Tizenhatodik Fejezet

Shawn Martinez

A busszal lekanyarodtam. Már nem voltunk messze a tábor helyszínétől. Sarah hangtalanul üldögélt az egyik ülésen, s az ablaküvegen kifelé bámult. Tudtam, hogy a vaksötétnek köszönhetően semmit sem láthat, ő mégis kifelé nézett. A motor zúgott, de olyan volt, mintha semmi zaj nem lenne hallható. Félszemmel olykor a lányra figyeltem, de sosem tudtam elkapni a tekintetét, mert egyszerűen nem nézett felém. Ez az éjjel tönkrement. Pedig olyan szépen indult. Gőzöm sincs mi a fene ütött belém. Nem értettem önmagam. Hogyan tudtam már másodjára ennyire felelőtlenné válni? Ha azt az ártatlan lányt miattam kidobták volna a tanodából, sosem bocsátottam volna meg magamnak. Fogalmam sincs miért kötődöm ennyire hozzá. A bálon is kisegítettem. Nemrég éjjel is az udvarra szöktettem, ahol majdnem lebuktunk. Napokig nem aludtam azért, hogy kileshessem a éjjeles műszakot. Szent ég...S most újra megtörtént. Ismét hibáztam. Kicsaltam őt. S le is buktunk. Zavart, hogy miattam került bajba. Nem akartam neki ártani, inkább óvni szerettem volna. Láttam egy szomorú, hervadozó virágot, akit meg akartam menteni, ezért magamhoz fogadtam, és öntözgettem, ápolgattam. De lehet, hogy ezzel csak többet ártottam neki, mint amennyit segítettem. Nem tudom mi történik velem. Sarah rengetegszer a fejemben motoszkál. Előfordulhat, hogy csak sajnálom. De kétlem, hogy mindössze ennyi lenne a helyzet. Napról napra egyre fontosabb nekem. Jól érzem vele magam. Minden nappal közelebb kerülök hozzá, de ez is kevés. Kevés, mert többet és többet akarok belőle kapni. Mindig a közelében szeretnék lenni. Vigyázni akarok rá. Tudni akarom, hogy mi van vele. Egyáltalán nem olyan, mintha a diákom lenne. Ha vele vagyok a köztünk lévő évek is eltűnnek. Megvan benne a kislányos báj, de mellette a szemeiben ott van valami mélyebb, valami érettebb szikra, ami csak az ő szemeiben látható. Annyira más, mint a többi nő. Annyira ártatlan. Gyönyörű...Miket gondolok? Csak tizenhét éves. Tudtában sincs az erejének. Fogalma sincs arról, hogy mennyire vonzó és erotikus a személyisége, a külseje. Nem kéne, hogy így érezzek. Nem kéne felforrósodnom, ha rá nézek. Nem kéne semminek sem történnie. 

Visszaérve a táborba leszálltunk a buszról. Fájóan, de búcsúzásra készültem. Sarah testtartása merev volt. Egyenes vigyázzállásban csavargatta a hosszú és vékony ujjait. Lefelé bámult. A barna haját a hajnali szellő lágyan összeborzolta. A homlokán a szálak kuszán álltak.

– Sajnálom, hogy miattam kell hónapokon át porosodnia a könyvtárban – megbánóan rávezettem a szemeimet. Kínos csönd telepedett közénk. Nem értettem miért távolodunk egymástól. Talán a tudatalatti énem okosabb, mint én. S ezért történik mindez. Elvégre hiba lenne beleszeretnem az egyik diákomba. Még akkor is, ha az a diák maga Sarah Johansen. De nem tehettem semmit, nyugtalanított a ridegsége, a távolodása. Közel akartam maradni hozzá, nem távol kerülni.

– Nem ön tehet róla – csilingelt.

– Miért, ha nem én, akkor ki? Biztos nem maga Sarah. Ezt verje ki a fejéből. Ön még csak egy kamasz kislány, nekem kellett volna odafigyelnem arra, hogy ne bukjunk le – ingerülten a kezeimmel mutogattam. Meg akartam értetni vele, hogy nem történt nagy baj. Ne hibáztassa magát, hisz az én felelősségem minden. Ráadásul megmaradt az állásom, s őt sem csapták ki. Túl drámázta az egészet. Megúszta egy könyvtári büntetéssel, ami nem is nagy ár ahhoz képest, hogy ki is dobhatták volna a tanodából. Szerencsénk volt, ám ő ezt nem látta meg.

– Már teljesen mindegy – megvonta a törékeny vállait. A szomorkás szempárját rám szegezte s úgy látszott, mintha megsértettem volna. Fátyolos íriszekkel hirtelen hátat fordított és lehajtott fejjel a sátrakhoz vezető ösvényen elindult.

– Most haragszik? – utána futva elkaptam a vékonyka csuklója s visszarántottam őt. Sikerült túl erősen magamhoz vonni, ezért a mellkasomnak csapódott. – Ne haragudjon – odébb tolva magamtól ma már sokadjára bocsánatot kértem tőle, noha most teljesen más miatt. – Azt hittem nem fogom ekkora erővel megrántani. Nem számítottam rá, hogy ennyire könnyű – a fejét simogatva az arcához hajoltam s elsöpörtem a hajszálait. Földöntúli szemei vannak. Igézőek, megragadóak, káprázatosan szépek.

– Nem baj. Aludni szeretnék, későre jár, s tudja, én még fiatal vagyok, korán aludnom kell. Szóval megyek is, tanár úr – gúnyosan köpte a végét.

– Nem értem mi a baj...Ha nem mondja el, nem fogom soha meg tudni és ezáltal nem tudok segíteni önnek – feszülten elengedtem. Sarah engem bámult. Közvetlenül a szemeimbe nézett. A szájának két széle megremegett. Pillanatok alatt az őzike szemeit könnycseppek sűrűje homályosította el. Mi a franc történik? Miért sír? Bosszankodtam, amiért fogalmam sem volt arról, miért szomorodott hirtelen ennyire el. Talán a büntetése zavarhatja ennyire? Vagy az, hogy az igazgatónő előtt lebuktunk a kis kiruccanásunkkal?

– Mr. Martinez, gondoskodni és vágyni nem ugyanaz. Nincs szükségem segítségre. Nem kell apáskodnia fölöttem.

– Hogy érti Sarah? Esküszöm, semmit sem értek. Az igazgatónőre gondol? Arra, amit mondtam neki? Nem azért mondtam neki azokat. Nem sajnálatból vittem ki magát. De ezt elmondtam, még az indulásunk előtt. Tripsynek hazudtam. Hazudtam, hogy nehogy nagyobb bajt okozzak önnek – megfeszült az állkapcsom.

– Most már tudom, hogy minek tart. Csak egy kamasz diáklánynak, s nem többnek – szipogott. Kézfejével megtörölte a nedvessé váló szemeit, s akár egy gyors gepárd, elviharzott.

– De kérem, Sarah ne rohanjon így el! – utána kiáltottam, ám ő úgy tett, mint aki nem hallja a hangomat. – Csessze meg – bosszúsan belerúgtam egy nagyobb kőbe. – Picsába! – Szétdobáltam a tűzrakó hely körül lévő kempingszékeket. Elvesztettem az eszemet. Felment bennem a pumpa. Teljesen kikeltem önmagamból. A kezeim remegtek a bennem tomboló dühtől. Túlzottan zavart, hogy akaratlanul megsértettem őt. Hogy miattam érez fájdalmat, hogy miattam sír. S még csak utána sem mehetek, hisz a sátrakban ott van a többi diáklány. S talán még az is idegesített, hogy egyre reménytelenebbé váltam. Sarah elérhetetlen számomra. Le kell róla mondanom még azelőtt, hogy teljesen belé csavarodnék. Nem hozzám való, s túl sok dolog szól ellenünk. Túl sok.

– Héh-héh Shawn, mi a...? Mi van már? – Andrew, a buszsofőr, kivette a kezemből a széket.

– Miattam sírt...Sarah...Sarah miattam sírt – hosszasan kifújtam a levegőt. Az egyre halványuló csillagok felé emeltem a tekintetemet. Nem szerettem, ha egy nő szenved. És Sarah szenvedett, még pedig miattam. Rossz embernek éreztem magam, s még rosszabb tanárnak.

– Ki az a Sarah? – kérdezte a férfi, aki időközben meggyújtott egy cigarettát.

– Egy csodálatos fiatal lány – feleltem.

– Ohh, őket én is kedvelem. Az imént találkoztam egy, kettővel – Andrew mély hangja sötéten hangzott. A szemüveglencséje mögött pajkosan csillogtak a szemei. Rosszban sántikált. Nem ismertem őt, de a szemeiből jól tudtam, hogy ő az a fajta férfi, akiben nem lett volna szabad megbíznom. Akit nem kellett volna egyedül hagynom a formásodó, fejlődő diáklányaimmal.

– Ezt hogy érted? – bizalmatlanul puhatolóztam. Az égbolt helyett Andrewt fürkésztem.

– Sehogy – a szája közül kifújt egy adag füstöt.

– Várjunk...Miért nem a sátorban voltál? Ugye nem zaklattad a lányokat? – rémülten s lobbanékonyan tudakoltam. Ha ez az idióta pasas hozzáért a diáklányokhoz addig, amíg én távol voltam, akkor nekem annyi. De velem együtt neki is annyi, mert az fix, hogy elteszem láb alól.

– Soha nem tennék ilyet – szívott a cigarettájából.

– Remélem is. De ha valamit csináltál, az úgyis kiderül – fenyegetően hangsúlyoztam. Szerettem volna, ha érzékeli a téma komolyságát, bár nem úgy tűnt, mint akire bármiféle hatással is lennék. Andrew túl hanyag embernek látszott. Olyannak, aki magasból tojik másokra.

– Mondom, hogy nem tettem semmit. Amúgy is, ki vagy te, hogy számon kérj, a főnököm? Te vagy a tanáruk, én csak egy alkalmi alkalmazott vagyok. Nem kéne őket éjjel itt hagyni, és sunyi módon ellopni a buszomat. Talán akkor nem lenne okod a félelemre. S tudnád, hogy történt-e velük valami, vagy sem – morogta. Sunyiság játszadozott az arcán. Nem tudtam eldönteni, hogy szándékosan hergelt, vagy tényleg tett valamit, s megpróbálja eltitkolni. Jó emberismerőnek tartom magam. De Andrew esetében ez nem érvényesült. Egy biztos, ez a csávó erősen perverz. Jobb lesz, ha a napokban rajta tartom a szemem. Amúgy is felpaprikázott hangulatban voltam, de a könnyelmű ürge jelenléte és szavai még inkább fokozták az idegességemet. Rühelltem az ilyen alakokat, a férfiakat, akik nőket aláznak és bántanak meg, akik önzőek és felelőtlenek. Szívesen pofám vágtam volna egy farönkkel, de nyilván erkölcstan tanárként ilyet nem tehettem. Főleg a diákjaim közelében nem.

– Figyelni foglak.

– Most már szállj le rólam. Élvezni akarom a cigimet – dölyfösen mondta. – Nem csináltam semmi olyat, ami a lányoknak rossz lett volna. Páran felébredtek az éjszaka közepén pisilni. Idekint cigiztem. Megláttak, és kérték, hogy kísérjem el őket, mert félnek az állatoktól. Kérdezd meg őket, ha akarod. Most jó lenne, ha hagynál aludni, mert elfáradtam. Örülnék neki, ha nem zajonganál idekint – tette hozzá, s bemászott a sátrunkba. Pár métert odébb sétáltam. A lányok sátraihoz mentem. Egy színes pokróccal betakarózva nekidőltem az egyik közeli fa törzsének. Jobbnak láttam, ha a közelükben leszek. Ez az Andrew figura megbízhatatlannak tűnik. A fölöttem hajlongó faágak reccsenő és suhogó hangját hallgatva lehunytam szemhéjamat. A szél a bőrömet simogatta. Mélyen lélegeztem. Az elmém egyfolytában egy személyen járt. Sarah...Emlékfoszlányok lepték el a fejemet. A mai nap történései felvillantak előttem. Sarah mosolya, ahogyan megörült annak a nyamvadt hamburgernek. A csalódottsága, amikor tudatosult benne, hogy mennyire más az öltözéke, mint a helyi nőknek. Ahogy a kecses teste megremegett, amíg a nyakéket ráhelyeztem. Hatással vagyok rá. Biztos vagyok benne, hogy érez irántam valamit. A múltkori könyvtárazásunk is eszembe jutott. Az is, hogy segített nekem a lépcsőnél. Meg az is, amikor lehajolt előttem s másodszorra is megleshettem a bugyijával elrejtett, formás fenekét. Istenem, az a fenék! Perzselő, fullasztó, és szétszedő. A mellkasom hevesebben mozgott. Gyorsan hintázott a szívem. Az első találkozásunk emléke is felbukkant, amire akárhányszor visszaemlékeztem, mindig izgalomba jöttem. Annak ellenére is, hogy tudtam jól, helytelen volt az akkori tettem. Tilos lett volna leszednem róla azt az átkozott melltartót. Nem lett volna szabad hozzáérnem. Nem láthattam volna a csupasz melleit. Nem is nézhettem volna oda. Ki kellett volna mennem, és nem kellett volna neki segítenem. Amikor benyitottam a szobájába, már akkor sejtettem, hogy eltévedtem mégis maradtam. Magára kellett volna hagynom őt. De nem tettem. Nem tettem, s ez lett a végzetem. A végzetem, mert azóta is azokra a mellekre, s a tulajdonosukra gondolok minden éjjel, s minden nappal...

💮 💮 💮 💮 💮

Sziasztok Wattpamacsok!

Köszönöm szépen az értékes figyelmeteket! Ha tetszett amit olvastál és várod a folytatást akkor kérlek nyomj egy csillagot, írj egy hozzászólást, hagyj magad után nyomot. Ha szeretnél értesülni a történeteimről akkor kövess be.

Ha szeretnétek akkor kövessetek/kedveljétek az oldalaimat, illetve lépjetek be a csoportomba :)

Facebook oldal: Lona - írói oldal

Facebook csoport: „Lona - írói oldal" csoport

Instagram: lona1996x

....