MIN YOONGI

Azt szokták mondani, ha az ember szeret, s szeretve van, boldog lesz, izgatott, a szíve repes minden egyes alkalommal, amikor az a bizonyos személy rápillant, esetleg meghallja a hangját, vagy megérinti.

Ez részben igaz.
De én inkább voltam nyugodt, mintsem volt részem kitörő örömben.
Ha a tegnap éjszakára gondoltam, a testem ellazult, igaz, a lábaim meg-megremegtek, de azon kívül csak az járt a fejemben, hogy mennyire jól van ez így. Boldog voltam, igen. Viszont a tudat, hogy most már valóban nem vagyok egyedül, nyugodttá tett. Nem álltam készen semmiféle világmegváltó dologra a szerelem erejét használva, egyszerűen maradtam az, aki voltam, és ez így van jól. Talán a mindent túlharsogó boldogságtól kellene különlegesnek lennie. De nem. Ez így volt rettentően különleges.

A konyhában álltam már egy ideje a pultnak tamászkodva. Kellemes reggel volt, a Nap minden egyes részét kellemesen ragyogta be a háznak.
Arcomon aprócska mosoly ült, akárhányszor kitekintettem az ablakon, s hagytam, hogy a fény végigsimítson arcomon.

Azonban az a mosoly nemcsak ezé a reggelé volt, hanem azé a szenvedélyes éjszakáé, amit magam mögött tudhatok, hiszen mesébe illő volt a számomra. Vagyis valami olyasmi. Már nem féltem az érintéstől úgy, mint ezelőtt. Kicsit úgy fogtam fel, mint a terápia része.

Oh, de még milyen terápia...

Gyors...

És hangos...

- Jó reggelt! - szólalt meg Hoseok pontosan mögülem, én pedig megugrottam ijedtemben. Ez az ember tuti, valami orosz kém volt előző életében. - Bocsi, nem akartalak megijeszteni! - nevetett, majd karjait óvatosan körém fonta, úgy ölelt át hátulról. Felhorkantam, majd fejemet vállának döntöttem. Érintése ugyanolyan hatással volt rám, mint este. Ez azt hiszem, jó dolog.

Néhány perc erejéig csak élveztük a csendet, s egymást, később azonban Hoseok megtörte a pillanatot.

- Csinálunk reggelit?

Bólintottam.

- Mire vagy éhes? - kérdezte ismét.
Vállat rántottam, majd a pulthoz sétáltam, s elvettem onnan a telefonom, hogy leírhassam, amit gondolok még ezzel kapcsolatban.

,, Nézzük meg, mi van itthon, aztán döntsünk az alapján. "

Miután Hoseok elolvasta javaslatomat bólintott, majd nekiállt szemügyre venni a hütő, a polcok, s a szekrények tartalmát.

Ahhoz képest, hogy senki nem lakik itt, csak időszakosan, egész sok dologra bukkantunk; penészes kenyér, összecsomósodott liszt, romlott tészta.

- Jó, nos... akkor rendelünk valami finomat. Mit szólsz? - csapta össze temyereit Hoseok, miután az utolsó szekrényt is átnézte. Vicces egy helyzet volt.
Elmosolyodtam, majd bólintottam, közben elővettem a telefonom.

- Jó lenne egy kis csirke - mondattam el a Fordítóval vágyamat.
Hoseok hatalmas mosollyal fordult felém, hiszen alig eszek, és ha mégis, nem szoktam nagy hűhót csapni abból, hogy mit.

- Rendben, akkor csirkét eszünk - bólintott, majd a vonalas telefonhoz sétált, és tárcsázta az egyik közeli éttermet, ahol lehetséges a kiszállítás.
Már csak a csirke gondolatára is megkordult a gyomrom. Ilyen azért elég régen volt.

¤ ¤ ¤

- Aigoo, ez nagyon jól esett - dőlt hátra Hoseok székében, miután mindhárom doboz ételt elpusztítottuk. Én is rengeteget ettem, meg is éreztem.

Ránéztem, s amikor tekintetünk találkozott, elmosolyodtam.
Szeretem őt, az az igazság. Tiltakozhatnék, tagadhatnám, de minek? Az igazságon az nem változtatna.

- Yoongi - mondta hirtelen, ez pedig visszarántott a valóságba. - Tegnap nagyon csúnyán viselkedtem, amikor felhoztad a hegymászást. És meg sem magyaráztam. Nos, mit szólnál, ha... ma mégis elmennénk?

Egy ideig csak néztem, s  emésztgettem, amit mondott. Nem igazán tudtam mire vélni ezt a hirtelen változást, igazából csak arra tudtam fogni, hogy nem akar megbántani, amit egyébként nagyon is értékeltem.

,, Nem kell elmennünk, ha te nem szeretnél! " - toltam az orra elé a telefonom.

- Szeretnék! Persze, hogy szeretnék! Ráadásul azt akarom, hogy jól érezd magad. Ezért bármire képes lennék - arca kifejezéstelen volt, amikor ezek a szavak elhagyták a száját. Épp, csak a tekintete volt átható. Ahogy szemeibe néztem, kellemes borzongás futott végig rajtam, a fejem pedig kiürült, csak Hoseok létezett számomra.

¤ ¤ ¤

- Mindent elraktál? - lépett be a szobámba Ő, mialatt én még mindig a hátizsákomba pakoltam. Közelebb jött.

- Sok mindent hozol! Elég lesz csak egy üveg víz, a telefonod, bár nem biztos, hogy lesz térerőnk, és hozhatsz még egy pulcsit, ha fáznál. Odafent hidegebb szokott lenni, rajtad meg amúgy is átfúj a szél - húzódott pimasz mosoly ajkaira, majd végigsimított karomon. Már majdnem zokon vettem, amikor megszólalt: - Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Így vagy te, így vagy gyönyörű...

Elmosolyodtam. Talán el is pirultam kissé.

- Na, gyere, menjünk! Így sosem érünk oda - kuncogott, majd miután kiszedtem a táskámból a felesleges dolgokat, ténylegesen el is indultunk.
Kiérve gondosan bezártunk magunk után mindent, azonban...

- Jaj, ne már! Biztos, nem fontos. Gyere! - mondta Hoseok, felém nyújtva kezét, fittyet hányva a bent csörgő vonalastelefonra.

Én azonban megálltam ott, ahol voltam, kezeimet összefontam mellkasom előtt, s szigorúan tekintettem rá.

Valami nekem azt súgta, hogy nem mehetünk el csak úgy.

JUNG HOSEOK

- Hoseok, itt Jisoo.

Nem akartam felvenni a telefont. Figyelmen kívül akartam hagyni, talán azért, mert éreztem legbelül, nem jó hírt kapnék. Yoongi azonban ezt nem engedte. Hatására visszamentem a házba, és fogadtam a hívást.

- Jisoo, mi a baj?

Hallottam a hangján, hogy a könnyeivel küszködik. Megijesztett, a negatív érzés felerősödött. Óráknak tűntek azok a másodpercek, amiket várakozással töltöttem. Arra vártam, hogy válaszoljon, hogy mondja el hívásának okát. Elfogott a remegés.

- Haeun...

Hangja elcsuklott. Akkor már tudtam, hogy nagy a baj, és azonnal haza kell indulnunk.

Az eddig elnyomott szörnyű bűntudat hirtelen tört fel bennem. A menyasszonyom haldoklik, én pedig a páciensemmel hempergek az Isten háta mögött. Milyen ember vagyok én? Undorító. Megrontottam egy kiskorút, és cserbenhagytam... nem, elárultam a szerelmem.

A volt szerelmem.

Az igazság az, hogy hiába volt Haeun a mindenem, és viselt meg borzalmasan az, ami történt vele, Yoongi mindent megváltoztatott. Berobbant az életembe azokkal a gyönyörű szemekkel, és én elvesztem. Nem engedhettem volna meg magamnak, hogy szerelmes legyek belé, mégis megtörtént.

Hiszen...

Ő az én Manócskám.

- Máris indulok.

Miután bontottuk a vonalat, Yoongi felé fordultam. Nem tudtam visszatartani könnyeim, és éreztem, hogy a fiú ebből semmit sem ért. Aggódva, kétségbeesve nézett rám, amitől majd' megszakadt a szívem.

- Pakoljunk, haza kell mennünk - mondtam szipogva, és próbáltam elfojtani a sírásom.

Manócskám közelebb jött, karjait derekam köré fonta, átölelt. Hiába nem tudta keserűségem okát, mellettem volt, segített nekem. Yoongi egy csodálatos ember, én pedig... nem érdemlem meg őt.

- Szeretlek - mondtam halkan, majd lágyan eltoltam magamtól.

[...]

Az út síri csendben telt. Nem szóltam egy szót sem, Yoongi pedig nem próbálkozott szóra bírni. Emiatt igazán hálás voltam neki.

Megérkeztünk az ő házuk elé, ahol leparkoltam. Leállítottam a motort, és még egy ideig csendben ültünk egymás mellett. Egyszer csak a képernyőt az orrom elé tolta.

„ Minden rendben lesz. Ha szeretnél majd beszélgetni, hívj, vagy írj, és én megyek. ”

Elmosolyodtam a szavain. Nem igazi mosoly volt, de valami hasonló, kicsit halványabb, letörtebb formában.

- Köszönöm, Manócska - motyogtam, ezt követően pedig magamhoz öleltem, már amennyire tudtam az autóban ülve.

Miután kiszállt, és bement a házba, ismételten a gázra tapostam. A fák, a házak gyorsan suhantak el mellettem, és biztosan átléptem a sebességkorlátot. De nem érdekelt. Ha már elárultam azt a gyönyörű, csupaszív nőt, akit valamikor mindennél jobban szerettem, legalább ne hagyjam teljesen cserben akkor, amikor rosszra fordul a helyzet.

Mert rosszra fordult. Éreztem.

Ám arra nem számítottam, hogy amikor hazaérek, nem csak Jisoot találom Haeun mellett. Sok ember ember állt az ágya körül, akik amikor megérkeztem, mindannyian rám pillantottak. Íriszeikben nem láttam mást, csak színtiszta sajnálatot.

A világ lelassult számomra abban a pillanatban.

Jisoo lépett mellém, mondott valamit, ajkai mozogtak, de nem hallottam semmit. A csend éle kaszabolta a hallojáratom.

- Hoseok - halovány női hang volt, de tudtam, kihez tartozik. Jisoo volt az, aki megtartott, másképp összerogytam volna. - Semmi baj, nincsen semmi baj. Már egy jobb helyen van.

Ránéztem, homályos arc volt csupán, de tudtam, hogy a könnyei neki is ugyanúgy folynak, mint nekem.

- Annyira sajnálom - mondta, de egyre kivehetetlenebbnek bizonyultak a hangok magam körül. - Hoseok!

Jisoo kiáltotta a nevem, ebben biztos voltam, de egy pillanatra, mintha Haeunt hallottam volna.

Aztán a pillanat elhalt, és mindent beborított a sötétség.

Nagyon sajnálom, Haeun! Melletted kellett volna lennem...