Hali mindenki!:)
Megérkeztünk az utolsó előtti fejezettel. Őszintén megmondom nektek, hogy nem így terveztük a végét, de ettől függetlenül reméljük, tetszeni fog mindenkinek.
Ne feledjétek, még egy rész, és az utószó hamarosan meg fog érkezni! ;)
Jó olvasást! ❤

MIN YOONGI

Nem akartam hinni a fülemnek. Amit hallottam, megérintett, kicsit feldühített, elszomorított, kétségbeejtett.

Meghalt az az ember, akit Ő szeretett.

Ő most gyászol.

A gyász pedig... nem a legjobb dolog a világon.

Más az, ha szerelmet vesztesz el. Úgy vélem, azt talán soha nem tudja teljesen elfogadni az ember. Takarózhatnánk azzal, hogy Hoseok pszichológus, de ugyanolyan ember, mint mindenki más. Tehát olyan, akinek egy részét felemészti a veszteség.

Csak tudnám, miért hallgatta el előlem...

- Yoongi, figyelj rám! - mondta Jin, én pedig rápillantottam. Egészen addig két lábam közt lógó, összefűzött ujjaimat bámultam. - Hoseok meg akar téged óvni. Ő egy olyan ember, aki, ha rosszul van, bezárkózik, és meggyógyítja önmagát, mielőtt bántana egy számára fontos embert. És ez sokszor sül el visszafelé, igen...

Bólintottam.

Tökéletesen igaza volt.

Hiszen biztosan nem akart kikészíteni, de kikészített. Az idegeim eddig sem voltak kötélhez hasonlíthatóak, de mostanra talán már tönkre is mentek.

- Tudod, Haeunnak hívták, ő egy...

Csendre intettem.

Nem voltam hajlandó nem Hoseok szájából hallani a történteket. Ennyivel tartozik csak nekem. Semmi mással. Nem tartozik sem a szerelmével, sem a jelenlétével, semmijével. Csak egy rohadt magyarázattal, hogy miért csalta meg azt a szegény lányt, és miért pont velem.

Majd, ha hallom, megnyugszom.

,, Adjátok meg a címét, odamegyek "

- Yoongi, attól tartok, ez csak rontana a helyzeten, Hoseok most...

- Hagyd! - szakította félbe Jin Namjoon mondandóját. - Megvárjuk, míg átöltözöl, és elviszünk. Nincs vesztegetnivaló időd - mosolygott lágyan, én pedig kimondhatatlanul hálás voltam neki.

Magamra hagytak, én pedig azonnal feltúrtam a szekrényem, néhány tiszta gönc után kutatva. A szokásos fehér póló-fekete farmer páros tökéletesnek bizonyult most is, s nem törődve a fájdalommal a kezemben, felrángattam magamra a nadrágot, a pólómat pedig felügyeskedtem magamra, miközben rohantam lefelé a lépcsőn. Anyát megint a konyhában találtam, azonnal odasiettem hozzá, és átöleltem hátulról. Ő megfordult a karjaimban, és semmi sem értett.

Az ajtó felé mutattam.

Elmosolyodott.

- Vigyázz magadra! És csak azt mondd, amit érzel, rendben?

Bólintottam, majd egy puszit nyomtam az arcára, és robogtam is tovább.

Apa, remélem, te is büszke vagy rám!

¤ ¤ ¤

Útközben azt kívántam, bárcsak már ott lennénk, odaállhatnék az ajtóba, és a Fordító közvetítésével elmondhatnám Hoseoknak, mi a helyzet.

De igazából...

Elég lett volna, ha simán csak kiszúrom, hogy éppen odabent tesz-vesz a nappaliban, és látom, hogy él még.

Biztosan, jó ötlet bolygatnom őt?

Egek, elbizonytalanodtam.

- Yoongi... Yoongi... - szólított meg Namjoon, én pedig előrekaptam a tekintetem. Eddig az ablakon bámultam kifelé. És hát... itt vagyunk, feltehetőleg, mivel lehúzódtunk az út szélére.

- Megérkeztünk. Megvárjunk?Szeretnéd, hogy hazavigyünk? - kérdezte Jin, én pedig csak nemlegesen megráztam a fejem, majd a kezeimmel - a kötözött miatt kicsit ügyetlenül - egy szívet formáltam nekik, hogy ezzel is kifejezzem hálámat. A telefonom ezúttal nem állt rendelkezésemre, ugyanis egy előre begépelt szöveg pihengetett benne.

Ők csak nevettek.

- Menj, Rómeó! Nehogy késő legyen! - mosolygott Namjoon, én pedig szintén mosolyogva szálltam ki az autóból.

Elhajtottak.

A verandáig egy keskeny járda vezetett, s én megtettem az első lépést, majd a következőt, és az azt követőt, ott azonban megtorpantam.

Borzasztóan féltem.

Szemeimet lehunyva igyekeztem rávenni magam a tiszta gondolkodásra.

Ennek eredményeként anya szavai ismét elmémbe férkőztek, lábaim pedig maguktól vittek tovább egy elszánt tekintettel az arcomon.

Az ajtóhoz érve azonnal bekopogtam.

Majd vártam.

De semmi.

Öt perc múlva sem.

Kopogtam megint.

Ekkor mintha kutyaugatást hallottam volna odabentről. Egyre közelebbinek tűnt a hang, az ajtó pedig hirtelen vágódott ki.

Végre ott állt előttem. Épségben. Feketében. Nagy a baj...

Viszont hatalmas hatalmas kő gördült le a szívemről.

És legyen akármilyen furcsa, nekem most jutott el igazán a tudatomig, hogy én egy férfiba szerettem bele visszavonhatatlanul.

Hogy zavart e?

A legkevésbé sem.

- Yoongi - kapta szája elé a kezét.

Mutatóujjamat feltartva jeleztem, hogy készülök valamire, hallgasson végig.

Elővettem a telefonom, és elindítottam a Fordítóba gépelt szöveget.

- Amikor utoljára láttam az arcod, rettegtem, hogy soha többet nem fogom. Tudod, miután bementem a házba, órákig álltam az ablakban, hogy hátha visszajössz, de nem jöttél. Azután este elmentem fürödni, végül visszaálltam oda, ahonnan elmozdultam. Egész éjszaka azt vártam, hogy mikor jössz már. De nem jöttél. Nem te vagy a hibás, Hoseok. Én csak borzalmasan aggódtam érted, és tehetetlen voltam. Másnap két SMS-t írtam neked. Egyet reggel, egyet este. Amikor egyikre sem válaszoltál, akkor rémültem meg igazán. Az ezután következő napok még szörnyűbbek voltak. De nem azért jöttem, hogy sajnáltassam magam, hanem azért, hogy elmondjam, te vagy a mennyországom, Jung Hoseok, mert az életem nélküled maga a pokol. Mondd el nekem, mi történik veled! Utána megnyugszom majd, és a te kezedbe adom a további döntéseket afelől, hogy mi legyen velünk.

Úgy véltem, ez volt életem legőszintébb megnyilvánulása. Ez én voltam, és az, amit érzek. Semmi titkolózás. Annak nem volt helye itt, és ezt szerintem mindketten nagyon jól tudtuk.

Végig Hoseokot néztem, ez most sem változott, míg könnyeit figyeltem, ahogy lassan legurulnak az arcán.

- Gyere be, jó? - szipogott, majd félreállt az ajtóból, én pedig megtettem, amit kért. Az előszobában kibújtam a cipőmből, majd amikor ténylegesen a házba léptünk, egy hihetetlenül gyors szőrgombóc támadott meg. Kissé méretes volt, és... fekete... és fehér. Nem teljesen tudtam megállapítani, túl gyorsan mozgott.
Tudtam, ki ő. Hoseok mesélt már Boscoról.

- Yoongi, ő itt Bosco, Bosco, ő itt Yoongi - törölgette szemeit még mindig Hoseok. Nagyon megesett rajta a szívem, de a kutya épp próbálta elérni, hogy csakis rá figyeljek, így választásom sem volt.

- Szerintem ti nagyon jóban lesztek - kuncogott most már, majd a konyhába ment, ami szépen egybenyílt a nappalival. Otthonos volt a ház. - Csinálok teát, utána beszélgetünk.

És tartotta is a szavát. Míg ő teát főzött, én addig játszottam Boscoval, aki tényleg rettentő bájos kiskutya. Vagyis, nem is olyan kicsi. Ezt csak azután tapasztaltam meg, hogy az ölembe mászott, és mindenképpen meg akart ölelni.
Miután Hoseok végzett és Bosco kedélyei is lenyugodtak, leültünk a kanapéra a bögrékkel a kezünkben.

- Nos, akkor kezdem. Megérdemled a magyarázatot - mosolygott rám halványan, kissé letörten. Nem volt jó bőrben. Rengeteget fogyott, a szemei alatt jobban feketéllett a bőre, mint amúgy. - Hát... Yoongi, én elvesztettem valakit - hiába tudtam, mit szeretne elmondani, újra hallani akartam. Az ő szájából. - A menyasszonyom volt, fél évet feküdt itt az egyik szobában. Kómában volt. Emlékszel, amikor annyira kiakadtam amiatt, hogy hegyet szerettél volna mászni? Hát ezért. Haeun is hegyet mászott, amikor megtörtént a baj. Azóta nem ébredt fel. Hosszas intézkedés után ki tudtam juttatni a kórházból, és hazajött velem, később fogadtam fel mellé egy ápolónőt. A neve Jisoo. Sokat segített nekem. Egy jótékonysági bálon ismertem meg Haeunt, két és fél évvel ezelőtt. Az első perctől elragadónak találtam, az az este igazán jó volt. Egy pár lettünk, én pedig nem sokra rá megkértem a kezét, nem bírtam magammal - itt elmosolyodott. - Tudod, Yoongi, én mindennél jobban szerettem őt, de az utóbbi időben már nem úgy, ahogy kellene, és ez tesz engem nagyon undorítóvá... - szemeit lesütötte, hangja pedig túlságosan is fájdalmasan csengett, én pedig nem is tudtam, hogyan emésszem meg, amit hallottam.

Ennyire nehéz volt neki, és ő egy szót sem szólt.

- Tudod, Haeun nagyon hasonlított hozzád. Kicsit makacs volt, önfejű, akaratos, művészlélek. És fogalmam sincs, vajon mit szólhat ahhoz, amit vele tettem - arcát fáradtan kezei közé temette, én pedig azonnal gépelni kezdtem. - Figyelj, Yoongi... én... egy idióta barom vagyok, tudok róla. Megértem, ha haragszol rám, és ezek után a kapcsolatunk kicsit átfordul valami mássá, vagy, ha esetleg nem akarsz már velem beszélni többet, és... én tényleg nagyon saj... - nem bírtam tovább hallgatni az idióta szövegét, hirtelen döntöttem úgy, hogy elhallgattatom, mégpedig egy hosszú csókkal.

Miután elhúzódtam tőle, egy mosollyal néztem Őt tovább, s anélkül, hogy odanéztem volna, megnyomtam a beszéd gombot a telefonomon.

- Azt akarná, hogy boldog légy, ebben biztos vagyok. Nem haragszik rád!

Halvány mosoly ült ki arcára.

- Nem tudom... - sütötte le szemeit ezután. - Mindenesetre, én veled vagyok boldog, Yoongi. Mondd csak, nagy kérés lenne, ha szeretném, hogy itt maradj éjszakára?

Csak néztem azokba a szemekbe, és tudtam, hogy nem tehetek mást.

Maradok.

Mert szeretem.

JUNG HOSEOK

Miután felkeltem a padlóról, és feltakarítottam a mocskot, amit oda varázsoltam órákkal ezelőtt, úgy döntöttem, elmegyek fürdeni. Eléggé elgémberedtek a testrészeim, úgy véltem, a meleg víz jót fog tenni az izmaimnak. És mást is terveztem...

Ahogy ott álltam a zuhany alatt, rájöttem, hogy felesleges itt maradnom. Elveszítettem Haeunt, és Yoongit is.

Kiszálltam a gőzös kabinból, megtörölköztem, és felvettem egy fekete farmert, és egy fekete pólót.

Minek vagyok még itt? - tűnődtem el, és kinyitottam a mosdókagyló fölötti szekrényt, amiben a gyógyszereket tartom.

Nemsoká találkozunk, Haeun - visszhangzott a fejemben, de egy hang félbeszakított. Bosco ugatása. Először nem akartam megnézni, azt gondoltam, már úgysem számít, de valami nem engedte meg, hogy figyelmen kívül hagyjam azt a valakit, aki minden bizonnyal az ajtóm előtt ácsorog. A gyógyszeres dobozt a mosdókagyló szélére raktam, és miután még egyszer a tükörbe néztem - konstatálva, hogy szörnyű ember vagyok - lementem ajtót nyitni.

Yoongi állt előttem. Fel sem fogtam az egészet. Elképzeltem, hogy az a gyönyörű monológ az ő ajkai között kel életre. Nem veszítettem el őt.

És Velem maradt. Együtt készitettünk egy újabb adag lasagnát, aminek a felét ő fogyasztotta el, míg nekem, és Bosconak csak egy-egy negyed jutott, de nem zavart. A kutya és a Manó nagyon egymásra találtak, szinte már kezdtem féltékennyé válni.

Yoongi nevetett, én pedig sosem éreztem magam ennél boldogabbnak.

Haeun, mondd, haragudnál, ha mégis itt maradnék?

[...]

- A fürdő itt van a szoba mellett egyből - mondtam a fiúnak, aki bólintott, és a ruhákkal, amiket adtam neki, elvonult.

Elterültem az ágyon, és elmosolyodtam. A bűntudatom Yoongi szavaitól enyhült, de nem múlott el. Azon csak Haeun tudna segíteni, de ő már...

Apró ujjak érintését éreztem az arcomon, amik eltávolították onnan a könnyeim. Észre sem vettem, hogy elkezdtem sírni. Az elmúlt napokban megszokhattam volna már, hogy a sós cseppek a nap minden percében marják a szemeim, és olykor utat törnek maguknak.

Felnéztem, Yoongi nézett vissza rám hatalmas, gyönyörű íriszekkel. Aggodalom csillogott bennük.

- Jól vagyok - tornáztam fel magam ülésbe, közben pedig letöröltem a könnyeim. A következő pillanatban egy kijelző jelent meg előttem. Hunyorítanom kellett, hogy lássam a szöveget.

„ Miért akartál olyan erős altatót bevenni? Ugye nem azért, hogy... ? "

Ekkor jutott eszembe, hogy a pirulákat szépen otthagytam szem előtt, a fiú pedig rettentő okos.
Halványan elmosolyodtam.

- Azt hittem, elveszítettelek - suttogtam, és közelebb férkőztem hozzá, hogy ölelésembe zárhassam... pontosabban Ő volt az, aki a karjaiba fogadott.

Éreztem, ezzel azt akarja mondani, hogy itt van nekem, és nem megy sehová. A lelkem félig megnyugodott. Minden terhet könnyebbnek éreztem, mert tudtam, hogy nem vagyok egyedül, és az, akit szeretek, velem van, és velem is marad.

Nem sokkal később már az ágyon feküdtünk, és megosztottunk egy fülhallgatót. A szám, ami szólt, nem volt ismerős, de nem is igazán figyeltem oda rá, hiszen az előttem fekvő angyal jobban lekötött.
Csak néztük a másikat, tüzetesen az emlékeinkbe zárva az arcvonásokat. Meghitt volt, és igazán nyugodt, emiatt pedig éreztem, hogy a pilláim nehezedni kezdenek. Ezt teszi, ha nem alszol öt napig...

[...]

Amikor felébredtem, Yoongi sehol sem volt. Sem Ő, sem pedig a ruhái. Olyan volt, mintha álmodtam volna az egészet.

Álom volt?

- Hoseok - hallottam meg egy ismerős hangot, de nem tudtam, hogy honnan jött. Felültem, körbenéztem, de nem láttam senkit. Felálltam, és elhagytam a szobám.

- Hoseok - ismételten az a hang volt. Ismerős, mégis oly' ismeretlen. Mintha hallottam volna már valahol...

A lábaim maguktól mozogtak, és ahhoz a szobához vittek, ahol eddig Haeun feküdt. Azóta nem jártam odabent, ám most nem tudtam megállni, hiába akartam. Nem én irányítottam.

Kinyílt az ajtó, és először a ragyogó fehérség elvakított, ám amikor a szemeim megszokták, egy alak körvonalazódott ki odabent. Ismertem.

- Hoseok, gyere beljebb - szólt lágy hangon, amely visszhangzott a végtelenségben. Most már magamtól léptem beljebb, és megpillantottam Őt.

- Hae-Haeun? - kaptam szám elé a kezem. Olyan hihetetlennek tűnt.

- Én vagyok az, Napsugaram - kuncogott, és felém nyújtotta a kezét. Amikor megérintettem bőrét, és összekulcsoltam ujjainkat, a fehérség átváltozott egy gyönyörű kertté, közepén egy paddal, amire azonnal le is ültünk.

- Ez hogyan lehetséges? - néztem körbe, majd ismételtem menyasszonyomon állapodott meg tekintetem. Gyönyörű volt, és... egészséges.

- El akartam köszönni. Tudod, most, hogy rátaláltál Yoongira, nyugodtan hagytalak itt. Erre vártam. Hogy legyen valaki, aki melletted lesz, ez a fiú pedig... tökéletes - mosolyogva beszélt hozzám, a szemeim könnybe lábadtak.

- Én annyira sajnálom, Haeun... csa-csak... megtörtént. Nem akartalak elárulni, é-én... - magyarázkodtam volna, ám Ő leállított.

- Ne butáskodj! Tudod, hogy semmi esély nem volt arra, hogy rendbejöjjek. Meg akartam várni, hogy boldog legyél - ismételte meg, mire egy halovány mosoly kúszott ajkaimra. Annyira jó ember. - Nagyon szeretlek, Kicsim, és sajnálom, hogy így alakult ez az... ez az egész. De tudod, úgy hiszem, hogy ennek sajnos így kellett történnie. Most már nem fáj semmim, és boldog vagyok - és tényleg így volt. Láttam az arcán, hogy ugyanúgy tündököl, mint akkor, amikor megismertem.

- Utánad akartam jönni - vallottam be, és lehajtottam a fejem.

- Tudom. De ilyen eszedbe se jusson! Én itt vagyok boldog, Te pedig Yoongi mellett. Maradnod kell. Aztán meg majd nyolcvan év múlva ráérünk újra találkozni - nevetett fel az utolsó mondaton, és megszorította a kezem. Az érintése olyan lágy volt, mintha csak a szellő cirógatná bőröm.

- Akkor nem látlak egy darabig? - kérdeztem felpillantva rá, Ő pedig nemlegesen megrázta a fejét. - Akkor hadd maradjak így egy kicsit - öleltem át.

Mintha minden teher eltűnt volna a vállaimról. Haeun levette őket onnét. És még utoljára a karjaimba zártam azt a csodálatos nőt, aki megtalált, megmentett, majd feláldozta magát azért, hogy én Yoongi mellett megtaláljam a boldogságom.