Tizenkettedik Fejezet

Sarah Johansen

A táborba való csomagomat a hátizsákomba gyömöszöltem.

– Siess – Cara forszírozott.

– Kérlek, segíts! – könyörgő pillantásokat eresztettem útnak, amik egyenesen a szobatársam felé haladtak. Nem bírtam felhúzni a cipzárt. Csak reggel jutott eszembe, hogy este meleg ruhát nem pakoltam, ezért most pótoltam.

– Istenem, olyan nyomorult vagy. Ha miattad itt hagynak minket, kinyírlak! – dühösen nyafogott. – Látod, ezért kéne neked is extra tárgyként felvenni valami sportot. Harmat gyönge vagy Sarah – megtapogatta a felkaromat, ahol valamiféle izomzatot próbált meg kitapogatni. Túl ideges volt de nem értettem miért. Itt hagyni úgysem fognak minket. – Ezt szorítsd itt össze! – keményen utasított. Tettem, amit kért, összefogtam a táskám merev anyagát. Cara erőszakos mozdulatsorral, de végül sikeresen felráncigálta a cipzárt.

– Köszönöm – hálálkodtam. A reakcióit emésztve zavarni kezdett, hogy miattam késünk. A többiek feltehetően már a buszon ücsörögve vártak minket, viszont nem volt szándékos a késlekedés. Tegnap kiment a fejemből elég sok minden, hiszen annyira boldoggá, s ködössé váltam a kirándulás hírétől, hogy csoda, hogy a nevemre emlékeztem.

– Na, menjünk már! – türelmét elvesztve feltépte az ajtót. Az ingerült lány után rohantam. Hátamon lévő tömött táska súlya lelassította a lábaimat. Cipekedve kiértünk az udvarra. A fényesség melege, a reggeli hűvös levegő, s a föld nedves illata kényeztetett. A betonon már ott pihentek a buszkerekek. Néhány diáklány még szállingózott, pár jármű böfögve, büdös porfüstöt hagyva maga után elindult. Carával a tizenkilences buszt kerestük.

– Ott! – kiáltva irányt mutattam a kezemmel. A járműből a többiek ránk kukucskáltak. Mr. Martinez a kisbusz előtt az orrnyergét masszírozva járkált. Amint megpillanthattam őt rögvest tébolyultan dobogni kezdett a szívem. A vállam fölött félénk pillantást vetettem Carára. Láttam az éles késpengéket dobáló szemeit.

– Végre ideértek – megkönnyebbülten felsóhajtott a tanárunk. Az éjjel, nem meglepő módon ismét vele álmodtam. Egyre többször képzelegtem róla s magamról. Ahogy kettesben romantikázunk. Elképzeltem az ölelését, az érintéseit, a csókjait. A szemébe merültem, s ő is elmerült az enyémbe. De mindez csak vágyakozás volt. Képzeletbeli csoda. Egy éhező kívánsága, ami a valóságban beteljesületlenül maradt. Annyira tudni akartam, milyen érzés szeretni, és általa megismerhettem ezt az érzést. Már csak azt kellett megtudnom, milyen érzés, ha engem szeretnek. A kínosan zavarba ejtő gondolataimnak hála az orcáimat elöntötte a vörös pír. – Azt hittem fel kell mennem önökért a szobájukba. Az ültetésben változás történt. Nem én leszek a magányos utas, hanem Elizabeth. A kisasszony és a barátnője, Hettie, pimaszkodtak, ezért ezt szántam számukra büntetésnek. Szóval Hettie és Cara együtt ül, Elizabeth egyedül, és Sarah, maga velem.

– De mi...Mi egy... – próbált beszélni a barátnőm, de Martinez elcsitította.

– Pszt! Felszállni lányok! Szaporán azokkal az apró lábakkal! – A férfi hangereje, a testtartása, az ábrázata azt sugallta, ideges. Még nem láttam ennyire görcsösen feszültnek. Vajon mi baja lehet? Cara a szemét forgatva felszállt a buszra.

– Van valami baj, tanár úr? – a férfihoz lapultam s halkan beszéltem. – Talán az bosszantotta fel, hogy késtünk? – aggódva tudakoltam. Semmiképp sem akartam őt megbántani. Ocsmány érzés volt szomorúnak és feszültnek látnom őt.

– Ne beszéljen ostobaságokat Sarah. Inkább szálljon fel – utasított. Rám pillantott a szigorú mégis szelíd nézésével. Tudtam, hogy nem fog beszélni. Itt nem. Kifújva a levegőmet felmásztam a buszra. – Hová akar ülni?

– Maga hová szeretne? – visszakérdeztem.

– Üljön akkor az ablakhoz.

– Rendben – bólintottam s leültem. Mr. Martinez is helyet foglalt. Megéreztem a bódító aromáját. A végzetemmé vált az illata és a hangja. Vészesen forrósodni kezdtem. A közelében kigyulladtam. A széles válla csaknem hozzámért. A számat rágcsáltam. Annyira meg akartam őt érinteni. Csak picit, egy pindurkát hozzáérni a feszülő mellkasához, a duzzadó, erekkel körbefont karjához. Ez a férfi egy másodperc töredéke alatt elcsavarta az eszemet. Egyáltalán lehetséges ez? Amióta megláttam perverz vágyképek hemzsegtek az elmémben s nem tudtam őket leállítani. Nem ment...Mert ő pontosan olyan típusú férfi, akibe könnyen bele lehet szeretni. A vágyak uralma alatt nem ismertem magamra. Valaki más lettem, valaki új. Valaki olyan, aki bátor, és szégyentelen. A legszebb, vagy a legrosszabb az volt az egészben, hogy nem csak testét láttam hívogatónak, hanem a lelkét is. Mivel már mindenki a buszon volt, ezért hamarosan elindultunk. A járgány rezgett, dorombolt, és kigördült a tanoda vaskapuin kívüli területre.

Zavart éreztem magamban. Forgott a fejem, s a testem is. Mohón izzott a testemben a vágy. A szívem a torkomban őrülten segítségért kalimpált. De senki nem segített. Áldtam, de egyben szidtam is az eget, amiért Mr. Martinez mellé ülhettem. Annyira lefoglalt a részletes szemrevételezése, hogy észre sem vettem, hogy már rég kint járunk. Elhagytuk a tanodát. A főutakon suhantunk, s a fák, amik mellett elgurultunk, zajongtak a szélben. Az utazás, a szabadság fenséges íze nem okozott akkora örömet, mint amire számítottam. Sokkal nagyobb boldogság volt ennyire közel lenni Shawnhoz. Pokolian jól nézett ki. Valamiért, ha őt bámulhattam minden megváltozott. Az elmém kikapcsolt s elvesztem a férfi apró részleteiben. Bármijét vizsgáltam, mindig találtam benne olyat, ami tetszett, amit szerettem rajta, benne. A sötét haja hátra volt túrva, a rajta lévő fehér ing kiemelte a felsőteste legkisebb izomcsoportjait is. Szinte átlátszott a vékony anyagon a hasának kockássága. Elképesztően dögös volt. Lassan pislogó szemekkel fürkésztem őt. Jól meg akartam őrizni az ábrázatát. Furcsa volt, mert úgy éreztem szükségem van rá, a jelenlétére az életemben. Olyan volt, mint a levegő, vagy az étel. Akartam. Vágytam rá, mert kellett a létezésemhez. Ahogy az életben maradáshoz szükséges dolgokat sem én szabom meg magamnak, nem mondhatom meg, hogy ennem kell ahhoz, hogy élhessek, úgy azt sem mondhattam meg, hogy felejtsem el, s ne vonzódjak a mellettem ülő férfihoz. Emlékezni szeretnék rá, egészen addig, ameddig csak tehetem. Jóképűsége egy faragott, gondosan megtervezett istenség szobrára hasonlított, a testalkata egy erős, masszív, nagytestű és félelmetes vadállatéra, míg a szemében titokzatosság, kedvesség, és megfontoltság keveredett, ami szelídséget, érettséget sugallt. A bensőjéből figyelmesség és jóindulatosság áradt. Ugyanakkor meglepően őszinte volt, mert nem bájcsevegett velem. Nem adott nekem több figyelmet attól, amit ő önszántából rám akart szánni. Megbízható volt és barátságos. Szentségeltem önmagam, amiért ismételten sikerült elvörösödnöm. Az arcom felhevült s éreztem az ott hömpölygő véremet. Nehezebben lélegeztem, hisz a férfi hatása alá kerültem. Lehetetlenség lett volna nem elpirulni és nyugton üldögélni mellette. A tenyerem izzadt. Csaknem elájultam, ahogy mélyebben lélegezve a beszívott levegővel együtt jött a parfümjének illata is.

Egyik pillanatban a férfi kézfeje megmozdult. A szememmel követtem a mozdulatait. Óvatosan a combomhoz ért. Riadtan felsóhajtottam. Nem nézett rám, nem beszélt, csak az ujjait, s a tenyerét a lábamra csúsztatta. A shortomnak köszönhetően a forró ujjai közvetlenül a bőrömet tapintották. Az ablaküveg felé fordultam, mintha mit sem tudnék arról, hogy a combomat érzékien szorongatja. Ezzel jeleztem neki, hogy nem zavar, amit csinál, s a többiek sem gyanakodhatnak semmire, hiszen a kéz, ami még mindig rajtam volt takarásába merült. Martinez hosszú ujjai a belsőcombomhoz kúsztak. A szívem féktelenül dobogott. Az érintése perzselt és csiklandozott, ám mindentől jobban esett. Megfejthetetlen titok volt számomra, hogy mit is jelenthet a buja érintése. Nem úgy nyúlt hozzám, mintha a tanárom lenne. Nem úgy érintett, mintha közömbös lennék számára. De ugyanakkor erőszakosnak és elmebetegnek sem tűnt. Természetes volt. Mintha mindig is az övé lettem volna. Azt hiszem ő is érzi a kettőnk közt lévő vibrációt. Éreznie kell. Az igazgatónő tájékoztató beszéde alatt is hozzámért. Magához vont. Ezek az aprócska jelek jelenthetnek valamit. A kérdés az, hogy mit? A mellkasom iramosan mozgott. Az ujjak lassan körbejárták a combomat. Martinez nem lépte át a határt, nem lökte át az ölemhez az ujjait. Finoman, olykor picit erőteljesebben megmarkolva simogatott. Az út további részében nem mertem megmoccanni. Shawn kezét élvezve magamon kifelé bámultam, s még a levegőt is óvatosan vettem magamhoz...

* * *

– Én sem tudom, hogy kell – Carát bámulva mérgesen ledobtam a földre egy fém rudat, ami elvileg a sátrunk egyik tartozéka. Már legalább egy órája egymást szidtuk.

– Elegem van belőled Sarah! Csináld meg egyedül ezt a szart! – Cara felrúgta az eddig elkészült alapot, s elviharzott mellőlem. Azt hiszem a bénaságommal kihoztam a sodrából. Cara sosem a türelméről volt híres, ezért ügyet sem vetve a duzzogására továbbra is a sátorra koncentráltam. Az egyik nagy fa tövében próbáltuk felállítani, kissé távolabb a többiekétől. Nem akartuk a többi lány ostoba fecsegését hallgatni, s azt sem szerettük volna, ha a mi duruzsolásunkat hallhatnák a pletykálni, s kombinálni szerető lányok. Az orrom alatt morogva, szitokszavakat használva elkezdtem összeszedni a szétdobált tartozékokat.

– Mi a baj? – kedvesen rekedtes hang hallatszott. Mr. Martinez a közelembe hajolt, hogy a szemembe nézhessen.

– Semmi – bunkón feleltem. Nem rajta kellett volna kiélnem a sikertelenségemet, mégis megtörtént.

– Ugyan már...Sarah, héh! – A csuklómon megéreztem a meleg ujjainak érintését. Elkapott, s közelebb húzott magához. Mellette újra zavarodott kislánynak éreztem magam. Az illata körülölelt és elbűvölt. A csuklómra simuló méretes ujjai elérték, hogy a felajzott sejtjeim sóvárogjanak az érintéseiért. A szívem hevesen pumpálta a véremet. Pár percig teljesen megbénultam. – Mondja el mi a baj. Hol van Cara? – mélyen a szemeimbe nézett. A tekintetembe kapaszkodó tekintete mindentől többet ért. Bármit megadtam volna azért cserébe, hogy minden éjjel, s nappal egymásba kapaszkodhassanak a szemeink.

– Elment, egyedül hagyott. Nem tudtuk összerakni a sátrat. Mindketten bénák vagyunk hozzá, de ő elment. S azt akarja, hogy egymagam csináljam meg az egészet – panaszoltam. Mérges voltam, hiszen a többiek sokkal jobban haladtak, mint mi. Ráadásul Carával újra összekaptunk, ami erősen ütögette a lelkemet. Ő az egyetlen barátom.

– Ha csak ennyi a gond, akkor megnyugodtam. Azt hittem valami komolyabb. Miért nem szóltak nekem? – érdeklődte és eleresztett. Néhány centivel odébb lépett tőlem. – Ide szeretnék a sátrat?

– Igen – helyeseltem.

– Nem ajánlom a fatövébe. Inkább legyen itt. Mit szól? – kérdezte miközben megmutatta a helyszínt. Megkönnyebbülés futkosott át a zsigereimen. Hálás voltam a tanár úrnak, amiért nagylelkűen felajánlotta a segítségét.

– Oké.

– Jöjjön Sarah, megmutatom hogyan kell – intett a kezével. Leguggolt. Félénken odamentem hozzá. – Adja a kezét! – felém nyúlt. – Nyugalom, nem eszem meg. Közösen megcsináljuk – az íriszeimbe pillantott. Mellé térdeltem. Óvatosan megfogtam a kezét. A férfi irányította a kézmozdulatomat. Nem is figyeltem arra mit csinálunk, csak élveztem a kezének hőjét, a puha érintését. – Ezt a rudat itt, átvezetjük ezeken a hurkokon. Látja? Egyszerű. Megcsinálja a másik oldalon?...Sarah? Hahó!

– Jajjj...meg tudná mutatni még egyszer? – nagyokat pislogtam rá. Elvesztem a bámulásában. Fenséges volt közelről figyelni a vonásait, az arcbőrét, a szemeit és a szempilláit.

– Hagyja csak, majd megcsinálom én – szelíden vigyorgott. Átkocogott a másik oldalra. Pillanatok sem kellettek, s máris elkészült a sátrunk. Mr. Martinez befeküdt a sátorba.

– Lenyűgözött – elismerően bemásztam mellé.

– Ugyan, ne koronázzon királlyá. Nem sok tehetség kell hozzá – legyintett a kezével, mintha elhessegetné a bókot.

– Dehogynem. Én képtelen lettem volna összerakni – ismertem be.

– Legyen több önbizalma. Ön túl bátortalan Sarah. Egy nőnek erősnek kell lennie, kérhet segítséget, ha úgy érzi elfáradt, de semmiképp sem szabad feladnia. Tudnia kell, hogyha valami elsőre nem is jön össze, de kitartás és próbálkozás során eljuthat a végéig. A saját magát alul értékelő nő elveszi önmaga kedvét, s türelmét attól, amire vágyna. Végül azon kapja magát, hogy a saját rombolása miatt már semmi sem érdekli. Beszürkül, s hervadozni kezd. Ne legyen maga is ilyen. Ha valamit nagyon akar, ne arra gondoljon, hogy nem képes rá, hanem arra, hogy mindegy mennyi időt, energiát fog elvenni öntől, de akkor is megcsinálja. Addig próbálkozik, addig küzd, amíg a végére nem ér. A harc közben tapasztalatokat szerez akkor is, ha a legvégén elbukik, s akkor is, ha nyer. A bukásnak és a nyerésnek is megvan a maga szépsége, előnye és hátránya. Egyiktől sem kell félni. A könnyen megszerezhető dolgoknak nincs akkora jelentősége, értéke, hiszen nincs mögöttük út, amit bejárt az ember, amiben ott vannak a jó, s a rossz élményei, a küzdés. Elvégre a viadal közben tanul, jobbá válik, és színesebb, ragyogóbb lesz, mint valaha. Nem könnyű küzdeni az álmainkért, viszont a kitartó küzdés fejlődéshez vezet. Ha feladja, elveszi saját magától az esélyét. Lehet, hogy valami eléréséhez órák kellenek majd, vagy hetek, évek, évtizedek, de az is megeshet, hogy sosem sikerül beteljesítenie. De legalább próbálkozott, s hagyott esélyt arra, hogy talán egyszer beteljesüljön és közben sok új dolgot megtapasztalhatott. Érzett és élt – mialatt beszélt, minduntalan engem pásztázott.

– Igaza van, de sokszor nehéz. Nehéz jónak érezni magam, hogyha sok szájból azt hallom vissza, hogy rosszabb vagyok. Hogy kevesebbet érek, mint ők. Nehéz úgy elhinni, hogy értékes vagyok, amikor tudom, hogy nem vagyok elég jó még annak se, akit szeretek. Amikor kevés vagyok számára, amikor nem kellek neki, és senkinek sem – halkan tátogtam. Sötéten gomolygó szomorúság gyűlt körém.

– Nem igazán sátrazott még ugye? – kérdezte. Válaszként nemlegesen megráztam a fejemet. – Feküdjön le, próbálja ki milyen – megpaskolta a maga melletti helyet. Ódzkodva, de lefeküdtem mellé.

– Hát...Nem valami kényelmes – meggondolatlanul felé fordítottam a kobakomat. Az arcaink túlságosan közel kerültek egymáshoz, ám úgy tűnt a férfit ez nem zavarta, ezért nem moccantam meg. Vörösen izzó pír fröccsent az orcáimra.

– Sarah – lágyan susmogta a nevemet.

– Igen? – kérdőn rápillantottam.

– Mi igaz abból, hogy két éve ki sem tette a lábát az intézményből? – komorrá vált a markáns arca. Meghökkentett a kérdése.

– Ezt maga honnan tudja?

– Csak tudom – titokzatosan s kurtán felelt.

– Ömm...Igaz – bátortalanul válaszoltam. Még sosem beszéltem neki a családomról, emiatt görcsössé váltam. Soha nem volt jó élmény a szüleimre gondolnom. Féltem róluk mesélni. Féltem, mert a mi családunk más, mint a többség. Féltem, hisz a másság mindig azonos az elítéléssel. Az embereket sajnos tanítani kéne az elfogadásra, mert kihalt bennük ennek a szónak az értéke, s jelentése. Helyette csak ítélkezés és félelem maradt.

– Miért? Miért nem hagyta el? Legalább az ünnepek alatt? – kíváncsian ráncolta a homlokát. Őszinte érdeklődést mutatott felém, ezért könnyedén megnyíltam neki.

– Mert nem volt kivel töltenem az ünnepeket – remegett a hangom.

– A szülei? Egyéb családtagok? – tovább kíváncsiskodott, közben átható íriszeit egy percre sem vette le rólam.

– A szüleim nem ápolnak jó viszonyt senkivel. Még velem sem. Ebből kifolyólag nem szokásuk ünnepelni. Az évek óta tartó üzleti útjukról hazatérni sem hajlandóak, még az ünnepek alatt sem. Kizártak az életükből. Számukra csak nyűg voltam. Miss Tripsy iskolája kapóra jött nekik. Bedugtak engem ide, hogy addig se legyek láb alatt. – A férfi elérte, hogy beszéljek úgy, hogy máskor inkább hallgatok.

– Sokszor jobb a magány.

– Miért mondja ezt?

– Mert olykor a körülöttünk lévő emberek többet ártanak azzal, mintha nem lennének körülöttünk – az ajkaira keserédes mosoly rebbent.

– Nem hiszem. Biztos vagyok benne, hogy mindig kilehet békülni, meglehet egyezni, s a legrosszabb családoknál is békét lehet kötni. Szeretném a szüleimet jobban ismerni, azért, hogy megérthessem őket. Ehhez viszont több időt kéne velük eltöltenem. Szeretném, ha szeretnének. Vajon milyen érzés lehet? Jó lenne tudni – kipréseltem magamból a szavakat.

– Téved Sarah, ha ezt hiszi. Vannak hiú és gőgös emberek. Olyanok, akiknek nincsen szíve, vagy ha van, már annyira megkeményedett, hogy semmilyen melegség nem tudná felpuhítani őket. Az a baj, az előző mondatomat csak akkor hinné el nekem, ha meggyőződne arról, milyen érzés mérgező, fagyos családban felnőni. Jelenleg önnek a saját problémája tűnik a legrosszabbnak, a szülei hiánya, emiatt más gondokat sokkal enyhébbnek lát. Azt vallja, jobb mérgező emberek társaságában élni, mint nélkülük, főleg akkor, ha ezek az emberek családtagok. Pedig ha megtapasztalná milyen érzés egy bántalmazó apa és egy gondatlan édesanya mellett felnőni, inkább a magányt választaná – sokkal halkabb lett a hangereje. Vajon a saját családjáról beszélt? Igen, szinte biztos, hogy róluk. Az arcára szóródó vonások erről árulkodnak.

– Tudom milyen mérgező és fagyos családban felnőni. Két évvel ezelőttig velük éltem, már amennyiben velük élésnek nevezhető az, hogy pár havonta új dadusom volt, aki vigyázott rám, s a szüleim csak hétvégékre jöttek haza. Olyankor sem szeretgettek, nem olvastak mesét, nem öleltek meg, nem takartak be éjjel, ha fáztam. Sosem bántottak fizikailag, de a lelkemet darabokra zúzták. Olyan pici darabokra, hogy a szél is el tudná fújni azokat a pinduri lélekrészecskéket. Egy gyereknek szüksége van a szülei figyelmére, a szeretetére. Nekem nem volt ilyesmiben részem. Nem tudom milyen egy boldog, szerető család. Csak elvárásaik vannak felém, szabályaik, és feltételeik. Ha ezt, azt, vagy amazt nem teszem meg, nem érem el, akkor még annyit sem kapok meg tőlük, amit adnak. Ennek ellenére is hiányoznak, és szívesebben élnék velük, mint nélkülük. Elvégre, mégiscsak a szüleim, akikre vágyom. Akiknek meg akarom kapni a szeretetét. – Nehéz és egyben megkönnyebbülés volt minderről beszélni vele.

– Sarah, maga annyira ártatlan és tiszta. Jószívű, s ezért érzi így. Ön valóban ritka, és különleges. Ez az egész borzasztó lehet önnek, nem ezt érdemelné.

– Nem. Már megszoktam.

– Ezt nem lehet megszokni – erősködött.

– De igen. Én vagyok rá a példa.

– Ne hazudjon Sarah. Biztosan...nyomja itt – felemelte a karját s a mellkasomhoz gyöngéden hozzáért. – Itt belül biztos vagyok benne, hogy fájdalmat érez.

– Nem, nem érzek – hevesen ráztam fejemet. Tagadtam. Tényleg rossz volt, de azzal, hogyha sajnáltatnám magam, semmivel sem lenne jobb és könnyebb.

– Nem? – magasra ugrott a szemöldöke. A férfi közelebb fészkelődött hozzám.

– Nem – leheltem. Olyan közel volt hozzám, hogy beleszédültem. A szívem zabolatlanul dobogott. – Mr. Martinez.

– Pszt... – Óvatosan a számig felhúzta a mellkasomról a kezét. Az ujjait a résnyire nyitott ajkaimra nyomta. Jézusom! Reszketett minden porcikám. A szembogarai a számon sikló ujjait bámulták. A barna alapú, zöld cikk-cakkos szeme melegségtől csillogott. – Ön gyönyörű, fiatal lány. Sokkal több szabadságot érdemel, mint azt gondolná. Mit szólna hozzá, ha...Ha az éjjel bevinném magát a belvárosba? – Elvette az ujját a számtól.

– Nem lehet. Vagy de? – kétségbeesetten lihegtem. Kimelegedtem. A mellkasom szaporán mozgott. A gyomromban buborékok pukkadoztak.

– Nem. De én szeretném, ha látná a világot. Ha nem csak a tanoda falai között lenne. Ez olyan, mint a mesékben. A hercegnő toronyba van zárva, de jön a herceg, s kimenekíti. Nem szeretné felfedezni velem a világot?

– Maga most szabályszegésre buzdít? – a homlokom közepéig csúsztak a szemöldökeim. Édes volt, amit mondott, de nem veszíthettem el a józan eszemet. A múltkor csak az udvarra mentünk ki, de majdnem végzetes hiba lett belőle.

– Pontosan. De azért megyek önnel, hogy vigyázzak magára, s ne mehessen olyan helyekre, ahol baja eshetne.

– Miért akarja, hogy magával menjek?

– Maga miatt. Zavart, hogy egyedül ön az, aki még az ünnepeket is a tanodában tölti. Egyszerűen idegesít. Ne értsen félre, nem sajnálatból teszem, persze érzek azt is, de elsősorban önről van szó, Sarah. Azt akarom, hogy mosolyogjon. Hogy boldog legyen. Szeretném bepótolni a szülei által elvesztett szabadságát. Mert nem ezt érdemli – lelkesen megsimította a karomat.

– Értem. Nos, nem kell pótolnia a szüleimet. Maga csak a tanárom, nem kell nagylelkű ajánlatokat tennie, vagy szabályt szegnie miattam – búsan sóhajtottam. Nem lehet...Bármennyire akarom, nem mehetek el vele. Bajba kerülnénk mindketten. Felelőtlen őrültség lenne.

– Nem, félreértett. Odakint, ma éjjel, nem tanárként leszek önnel, hanem barátként. Egy férfiként, aki csak szeretné boldoggá tenni magát.

– Barátként?

– Igen.

– Legyen. De mi lesz, ha észrevesznek? – beadtam a derekamat. Képtelenség lett volna ellenkezni vele. Tovább ellenállni, lehetetlen küldetés. Akartam őt, s a vele töltött időt is.

– Ne aggódjon, nem fognak. Ohh és Sarah, fekvés után két órával jöjjön a buszhoz. Ott fogom várni – örömtől kicsattanva kacsintott. Annyira jóképű!

– Rendben – bólintottam. – Tanár úr...Az ide útnál úgy láttam ideges. Ha lelki segítségre van szüksége, kérem, forduljon hozzám. Olyan sok tanácsot adott már nekem, mindig próbál felvidítani, én is megtehetem ugyanezt önért – összeszedtem a bátorságomat és felajánlottam neki a segítségemet. Amióta leszálltunk a buszról, azóta egyfolytában azon kattogtam, mi lehetett a baja. Éreztem s láttam rajta, hogy valami bántja.

– Jobban szeretem tisztogatás, ápolás, odafigyelés és gondoskodás helyett a saját problémáimat elhanyagolni és hagyni, hogy elgennyesedjenek. Ettől függetlenül mások gondjaira szívesen adok tanácsokat. Segítek megoldani a gondokat, ha tehetem. – A mondandója világos volt. Beismerte, hogy van valami, ami nyomja, de nem akarja megosztani velem. Nem erőltettem. Ha nem beszélt, akkor nem. Mr. Martinez kimászott mellőlem. A sátorban fetrengve fogtam fel, hogy mibe is egyeztem bele. Elmosolyodva, a szívemre simítottam a tenyeremet. Tudtam, hogy helytelen, amit tenni fogunk, mégis hajtott a kíváncsiság, a férfi iránti vágy, a szerelem, s az, hogy kettesben élvezhetem vele az éjjelt, hogy bűnbe hívott és elcsábított. Túlságosan kecsegtető ajánlatot tett ahhoz, hogy visszautasítsam őt...

💮 💮 💮 💮 💮

Sziasztok Wattpamacsok!

Köszönöm szépen az értékes figyelmeteket! Ha tetszett amit olvastál és várod a folytatást akkor kérlek nyomj egy csillagot, írj egy hozzászólást, hagyj magad után nyomot. Ha szeretnél értesülni a történeteimről akkor kövess be.

Ha szeretnétek akkor kövessetek/kedveljétek az oldalaimat, illetve lépjetek be a csoportomba :)

Facebook oldal: Lona - írói oldal

Facebook csoport: „Lona - írói oldal" csoport

Instagram: lona1996x

....