Hát halihó, egyetlenek!
Meglepetésként hoztunk egy részt, ami reméljük, hogy tetszeni fog nektek! :3
Plusz új borítót kapott a történet, amit én csináltam. Mi a véleményetek? 🙄
Jó olvasást a hetedik részhez!
Nagyon szeretünk titeket! 💜

(A hibákat még kijavítjuk!)

🌹🌹🌹

JUNG HOSEOK

Azóta a nap óta nem találkoztam Vele. Tiszteletben tartottam kérését, nem kerestem sem Őt, sem az édesanyját - aki próbált elérni párszor, sikertelül. Minden olvasott szó megragadt bennem, s hiába tűnt az egész búcsúzásnak, jó érzéssel töltött el. Hatással voltam rá.
Rá kellett jönnöm arra, hogy a szőke manó többet jelent számomra, mint egy páciens. Sokkal többet.
Talán közelednem is másképp kellett volna hozzá, barátként.
Igen, határozottan.
Az elmúlt napokban azt gondoltam, tényleg soha többé nem fogok hallani Min Yoongiról. Azt gondoltam, hogy végleg lezárhatom azt, ami tulajdonképpen el sem kezdődött igazán.
Sokat agyaltam, hogy mire is gondolok ezalatt, minek kellett volna elkezdődnie, de hiába tudtam a választ, túl makacs voltam elgondolkozni rajta.

Otthon voltam, éppen egy teát csináltam magamnak, s enni adtam Bosconak, mikor csengettek. Hétvége lévén Jisoo nem volt ott, ezért én mentem ajtót nyitni. Komótos léptekkel, nyomomban hű barátommal battyogtam oda a bejárathoz, majd kilestem a kukucskálón. Seokjin és Namjoon álltak odakint, arra várva, hogy beeresszem őket.

Már nagyon régen járt nálam bárki is, Jisoon, és a Haeunt ellenőrző orvoson kívül. Nem voltam felkészülve a hirtelen látogatásra, minden csupa rendetlenség volt. Papírok, mappák, könyvek szétszórva hevertek a nappaliban, egy pizzás dobozzal, meg két sörös dobozzal együtt. Ejj, ha ezt Jin meglátja, meg fog ölni - gondoltam, éppen ezért jobbnak láttam gyors rendet tenni, mielőtt bejönnek.

Régen Seokjin sokat járt ide. Nagyon kedvelték egymást Haeunnal, aminek én csak örültem. Minden annyival másabb volt még akkor.
Nem csak Jin tett látogatásokat nálunk, hanem még jópár régi barát, ismerős, de körülbelül csak Ő maradt az egyetlen, akivel tartom a kapcsolatot a baleset óta.
Jól van ez így, legalábbis próbálom mindig ezt gondolni.

Összedobáltam az iratokat egy kupacba, a szemetet kidobtam, a tévét kikapcsoltam, és közben akarva-akaratlanul is gondolataim közé férkőzött egy kép, ami Yoongit ábrázolta. Szobalányszerkóban. A kanapémon. Talán a három napos nem alvás miatt volt ez, és ehhez hasonló gondolataim, de igyekeztem minél jobban kiverni... akarom mondani elűzni a fejemből őrült fantáziálásaim.

Éppen időben végeztem a takarításnak csöppet sem nevezhető cselekedetemmel, mert a páros menni készült, amikor feltéptem az ajtót.
- Sziasztok! Hát ti mi járatban? - szólaltam meg egy mosolyt erőltetve magamra, ők pedig összenéztek, majd újra rám.
Tudtam, hogy valami fontos ok vezérelte őket szerény hajlékomba, ezért amilyen gyorsan csak lehetett, beinvitáltam a két barátom.
Leültettem őket a kanapéra, majd csináltam teát, és végül én is leültem velük szembe.
- Yoongi édesanyja kért meg, hogy beszéljek veled, miután elmondtam neki, hogy ismerjük egymást - kezdte Namjoon, mire meglepetten kerekedtek el a szemeim.
Szegény asszony, biztosan csalódott bennem egy kicsit. Hiszen ő nem tud Yoongi felém tett kéréséről. Kérés? Inkább mondanám parancsnak.
Nos igen, Ő tényleg egy herceg.
- Mi történt, miért nem válaszolsz a hívásaira, miért nem segítesz a fiúnak? - intézte szavait felém immáron Jin. Kicsit elszégyelltem magam.
- Ő kért meg - motyogtam halkan, és igazából nem nagyon érdekelt a titoktartás. Velük szemben nem.
Elővettem a papírt, ami Yoongi üzenetét őrizte nekem, ők pedig figyelmesen olvastak el minden betűt.
- Ez... ezt biztos Yoongi írta? Tudod, ő nem ennyire... nem is tudom - tűnődött el Namjoon, mire csak hevesen bólogatni kezdtem, ezzel elmondva, hogy tényleg a fiú írta a levelet.
- Kicsit olyan, mint egy félénk szerelmeslevél. Ez annyira cuki! - mosolyodott el Jin, mire bennem még az ütő is megállt.
Szerelmeslevél?
Nem, kizárt.
- Tudjátok, Ő annyira más, annyira... különleges - sóhajtottam fel, kezeimmel pedig megdörzsöltem fáradt arcom.
Nem tudtam, miért mondom ezeket róla, de valami különös oknál fogva úgy éreztem, ki kell mondanom valakinek.
Jin és Namjoon ismét összenéztek.
Ijesztő volt, hogy mennyire megértették egymást ennyiből is.
- El kellene menned hozzá - bujkált egy mosoly a magántanár szája sarkában, partnere pedig mellette bólogatott.
Első gondolatom az volt, hogy ezek megőrültek, utána pedig elgondolkoztam.
- O-oké, de honnan tudjam, hogy hol... - kérdeztem volna meg bután, ám mikor leesett, hogy ki is ül velem szemben rájöttem, hogy ezeknek végig ez volt a célja.
Picsába, hát mi lenne velem a barátaim nélkül?
Namjoon leírta a címet egy cetlire, majd a kezembe nyomta.
- Sok sikert! - kacsintott rám, majd Jinnel a nyomában hagyta el az otthonom. Barátom még gyors megölelt és tőle is kaptam egy kacsintást, mielőtt kiment volna.
Agyalni kezdtem.
Hiába gondolkoztam, és egyre inkább akartam lebeszélni magam erről az ötletről, kezeim maguktól kerestek meg egy fekete farmer-fehér póló szettet, amit gyorsan rám is adtak, a lábaim pedig már vittek is.
Hát akkor legyen, gondoltam.

Azt hitted, hogy ilyen könnyen feladom, Min Yoongi?

MIN YOONGI

Az ágyam mellett tornyosuló használt papírzsebkendők igazán festői látványt nyújtottak, s nekem azon nyomban részem is volt benne, mihelyst reggel kinyitottam a szemeimet. A fejem, és azzal együtt minden végtagom sajgott, azt hittem, ott helyben kipurcanok, de ez ma sem történt meg, ahogy az ezt megelőző három napban sem. Csúnyán megfáztam, anya mindenféle orvoshoz elhurcolt, mivel a lázam nem igazán akart lemenni, de természetesen, amint rájöttek, hogy nekem nem is ez a rohadt nátha a legnagyobb problémám, rögvest kiadták az utamat, mert azt hitték, pszichopata sorozatgyilkos vagyok. Igen, ez van, ha nem beszélsz.

Szépen, lassan kiültem a rozoga ágy szélére, majd lábaimmal a mamuszom után kezdtem kutatni, de sehol sem találtam, szóval muszáj volt megerőltetnem magam; felálltam.
Körbejártam az egész szobát, de a földön aztán nem találtam semmit ceruzahegyezéken, rajzlapokon és grafitdarabokon kívül.
A helyiség közepén állva töprengtem el, hol hagytam, vagy hol láthattam utoljára kiskutyás lábbelimet, de nemigen jutottam semmire.
Szomorúan felsóhajtottam, s elkönyveltem magamban, hogy ennek a napnak is lőttek. Fáradtan beletúrtam hajamba, majd kicsoszogtam a fürdőbe.
A tükörből megint csak egy kifejezetten undorító arc mosolygott vissza rám, melyet talán már annyira megvetek, és gyűlölök, hogy szavak nincsenek rá. Minden egyes négyzetmilliméterben találok valami kivetnivalót, s talán ez nem csak a saját agyam szüleménye. Ez az egy dolog talán tényleg nem.
Talán tényleg nem így kéne kinéznem. Talán lehetne ez másképp is.
De nekem ez jutott.
Jobban tenném, ha megtanulnék együttélni vele, ezt én is tudom, de, ami nem megy, az nem megy.
Utálom. Mindennél jobban utálom ezt a testet, de ha feladnám, apa megvetésével kellene szembenéznem.
Én pedig ki akarom érdemelni azt, hogy büszke legyen rám. Így hát itt ragadtam még egy jó pár évre, azt hiszem.

Megengedtem a csapot, majd elkezdtem lemosni az éjszakai pánikroham gyötrelmeit a képemről, hozzáteszem, kevés sikerrel.
Minél hevesebben igyekeztem levakarni elcsigázott arcvonásaimat, annál több kép villant be a tegnap éjszakáról.

Jung Hoseok...

Az ő nevét kiáltoztam, annyi szent. S talán ez az egyetlen dolog, amire emlékszem abból a szörnyűségből.
Abban a szörnyűségben pedig Ő volt a biztos pont.
Furcsán érzem magam, mióta leírtam azt a néhány sort, és kisétáltam az irodájából.
Hogy rosszul voltam e, vagy jól, vagy inkább sehogy, azt nem tudtam volna megmondani.

Mintha nélküle nem lenne helyem a világban.

Egy kiadós fogmosás után már a szekrényem előtt álldogáltam, és azon tűnődtem, mit kellene felvennem.
Mivel ismét nem úgy akartam kinézni, mint valami ulzzang, ezért csak egy egyszínű, kék pólót húztam magamra, egy szintén kék farmert, s egy kék pulóvert is beiktattam a dologba, kissé fázós vagyok a betegség miatt.

Ezt követően pedig már tényleg semmi sem állt annak az útjába, hogy rajzolhassak.
Ezt egészen pontosan 34 perccel későbbig így is gondoltam, de amikor mar a negyedik portrészerűséget kezdtem el, amin Hoseok feje virított, akkor már feladtam. Úgy voltam vele, soha többet nem rajzolok.
Tudtam, mit csinálnék szívesebben, szóval fogtam egy lapot, és egy ceruzát, majd elindultam lefelé.

- Enned kéne valamit. Az antibiotikumot bevetted? - támadott le édesanyám azon nyomban, mihelyst a lábamat az utolsó lépcsőfokra helyeztem, s az megnyikordult súlyom alatt.
Természetesen most is a konyhában szorgoskodott, mind minden reggel, délben, és este. Elmosolyodtam.
Megvártam, míg leesik neki, hogy nem beszélek, majd azt is, hogy rám nézzen. Amint ez megtörtént, csak megráztam a fejem. Éhes az nem voltam, a gyógyszert pedig nem szívesen vettem volna be a másik ötezer fajta mellé.
Anya pedig tudta, hogy úgysem fog tudni változtatni a véleményemen, így hát csak egy lágy mosollyal bólintott.
Ezért igazán hálás voltam neki.
Ezután az ajtóra mutattam.
- Rendben, de ne maradj kint sokáig, és kérlek, vegyél fel kabátot, és húzz maszkot is, az a poros levegő nem tesz jót! - mondta anya, én pedig ezúttal úgy tettem, ahogy kért. Kivételes alkalmak egyike a mostani. Amikor első kérésre megteszem, amit elvár.
Ha más nem, legalább egyetlen haszna volt a Hoseoknál tett látogatásaimnak; beláttam, hogy rettentő nehéz velem, és ideje megkönnyítenem anya dolgát.
Szóval felkaptam azt a kabátot, majd a maszkot is, ezután utam a garázs felé vezetett. Meg sem álltam a fehér lepedővel fedett hangszerig.
Néhányszor végigvezettem ujjaimat az anyagon, majd lehúztam onnét, és az ugyancsak garázsban porosodó kanapéra helyeztem. Szépen felvertem vele a port, de szerencsére a maszk megvédett, bár a szemem így is könnyezni kezdett, mihelyst megérezte a nem levegőbe illő, kisebb porszemcséket.
Miután helyet foglaltam a zongorám előtti széken, elővettem a zsebemből a gondosan összehajtogatott papírlapot és a ceruzát is, majd elkezdtem meghúzni az öt vonalat, melyek kicsit szabálytalanra sikeredtek. Körülbelül úgy nézhetett ki az összkép, mint a csecsemőkori EKG-m.
Na, Yoongi. Márpedig ma dalt fogsz szerezni - hangzott el a fejemben a gondolat, s szinte azonnal neki is láttam. Azt kezdtem játszani, ami legelőször eszembe jutott. S ismét nem egy fejben felidézett kotta alapján eresztettem le egymás után a hangokat, csupán az ujjaim vezettek engem, és nem én őket.
Közben igyekeztem lejegyezni a sorokat, de egy bizonyos idő után már ebben is képes voltam elveszteni a fonalat. A hangok már nem úgy jöttek, mint az elején, a fejem pedig csak úgy zúgott a gondolatoktól. A gondolatoktól, amelyek Róla szóltak.
Jung Hoseokról. Arról a pszichológusról a klinikán.
Hogy ki is ő?

Megváltoztatta az életem, én pedig csak tétován tűröm, mert olyan, mintha nem lenne más választásom.
Elvette az első csókom.
Elvette az érzéseim...
Mintha soha nem is lettek volna a sajátjaim, úgy vette birtokba a gondolataimat, a szívdobbanásaimat, mindenemet.
Min Yoongi eltűnt, és fogalmam sincs, ki lépett a helyébe.
Ez mind az Ő hibája.
Nem lehet mást okolni ezért, csak Jung Hoseokot.

Néhány könnycsepp pottyant le a betűimmel telerótt papírlapra, nekem pedig sejtésem sem volt, mit művelek.
Kezem magától írta le ezt a pár sort, én pedig úgy éreztem, nem vagyok önmagam. Ami azt illeti, már azóta így érzek, mióta az Ő útja keresztezte az enyémet. Vagy inkább az enyém az Övét.
Más lettem. Miatta.

Mintha... nem én lennék a saját testemben...

Nem...

Nem... én...

- Szép zongora.

Ez a két szó úgy tépte szét a garázs csendjét, mintha csak hangos kiabálás lett volna.
Lassan az ajtó felé néztem, s ott állt Ő.
Teljes életnagyságban.
Az idegesítően fekete hajával, az idegesítően ragyogó mosolyával.

Hát eljöttél...