Meg is hoztam a mai második részt! Jó olvasást és jó éjt!

Tizennegyedik Fejezet

Sarah Johansen

Megérkeztünk. A járműből kiszállva belélegeztem a város tömény levegőjét. Idejét sem tudom mikor jártam itt utoljára. Nosztalgikus érzések fogtak el. Előtörtek belőlem az emlékeim. Két év az életünkből nem hangzik annyira soknak, de ha az ember távol van mindentől s mindenkitől, ráadásul be van zárva, akkor igenis soknak számít. A kihalt utcákon sétálgattunk. A lámpák gyér, sárgás fényt köptek az aszfaltra. Csönd volt, csak pár ember kószált kint. De ők is sietős léptekkel haladtak.

– Mit szólna hozzá, ha először ennénk valami rendes ételt? – Martinez rám sandított a barna szeme sarkából. Az enyhén kivilágított járdán szorosan a férfi mellett lépdeltem.

– Jól hangzik. De ez nem igazságtalanság a többiekkel szemben? – a nadrágom anyagát tapogattam. Bűntudat csipkedett. Hallottam panaszkodni a lányokat, amikor elvonultak a sátraikba. Arról beszélgettek mennyire éhesek. Egyetértettem velük. Az a maréknyi sütésre való mályvacukor a fél fogunkra sem volt elég. Amíg a többiek korgó pocakkal aludtak el, addig én kiszöktem a tanárommal, s épp lakmározni készültünk. Nem éreztem helyénvalónak a tettünket.

– Ön mindig lenyűgöz. Becsülöm a jóindulatosságát – mosolygott. – Viszont igazságtalanság ide-vagy oda, éhes vagyok. Szeretném, ha elfogyasztana velem egy finom vacsorát.

– Rendben. Magával vacsorázom – bátortalanul bólintottam.

– Nézze csak, ott még nyitva vannak – a kezével az út másik oldalára mutatott. Odanézve megláttam, hogy egy étterem van ott, ahová pont akkor tért be két ember, amikor odanéztem. Átfutottunk az úttesten. Egyenesen a kivilágított épület felé mentünk. Martinez kitárta az ajtót, szétnézett, aztán beeresztett maga előtt. A hely egyszerűnek tűnt. Nem volt túl csicsás. Letisztult asztalaik voltak és szellős volt a tér. Miközben bámészkodóan nézelődtem, leültünk az egyik üres asztalkához. A tanár úr a kezébe vette az étlapot s izgatottan olvasgatta.

– Idejét sem tudom mikor ettem olyan ételt, amit kívántam, amit én akartam enni és nem a tanoda konyhájáról kaptam. – Én is felemeltem a füzetet s vágyakozva járattam a szemeimet a menüsorokon.

– Bármit rendelhet, én állom, ne aggódjon a pénz miatt – biztatóan rám szegezte a tekintetét.

– Még szép, hogy maga állja, hiszen nekem nincs egy vasam se – jókedvűen bevallottam. Könnyed és boldog voltam, de olyannyira, hogy jelen szituációban nem zavart, hogy ő fizet. Talán egy másik helyzetben idegesített volna, de most semmi sem hatott rám. Egyszerűen örültem. Éltem.

– Örülök, hogy bátrabb lett a közelemben. S hogy eljött – megköszörülte a torkát.

– Én is. És köszönöm, hogy elhozott – hálásan rebegtek a pilláim.

– Semmiség – megrántotta a széles vállait.

Megállt előttünk a pincérnő, akinek a haja nagy loknikban omlott a vállára. A feje búbján pink, flitteres pánt volt. Az arca csontos, és kissé vörös. A kajálda logójával ellátott rózsaszín has pólót viselt, s egy harsány-zöld rövidnadrágot. A hosszú lábait egy fehér térdzokni takargatta, s egy pár fekete bokacsizmában végződtek.

Csodálattal bámultam. A rajta lévő ékszerek elvonták a figyelmemet. Ami a leginkább megragadta a tekintetemet az a hosszú, színes, fityegős fülbevalója volt. Tetszett. A szüleim sosem ajándékoztak nekem ilyen vidám, feltűnő darabokat. Sosem szerették az ilyesmit. A visszafogottság kedvelői, s minden más elítélői. Hála nekik, szürkévé váltam. Persze nem a ruha teszi az embert, de azért nem árt, ha egy fiatal nő megpróbál valamilyen csinos, és előnyös öltözéket magára húzni. Plusz pont, ha tetszik is neki. Az én ruhatáram egyenesen szörnyű, és unalmas volt. A keresztanyámtól kaptam az utóbbi időben pár színesebb harisnyát, és fehérneműt, de minden más, ami a szekrényemben lapult színtelen volt. Szerencse, hogy a tanodában többségében egyenruha volt rajtam. De néha, amikor mást viseltem s a tükörbe néztem, azt hittem egy vénasszony tekint rám vissza. Biztos voltam benne, hogy soha nem fog belém szeretni egyetlen egy férfi sem. Főként nem Shawn. Hiszen bármerre néztem, az étteremben jelenlévő lányok és nők csinosabbak nálam. Dekoratívnak, magabiztosnak, lazának tűntek. Én meg befeszült borulás voltam az égbolton, ami néha viharrá változott és esőben lehullva megnyugodott. Sosem lesz belőlem olyan szép szivárvány, mint amilyenek ők.

– Mit kértek? – a fiatal, csacska lány nyájasan Shawnra nézett.

– Marhaszeletet, sós vajban forgatott főtt kukoricával, és sült héjas burgonyát – válaszolta egyhangúan. – Sarah? – kérdőn rándult az arcizma.

– Én kiegyezek egy sajtos hamburgerrel, sült krumplival, dupla ketchuppal, ja és kérnék hozzá kólát is – leadtam én is a rendelésemet. Ki voltam éhezve a roppanós szezámmagos puffancsokra, a fűszeres marhahúspogácsára, a szaftos cheddar sajtszószra, a savanyú uborka ízére, és az olajban tocsogó krumplira. Mr. Martinez a hasam egyik régi álmát váltotta valóra. Letérdeltem volna előtte s kezet csókoltam volna neki hálám jeléül.

– Kólát én is kérek – megszólalt a velem szemben ülő férfi.

– Rendben. Máris hozom – kacsintott a vidám lány s elillegett mellőlünk. Hűh, micsoda mozgása van. Vajon én is tudnék ilyen tekervényesen mozogni? Elképedve fürkésztem a lengő csípőjét.

– Jól van, Sarah?

– Igen, vagyis nem tudom...Rossz érzés ráeszmélni arra, hogy sosem lehetek olyan szabad, vidám és merész, mint az itteni nők többsége. Szép ruhákat hordanak. Ékszereket, sminket viselnek. Tudja, a tanoda elvette a szabadságomat, s ezzel az életemet is. Tizenhét évesen nem arra vágynék, hogy falak köré legyek kerítve. Felfedezést akarok. Tapasztalatokat szeretnék gyűjteni. Érzéseket szeretnék érezni. Tudom, felfújom, hisz a tanodát egyszer el fogom hagyni, végleg. De mégis úgy érzem, hogy sosem fog eljönni az a pillanat. Mintha örökké tartana a bezártságom – zavartan motyogtam. Végignéztem a hölgyeken, akik vagy vendégek voltak, vagy felszolgáltak. Irigyeltem a fényt, ami átjárta őket. A fényt, amit a tükörbe pillantva sosem láttam meg.

– Önmagunk elfogadása sok esetben nagy feladat. Másoknak túlságosan is összejön, de akadnak olyanok is, akiknek egyáltalán nem akar sikerülni. Az az ember sem jó, aki csak a hibáit veszi észre, és az sem, aki csak a jót észleli magában. Középúton kell lenni. Tudni kell a saját hibáinkat, azt, hogy mi rossz bennünk, de azt is, hogy miben vagyunk sikeresek, mi a jó bennünk. Azt javaslom, ne hallgasson más emberek véleményére. Hallja meg a saját hangját. Adjon magának időt Sarah. Időt arra, hogy felfedezhesse önmagát. Hogy találhasson magában olyasmit, amit elfogad, amit kedvel. Hogy megláthassa miben jobb, miben értékes és sikeres. Ne csak a külsőségeket vizsgálja majd. A belső legalább ugyanannyira fontos, sőt, valójában még fontosabb is. Valakinek hamar megvan, valakinek sok-sok év kell hozzá. Lehet, hogy csak évek múlva fog felfedezni önmagában valamit, amit szimpatikusnak fog látni. Mindenkiben van jó, s rossz. Kiben több, kiben kevesebb. Az arányok sok dologtól függenek. De keresnie kell. Keresnie, elvégre a jó dolgokat mindig nehezebb meglátni, megszerezni. Elárulok egy titkot. Ön felvehetne bármit, a magából áradó nőiesség, a finom báj, a kecsessége kétségtelenül levenné a férfiak többségét a lábukról – kitámasztotta az állát a kézfejével. Nőiesnek tart?

– Mármint mire gondol? A sulis egyenruhám? Vagy az unalmas kardigánjaim és a szoknyáim, meg a fakó nadrágjaim tetszenek önnek? – hitetlenkedve kérdezgettem.

– Ha az emlékezetem nem csal, akkor láttam magán mást is – sejtelmes mosoly ült a markáns arcára.

– Mit? – elkerekedtek a szemeim.

– Ugyan Sarah...Gondolkodjon egy picit. Ön okos lány, rá fog jönni mire gondoltam – ravasz fény csillant fel a mogyoró árnyalatú íriszeiben.

– Nem tudom – őszintén susmogtam.

– Arra a harisnyára, ami elfedte a lábát, s az alatta lévő izgalmas, piros bugyira. A kicsit sem unalmas csipkés melltartóról nem is beszélve – a hangja elmélyült. Erotikussá vált. Krisztusom! Levert a víz és még a homlokom is elvörösödött.

– Nagyon meleg van itt. Nem? – az ajkaimon keresztül hideg levegőt fújtam a dübörgő mellkasomra. A kézfejeimmel legyeztem magam. Nem tudtam reagálni a mondandójára. Túlontúl zavarba ejtő volt.

– Sajnálom Sarah – lesütötte a szempárját. – Sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztam. És azt a bizonyos melltartós incidenst is sajnálom. Nem tudom mi ütött belém. Bocsásson meg nekem. Nem tudok normális magyarázatot adni az akkori tettemre. Biztosan fél tőlem. Azt hiheti, hogy valamiféle perverz fickó vagyok, aki fiatal lányokra hajt. De ez nincs így. Higgye el, ön az első, akivel ilyet tettem. Másokkal még csak hasonló sem fordult elő. Tisztelem a diákjaimat. Abban a szobában, abban a percben, nem gondolkodtam. Sejthettem volna, hogy ön is az egyik diák, de valamiért nem gondolkodtam. Ezt mindenképp meg akartam beszélni önnel. Talán kicsit már el is késtem vele. De kellemetlen téma, nem találtam rá megfelelő időpontot.

– Valóban meglepett, ami aznap történt. Magam sem tudtam arról, hogy ön a tanárom lesz. De nem félek öntől. Tudom, hogy csak véletlen balszerencse volt. Igazból...lehet, hogy inkább szerencse. Hiszen aznap kerültünk közelebb egymáshoz. Azóta nagyon sok időt töltöttünk már el együtt. Én is felhozhattam volna ezt témának, rákérdezhettem volna, hogy miért tette, de inkább hallgattam. Ahogy mondta, túl kínos téma. Szeretném, ha tudná, nincsenek önről rossz gondolataim. Nincs semmi gond, nem haragszom tanár úr – a szemébe mélyültem. A szívem hevesen vert. Örültem neki, hogy végre megbeszélhettük ezt az egészet. Egy részem mindig is vágyott a bocsánatkérésére.

– Mi lenne, ha ma este nem hívna tanár úrnak? – ajánlotta fel.

– Miért? Akkor hogyan hívjam? – felhúztam a szemöldökömet.

– Szólítson Shawnnak, kérem.

– Oké, legyen, de csak ma este, Shawn – felfelé ívelő görbére húztam az ajkaimat. Jólesett kiejteni a nevét.

– Rendben, csak ma este – vigyorgott ő is.

– Mesélne nekem valamit a családjáról? – Ő olyan sokat tudott rólam, én meg alig tudtam róla valamicskét. – Talán tolakodó lehetett a kérdésem. Elvégre, ön a tanárom. Mégis mit képzelek magamról, hogy ilyeneket kérek – megbánóan ingattam a fejemet.

– Egyáltalán nem tolakodó. Jobb, ha beszél hozzám, mintha csak úgy szótlanul ücsörögnénk itt. Tudja mit? Hagyjuk másnapra a magázást is. Mit szól? Távolságtartónak érzem – a hajába vezette az ujjait, s hátratúrta a fürtöket.

– Tisztelettudó kommunikáció – kijavítottam.

– Tisztelettudó, hivatalos, és távolságtartó. Nem akarok távol maradni öntől Sarah. Ha azt akarja, hogy mélyebben meséljek magamról, akkor muszáj közelebb engednie – az asztalon pihenő kezemre csúsztatta a meleg tenyerét. Megborzongtam az érintésétől, s a szemeinek intenzitásától.

– Ettől is közelebb? – elhaló hangon súgtam s átfordítottam a kézfejemet, aztán a keze és az ujjai köré kulcsoltam a saját ujjaimat. A férfi hosszasan szemezett velem. Néma volt, ám a szemei izzó lángja beszélt. Engem szólított.

– Mindentől közelebb – csábítóan suttogott.

– Félek – leheltem.

– Mitől?

– A kimondatlan szavaimtól. Attól, hogy kevés vagyok. Hogy... – elhallgattam.

– Hogy? – összefutottak a szemöldökei. – Mond el. Mire gondolsz? – próbált faggatni. Erősebben megszorította a kezemet. Hogy soha többé nem fogom ezt a csodálatos érzést érezni. Hogy nem ismétlődik meg. Hogy nem leszek többé senkibe szerelmes, ezáltal soha nem tapasztalhatom meg milyen is a beteljesült szerelem. Hisz te sosem fogsz szerelembe esni velem. Soha nem leszek számodra több mint egy diák, akit kicsit jobban meg akarsz ismerni, mert új vagy az intézményben és unod magad társaság nélkül. Nem tudsz számomra többet adni csak a beteljesülés utáni vágyak szépségét, s a keserű, fájdalmas beteljesületlenséget. Gondolatban válaszoltam neki. Soha nem mondhatom el neki mit érzek iránta. S ez volt a legszörnyűbb az egészben.

– Semmire. Nem tudja...Vagyis, nem tudod mikor hozzák már a vacsoránkat? – a kezemet kibontva a kezéből hebegtem. El kellett terelnem a témát. Szokatlan volt vele másként beszélgetni. Bele kellett vernem a fejembe, hogy ma éjjel nem kell magázódnom vele.

– Nem tudom – oldalra pillantott. – Szeretnéd még, hogy meséljek a családomról?

– Igen, de csak ha akarsz.

– Akarok – halványan elmosolyodott. – Van egy nővérem. Négy évvel idősebb tőlem. Hét évvel ezelőtt férjhez ment. Van egy kislányuk, aki a keresztlányom. A szüleim pár éve elváltak – kedvtelenül sóhajtott. Robotszerű és felsorolásszerű volt a mondandója.

– Ne erőltesd. Látom, hogy nem akarsz erről beszélni – leállítottam. Érzékeltem rajta, hogy nincs hangulata ehhez az egészhez. Nem akartam ráerőltetni semmit. Persze szerettem volna, ha megnyílik előttem úgy, ahogyan jómagam is megtettem vele, de úgy tűnt erre nem ez lesz a legmegfelelőbb alkalom.

– Tényleg nem. Ne haragudj, nem miattad. Csak nem akarom elrontani az esténket. Ma nem azért vagyunk itt, hogy a múltunk emlékeiről beszélgessünk. Jól akarom érezni magam Sarah, s azt szeretném, ha te is boldog lennél. Ha a családról beszélgetünk, akkor ez nem fog összejönni – beismerte az igazamat. Vajon lesz esélyem mélyebben is megismerni őt?

* * *

– Nem gondoltam volna, hogy az egészet megbírod enni – elismerően biccentett fejével az üres tányéromra. Lehet nem volt a legjobb ötlet mindent felfalni, ugyanis kismamának nézhettem ki, úgy bezabáltam. De már édes mindegy, mert megtörtént.

– Éhes voltam, mellesleg elég rég ettem már hamburgert – megvontam a vállaimat.

– Értem. Valami kívánság? Óhaj-sóhaj? Hová vihetem a kisasszonyt?

– Fogalmam sincs – tanácstalanul a combomra ejtettem a karjaimat.

– Mit szólnál ahhoz, ha elmennénk üzleteket keresni? Talán nyitva lesz még valami. Ha igen, akkor választhatnál valamilyen színes bigyót a füledbe – fészkelődött a széken. Most komolyan zavarban van? Martinez volt az a férfi, akiről azt hittem rendíthetetlenül magabiztos, most mégis úgy tűnt aggódott a ma este további részletei miatt. Talán félt, hogy nem tetszik az ötlete. Olyan volt, mint aki meg akar nekem felelni, mint aki nem szeretné, ha csalódnék benne. Mintha le akarna nyűgözni engem, holott ezt már rég megtette. Megeshet, hogy az egészet én gondolom túl. Mindenesetre aranyos volt az apró vörös pír az orcáinak legszélében.

– Mi az, rám akarod költeni a fizetésedet, vagy mi? – meglepetten kérdeztem.

– Nem dehogy, csupán láttam mennyire tetszett annak a pincérnőnek a fülbevalója, s gondoltam szétnézhetnénk, hátha találunk olyat, vagy hasonlót, esetleg valamit, ami megtetszik neked – rekedtes hangja csengett.

– Ez kedves tőled, de inkább olyan programot találj ki, amihez nem szükséges pénz. Nem kell ajándékokat venned nekem ahhoz, hogy boldoggá tegyél – motyogtam. Francba. A szemei...Az átkozott szemei, amik engem figyeltek pokolian felperzseltek. Erős szemei vannak, olyan szemek, amik meggyengítettek engem.

– Hát az elég nehéz lesz, mivel szinte mindenhez szükséges – elegánsan felállt az asztaltól. – Ha nem tetszik a program, nyugodtan mond meg.

– Nincs szó ilyesmiről, csupán nem akarom, hogy miattam költekezz. Valóban tetszett az a fülbevaló, nagyszerű, hogy ezt észrevetted, viszont nem kell megvenned. Szóval más terv kell...Mi lenne, ha csak sétálnánk a városban? Nekem már az is tökéletesen megfelel – felvetettem az ötletet. Számomra egy romantikus séta vele, a hűvös éjszakában, mindentől többet érne.

– Ha neked az megfelel Sarah, akkor nekem is – mögém lépve kihúzta a székemet, s én is felálltam. Az éttermet elégedetten és teli hassal hagytuk el. Végül közös megállapodás alapján a közeli sétálóutcák mellett döntöttünk. Shawn szorosan mellettem lépdelt. Séta közben hallottam a férfi lélegzetvételeinek hangját. Az utóbbi időnek hála sokkal bátrabb voltam a társaságában, most mégis kismértékű félszegség szorongatott. Különleges volt érezni a szellőt, ami az orromig szállította Shawn illatát. Érzékelni a testének hőjét, amikor éppen hozzámért véletlenül az alkata. Végetlenül meghitt volt. Olyan közel került hozzám, hogy befúrta magát a szívem legszebb, legvédettebb zugába is. Talán nem kellene férfiként tekintenem rá, hisz feltehetően ő csak egy fiatal diáklányt lát bennem, akin megesett a szíve, ezért hozott el ide. Mégis annyira magával ragadó a kisugárzása, ahogyan rám néz, ahogy hozzám beszél, amiket értem tesz, hogy esélytelennek tűnik, hogy valaha is csak a tanáromként fogok rá tekinteni. Ő sokkal több ettől. Sőt, mindentől több. Ő az égen a csillag, a kandallóban a tűz, a télben a hó, a nyárban a napfény, a tengerben a víz, mindenben a lényeg. Az életem lényege, az értelme. A szerelmem...

💮 💮 💮 💮 💮

Sziasztok Wattpamacsok!

Köszönöm szépen az értékes figyelmeteket! Ha tetszett amit olvastál és várod a folytatást akkor kérlek nyomj egy csillagot, írj egy hozzászólást, hagyj magad után nyomot. Ha szeretnél értesülni a történeteimről akkor kövess be.

Ha szeretnétek akkor kövessetek/kedveljétek az oldalaimat, illetve lépjetek be a csoportomba :)

Facebook oldal: Lona - írói oldal

Facebook csoport: „Lona - írói oldal" csoport

Instagram: lona1996x

....