MIN YOONGI

Az éjszakáim álmatlanra fordultak azóta. Gondolataimat egyetlen dolog töltötte ki, ez pedig Hoseok volt.

Hiányzott, ugyanakkor megrémített az, hogy képtelenség elérni őt az utóbbi napokban. Egészen pontosan, mióta olyan szorosan ölelt magához az autóban, s utamra engedett. Azóta nem találkoztunk, nem is beszéltünk, pedig számtalanszor kerestem, ami nem vall rám.

Tudtam, hogy nagy a baj, nemcsak, hogy láttam, de éreztem is. A zsigereimben.
Minden, amire vágytam, az az volt, hogy láthassam. Akár így, akár úgy, de tudni akartam, hogy mi van vele.

Már hajnali kettő van. Feladtam, hogy az altató hatni fog, így lassan felültem az ágyban.

A napokban nem ettem valami sokat, ez most meg is bosszulta önmagát, hiszen amint felálltam, a lábaim rögtön összerogyni vágytak alattam. De nem hagytam nekik, hamar összekaptam magam, majd az ablakhoz léptem, hogy kinyithassam azt. Levegőre volt szükségem.

Az emlékek kisfilmként pörögtek a fejemben, ahogy az éjszakai nyüzsgést figyeltem.

Az első találkozás, ahogy akkoriban még gyűlöltem Őt, és a gondolatát egyaránt.

Az a csók, amit akkor talán még csak muszájból kaptam.

A nélküle töltött napok.

A hallgatás.

Az a néhány betű, amit először a lapra firkantottam.

Amikor megváltozott, és én haragudtam.

Amikor azt mondta, barátok leszünk.

Az indulás.

A fesztivál.

Az elpárolgott italok.

Az az éjszaka.

Az a hívás...

És az érkezés.

Életem legjobb időszaka apró képkockákból állt. Némelyik boldog volt, némelyik vicces, néhányat fekete-fehérben láttam. Főleg az utolsó kettőt. Azok borzalmasan sötétek voltak.

Öt nap.

Ennyi telt el azóta, hogy utoljára láttam az arcát. Viszont, még mindig tisztán élt az emlékeimben a tekintete; kétségbeesett volt, és rettentően bánatos, szomorú.

Nemcsak egy pszichológus tud ám olvasni az emberi pillantásban. Semmiféle képesítés nem kell ahhoz, hogy tudd, valakinek odaveszett minden bátorsága, és épp magával küzd.

Hoseok egészen biztosan csak, és kizárólag önmagával küzdött.

Igazából, nem tudom, hogyan működnek az emberek.

Van, aki elfojt érzéseket, van, aki kiöli magából azokat. Sokféle megoldás létezik még ezeken kívül is, és én nem tudom, Hoseok melyiket választotta, hiszen akkor nem rejtette el előlem teljesen, most pedig még saját magát is elrejti.

Őszintén, néha az jut az eszembe, hogy becsavarodtam, és ez az egész meg sem történt, mindössze csak a fejemben.

Pedig annyira valóságos a fájdalom a mellkasomban.

¤ ¤ ¤

Ébredés után, s a csodálatos alvással töltött másfél órám után, utam szokásosan a fürdőszobába vezetett. Megtámaszkodtam a mosdókagylón, úgy néztem farkasszemet magammal a tükörben. Kialvatlan voltam, talán kicsit sovány is. Szó, mi szó, úgy néztem ki, mint, akin áthajtott egy úthenger.

És, hogy mit láttam még a tükörben?

A Hoseok nélküli Yoongit.

Azt a besavanyodott, depressziós, önpusztító, néma kis férget, aki voltam.

Vagyok.

Igen.

Még mindig az vagyok.

Még mindig azt akarom, hogy ne legyek ennyire eleven.

Én még mindig meg akarok halni...

Meg...

És ő... ő hazudott nekem.

Azt mondta, jól leszek.

Elhagyott engem, és minden, amit mondott, hazugság volt.

Hogyan hihettél neki, te naiv kisfiú?

És még hemperegtél is vele...

Undorító vagy, Min Yoongi.

És már a szemed is könnyes. Sírni fogsz? Hogy te mennyire szánalmas vagy.

Nem bírod már tovább, igaz?

Nocsak, Yoongi! Remeg a kezed.

Te gyámoltalan kis patkány, még ahhoz sem vagy elég bátor, hogy megöld magad...

Tiltakozol? Azt akarod, hogy hagyjam abba?

...

...

...

Yoongi, te vérzel.

¤ ¤ ¤

Lágy kezek vigyáztak rám, cirógatták az arcom, s úgy éreztem, talán a mennyországba kerültem.

De nem.

Anya volt az.

Nekem pedig egy pillanat erejéig fogalmam sem volt arról, hol vagyok, miután a nagy nehézségek és fájdalom ellenére kinyitottam a szemem.

Otthon voltam.

A szobámban.

- Yoongi, drágám... hallasz engem? - kérdezte lágy, nyugodt hangon édesanyám, tenyerét homlokomon pihentette.

Nagyot nyeltem.

A torkom száraz volt.

Bólintottam.

- Jól van - könnyebbült meg.

Ránéztem. Tudta, mit akarok.

- Beleütöttél a tükörbe, dührohamod volt, de most már jól vagy. Adtam neked egy kis nyugtatót, aludtál 3 órát, de a kezedet... meg kellene nézetni egy orvossal. Nagyon mély, össze kell varrni.

Lenéztem magam mellé. A jobbom vastagon be volt kötve, de néhány vérfolt mégis átütött a fehér gézlapokon.

Egy idióta vagyok.

Hiába érzékeltem a körülöttem folyó dolgokat, a fájdalmat a tenyeremben, anya hangját, s annak az üzenetét, amit mondott, én csak feküdtem, és bámultam a plafont.

Nem akarok semmi mást.

Örökké így akarok maradni.

- Yoongi, be kell mennünk a kórházba... - suttogta anya megtörten, én pedig csak megráztam a fejem.

Nem akartam menni. Semmit sem akartam. Feladtam, elvesztem, ennyi volt, nem tudok már elviselni ennél többet. Az egyetlen személy, akiről azt hittem, nem fog, ő is magamra hagyott. Ez volt a kisebbik gond. A nagyobbik viszont az, hogy ő is szenved.  Ez nyugtalanított a leginkább.

- Ne sírj! - s anya letörölte a könnyeimet sápadt arcomról. - Nem megyünk kórházba. De ide kell hívnom Eunwoot, hogy összevarrja a kezed.

Ránéztem. És ő tudta...

- Nem mondom el neki. Nyugodj meg! Nem szólok senkinek. De... egyet ígérj meg nekem! - bármit, anya. Hiszen csak Te vagy nekem. - Addig fogsz harcolni, amíg ki nem deríted, mi van Hoseokkal. Fiam, ideje, hogy végre lépj a boldogságod felé! A vak is látja, hogy csak mellette vagy rendben. Nem akarlak így látni többé. Nem... - a könnyei legalább annyira folyni kezdtek, mint az enyémek. Én pedig nem is gondolkodtam sokat, magamhoz öleltem a zokogó nőt, és a mellkasomra húztam.

Az én gyönyörű, és jóságos anyukám...

Akinek mindig nagyon igaza van.

¤ ¤ ¤

- Ennyi volt, kiscica, kész vagyunk - simított végig arcomon Eunwoo.

A kedvenc ápolónőm.

Nyilván, mivel anya húga.

Sokszor vigyázott rám, amikor kisebb voltam, mostanában viszont ritkábban van ideje meglátogatni minket, ugyanis főnővéri posztot kapott az egyik vidéki kórházban.

Mindig is nagyon odaadó volt másokkal, azt hiszem, ápolónőnek született. De ugyanakkor nagyon jó a humora, az egész nő egy olyan jelenség, amelytől azon nyomban jobb lesz a kedved.

Valamivel én is nyugodtabb lettem, hogy mellettem volt, és ő varrt össze, nem valami beképzelt sebész.

- Hogy lehetsz ennyire béna? - nevetett fel, miközben levette magáról a gumikesztyűjét.

Hang nélkül felnevettem, majd vállat rántottam.

- Eltörsz egy poharat, aztán meg is vágod magad. Ráadásul ennyire. Nem versz át, kiscica, de nem kérdezősködöm. A lényeg, hogy most már nem lesz vele semmi gond. Egy hét múlva jövök, és kiszedem a varratokat. Jó legyél, vigyázz magadra! - és egy homlokpuszi után már sehol sem volt.

Kissé hirtelen személyiség is.

Mint egy nyári zápor.

Lassan felálltam az ágyról, és kinyitottam az ablakot. Néha megéreztem még a nyugtatót, kicsit szédültem, de ahhoz épp elég jól voltam, hogy ne felejtsem el anya szavait, és telefonomat a kezembe véve visszaüljek az ágyamra, és egy nem túl sokatmondó, de annál lényegretörőbb üzenetet küldjek Namjoonnak.

,, Gyertek át, kérlek. Sürgősen beszélnünk kell! "

A többesszám csak annak a számlájára írható, hogy a legutóbbi találkozásunknál is ketten voltak; Jin és ő. És ez így volt jól.

Hamarosan jött a válasz.

,, Tíz perc, és ott vagyunk. "

Nos, én abban a tíz percben nem csináltam mást, csak összeszedtem a gondolataimat, miközben fel-alá járkáltam szobában. Arra jutottam, hogy bármi is helyzet, tudni akarom, nem számít, mi az, és mennyire fog kikészíteni.
Azt sem bánom, ha esetleg nem láthatom őt többet, de nekem tudnom kell, mi történik vele.

A percek szaladtak, az utolsó néhányat pedig az ágy szélén ülve töltöttem.

A várva várt két személy megérkezett.

Leültek mellém az ágyra, Namjoon azonnal átkarolt, míg én szemeimet lesütve ültem ott. Számíthattam rájuk. Ez pedig adott némi bátorságot.

Így hát a kezembe vettem a telefonom. Ismét.

,, Ha valaki, akkor ti biztosan tudjátok, mi van most Hoseokkal. Bele fogok őrülni, ha ez így megy tovább, öt napja nem válaszol az SMS-eimre, semmi életjelet nem ad magáról. Ha tudtok bármit, azt mondjátok el, kérlek... "

Elolvasva soraimat, egymásra néztek, s Namjoon azonnal kézbe vette a helyzetet.

- Tudod, Yoongi, Hoseok most egy nagyon nehéz időszakon megy keresztül. Még úgy is borzasztó ez neki, hogy a lelke sok mindent elbír pszichológusként. Ő most... elvesztett valakit, és...

Ekkor Jin valami olyat mondott, amire nem számítottam.

- Yoongi, Hoseok menyasszonya meghalt.

JUNG HOSEOK

Az idő telik. Az, ami elmúlt, már sohatöbbé nem térhet vissza. Nem törölheted a tetteid, nem élhetsz újra egyetlen emléket sem.

Öt napja, hogy Haeun feladta. Öt napja, hogy nem aludtam egy szem hunyásnyit sem. Öt napja, hogy nem ettem semmit. Öt napja, hogy nem láttam Yoongit.

Öt napja nem élek én sem.

Amikor felhívtam az embereket a hírrel, mindenki összetört. Volt, aki azt mondta, ne hibáztassam magam, és volt olyan is, aki a halálomat kívánta: Haejun. A vele folytatott telefonbeszélgetés egyszerű volt. Közöltem vele, hogy Haeun elhunyt, és utána hallgathattam, miként küld engem a pokolra. Hallgathattam volna, ha nem teszem le a telefont. Nem akartam újra hallani azokat a dolgokat, amiket minden percben megkapok önmagamtól.

Csengettek.

Bágyadtan álltam fel a kanapéról, és mentem a bejárathoz, hogy feltárva azt beengedjem az érkezőt. A lelkész volt. Jött, hogy megírjuk együtt a beszédet, amely a temetésen hangzik majd el.

Leültünk az asztalhoz, töltöttem neki egy pohár vizet, és elkezdtük. Hosszantartó munka előtt álltunk, alaposnak kellett lennünk, Haeun a legjobbat érdemli.

- Mikor született? - kérdezte tőlem, én pedig összeszorult torokkal válaszoltam.

- Kilencvenöt október huszonhetedikén - eszembe jutott az utolsó születésnapja, amit együtt töltöttünk. Boldog volt. Nevetett.

- És hol? - újabb kérdés hangzott el, alig tudtam magam visszarángatni a rideg valóságba.

- Incheon - nem volt ínyemre ez az egész. Nem akartam ezt csinálni, nem akartam Haeun temetésére beszédet írni, nem akartam, hogy halott legyen.

Az egész egy hatalmas szar, úgy, ahogy van. A mennyasszonyom meghalt. A menyasszonyom, akit nem úgy szerettem már egy jóideje, ahogy a kötelességem lett volna.

Elárultam.

Szörnyű ember vagy, Jung Hoseok. Neked kellett volna meghalnod, nem neki.

- Minden rendben? - a lelkész hangja törte meg a fejemben uralkodó káoszt ismételten. Rápillantottam. Semmit sem éreztem.

- Persze, bocsánat! Hol is tartoztunk? - hajoltam jobban az asztal fölé.

[...]

Később úgy döntöttem, ideje lenne ennem valamit, mert kezdtem kicsit rosszul lenni, és nem akartam a kórházban kikötni.

Akkor ennél is szánalmasabban festenék. Pedig mindenről én tehetek.

Tiszta ruhát vettem föl, és elsétáltam a legközelebbi élelmiszerboltba. A sorok között sétáltam, de hiába nézelődtem a finomabbnál finomabb dolgok között, nem találtam semmi értelmét a dolgoknak.

A szemeim megállapodtak a lasagne alapon, és egy halovány, mégis keserű mosoly kúszott az arcomra. Yoongi imádja. Vajon mi lehet most vele?

A telefonom összetört, amikor az első éjszakán földhöz vágtam. Akkor Jisoo ott volt velem, támaszt nyújtott. De nem támaszkodhatok örökké másokra.

Észre sem vettem, hogy minden dolgot, ami a lasagnához kell, a kosárba került. Hát, akkor azt eszünk. Bosco örülni fog neki - gondoltam magamban.

Beálltam a pénzárt előtt kígyózó sorba, és próbáltam nem összeesni ott a bolt közepén. A határán voltam. Mindenről Yoongi jutott az eszembe - talán ezért nem mozdultam ki az elmúlt öt napban. Otthon a dolgok Haeunra emlékeztettek, rá gondoltam, ahogy az helyes volt, de rá kellett ébrednem, hogy ez nem ilyen egyszerű.

Yoongi kell nekem. Ő talán könnyebbé tudná ezt tenni. Őt Haeun is kedvelné. Hasonlóak. Elszántak, makacsok, különleges művészlelkek, könnyen lerészegednek, és mindkettejüket gyönyörű mosollyal áldotta meg az ég.

Haeun mondd, haragszol rám?

- Hoseok? - egy kellemes hang szólított meg, mire odakaptam a tekintetem. Egy nő állt előttem. - Fogadd őszinte részvétem! - folytatta, mikor látta, hogy ráfigyelek.

Nem tudtam, ki ő. Nem ismertem fel az arcát, pedig egykoron biztosan ismertük. Talán Haeun egyik barátja volt a galériából.

- Köszönöm! - reagáltam, és lesütöttem a szemeim. Nehéz kibírni könnyek nélkül.

- Mikor lesz a temetés? - érdeklődött.

- Hétfőn egy órakor - adtam választ, amit az ismerős idegen meg is köszönt.

Nem beszélgettünk tovább, ugyanis én következtem. Kifizettem a vásárolt dolgokat, majd ismét útra keltem. Hazafelé.

[...]

A lasagna elkészítése igazán egyszerű. Nem sokat fogok enni belőle, jobb lenne, ha Yoongi velem lenne, ő befalná az egészet seperc alatt.

- Tudod, Bosco, ezt mind neked kell majd megenned - szóltam a kutyához, mire felemelte a fejét, de utána vissza is tette.

Ő is szomorú.

Nem sokkal később egy konyharuha segítségével próbáltam meg kiszedni a forró tepsit a sütőből. Ám elbénáztam, mellé nyúltam, és a forró fém megégette a bőröm.

A tepsi hatalmasat csattant a padlón, fejjel lefelé, így az étel kiborult.

Elkáromkodtam magam, de a kifejezés végére sem értem, rámtört a zokogás.

Nem bírom.

Én ezt nem bírom ki.

Egyedül nem.

Szükségem van az én kis Manócskámra. El kell neki mondanom mindent, meg kell ölelnem.

Bosco jött oda mellém, nyalogatni kezdte az arcom, majd hozzámbújt. Hosszú idő, és álmatlan éjszakák után, így aludtam el a padlón, sírva, Yoongit várva az álmaimban.