Második Fejezet

Sarah Johansen

– Kristen, Kristen, láttad azt a helyes, fiatal férfit? – Julianne izgatottan, meglepően hevesen és kiáltozva rontott be a tanterembe. Az osztálytársaim szemei rá irányultak.

– Melyiket? – visszafogottan tudakolta tőle Kristen.

– Na ne tettesd már! Úgy csinálsz, mintha olyan sok fiatal, jóképű férfi szaladozna itt.

– Ohh, arról beszélsz, aki magas és rendezett külsejű? Ápolt kézfej, kidolgozott izmok? Sportosan elegáns az öltözéke? Passzentos ing és feszes nadrág? Tökéletesen dús, göndör, s rakoncátlan fürtök? Éles állkapocs, szögletes áll és vadító heg az arcán? – Kristen sejtelmesen vonogatta vékonyra szedett szemöldökeit. A teremben minden lány kíváncsian fülelt. Mindannyian kihallgattuk a két barátnő csacsogását. Bár a hangerejük miatt nem is lett volna más választásunk. A szívem hevesebben vert, elvégre tudtam kiről volt szó. A tegnapi váratlan látogatómról. A férfi amilyen hirtelen lépett be tegnap a szobámba, olyan hirtelen távozott is. Elnézést kért, miközben öltöztem, aztán néhány néma, s módfelett kínos perc eltelte után magamra hagyott. Senki sem tudta ki ő, miért van itt. Fogalmunk sem volt arról mit keres itt egy ilyen férfi, ezért mindenkit érdekelt a két lány pletykálása, s bíztunk abban, hogy fény derül a titokra.

– Igen-igen! Atya ég, remélem sokáig marad, és nem csak átmenetileg látogatta meg a börtönünket – Juli ragyogó szempárral leült. Pontosan Kristen mellé.

Megforgattam a szemeimet. Úgy tettem, mintha nem érdekelne a titokzatos férfi, akiről ma reggel minden diáklány beszélgetett. Hirtelenjében Kristen és Juli elhallgattak. Összedugták a kobakjukat, susmogni kezdtek. A fülemet hegyeztem, hátha elkaphatok egy-két szaftosabb mondatot. Leplezni akartam a többiek előtt, hogy én is pontosan annyira kíváncsi vagyok az említett férfira, mint ők. Nem szerettem volna a romlott érzéseimet kimutatni a többiek felé. Ócskának éreztem volna tőle magam. S én az a típusú lány vagyok, aki kicsit sem lehet ócska. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak az ilyenféle jelzőket, s megnyilvánulásokat. Az iskolában nagyon nagyok az elvárások. Kemény szabályok kötnek minket, elvégre nem csak itt tanulunk, de itt is élünk. Rendszert vezettek be a rend érdekében. Szigorú szabályok kötnek minket, fiatal hölgyeket, s akik megszegik ezeket, súlyos büntetésben részesülnek. Mindemellett a szabályszegőknek a szégyennel is el kell bírniuk, amely rájuk száll bizonyos tettek miatt. Később pedig a családjaikkal is. Az épületet szinte soha nem hagyhatjuk el. A szülőknek külön kérvényt kell benyújtaniuk, ha a gyermeküket szabadlábra akarják helyezni. A kapun kívüli területre egyáltalán nem mehetünk, az udvarra is bizonyos időzónákon belül mehetünk csak ki. A lefekvés időpontja is meg van szabva számunkra, és az öltözékünk is. Hétköznap csak egyenruhában lehetünk, kivéve a szabadidős tevékenység alatt.

Csalódottan dőltem a padra, amint rájöttem arra, hogy hiába hallgatózom, a lányok halk duruzsolásából semmit sem értek. Okos voltam, ezért a többi lányka mindig is irigykedett rám. Nem nézték jó szemmel, hogy nekem könnyedén megy a tananyag, amíg őket megizzasztja. Az sem tetszett nekik, hogy figyelmes, és illedelmes voltam az oktatóinkkal. Hogy sosem kerültem bajba. Hogy minden szabályt betartottam. Azt hitték nekem ez szórakoztató, hogy én nem szenvedek úgy, mint ők. Pedig nagyon is szenvedtem. Csupán megtanultam elrejteni a gyengeségeimet, s az erősebb oldalamat mutattam a külvilág felé. Javarészt emiatt lettem kitaszított. A szobatársamon kívül, aki egy csoporttal alattam tanul, nem igazán voltam jóba egyik hárpiával sem. Csak így hívom őket...Hárpiák...

Nem sokkal később szög egyenes testtartással kellett felpattannom a pad széléhez, hogy tisztelegjek a helyiségbe belépő Miss Tripsynek, aki az Anna leánytanoda igazgatónője.

– Jó napot kívánok C-s csoport, kérem, maradjanak állva! – megköszörülte a torkát.

– Jó napot kívánunk igazgatónő! – kórusként zengtük a köszöntését. Az üdvözlés után síri csönd telepedett az osztályteremre. Senki nem mert egy kukkot se szólni. Tripsy árgusan vizslató szemei miatt még a lélegzetünket is visszafogtuk. Durva, vaskalapos, konzervatív középkorú nő volt. Az itt tanulóknak egyáltalán nem meglepő, hogy a kora ellenére még senki nem vette el feleségül. Túlságosan erőskezű, és csökevényes ahhoz, hogy bármelyik férfi kibírja mellette. Az igazgatónő a bejárati ajtó felé pillantgatott. A terembe belépett egy férfi. Az a férfi, aki tegnap a szobámban és éjjel az álmaiban is megjelent. Most pedig itt volt. Pontosan itt. Az osztályteremben. A tekintélyes férfi lassú léptekkel a tanári asztalhoz sétált. Megállt. Aranyló szemeivel végignézett az osztályon, de mielőtt a padsorok legvégére érhetett volna, a szemei megakadtak rajtam. Mindketten zavartan fürkésztük egymást. A rövid szemezéstől teljességgel elpirultam. A tegnapi emlékek eszembe jutottak, így nem bírtam tovább a szemkontaktust megtartani. Inkább a padomra vezettem a tekintetemet.

Kérdések záporozták meg az elmémet, s imát mormoltam el magamban azért, hogy nehogy a tanárunk legyen a pasas. Nemrég ment el az erkölcstan tanárnőnk. Kissé kellemetlennek érezném, ha pont ezt a tárgyat tanítaná nekem az a férfi, aki a minap megleshette a melleimet. Ráadásul ő férfi. Az erkölcstan nem a legnehezebb tantárgy, sőt, eléggé könnyű. Mondhatni szinte bárki képes lenne oktatni, aki egy kicsit jártasabb az illemekben, szokásokban, hagyományokban és az ezekhez fűződő témákban. De férfiként nem éppen a legjobb ötlet lányokat helyes viselkedésre nevelnie. Ódzkodtam a gondolattól. Nem akartam, hogy ő tanítson. Nem akartam, mert veszélyes és kínos lenne. Ugyanakkor...képes lettem volna könyörögni azért, hogy valamilyen úton-módon a közelébe kerülhessek. Nem akartam tőle semmit. Hisz mit is akarhatnék? Valószínűleg jóval idősebb tőlem. De olykor jó lenne őt megbámulni, szagolni a szappanos, friss, tiszta illatát, álmodozni, s csak gyönyörködni abban, és élvezni, hogy képes elfeledtetni velem mindent, csupán a puszta jelenlétével.

– Hölgyeim, engedjék meg, hogy bemutassam önöknek Mr. Martinezt, az új erkölcstan tanárukat – az igazgatónő ragyogó, büszke és reményteli íriszekkel nézett az asztalnál álló magas alakra. Nem lepett meg, hogy ő lett a tanárunk. Logikus volt, elvégre miért is jött volna ide pont akkor egy idegen férfi, amikor az egyik tanárunk lelép? Ettől függetlenül reménykedtem, hogy nem így lesz. De sajnos bekövetkezett az, amitől féltem. A lányok szeme felcsillant. A többség kipirult arccal eleresztett egy-egy mosolyt, vagy elnyomott kacajt, ujjongást hallatott magából. – Hölgyek, kérem...Viselkedjenek! – az igazgatónő rosszallóan rázta a fejét, amelyen gondosan összetűzött hajszálai egy hatalmas kontyban gömbölyödtek. Végül azzal a kimértséggel, amivel bejött, ki is ment. Ideges izgatottság lüktetett a hasamban. Szóval tényleg ő fog tanítani minket.

– Üdvözlet ifjú hölgyek! Hol is kezdjük... – Mr. Martinez felült az asztalának szélére. Pár másodpercig komor tekintettel nézelődött. Úgy tűnt gondolkodott. – Áh, megvan! Talán kezdésnek elég lesz az is, ha helyet foglalnak – megvillantotta ezer wattos mosolyát. Mindenki azonnal engedelmeskedett. Én sem voltam kivétel. Helyet foglaltam a kényelmetlen padomban. Mr. Martinez szemei azonban újra rám kalandoztak. Ezt észrevéve zavaromban lehorgasztottam a fejemet. Szégyent éreztem s a kopott pad alatt lévő kezeimmel a szoknyámat gyűrögettem. Gyűlöltem önmagam, amiért nem volt számomra közömbös a férfi. Az a férfi, aki a tanárom, s aki valószínűleg jóval idősebb tőlem. Amiért csak az átkozott érintéseire tudtam gondolni, s minden ilyen pillanatomban meleg bizsergés áramlott végig a testemen. A múltkori kellemetlen szituáció tisztán felvillant a lelki szemeim előtt. Akárhányszor rágondoltam olyan volt, mintha újra megélném. Mintha a keze megint a derekamon lenne. Mintha közelről a bőrömre szuszogna. Az ujjai...Az ujjainak finom puhasága, s a forró érintése, amitől valami olyan bontakozott ki bennem, ami eddig nagyon mélyen elbújt. Erősebben rámarkoltam a szoknyám fodraira. Már nem az idegesség irányított, hanem a tüzelő vágyaim.

– Szeretném, ha az elején névtáblákkal tapétáznák ki a padokat. Igen, tanár létemre-nehezemre esik neveket megjegyezni, főleg akkor, ha új iskolába jövök, vagy több száz gyerek nevét kell megjegyeznem. Szóval kérem, jól látható helyre írják ki a neveiket. Nem szeretnék senkit megsérteni azzal, hogy elfelejtem a nevét. A nevek szépek, és fontosak – bazsalyogott. Annyira közvetlennek és kedvesnek tűnt. Egy csöppnyi szigor sem látszott benne. Talán csak jó benyomást akart kelteni.

– Elnézést, de mi nem vagyunk gyerekek – engedély nélkül felszólalt Julianne.

– Elnézést kisasszony, de azt hiszem nem láttam a kis kacsóját a magasban, és úgy rémlik nem adtam felszólalási engedélyt sem – a férfi kissé mérgesen nézett Julira. A tanoda előírta, hogy meg kell adnunk a tiszteletet a tanárainknak, cserébe ők is megadták nekünk ugyanezt. Ám ha valamelyik diák goromba és engedetlen volt az oktatójával szemben, akkor számítania kellett a kölcsönös hidegségre és modortalanságra.

– Bocsánat uram – Juli összehúzta magát.

– Semmi baj...Nyugalom lányok...Tetszik ez az udvariasság és szigor, de mi lenne, ha kicsit lazítanánk a dolgokon? Elvégre nem a matek tanáruk vagyok, hogy megköveteljem a százszázalékos figyelmüket. Visszatérve a mondatához, szerintem sem gyerekek – újra rajtam legeltette a szemeit. Kezdtem egyre kínosabban érezni magam. A testtartásomra nem figyelve, behúztam a nyakamat. – Ifjú hölgyek, akiket tanítani, s terelgetni kell.

– Engem egész nyugodtan terelgethetne – rákacsintott Julianne. Istenem, ez a lány szörnyű...Bosszantott a nyíltsága, a bátorsága, hogy velem ellenben, ő mert kacérkodni. S egyáltalán nem érdekelte a következménye. Tele volt önbizalommal, merészséggel és szépséggel. Az emberek sokszor képesek indokolatlanul megutálni azokat, akikre irigyek, akikre hasonlítani szeretnének. Sajnos én is beleestem ebbe a hibába. Ki nem állhattam Julit.

– Nem ennyire lazára gondoltam – Martinez visszafogottan elmosolyodott. Halovány pír szökött az orcáiba. Olyan volt, mintha zavarba jött volna. Mintha nem lenne tapasztalata a tini diáklányokkal. – Ha vannak felém címzett kérdéseik nyugodtan jelentkezzenek, s én felszólítom önöket. Szóval? – szinte az összes tanuló keze a magasba lendült, kivéve az enyémet. Mr. Martinez az első sorban ülő szőke, fonott hajú lány felé biccentett.

– Mit lehet tudni magáról?

– Ez elég összetett kérdés. Elsősorban azt, hogy ezelőtt a belvárosi gimnáziumban dolgoztam. Szerettem ott tanítani, viszont kaptam innen egy kecsegtető ajánlatot, sokkal több fizetést ígértek, s valljuk be, a mai időkben egy régimódi lánytanoda a település legszélén, a semmi közepén, ami elzárva tartja a diákokat a világtól, rengeteg szabállyal korlátozza őket, igazi Kánaán egy erkölcstan tanárnak. Ezért igent mondtam és most itt fogok tanítani. A magánéletemről nem szívesen osztok meg senkivel semmit. Talán annyit elárulhatok, hogy huszonnyolc éves vagyok, és nincs gyerekem. Ön ott, jobb szélen! Mondhatja! – biccentett újra egy másik lány felé. Minden szavát ittam és kíváncsi voltam arra, hogy milyen információkat tudhatunk meg róla. Enyhén őrültnek s megszállottnak éreztem magam. A tegnapi után utálnom kéne ezt a férfit, nem pedig rajongó szemekkel ránéznem.

– Miért lett tanár?

– A kérdésére a válaszom, rém egyszerű. Születésemtől fogva érdeklődtem a tanítás iránt. Jól jövedelmező munkának gondoltam és olyasminek, amire mindig szüksége lesz az emberiségnek. Viszont, komolyabb tárgyakat nem akartam magamra venni. Talán majd egyszer, ha idősebb leszek, részt veszek egy továbbképzésen, de jelenleg élvezem, hogy én taníthatom meg a jövő generációját a helyes viselkedéskultúrára, s reménykedem benne, hogy megfogadják a tanácsaimat, ötvözik a saját véleményeikkel, és talán tízen pár év múlva kaphatunk majd egy szebb jövőt. S büszkén fogok visszatekinteni arra, hogy igen, én ehhez a jobb jövőhöz hozzájárultam azzal, hogy az elméjükbe véstem mi a jó, s mi a rossz...Természetesen mindenkinek más a jó, és más a rossz. Erről hosszasan tudnék beszélni önöknek. Nem támogatom a görcsösséget, ha az etikettről van szó, ám bizonyos társadalmi-viselkedési alapformákat igenis tudniuk és alkalmazniuk kell. S nem csak mások érdekében, hanem a saját érdekükben is. A tartás és a komolyság fontos, de ugyanennyire fontos a lazaság és a könnyedség. Meg kell találni az egyensúlyt, nem jó, ha átlibbenünk az egyik oldalra. De erről majd az óráimon beszélgetünk – A tanár úr hosszasan magyarázott és szenvedélyesen válaszolt a kérdésekre. Őszintének tűnt. Nem volt mesterkélt egy pillanatig sem. S ez szimpatikussá tette őt a szememben. Aztán amint letudta ezeket a köröket, egyesével megkérdezte padsoronként a neveinket. Egy tollal a barna borítású noteszébe felírta a neveket. Mintha csak memorizálni próbálná őket.

– Sarah Johansen – szégyenlősen felálltam a kényelmetlen székről. Hangom reszketett mindvégig, amíg a nevemet motyogtam.

– Megvan az osztály egyik legszebb nevének birtokosa – bókolt, s közben mélyen a szemeimbe nézett. A gyomrom remegni kezdett. Egy pillanatig azt gondoltam, menten el fogok ájulni, ha nem ülhetek vissza a helyemre. A tanár azonban tovább húzta az időt, ugyanis a naplóba lapozva kikereste a nevemet. – Ohh, s ahogy látom a legokosabb tanuló is egyben. – Nem tudom miért dicsért, gőzöm sem volt arról miért kivételezett velem. Talán így próbálta elnyomni magában a tegnapi nap eseményeit. Lehet ő is zavarban volt és kellemetlenül élte meg, hogy mára már a diákjává váltam.

A csengő hangja harsányan bezengte az iskola területét. Fellélegezve, nagy lendülettel lehuppantam a székre. A diáklányok nyájasan elköszöntek a tanártól, s kiözönlöttek a teremből. A padra könyökölve próbáltam észhez térni a férfi zavarba ejtő szavai után. Vajon miért mondta azt, hogy az én nevem a legszebb? Csak jóvá akarta tenni a múltkori kukkolását? Valószínűleg kellemetlenül érzi miatta magát. Azt monda szép a nevem. S tetszett neki, hogy jók a jegyeim. Jajj Sarah...Engedd el ezt a dolgot. Egy férfit képtelenség jó jegyekkel, szorgos magatartással és kislányos bájjal megbolondítani. Egy férfiszív elnyeréséhez olyan dolgok kellenek, amikkel te nem rendelkezel. Elhessegettem a gondolataimat, amik megpróbáltak visszarántani a valóságba.

– Miss Johansen, ön nem távozik? – a tanár úr közvetlenül a padom elé sétált. Nagyot nyelve végignéztem az alakján. Először csak a lábait néztem, aztán egyre fentebb haladtam, egészen addig, ameddig összeakadt a szempárunk. A közelsége miatt fura remegés és bizonytalanság uralt. Az orromba szökött a citrusosan szappanos illata.

– Én...én... – hebegtem, majd felálltam és mielőtt mondhattam volna egy értelmes mondatot, kirohantam a teremből. El kellett menekülnöm. Nem bírtam a közelében lenni. Nem akartam megint kettesben maradni vele. Nem akartam még csak esélyt sem hagyni arra, hogy szóba jöhessen köztünk a tegnapi nap. Avagy a melleim. A lábaimat szélsebes léptekre fogtam, s az udvar virágos ágyásánál megállva mélyen beszívtam a levegőt. A virágok sokszínű aromája kiűzte az orromból a férfi illatait. Ki kell tisztítanom az elmémet. Nem tekinthetek férfiként a tanáromra, aki tőlem tizenegy évvel idősebb...

💮 💮 💮 💮 💮

Köszönöm szépen az értékes figyelmeteket! Ha tetszett amit olvastál és várod a folytatást akkor kérlek nyomj egy csillagot, írj egy hozzászólást, hagyj magad után nyomot. Ha szeretnél értesülni a történeteimről akkor kövess be.

Van egy jelenleg még inaktív Instagram oldalam, ha szeretnétek ott is bekövethettek. Az oldal neve: lona1996x

....