Első Fejezet

1983 tavasza...

Sarah Johansen

A vaskapu hangos, fülsértő nyikorgással nyílt ki. Az éles végű, lándzsához hasonlító rudak szoros hálóként alkották meg a rozsdás kaput, ami elzárta az Anna leányiskolát a külvilágtól. Paxton, igencsak apró település volt, én viszont mindentől jobban szerettem. A lányintézmény, ahol tanultam, a nyüzsgő kistelepülés legszélénél helyezkedett el, így biztosította a növendékei nyugalmát, biztonságát, és teljes körű elzárását.

Zord télen voltak túl a közelben élő emberek, s mi, diáklányok is. A befagyott tavacskák lassan olvadoztak. A Nap fénye szorgosan nyaldosta őket, és sugárzó melegével elérte, hogy a tavasz illatát megérezhessük a szélben. Az egyenruháink alá befújva a kellemes fuvallat most már nem csontig hatoló hideg borzongást hagyott hátra maga után, hanem teljesen más érzetet biztosított. Kellemesen megnyugtató melegséget. A fáradt, iskolás diáktársaim úgy érezték, ők is újjá születnek a természettel együtt. S én sem voltam ez alól kivétel. Ahogy a kopár tájat és a csupasz fákat élettel töltötte fel a levegő, s a napsugár, úgy az itt tanulókat is hasonló energiák árasztották el. Én is az udvaron az egyik kevésbé árnyékolt helyen süttettem a sápadt arcomat, s megpróbáltam minél többet magamhoz venni a rég látott fénynyaláb melegségéből. A mélázásomat hangos dudaszó zavarta meg. Az éles robaj hallatán a hajszálakkal eltakart homlokomra ráncok vésődtek. Egy fekete Ford tulajdonosa erőszakosan püfölte a dudát, majd mérgelődve lehúzta az ablaküvegét, és illemtelenül rám kiáltott.

– Menj odébb te liba! Vagy tán ki akarsz lapulni? – a pödrött bajszos, kerek fejű férfi dühösen nézett rám. Most láttam őt életemben először, de azt kívántam ez legyen az utolsó alkalom is. A homok színű bőre szorosan az arcára feszült. A tekintete meglehetősen mogorva volt. Úgy bámult, mintha pszichopata lenne, és éppen azt tervezgetné a torz gondolataiban, hogyan tüntethetne el az útjából. Sóhajtva, nagyot nyelve hátraléptem a frissen növekvő, még halvány színben pompázó pázsitra. A nedves talaj a fekete lakkcipőmnek sarkát szinte azonnal elnyelte, így balul sikerült lépésemnek következtében hátraesnem. A fenekem megismerkedett a talajjal. Fájdalmas ismerkedés volt. Az udvaron ebédelő, lustálkodó, vagy tanuló lányok hangosan kinevettek, miközben ujjaikkal mutogattak rám. Voltak olyanok, akik lenéző és megvető pillantásokkal szórtak meg. Én azonban mit sem törődve velük, a kezeimmel megtámaszkodva méltóságteljesen felálltam, leporoltam sáros szoknyámat, s elindultam a hatalmas épület felé.

Volt bőven időm arra, hogy megszokjam az osztálytársaim és az itteni lányok gúnyos nevetését, emiatt mostanra sikerült megtanulnom hogyan kell, s lehet leplezni a valódi érzéseinket. Úgy tettem, mintha nem is látnám és hallanám őket. Mintha nem esne rosszul, hogy segítségnyújtás helyett kinevettek, s ezzel még kínosabbá, nehezebbé tették a helyzetemet. Valójában fájt, és sírni támadt volna kedvem. Sóhajtva, kihúzott testtartással tovább sétáltam az épület bejáratának irányába.

A romos kastélyt még az 1970-es években alakították át tanintézménnyé. Nem sokat változtattak az akkori roskatag épületen, ennek köszönhetően megmaradt a régies stílusa és a rozoga lépcsői is, amelyeken minden alkalommal bátortalanul lépdeltem fel. A hosszú, kanyargós falépcsőn a folyosóig szerettem volna feljutni, ahol aztán a szobámba beérve tiszta ruhát húzhatok majd magamra. Minden egyes lépésem után tompán kopogó hang volt hallható és halk recsegés moraja zengte be a nagy belmagasságú előteret. Kizárólag az én zajongásom volt észlelhető. Idebent amúgy általában mindig csönd honolt. A vastag, színes, lemálló festékkel borított bordó falak, nem engedték átszűrődni a kinti hangokat. Délben minden tanuló odakint tevékenykedett és a tanárok az épület másik végében gyülekeztek. Jelenleg tűre pontosan a lakrészen voltam, ahol úgy sejtettem én lehetettem itt egyedül, hiszen a nesztelenség, ami birtokolta a teret ezt erősítette meg bennem.

A lépcsőfokokon felérve, kifulladva vettem magamhoz egy nagyobb adag oxigént. Lefordultam jobbra, s a harminchármas számú ajtó aranyszínű, díszes kilincsét lenyomva belépetem a szobámba. Cipőmet lerúgtam a lábamról. Nem akartam koszt hagyni magam után. A szobatársam Cara, nem szerette a piszkot. Habár én sem vagyok túlzottan rendetlen, mégsem zavart a rendetlenség által létrejött zavaros kupi sem. A fémkeretes, párnákkal kirakott ágyamhoz siettem. Ledobtam magamról a zakómat, és a blúzomat is szétgomboltam. A világos ablakhoz csoszogtam. Picit sajgott a beütött lábam, ezért lassabban mozogtam. A befeszült nyakamat az ablak előtt állva megroppantottam s kitekintettem az üvegen túl elnyúló tájra. Nagyra nőtt fák, amik a Nap sugaraiban úsztak, és a szellőben összevissza hajlongó ágaik megmutatták a hálájukat, tiszteletüket az időjárásnak. Néhány minutumig csodálkozva álmélkodtam. Szeretem a természetet. A színeket, a formákat, az illatokat, a véget nem érő teret. Valamiért vonzott, s ha a fákat bámulhattam nemcsak a szempárom, de az egész testem vibrált.

Halk sóhaj mászott ki az ajkaim közül, ami azt jelezte, unom már ezt a helyet. A szüleim jóvoltából arra kényszerültem, hogy itt éljek. Bedugtak ide addig, amíg ők üzleti hajóútra keltek. De úgy tűnt az a hajóút örök, mert én azóta is az Anna Tanoda rabja vagyok. Két és fél év. Ennyitől fosztott meg ez az iskola. Két és fél szabad évtől. A sötétítőt viharosan behúztam, mivel túl erősnek bizonyosodott számomra a fény, vagy csak azért tettem, mert már tényleg untam és utáltam ezt a helyet. Amikor a szüleimre gondoltam idegessé váltam. A bennem lévő idegességtől hasi görcseim voltak, emiatt nem gondoltam rájuk túl sűrűn. Jobb a feledés, a tovább lépés, és észszerű nem sanyargatni az amúgy is sebzett lelkünket. Kesergésemben édes vigaszt nyújtott, hogy nemrég megígérték nekem, ha itt végeztem, akkor egy neves egyetemre bejuttatnak, s kifizetik a tandíjamat. Ki ne akarna, egy jó egyetemre bekerülni? Motiválttá váltam, és vártam a pillanatot, amikor végre kiszabadulhatok majd innen.

Unottan a szoknyám gumijához értem és lehúztam a combomhoz. A harisnyás lábfejemmel kiléptem a sötét anyagból, aztán a szennyes tartó fonott kosárba dobtam. Leültem a kipárnázott székemre, ami az íróasztalom elé volt tolva. Az előttem lévő tükörbe meredtem, s megvizsgáltam homlokomon lévő apró pattanásomat. A fiókba nyúlva elővettem egy hajkefét, s frufrumat szemembe fésültem, így elrejtettem a piros pöttyöt, ami takaratlanul újabb gúnyneveket aggatna rám. Az íriszeimet megforgatva, s fújtatva, nagy lendülettel a szekrényéhez bandukoltam. Valóban kedvtelenné váltam. Pedig az udvaron ácsorogva próbáltam energikusabbá válni. Én is a természettel akartam éledezni. Nem jött össze...A gondolataimat elhessegetve a nyakamban lévő kicsiny kulcsot a zárba dugtam, elfordítottam és az kitárult. Egysíkú, fakó árnyalatú kötött pulcsik, kardigánok, egyenruhás zakók, blézerek, farmerek és néhány lenge nyári ruha lógott a fogasaimon. Az alatta lévő polcon szoknyák, pólók és a színes pizsamáim voltak gondosan behajtva. A legalsó két fiókban a harisnyáim és a fehérneműim sorakoztak. Nem volt valami sok ruhám, de azért kevésnek sem mondtam volna a mennyiséget. A szüleim pár havonta küldtek egy-két új darabot, ezért mindig frissült az öltözékem. Noha sosem olyan darabokkal, amiket magam választottam volna ki. De ez a tanodában amúgy sem számított sokat. Ritkán volt alkalmunk a saját hacukáinkat hordani. Az órákon mindig, de tényleg mindig egyenruhában kellett megjelennünk. A késő délutáni órákra már annyira elfáradtunk, hogy hébe-hóba öltöztünk át. Általában csak éjjel, alváshoz váltottunk szettet.

Ha már átöltözöm, akkor valami mást akartam látni magamon, mint az egyenruhát. Kiemeltem egy térd alá érő szoknyát s egy vékony anyagú felsőt. Mindent az ágyra dobtam. A rövid, barna hajamba túrtam és a bejárati ajtónak háttal állva vetkőzni kezdtem. A maradék ruhadarabjaimat lassan lehámoztam magamról. Amikor már csak a melltartóm, a harisnyám, és az alatta lévő bugyim volt rajtam, az ajtó kinyitódott. Nem fordítottam nagyobb figyelmet neki, hiszen nem lehet más, csakis Cara. Sosem voltam népszerű, társasági lány. Több ellenségem volt, mint barátom. Sosem látogatott meg senki. Kizárólag a szobatársam volt közeli kapcsolatban velem. Barátnők vagyunk. Jó barátnők.

– Segítenél? – kérdeztem, miközben a hátamon kezeimmel próbáltam elérni a melltartóm kapcsait. Nem hallottam választ, viszont közeledő lépteket igen. Elmosolyodtam és leeresztettem a karjaimat. Vártam Cara segítségét. Hamarosan a gerincem mentén lágy, de annál forróbb ujj érintése csúszott végig. A hőtől izzó tenyér betakarta a hátamat. Ez az érintés furcsa volt. Bizsergető, melengető és...és izgató. Más, mint Cara hideg kezének tapintása. A simogató kéz hatására megborzongtam. Mélyről jövő szuszogás csapta meg a füleimet. Megijedtem, mert tudtam, ez nem lehet Cara. Neki nem ilyen a hangja. A vállam mögött riadtan hátra pillantottam. Kikerekedett szemekkel, meglepődve láttam, hogy valóban nem Cara volt mögöttem, hanem egy fiatal férfi. Mégis mit keres itt egy férfi? Semmi keresnivalója sincs itt! Ösztönből segítségért akartam kiáltani, de ő, mintha csak olvasott volna bennem, megmozdult. Még mielőtt sikolthattam volna befogta az ajkamat, a másik kezével kikapcsolta a melltartóm kapcsait, s a fehér, csipkés anyag lehullott rólam. Túl gyorsan történt minden. Időm sem volt felfogni a történteket.

Leblokkolva álltam, s bámultam az ismeretlent. A tenyereit lehúzta a csupasz derekamig, és szembefordított magával. A magas alak ravaszul elvigyorodott. A démoni mégis szelíd mosolyát látván megmozdult bennem valami. Gyönyörű a mosolya. Természetfeletti erővel bírt. Olyannal, ami megragadja az ember tekintetét, s nem ereszti. Olyan mosoly, amire még húsz év múlva is emlékezni fogok. Elcsodálkozva lassan végigmértem az alakját. Baromira magas volt, legalább százkilencven centiméter. Izmos alkat, amit egy gondosan vasalt fehér ing, és sötét színű öltönynadrág takargatott. A robusztus formák még a ruhái ellenére is tökéletesen kivehetőek voltak. Nem semmi izomzata lehet. Tejcsokoládé barna haja göndör fürtökben omlott a tarkójára és a homlokára. Éles állkapcsa, és szögletes álla volt. Az arcbőre frissen borotvált. Az illatáról a szappan üde esszenciája jutott eszembe. A barackos árnyalatú bőre hidratáltságtól fényes és makulátlan. Egyetlen apró heg ékeskedett a jobb arcfelén, s a hosszú nyakán, a vaskos ere mellett kapaszkodott két pinduri anyajegy. Nagy levegőt véve vettem a bátorságot ahhoz, hogy a szemeibe nézzek. Markáns szemek. A mosolyhoz hasonlóan megragadó erővel bíróak. Zöld, és barna foltok keveredése. Tompa csillogás. Sűrű szempillák. Kemény férfitekintete volt, ugyanakkor valamiért melegséget is érzékeltem belőlük. Talán az aranysárga fényei miatt. A szembogarai minduntalan az én szempáromat fürkészték. Hosszasan figyelt. Alig pislogott. Az Isten tudja miért, de sikerült elfelejtenem mindent. Azt, hogy hol vagyunk, hogy miért is van ő itt. Képtelen voltam a külvilágra koncentrálni. A szívem úgy dübögött, mint egy vadul pörgő mosógép centrifuga.

A férfi még mindig engem érintett. Libabőr fedett be, s halkan sóhajtottam a meleg érintésektől, amelyekkel a keze körülölelt. Még soha nem érintett ezelőtt senki. Még csak fiúkat sem láttam mostanság, elvégre napról napra be vagyok zárva ebbe az intézménybe, ahol csak lányok, és idősebb férfi tanárok vesznek körül. Teljesen bezsongtam a gondolattól, miszerint találkozhattam, s láthattam egy valódi férfit. Egy olyan férfit, aki tetszett nekem, hiszen bolond lettem volna, ha egy ilyen szemrevaló példány nem ragadja meg a figyelmem, s nem vonzódnék hozzá. A testem akaratomon kívül reagált. Bizseregtem és felforrtam. A mellbimbóm kidudorodott, s észrevettem, hogy a férfi szemei kétségkívül a mellkasomon lévő domborulatokra meredtek. Az orcáimba futott a vérem. Tudtában voltam, hogy egy hím bámulja a takaratlan melleimet, valamiért mégsem cselekedtem. Nem fordultam el, nem futottam el, és még csak el sem takartam magam. Még mindig megigéződött voltam. Leblokkoltam. Az idegen megrázta a fejét, újra az arcomat kémlelte. Eleresztett, s hátrább lépett tőlem. Olyan volt, mintha órák teltek volna el, de valójában röpke másodpercek, percek voltak.

– Ne haragudjon, Miss... – a nevemért esedezve rám pillantott. A hangja selymesen rekedt, és lágyan mély volt.

– Johansen – kisegítettem fülig kiporosodott arccal.

– Szóval Miss Johansen, most járok itt először, és azt hiszem sikerült eltévednem – elhúzott ajkakkal megvakarta tarkóját. Az a fránya mosoly viszont újfent ott ragyogott a karakteres ábrázatán.

– Értem. Nos, nem szeretne kimenni? Vagy vár esetleg valamire? Netalántán útba igazításra? – felháborodtam. Nem érettem, ha tudja, hogy rossz helyen jár, akkor mit keres még mindig idebent.

– Annak igazán örülnék. Mellesleg, nem ártana, ha magára kapna egy felsőt, csakhogy nehogy megfázzon. Látom ön nem valami szégyenlős lány – a fejével biccentett a még mindig hegyesen álló bimbóim felé. Elképedve, vörössé vált fejjel, villámgyorsasággal eltakartam a karjaimmal a mellkasomat, s az ágy felé fordulva felkaptam onnan a kikészített felsőt, és magamra aggattam. Reszkető ujjakkal, hevesen dobbanó szívvel öltöztem fel, közben mérgelődtem, szitkozódtam önmagamban, amiért annyira elbambultam, hogy szabad belátást engedtem a melleimre, egy vadidegen férfi számára. Ha ezt az édesanyám megtudná, pokolra kívánna, és éghetnék az idők végezetéig...

Shawn  Martinez

Szerencsétlen vagyok. Hogyan tudtam ennyire eltévedni? És teljesen máshol kikötni? Teremtőm, miért vagyok ennyire peches? Valószínűleg Miss Johansen szobájába kerültem. A lakrészre jöttem, pedig ide soha még csak be sem kellett volna lépnem. Ha kiderül, hogy az érkezésem napján rögtön egy diáklány szobájában jártam, ahol kettesben voltam vele, ráadásul egy félmeztelen diáklánnyal, akkor végem. Örökre megpecsételem az életemet. S búcsút inthetek a jó híremnek, a becsületességemnek, a munkámnak, és még kitudja miknek. Próbáltam higgadt maradni. De a mellei...Azok a csodálatosan kerek, és feszes mellek egyfolytában visszatértek a szemeim elé. Pedig már nem is láthatom őket, elvégre felöltözött. Lassan kiengedtem a levegőmet. El kell lazulnom. Egy ennyire fiatal lány nem kelthetné fel az érdeklődésemet. Miket beszélek? Nem is keltette fel. Mindez csak azért van, mert már régen volt alkalmam szeretkezésre. Mert láthattam a pucér felsőtestét. Azt a szédületesen kecses, hamvas felsőtestet. Összeszorítottam a fogaimat. Nem kívánhatok meg egy fiatalkorú lányt. A nőies vonásai ellenére ő még csak egy fejlődő kislány. Egy ártatlan kislány!

Haragudtam magamra, hisz nem viselkedtem felnőttként. Főleg nem tanárként. De a zavaros gondolataim erősen kavarogtak, s minden irányba burjánzó csírát ültettek el az agykérgem alatt. Pajzán képek villantak fel bennem, de hamar elhessegettem magamtól ezeket, hiszen az előttem álló csinos lány valószínűleg a tanoda diákja, ezért számomra tiltott, hogy bármiféle viszonyt kezdeményezzek vele. Ennek, s minden tiltakozás ellenére a gondolataimban elszórt magok virágzásának következtében tovább vetkőztettem a fiatal lánykát. Elvégre, amiről nem tudnak, az nem fáj. S ha nem létezik itt egy gondolatolvasó, akkor bizony soha senki sem fogja megtudni a pajkos elmélkedésemet...

💮 💮 💮 💮 💮

Köszönöm szépen az értékes figyelmeteket! Ha tetszett amit olvastál és várod a folytatást akkor kérlek nyomj egy csillagot, írj egy hozzászólást, hagyj magad után nyomot. Ha szeretnél értesülni a történeteimről akkor kövess be.

Van egy jelenleg még inaktív Instagram oldalam, ha szeretnétek ott is bekövethettek. Az oldal neve: lona1996x

....