Tizedik Fejezet

Sarah Johansen

– Igen, köszönöm – hálálkodtam az igazgatónőnek. Nemrég elérte a szüleimet telefonon, s megkérte őket, hogy fizessék ki a ruhámat Mr. Martineznek. A bál emlékei egyik lány fejéből sem tűntek el két hét után sem. A mai szünetekben, az előzőekhez hasonlóan, még mindig mindenki a bálról beszélgetett. Az eltelt idő alatt Mr. Martinezzel újabb négy tanulságos tanórát tölthettem el, és tömérdek pár perces szünetet. Szokássá vált, hogy az udvaron lévő nagy fánál találkozgatunk a szünetek során, s váltunk pár szót.

– Miss Johansen, a maguk szobájában is vannak rovarok? – Tripsy a papírhegyek mögül felnézett rám. Feszültnek és feltűnően görcsösnek látszott. Sokkal hidegebb volt, mint máskor. Az arca nyúzott, a szemei karikásak, pedig már délután volt. Biztosan nem aludta ki magát ezért ennyire zilált.

– Rovarok? – eltorzult, elfakult arcbőrrel visszakérdeztem.

– Igen rovarok, bogarak. Érti? Néhány lány bejelentést tett, miszerint csótányokkal meg egyebekkel találkoztak a szobájukban – tájékoztatott.

– Nem, nálunk nincsenek. Legalábbis a pókokon, legyeken, szúnyogokon kívül még nem láttam egyet sem – hangosan és érthetően artikuláltam.

– Rendben. Elmehet Sarah – az ajtó felé mutatott. Aprót bólintva kiléptem az irodájából.

– Mr. Martinez! – kiáltottam a folyosó végén váratlanul felbukkanó férfinak.

– Sarah? – mosolyogva felém fordult, s megvárta, hogy mellé fussak.

– Most beszéltem az igazgatónővel, hamarosan megérkezik a pénz a ruhámért. Miss Tripsy fogja önnek átadni. Beszélt a szüleimmel. Hálás vagyok önnek, amiért kisegített. S azért is, mert csodássá tette a bálomat. Nem csak a ruhával, hanem jelenlétével, s a táncával is – előző sápadtságom eltűnt, lángvörös lett az orcám. Mindenképpen fel akartam hívni a figyelmét arra, hogy az az éjjel miatta volt életem legszebb éjjele. Akartam, hogy tudjon róla.

– Szívesen tettem. Tegnap este akartam kérni öntől valamit, de sajnos hamarabb haza kellett mennem, emiatt elmaradt. Viszont ma, ha ráér Sarah, este találkozhatnánk az udvaron. Talán még jobb is a ma, mert péntek van, s holnap nem lesz baj, ha nappal a kelleténél álmosabb lesz – kérdőn pislogott.

– Az udvaron? Ma este? De mennyire este? Tízkor takarodó – kétségbeestem. Váratlanul ért a meghívása. Nem tudtam hogyan reagálni rá, mert annyira meglepett.

– Pontosan ezért éjfélre gondoltam – pontosított.

– Éjfélre? De hát...De...Akkor azt akarja, hogy kiszökjek? Ki...Kiszökjek azért, hogy önnel kettesben lehessek éjjel a tanoda udvarán olyankor, amikor már mindenki alszik? – pánikoltam. Zavarba jöttem. A szívem erősen lüktetett.

– Igen, ezt szeretném. Ön mondta, mindenki aludni fog. Ezek szerint még az esti műszakos felügyelőnőjük is.

– Én... – cincogtam. Tanácstalanná váltam. Mégis mit kéne tennem?

– Ne aggódjon, kifigyeltem őket.

– Maga itt volt két héten át hajnalig? – csodálkozva a szavába vágtam.

– Igen – helyeslően bólogatott.

– Miért? – továbbra is hebegtem.

– Hogy kevesebbet aludhassak és fáradtan kelljen tanítanom. Ne legyen buta Sarah. Ön szerint miért? – kérdezte.

– Nem tudom – tanácstalanul pásztáztam.

– Azért, hogy a felügyelőnők rutinját megfigyelve találhassak olyan időpontot, amikor magával tudok találkozni – felvilágosított.

– Hogy érti? – elképedtem. Jól hallottam, amit mondott, vagy megőrültem?

– A felügyelőkből négy van. Valerie, Cecilia, Ruth és Frida. Mind a négy tizenkét órát dolgozik. Az A-héten az első páros, Valerie és Frida van itt négy napig, Ruth és Cecilia három napig. A B-héten ez megfordul. Az első párosból A-heteken mindig Valerie az éjjeles, a B-n Frida, értelemszerűen akkor van nappalos műszakban a másik, amikor az egyikük éjszakás. A másik párosból Cecilia kezdi az éjjelt az A-heteken, a B-héten pedig Ruth. Szóval ma éjszaka Ruth lesz itt, ő az egyedüli, aki hanyagabb a munkatársainál, ugyanis ő minden éjszakás műszakban elbóbiskolt éjfél előtt, és csak hajnali háromkor ébredt fel. Tehát bármikor, amikor Ruth van itt éjszakára, ön éjfél és három óra között ki tud szökni hozzám – halkan beszélt.

– Úgy érzem, ezek után nem utasíthatom magát vissza – az ajkamba haraptam. Imponált a tette. Tetszett, hogy ilyen kitartóan fáradozott és nyomozott. Megemeltem előtte a nemlétező kalapomat. Ügyesen kieszelte.

– Helyes – boldogan mosolygott. – Túl sok energiám volt benne. Délutánonként hazakocsikáztam, hogy szundíthassak estig pár órát, aztán visszajöttem ide, és este tíztől, az éjjeli váltásnál már itt voltam, s nem is aludtam el. Aztán csak hajnali három után kicsivel tértem mindig haza. Aludtam otthon két órát, végül reggel hétre már újra itt voltam, hogy taníthassak. A hétvégéket kivéve. Azokat sajnos nem tölthettem idebent. Feltűnő lett volna, ha bejártam volna olyankor is, amikor nem volt órám. Az elmúlt két hétben alig aludtam valamit. Négy és öt óra között volt az alvásidőm. Fájt volna, ha nemet mond.

– Nekem az fáj, hogy ennyire őrült volt, és nem aludt – rosszallóan és aggódva ingattam a fejemet. Olvadoztam, szárnyaltam, egyszerűen boldog voltam attól, hogy ennyire megküzdött azért, hogy megoldást találhasson a közös időtöltésünkre. Fogalmam sem volt arról, miért akart velem ennyi időt eltölteni, miért volt fontos neki az, hogy kettesben lehessünk. Barátilag közeledett felém, vagy teljesen másként? Nem tudtam semmit. Csak azt, hogy szerfelett örültem s élveztem a társaságát. Nem érdekelt, egyszerűen nem érdekelt, hogy mi állt a közeledése mögött, csak az számított, hogy vele lehettem. Ha csak diákként, ha csak barátként, akkor úgy. Nem számított, mert a közelében voltam. S ez volt a lényeg.

– Ne féltsen engem Sarah, majd a hétvégén kialszom magam – nyugtatott.

– Ígérje meg, hogy pihenni fog! – akaratoskodtam. Magamra sem ismertem.

– Ígérem – közelebb lépett hozzám. A kezével leválasztott a rövid hajamból egy tincset és finoman áthúzta rajta az ujját. Ledermedve fürkésztem az arcát. – Alig várom az éjjelt – közelről a szemembe bámult. Azok a fránya lepkék újfent ellepték a hasamat...

* * *

A kelleténél idegesebben fészkelődtem az ágyamban, s az órámat szorongatva vártam, hogy éjfél legyen és elindulhassak végre. Az éjszakai találkozó izgalmas és csábító volt. Veszélyekkel járó, mégis gyönyörökkel teli. Már nem rettegtem a következményektől, a lebukástól. Félelem helyett vágy élt bennem. Ki akartam hozzá szökni. S amikor az ember valamit megszállottan a fejébe vesz, valami olyat, amire teljesen rápörög, amit nagyon akar, akkor nem feltétlen gondolkodik helyesen. Körültekintő mozdulatokkal kibújtam az ágyamból. Eljött az idő. Puha léptekkel az ajtó felé haladtam. Olyan volt a mozgásom, mintha betörő lennék. Mintha titokban lopni akarnék. A szobát elhagyva tompa zajt hagytam magam után a folyosón. Hol jobbra, hol balra nézelődtem. Meg akartam bizonyosodni arról, hogy senki nincs körülöttem. A lépcsőn minden nyikorgó hangra összehúztam a szemeimet.

Megkönnyebbülve fellélegeztem amint kiértem a friss, éjszakai levegőre. Az udvaron baktatva a tanáromat kerestem a szemeimmel. A kinti lámpák ködös derengésében megpillantottam Martinez körvonalait. A férfi árnyékolt testét látva megborzongtam. Türelmetlenül fel-alá járkált. Mégis mit művelek? Ezért még ki is csaphatnak. Mihez kezdek, ha lebukok? Mi lesz, ha a szüleim megtudják, hogy szabályt szegek? Ki fog dönteni a sorsomról, Tripsy, vagy a szüleim? A következményeket felfogva libabőrös lett a karom, s a hátamon felállt a szőr. Kételkedni kezdtem abban, hogy helyes, amit teszek. Agresszív aggodalom fogott el, roppant kényelmetlenül éreztem magam. A menekülést fontolgattam. A gondolataim egy gyorsan forgó, szédült ringlispílre emlékeztettek.

– Sarah? – alig hallhatóan pusmogta. Martinez a szeme sarkából rám sandított. Az ő hangján mennyei áldás volt hallani a nevemet. A csillagokkal megszórt égre meredtem. A fák szuszogásán és a saját vad szívverésem dübörgésén kívül mást nem hallottam. Az agyam egy pillanatra elzsibbadt, s megtorpantam. – Máris megbánta, hogy kijött? – A férfi közvetlen elém sétált.

– Ne...Nem – sziszegtem az összezárt fogaim közül. A sötétség fátylat vont körénk.

– Ugyan, ne tagadja. Az arcára van írva a kétségbeesettsége – közelről lesett.

– Nem bántam meg, csak... – elhallgattam. Zavaromban tördeltem a ujjaimat.

– Csak? Csak félsz? Illetve...fél? – Nem válaszoltam. – Nézzen rám, Sarah – A férfi közelsége, a váratlan nyitottsága, és csábereje, a kellemesen együtt töltött napok közelebb sodortak minket egymáshoz. Talán túl közel. – Ha nem akar itt lenni, nyugodtan elmehet. Ha kényelmetlen magának ez a találkozó, akkor menjen, nem akarom, hogy egy percig is rosszul érezze magát – biztatóan megérintette a felkaromat. Egy apró érintés tőle, s máris szétrobban a szívem. Nagyot nyeltem. Melegem lett. Nem tudtam miért vonzódom már-már fájóan hozzá. A szexuális kisugárzása, a férfierő, aminek valószínűleg úgy van a birtokában, hogy fogalma sincs róla, hogy az övé, egyszerűen megbabonázott. A szembogárival jelezte, hogy mindegy hogyan döntök, támogat. A kedvességétől a szívem vadul dübörgött, s végleg elnémította az ellenállás utolsó kósza gondolatát is bennem.

– Maradni akarok – leheltem. A férfi ajkára hanyag mosoly rebbent. A szemeinek fénye megbűvölt. A jobb keze még mindig engem érintett.

– Örülök, hogy magára találtam, Sarah – a másik keze a kardigánom alá siklott. Magához húzott. Az ölelése forró és lágy volt, ugyanakkor határozott, s kellő ízelítőt nyújtott az acélos testfelépítéséből. Halkan felsóhajtottam, s a teste melegétől máris bizseregni kezdtem. Nem éreztem őt idegennek. Nem akartam eltolni, nem akartam, hogy eleresszen. Szorosan a hátába kapaszkodtam, s mindenről megfeledkezve a mellkasába temettem az arcomat. Percek teltek el, s mi még mindig ugyanúgy, némán, erőteljesen ölelkeztünk. Martinez illata közelről ingerelte az orromat. A férfi testhője melegített, az izmai támaszt nyújtottak. A legszebb dalt, a szívverését hallgathattam, s úgy éreztem magam, mintha egy romantikus történet főszereplője lennék.

– Mi lesz...Mi lesz, ha meglátnak minket? Ha látni fogják, hogy ölelkezünk, éjjel, idekint a sötétben, ráadásul szabályt is szegtem – reszketett a cincogó hangom. Bekapcsolt a fejem vészjelzője. Össze voltam zavarodva. Az egyik pillanatban üressé vált az elmém, a másikban máris vészcsengő riadózott benne. Az idegeim kezdtek kikészülni. Az a fránya félelem mindig előbujt belőlem s ez tönkretette a legcsodásabb pillanatainkat is. Szerettem volna küzdeni az érzéseim ellen, hisz bajba sodorhatnak, de amikor a tettek mezejére kellett volna lépnem elhagyott az erőm, s itt maradtam.

– Mesélek valamit – mély levegőt vett. Az erős karjai nem engedtek el. A hajamba szuszogott.

– Figyelek – megmarkoltam a hátára feszülő ingét.

– Psyché görög királylány volt. Olyan gyönyörűséges halandó volt, hogy minden tájon a szépségéről beszéltek. Psyché megkapott minden figyelmet és ajándékot – a rekedt hangja selymesen csilingelt füleimben. A hűs szellőtől megvédett a testével és úgy ölelt, mintha soha nem akarna elengedni. Mintha fontos kincs lennék számára. Szúrt és viszketett a szemem a fáradtságtól ezért becsuktam, s így hallgattam tovább őt. – Neki szórták a virágszirmokat, az ő szépségének bókoltak. Annyira sokan csodálták, s rajongtak érte, hogy Aphrodité irigy lett rá. Féltékeny lett és felháborodott. Azt mondta: Nem fogok egy halandó kisasszonnyal az isteni méltóságomon megosztozni. Amit ő kap, az mind engem illet. Aphrodité istennő irigységtől bosszúsan megparancsolta a fiának, Ámornak, hogy nyila segítségével ébresszen szerelmet a szépséges Psyché szívében. Érje el, hogy beleszeressen egy olyan halandóba, aki nem méltó hozzá. Aki hitvány és ocsmány. Psyché szépsége mindenkit lenyűgözött, ennek ellenére senki sem akarta feleségül venni. A testvérei már rég elkeltek, a szülei aggódtak a magányos leányuk miatt, ezért egy orákulum segítségét kérték, aki azt tanácsolta nekik, hogy hagyják a lányt az egyik közeli hegyen, mert annyira szép, hogy nem embernek való. A szülők, s az egész falu szomorúvá vált az isteni jóslatot hallva, de muszáj volt teljesíteniük, ezért keservesen, de felvitték Psychét a magas hegy csúcsára és otthagyták. Ám Zephirus, a szél, elvitte onnan. Egy fényűző palotába repítette, ahol éjszaka találkozott a palota urával, Ámorral. Egymásba szerettek. Ámor éjjel meglátogatta a szerelmét, azért este, hogy a sötétben ne lássa meg, s ne ismerje fel őt Psyché. Ámor megkérte Psychét, hogy a találkozóknál sose gyújtson lámpást, mert nem akarta, hogy meglássa őt. Ám Psyché kíváncsi lett, hogy mégis ki is a szerelme, s a nővérei rosszindulatú tanácsára egy estén az alvó Ámor fölé tartott egy lámpást. A fényben felismerte az istenséget, és csodálni kezdte. Miközben csókolgatta az alvó Ámort a keze megremegett, s a forró olaj az alvó isten vállára csurgott, aki erre azonnal felébredt és eltűnt. Ezután Psyché és Ámor próbatételeken estek át. Meg kellett küzdeniük azzal, hogy nem fogadták el őket. Hiszen Ámor egy isten volt, Psyché pedig csak egy halandó. Nem akarták őket együtt látni, tiltották a szerelmüket. Elítélték őket, de ők kitartottak. Végül a szerelmeseknek sok akadályon kellett átjutniuk, mire végül egymáséi lehettek. Aphrodité, az anyósok réme is megbékült és Zeusz Ámor kérésére istenségéggé avatta Psychét, így a megszületett lányukkal rátalálhattak az örök boldogságra a szerelmük által. Ez a rövidített történet az elfogadásról szól. Psyché és Ámor története tele van akadályokkal, féltékenységgel, cselszövéssel, megbocsátássál, kitartással, és beteljesüléssel... – odébb tolt magától s az arcomat kémlelte. Kipirultam, amit talán a sötétségben nem vehetett észre.

– Megható és tanulságos. De tudja...Ez egy mese, mi pedig a valóságban vagyunk. – Értettem miért mesélte ezt el nekem. Azért, hogy ne felejtsem el, minden legyőzhető és minden megtörténhet. Viszont azzal nem számolt, hogy a fejemben legalább egy tucat démon viháncolt, s azt suttogták, hogy rosszat teszek, rossz az, amire vágyom és beteljesületlenül maradnak az álmaim. Kitátották a szájukat és kiszívtak belőlem minden reményt. Egy szerencsém volt, mégpedig az, hogy az ilyen apró kis pillanatok amiket Shawnnal tölthettem el, újabb reményeket adtak.

– Téved Sarah. A valóság is meséssé válhat, ha mi úgy akarjuk – eleresztett.

– Van ott valaki? – Ruth nyávogós hangja megcsapott minket. Mr. Martinezre nézve összerezzentem. A félelem jeges szorítását éreztem a torkomon. A tanár úr a szája elé tette az ujját, jelezte, hogy ne zajongjak, a szemét réssé szűkítette s nézelődni kezdett.

– Azt hiszem Ruth alvási szokásait félreértelmeztem. Talán több időt kellett volna a megfigyelésre szánnom, mint rövid két hetet – tátogva bosszankodott. Olyannyira halk volt, hogy szinte szájról kellett leolvasnom a szavait. A lapockámra tette a tenyerét s a közeli bokor felé terelt. – Sajnálom Sarah, ígérem, többé nem hozom önt ilyen helyzetbe. Ne aggódjon, az enyém a felelősség, megoldom, és többé nem kockáztatunk. Bolond voltam, amiért kihívtam magát, amiért a sorsával játszadoztam. Nem is tudom mit képzeltem. – Úgy tűnt őt csak most érte el a tettünk következményeinek súlya. – Bújjon a bokor mögé, elterelem Ruth figyelmét. Elviszem kávézni, öt perc múlva felérek vele a tanáriba, addigra fusson fel a szobájába – utasított.

– Mr. Martinez – a férfi csuklójáért nyúltam. Megfogtam a meleg kézfejét és a szemeibe néztem. – Semmi baj. Megérte. Csodás volt önnel tölteni az időmet – szerelmes ábrázattal fürkésztem.

– Sokkal hosszabbra terveztem ezt az éjszakát, sok dologról akartam önnel beszélni, de így alakult. Hibáztam. Veszélyes ötlet volt kijönni. Viszont valóban csodás volt. Kár, hogy máris vége. De örüljünk annak, hogy ennyivel megúsztuk – váratlanul felemelte a markában nyugvó kezemet és megcsókolta a bőrömet. A puha, nyálas és lázas ajkai a kültakarómra borultak. Megremegtem a szájának érzéki érintésétől. – Jó éjt, szépséges Sarah – elengedett és elsétált. Amikor Ruth mellé ért, s beléptek az épületbe, azonnal rohanni kezdtem. A lépcsőn felviharoztam, mit sem törődve a morajjal csak a szobám előtt lassultam le. Halkan kitártam az ajtót és az ágyamig osontam. A matracra fekve a kezemet szorongattam. Pontosan odaillesztettem a számat, ahol az ő szája érintett, s lehunyt szemekkel mosolyogtam. A fejemben a hangja visszhangzott. Szépséges Sarah. Szépnek tart. Most már kellően éreztem, hogy teljesen belé habarodtam. Bárcsak én lehetnék Psyché, és ő Ámor. Akkor beteljesülhetne a beteljesülésre ítélt szerelmünk...

* * *

Ma néha szárnyaltam, néha zuhantam. Az a mese, amit Martinez mondott nekem, talán egy burkolt célzás is lehetett arra, hogy ő is szeret engem. Biztos, hogy érez valamit. Ohh, Teremtőm! Bárcsak kideríthetném, mit érez irántam!

– Sarah, te jössz – Cara oldalba bökött a könyökével. Beszorult a levegőm, ezért hangosan köhögnöm kellett. A hétvégéink, főleg a szombatjaink unalmasan szoktak eltelni. Általában társasozunk, vagy valami közös programot találunk ki Carával. A gond ott kezdődött, hogy bezárva nemigen volt túl bő a választékunk. Korlátozva voltak a lehetőségeink, emiatt már iszonyúan untuk magunkat, s úgy tűnt, a többi diák sem volt ezzel másként, ugyanis az udvarra kiülve valamennyien közösen kezdtünk el játszani. Dobtam egyet a kezemben lévő dobókockával, s léptem a bábummal.

– Ez dög unalmas! Mi lenne, ha feldobnánk a játékunkat? – nyafogott Kristen, miközben csillagként ragyogó szempárral körbenézett.

– Mire gondolsz? – kérdezték egybehangzóan jó páran.

– Beszélgessünk a múltkori bálról. Láttam, hogy többen is megismerkedtek az ott lévő fiúkkal – Kristen fület karcolóan éles hangja sok diák arcára pírt festett. A lányok arcára volt vésve, hogy nem szívesen beszélnének erről, főleg úgy nem, hogy ennyire sokan jelen voltunk. Talán szűkebb körökben szavasabbak lettek volna, de így nem. Azonban az akaratos és vezérlelkű Kristen sokunkra olyan hatással volt, hogy egyszerűen lehetetlen volt neki nemet mondani. Vannak erős emberek, akik akár öntudatlanul is, de félelmet, vagy tiszteletet gerjesztenek másokban. Kristen ilyen volt. Azokhoz tartozott, akikhez a gyöngébbek szeretnek csatlakozni, akinek szívesen engedelmeskednek. Biztonságban érzik tőle magukat, s jó érzés nekik felnézni valakire. Emiatt a lányok, noha kicsit elcsukló, akadozó hanggal, de elkezdték sorban elmesélni mit éltek át a bálon. Voltak merészebbek, akik részletesen beszéltek, s akadtak olyanok is, akik letudták egy-két rövid mondatocskával. Fülig pirulva hallgattam a forróbbnál forróbb részleteket, amik feléről tudtam, hogy valószínűleg nem is igazak.

– Tuti kamuzott – a fülembe suttogott Cara.

– Szerintem is – helyeselve bólintottam. Az egyik lány azt mesélte, hogy a mosdóba beszökött az egyik fiúval és szexeltek. Nehezen volt hihető, amit mondott, elvégre Tripsy folyamatosan figyelt minket. Ráadásul kételkedtem abban is, hogy pár órás ismerkedés után valaki képes egy mellékhelyiségben csinálni. De lehet csak én voltam ehhez az egészhez túl prűd. Döbbentem hallgattam, hogy sokuknak összejött legalább egy csók. Úgy tűnt a bezártság senkire sem hatott jól. A lányok sóvárogtak a fiatal fiúk érintései után, ami félig-meddig érthető is volt. Viszont nem tudtam rajtuk kiigazodni. Nem értettem őket. Ezek szerint nekik nem jelent semmit a szerelem? Azokat a srácokat soha többé nem fogják látni, s ez csöppet se bántotta őket.

Néha úgy éreztem velem van a baj, amiért másként gondolkodom. Amiért képtelen lennék annyira elengedni magam, hogy egy idegen fiúval csókolózzak. Számomra fontosak az érzések, a romantika. Szeretnék szenvedélyes szerelmet átélni. Szeretném, hogy aki megcsókol, azzal tökéletesen passzoljon a testem, s a lelkem. Olyannak adnám az ajkamat, akihez később a csók után bármikor odabújhatok, akit simogathatok, akivel törődhetek, akit szerethetek. Aki az életem fontos résztvevője, s nem csak egy pillanatnyi parázs, ami rövid ideig égeti a testemet. Örökkön örökké égni akarok a szerelem füstös lángjaiban, aztán habkönnyű, hűs felhőkön táncolni, s kézen fogva a viharos jégesővel szinkronban a tenger mély vízébe zuhanni. Olyannyira mélyre, amennyire csak lehet. A tömény vízöleléséből felúszni, a hullámokon ringatózni. A nap melegén megszáradni, egy jót kacagni, s mindezt újra meg újra közösen megismételni. Szerelmet akarok. Vad és tiszta szerelmet. Gondolkodás és félelmek nélküli szerelmet. Odaadó, törődő hevességet. Olyan szerelmet, ami forró vágyakkal van életre keltve, s nem forró vágyakat, ami szerelem után sóvárogva üresen haldoklik. Megmagyarázhatatlan csodát akarok, nem pedig megmagyarázhatót. Persze jómagam is kíváncsi voltam arra, milyen érzés lehet, amikor egy férfi szája a számhoz ér, de a kíváncsiságomtól sokkal fontosabb volt számomra a szeretetteljes szerelem.

– Na és te? Mindentudó Sarah, sikerült csókot lopnod? – gúnyosan szálltak Julianne szájából a szavak. A némaság mellett döntöttem. Leszegtem a tekintetemet, de a szemem sarkából figyeltem a történéseket. A többi lány összenézett és halkan kuncogtak rajtam.

– Hagyd már szegényt. Neki csak az idősebb csávók jönnek be. Elfelejtetted, ő Mr. M megszállottja – leintette barátnőjét Kristen s még csak arra se méltatott, hogy rám nézzen. Nem értettem miért piszkáltak, hiszen nekik és tetszett a tanár úr. Már megint azt éreztették velem, hogy abnormális a viselkedésem. A következő pillanatban már egy másik lány csacsogott.

– Felmegyek a szobámba – újra a szobatársamhoz hajoltam és a fülébe susogtam. Nem akartam jó pofizni senkivel. Nem akartam álszentté válni ezért inkább egyedül szerettem volna lenni és olvasni.

– Oké – Cara nem túl bő figyelmet adva nekem bólintott és hangosan nevetni kezdett a többiekkel együtt az éppen soron lévő lány mondandóján. A fűszálakon átfutva az épület bejáratáig meg sem álltam...

💮 💮 💮 💮 💮

Sziasztok Wattpamacsok!

Köszönöm szépen az értékes figyelmeteket! Ha tetszett amit olvastál és várod a folytatást akkor kérlek nyomj egy csillagot, írj egy hozzászólást, hagyj magad után nyomot. Ha szeretnél értesülni a történeteimről akkor kövess be.

Ha szeretnétek akkor kövessetek/kedveljétek az oldalaimat, illetve lépjetek be a csoportomba :)

Facebook oldal: Lona - írói oldal

Facebook csoport: „Lona - írói oldal" csoport

Instagram: lona1996x 

....