Hetedik Fejezet

Sarah Johansen

Éjjel álmomban Mr. Martinez és én együtt vacsoráztunk. Tisztában voltam vele, hogy akarom őt, hogy vágyom rá, de arra nem számítottam, hogy az álmaimba is befurakodik. Ám úgy tűnt az álom igencsak nagy hatással volt rám. Reggel nehezen ment az ébredés, nem volt kedvemre való kilépni a kellemes álomképekből. Olyan gyönyörűséges volt minden. Meghitt és romantikus. Az illúzió sokkal szebb volt, mint a valóság.

– Sarah! Sarah! – rángatott Cara. – Kelj már fel, mindjárt mennünk kell! – fülsértően rikácsolt.

– Ébren vagyok, ne lökdöss – dünnyögtem s kimásztam az ágyból. Nyűgös voltam.

– Tudod kivel lesz ma az első órám? – csillogó tekintettel ugrálni kezdett. Feltűnően boldog volt.

– Mr. Martinez?

– Igen! – visítozott.

– Unom már, hogy minden lány odavan érte – megdörzsöltem a fáradt szempáromat.

– Ne irigykedj azért, mert én heti háromszor láthatom, te meg csak kétszer – pajkosan kilökte a nyelvét. Cara nem jól gondolta. Egyáltalán nem ez okozott bennem savanyúságot. Inkább az frusztrált, hogy Shawn ilyen sok lánynak tetszik. Biztos voltam benne, hogy a tanoda falain kívül a felnőtt nők köreiben is baromira népszerű pasasnak számít, ezáltal bőven válogathat. Rossz érzés volt arra gondolni, hogy sok nőnek elérhető, amíg nekem nem. Féltékeny voltam.

– Nem vagyok irigy. Csak már unalmas, hogy mindig mindenhol Mr. Martinez így, Mr. Martinez úgy...Négy napja van itt a tanodában, de még mindig nem csengett le – panaszosan sóhajtozva elkezdtem öltözni. Magamra kaptam az egyenruhámat.

– Nem is fog egyhamar lecsengeni. Most mit izélsz? Tudom, hogy neked is tetszik. Minden lány odavan érte. Elvégre kiért legyünk oda, ha nem a legfiatalabb, legszexibb tanárunkért? Csaknem jobban örülnél neki, ha Mr. Rotsról, az izzadt, sörszagú tanár úrról áradoznánk neked? – összefogta a haját.

– Nem, fújj! Egyébként...Nem fogok hazudni, és vak sem vagyok, ezért nyilván tetszik nekem is, de nem fogom világgá kürtölni. Mit érnék vele? Főleg így, hogy már most is én vagyok a suli cafkája – ingerülten a barna loboncomba túrtam. Kora reggel volt, álmos voltam, s olyat mondtam, amit nem gondoltam át. De valamennyire azért megbíztam a szobatársamban, ezért szint vallottam neki. Viszont az álmaimról egy ideig még senkinek sem fogok beszélni. Túl intimek, perverzek és mocskosak ahhoz, hogy megoszthassam őket. Nem tetszett, hogy minden lány odavan Shawnért. Féltékeny voltam s nem akartam, hogy mások is úgy tekintsenek rá, ahogyan én, de persze ez lehetetlen volt, hiszen észbontóan néz ki, a vonzó külső mellett még érzelmes és jófej is, ami extraként dobott a megnyerőségéhez. Nem tudtam mi történt velem. Ki akartam sajátítani a férfit, el akartam minden éhes nőstényt üldözni a közeléből úgy, hogy amúgy jogom és közöm sem lett volna hozzá. Annyira új, friss volt még bennem minden érzelem. Nem tudtam mit kezdeni a birtokló gondolataimmal, a pokolian piszkos álmaimmal, a vágyaimmal és a szívem heves ritmusával sem. Mindemellett zavart a pletyka amit Sharon indított útnak. A tanoda fele rólam duruzsolt, Jól kitárgyalta mindenki, hogy mekkora ringyó vagyok, amiért nyíltan ráhajtottam Mr. M-re, holott ez hazugság volt. Én csöndben és titokban vágyakozom rá. Senkinek sem tettem nyílt utalásokat, amikben megemlítettem volna a tanárunkat. Nem is vallana rám, elvégre nem vagyok olyan lány, aki flörtölne, főleg nem a tanáraival. Most mégis ezt rebesgették rólam.

– Nyugalom, inkább készülődj – belebújt a cipőjébe.

– Oké – fújtattam. Miután teljes harci öltözékben voltam morcosan megemeltem a táskámat. Felpaprikázva kiléptem a szobámból. Hangos lépteim után zengett a lakrész átjárója. Erőszakosan csaptam a cipőm talpát a padlóhoz, mindaddig, ameddig a rozoga lépcsőhöz nem értem. Lelassítottam, a korlába kapaszkodva végighúztam a kezemet. A hangulatom rossz volt. Kedvtelen voltam és ideges. Tudtam, ha meglát valaki azonnal ribancként fog hívni, ha nem is a szemembe mondva, de a gondolatiban biztosan. Néhány perc múlva már a tantermek közötti szűk folyosón ingáztam. Próbáltam kikerülni a kint ácsorgó lány sereget. Egy-két becsmérlő szempár olykor rám szegeződött. A fejemet lehajtva tovább mentem.

– Ő az a lány, aki rámászott az új oktatóra – ujjal mutogattak rám. El akartam tűnni, de erőt kellett vennem magamon, s gyakorolnom kellett az olyan emberek véleményének kizárását, akik nem ismertek engem. A terembe beérve lepakoltam a könyveimet a kopott padomra, és leültem a kényelmetlen, keményfatámlájú székemre. Az ablakon bámészkodva kipillantottam, s a világoskék égbolton az ébredező Napra néztem. A szikrázó fénykorong ujjai lenyúltak, s végigsimították az udvart. A fák a lágy szellőben hajlongtak, a zöldellő fűszálak ringatózva hullámoztak, s pár madár vígan ide-oda szállt a rügybe boruló faágakon. A mélázásomat az ajtó nyikorgó hangja szakította meg. Felálltam, és vigyáz állásban előrefelé meredtem.

– Jó reggelt C-csoport! – hangozott a matematika tanárunk kemény hangja, ami alapból eléggé mély tónusú volt, de így kora reggel még inkább az lett. A tanár köszönése egy morgós medve brummogásának hatott, nem pedig diákokat üdvözülő szavaknak.

Az osztálytársaimmal kórusként kántáltuk az üdvözlését. Mr. Mars elégedetten vigyorgott a pödrött bajsza alól. Szerette, ha hangosan köszöntöttük, ha szoborrá fagytunk, és tiszteletteljesen neki szenteltük minden figyelmünket. Amikor intett, továbbra is kedvtelenül, de leültem a helyemre. Gyűlöltem a matekot, főként akkor, hogyha az első órára került. Nincs rosszabb dolog, mint számokkal foglalkozni ragadós szemekkel, s a reggeli kómától ködössé váló aggyal. Az oktatónk parancsoló mondataira kinyitottam a füzetemet. A tollamat kezembe véve írni kezdtem a feladatokat, amiket lediktált. Néhány szabályt, s ügyes magyarázást mondott. Mire észbe kaptam, már el is telt az első órám. A hívogató udvarra kimentem a szünet alatt, s a megszokott fa tövében, újra a szerelmes regényemet olvastam. Belemerültem a sűrűn nyomtatott sorokba.

– Sarah? – ismerősen csengő rekedt nesz gurult a füleimbe. Kikerekedett íriszekkel felkaptam a fejemet. Megpillantottam a leglenyűgözőbb férfit, akit valaha láttam. Mr. Martinez magas, jól megtermett és izmos alakja felém közeledett. A szeme sötét volt, a haja dús fürtökben omlott a homlokára. A magabiztos járása, laza tartása megmutatta az eltökéltségét. Fürkészőn végigmért, mire elakadt a lélegzetem. Elpirultam, s a nyakamon lüktetni kezdett egy ér. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá ahhoz, hogy máris elveszítsem a fejemet.

– Igen? – cincogtam. Készültem felállni, hogy tisztelettudóan köszönthessem őt.

– Maradjon csak – leintett a kezével és mellém ült. A szívem hevesen dübörgött, szinte feltépte a mellkasomat. Érdeklődő tekintetemet lassan a mellkasáról a nyakára, végül az enyhe borostával fedett arcára szegeztem. A férfi a válla fölött rám sandított. Ahogy találkozott a tekintetem az övével a gyomrom megmozdult, s a vérem felforrt. Babonázóan gyönyörű volt. Olyan volt, mintha földöntúli vonzerővel rendelkezne. A bőrén, s hajszálain megcsillant a fa lombkoronáján átszökő napfény. A rávetülő fényözönben úgy festett, akár egy angyal. Ahogy közelről egymást bámultuk, úgy éreztem nekem befellegzett. Ez nem lesz így jó. – Mi jót olvas? – kiskanala használatával megkavarta a kezében lévő bögre tartalmát, ami az illatból ítélve friss kávé lehetett.

– Semmit, Vagyis... – hebegve összecsaptam a kezemben lévő könyvet. A vérem az arcomba szökött. Egymást bámultuk. Rájöttem, hogy Shawn Martinez az egyedüli férfi, aki melegséget képes kiváltani belőlem. Aki megdobogtatja a szívemet, s akibe akár képes lennék halálosan is beleszeretni. Lehet, hogy mindez már rég meg is történt. Egyre több jel utalt rá, hogy így van. Azt hiszem, szerelmes vagyok. – Nyilván olvasok valamit, mivel itt egy könyv az ölemben. Egy szerelmes történetet olvasok – kiböktem nagy nehezen. Istenem, miért lettem ennyire összeszedetlen? Most biztos idiótának néz.

– Értem – az ezüstszínű kiskanalat odakocogtatta a kerámiabögre széléhez, azután a pirosas szájához emelte, s nagyot kortyolt a forró, gőzölgő, zamatos kávéból. Ahogy a jelenetet fürkésztem, hirtelen melegség áradt szét a testemben. Egy minutumig mintha éreztem volna az elmém zavaros képzetét a bőrömön. A férfi csókját a nyakamon. De ez csak sóvárgás volt. S nem valóság. Annyira közel volt, hogy szinte összeértek a vállaink ez még inkább fokozta az elmém kalandos játszékát. A békés szél az orromba juttatta parfümjének jellegzetes, férfias illatát. Az illatot, amelytől az arcom, ha lehetett, még jobban kipirult.

– Kellemes idekint. Szeretem a tavaszt. Ilyenkor a legszebb a természet, ahogy kinyílnak a virágok, ahogy a hosszadalmas, szürke s kopár tél után minden színbe borul. Mintha egy új kezdet lenne, új esélyekkel, kapcsolatokkal, az emberiségnek és a természetnek egyaránt. Habár, ez az érzés megvan minden évszaknál. Elvégre, a tél által a hó ad egy új, tisztalapot, ősszel a régi hibák lehullanak, elfelejtődnek. Nyáron pedig egyszerűen csak pezsgünk és élünk – ismét ivott a csészéből. Elakadt a szavam a mondanivalójától. Egyszerűen lenyűgözött az érzékisége, de olyannyira, hogy némává váltam, s azt kívántam bárcsak beszélne még, bárcsak hallgathatnám még őt. Annyira elbambultam, hogy a hangosan visító csengőszóra sem mozdultam meg. – Sarah, nincs órája? Sarah! Hahó! – mosolyogva meglengette a kezét a szemeim előtt.

– Tessék? – sűrűn pislogtam.

– Nincs órája?

– De van.

– Akkor jobb lesz, ha megy, mert becsengettek és el fog késni. Újabb büntetést fog kapni – előrelátóan figyelmeztetett.

– Igen, jobb, ha megyek – helyeselve bólintottam. Fájt felállni, elmenni mellőle, otthagyni őt egyedül, a fa alatt. Mégis megtettem. Szívesebben hallgattam volna még órákig. Szívesen ücsörögtem volna vele még naphosszakig, akár teljes csöndben is. A lényeg, hogy mellette akartam maradni, s vele lenni. Minden vele töltött perc után boldogabb, de egyben szomorúbb is lettem. Az álmaimban vele valami olyasvalamit élhettem át, amit a valóságban sosem élhetek meg. Valami olyanra vágyódtam, amit nem kaphattam meg. S ebbe a különös fájdalomba belehaltam. Egyszerre volt gyönyörű, és gyötrő szeretni őt. Tudtam, hogy sosem valósulhat meg az, amire titkon vágyom. Soha nem szeret majd belém. Soha nem leszek neki elég jó, és soha nem kockáztatná a jó hírét, az elveit, az életét értem. Ellenünk szólt a korkülönbség s az is, hogy ő a tanárom, tehát törvényileg, és sehogy sem engedélyezett a szerelmünk. Az a szerelem, ami kizárólag az én fejemben volt jelen. Ez valami olyasmi, mint egy egész életen át dédelgetett vágyálom. Mint egy kislánynak, hogy igazi, saját rózsaszín, csillámló, beszélő, és repülő pónija legyen. Vágyódik rá, végül soha sem lesz az övé. De évekkel később felnőve is eszébe jut, hogy kicsiként mennyire szerette volna azt a pónit. Akkor is, ha már ép ésszel fel tudja fogni, hogy az a rózsaszín, beszélni, repülni tudó csillámos póni, nem is létezik...

💮 💮 💮 💮 💮

Köszönöm szépen az értékes figyelmeteket! Ha tetszett amit olvastál és várod a folytatást akkor kérlek nyomj egy csillagot, írj egy hozzászólást, hagyj magad után nyomot. Ha szeretnél értesülni a történeteimről akkor kövess be.

Van egy jelenleg még inaktív Instagram oldalam, ha szeretnétek ott is bekövethettek. Az oldal neve: lona1996x

....