyart, és mindenféle nyom nélkül eltűnhettem volna a saját ajtóm mögött, de szerencsétlenségemre a mosókonyhánk ajtaja tárva nyitva állt, és anyukám egy adag szennyest pakolt a gépbe.

A vér is megállt az ereimben, amikor a tekintetünk találkozott, míg én a lépcső utolsó fokát tettem meg, ő pedig a frufruját kisöpörve arcából nézett oldalra.

– Jó reggelt – szedtem gyorsan össze magam. – Csak beugrottam gyorsan átöltözni, megyek suliba, ne aggódj! – hárítottam gyorsan. Az volt a tervem, hogy anyukám vállat ránt rá, hiszen a lényeg, hogy nem lógom el a napot.

– Drága fiam – kezdte egy kellemetlenül hosszú sóhajtás után. – Észrevettem ám, hogy egyel kevesebb bor van a kamrában.

Nagyot nyeltem. El se hittem, hogy tényleg az a szerencsétlen bor fog lebuktatni, amiből volt vagy hatezer ugyan olyan darabunk.

– Jaj, elfelejtettem szólni, Mashiho szüleinek vittem, amiért még lehívtak nyáron a nyaralójukba – kapkodtam össze valami újabb óriási hazugságot.

Amiről épp anyukámnak beszéltem egy három napos folyamatos berúgás volt a japán vidéki házában, amit a szüleimnek családi nyaralásként adtam el. Persze Mashihonak semmilyen rokona még csak a közelben sem volt.

Anyukám letette a szennyes kosarat a kezéből, majd kilépve a helyiségből, megállt előttem. Hiszem, hogy minden embernek, akinek van gyereke rendelkezik azzal a tekintettel, amivel anyukám illetett. A tudom, hogy hazudsz tekintet.

– Yedam, randizgatsz valakivel? – vezette végig tenyerét a vállamon, mintha a ráncokat akarná kisimítani, s közben végig vezette szemét a nyakamon.

Na abban a pillanatban nem csak megállt a vérkeringésem, de éreztem ahogy minden egyes vérsejtem megfagy, majd elrohad, én pedig készen állok a távozásra az élők sorából.

Azok a baszott szívásfoltok a nyakamon teljesen kimentek a fejemből. És most nagyon gyorsan kellett gondolkodnom, hogy mit válaszoljak, mert habár apám tisztában volt a ferde hajlamaimmal, anyukámnak csak célzásokat adtam eddig, és nem most állt szándékomban előbújni előtte. Meg hát igazából nem randizgattam Asahival.

– Nem igazán.

Reméltem megelégszik a ténnyel, hogy csak van egy hormon túltengéses, kanos fia. Reméltem ez még nem lesz az a kategória, ami kiborítja a bilit.

Megint felsóhajtott. Ebben igazából nagyon hasonlítottak Jihoonnal. Folyamatosan kellemetlen sóhajtásokat nyomtak.

– Buli volt Mashihonál tegnap, ugye?

Beletelt pár másodpercbe, mire bólintottam. Ezen a ponton már nem érte meg hazudni neki. Úgy is tudta, hogy nem az igazat mondom.

– Nem haragszom, de csalódott vagyok, amiért hazudtál – kifutott még az arcomból is minden szín – Most nem mondok semmit, szedd össze magad, aztán majd ha délután hazajöttél, megbeszéljük.

Reggel fél nyolc volt, és már a faszom is ki volt az életből.