J-HOOOPE!
Sziasztok aranyoskáink!
Olyan részt hoztunk nektek, de olyat, hogy ihaj... 😏😏
Köszönjünk nektek azt, hogy vagytok, és olvassátok a történetet. Reméljük, ez a rész is tetszeni fog!
Jó olvasást! ❤

🌹 🌹 🌹

MIN YOONGI

Amikor reggel kinyitottam a szemeimet, egészen máshogy éreztem magam, mint az ezt megelőző reggeleken. Nyugodt voltam, a fejem fájt ugyan, de más nyűgöm nem volt. Csak feküdtem egy ideig, és pislogtam, egy idő után viszont feltűnt a két engem szorongató kar.
Hoseok egész testével hozzám simult, mindenét magam körül érezhettem, talán emiatt voltam ennyire nyugodt, és kisimult. Azonban, amikor eszembe jutott, hogy mennyi gondot is okoztam neki tegnap este, inkább váltam nyugtalanná.

Óvatosan kibújtam ölelő karjaiból, majd mielőtt kimentem volna az ajtón, egy pillantást vetettem rá.
Ajkai kissé elnyíltak egymástól, haja égnek állt, és borzos is volt. Teljes mértékben magamra emlékeztetett. Csak az volt a különbség, hogy ő igazán aranyos volt. És gyönyörű, de ez természetesen mellékes.

Lementem a konyhába, és nekiálltam kávét főzni, közben a kenyereket sorra dobáltam bele a pirítóba. Nem tudtam, Hoseok mennyit tud megenni egyszerre, ezért a biztonság kedvéért teleraktam két tányért, hogy biztosan jól lakjon, és ne maradjon éhes.

- Te egy óvodáscsoportnak csinálsz reggelit? - hangzott a kérdés, mire kicsit összerezzentem ijedtemben. Ennyit arról, hogy nem tud megrémiszteni...

„ Nem, neked ” - mutattam felé a rövid üzenetet, amit telefonomba pötyögtem be.
Ő bólintott, majd engem kikerülve leemelt a tányérról egy pirítóst, és majszolni kezdte, amíg körbe-körbe mászkált a konyhában. Természetesen egy szál alsóban. Nudista.

- Finom. Aranyos vagy, Yoongi, köszönöm - libbent elém nem sokkal később, majd tekintetével az enyémet kereste. Ezt még úgy is éreztem, hogy a padlót pásztáztam. Az arcom persze vörös volt. Még barátkoznom kell ezzel az érzéssel, hiszen túl intenzív nekem. Viszont, ahogy hozzám ért, ahogy mutatóujját az állam alá csúsztatta és gyengéden emelte maga felé az arcom, az érzés még inkább erősödött.

S akkor megláttam magam Hoseok szemeiben.

De ez már egy jobb ember volt.

Egy jobb Yoongi.

Ajkaimra pillantott, majd mire egyet pislogtam egy apró, rövid csókkal ajándékozott meg.

- Egyél te is, rendben? - suttogta, mire kislányos zavaromban csak egy halványat bólintottam, majd már szabadultam is közelségétől, egy pirítós társaságában mentem ki a teraszra. Egy ideig magányosan eszegettem odakint a tájat figyelve, s arra jutottam, hogy a vidék gyönyörű. Magas dombok, még magasabb hegyek, halvány köd, párás levegő. Szívesebben élnék itt.
Talán minden megoldódna...

- Yoongi - lesett ki az ajtó mögül Hoseok, én pedig odanéztem, és  igyekeztem visszatérni a valóságba a mesebeli tájra való rácsodálkozásból. - Van kedved sétálni? Lenézhetnénk még a fesztiválra - lelkendezett.

Szívem szerint megráztam volna a fejem, hogy én ugyan nem megyek sehova, de a környezet annyira ellazított, és olyan kellemes érzés kerített hatalmába, hogy csak egyetlen pillanatra fordult meg a fejemben, hogy nemet mondok.

Bólintottam.

- Gyere, öltözz át! - mondta végül azzal az imádnivaló mosolyával és gödröcskéivel, én pedig, mint a kisangyal, szót fogadtam.

Talán haladok.

Miatta.

¤ ¤ ¤

Nagy meglepetésemre a fesztiváli tömeg nem volt sem ritkább, sem pedig sűrűbb; ugyanolyan volt, mint tegnap este. Emlékeim szerint.

Gyerekek szaladgáltak hatalmas nyalókákkal a kezükben. Az a látvány emlékeztetett a gyerekkoromra. Imádtam a fesztiválos, tömény cukor, émelyítően édes nyalókákat. A gumicukrokat is.

Fiatal szülők sétálgattak mosolyogva a gyerkőcükkel, idős párok nézelődtek a standoknál, s ők is mosolyogtak.

Mindenütt mosolyba botlott az ember.

Néhányszor én is elmosolyodtam egy-egy rövidke pillanatra. Már csak az ott uralkodó légkör miatt is.

Már dél felé járt az idő, lassacskán a második óránkat töltöttük ott, de azt kell mondjam, nem untam. Egy kicsit sem. Szerintem ez elég nagy szó az én számból.

Ja, várjunk.

Nem is beszélek.

Poén.

- Szeretnél még maradni? - kérdezte hirtelen Hoseok. Lazán, zsebre dugott kezekkel sétált mellettem. Ha nem tudnám róla, hogy pszichológus, ezekben a percekben biztosan nem mondanám meg róla.

Ránéztem, majd vállat rántottam.

- Én éhes vagyok. Menjünk haza, és együnk még pirítóst, na? - kuncogott, mire arcomra akaratlanul is mosoly szökött, de már nem szégyelltem. Már nem akartam megmásítani. Csak mosolyogtam, majd bólintottam egyet.

Lassan átverekedtük magunkat a tömegen, s amint kifelé sétáltunk, a tekintetem a hirdetőtáblára tévedt, ami felkeltette a kíváncsiságom, és közelebb mentem, hogy jobban megnézhessem.
Voltak itt eladó kiskecskék, használt autó, telefon, laptop, KRESZ oktatás baráti áron, és még sok más dolog is, ami az itt lakókat egészen biztosan érdekelhette. Egy dolgon azonban még az én szemem is megakadt.

- Na, mizu? Lemaradtál - sétált vissza mellém Hoseok, én pedig csak feltartottam a mutatóujjam jelezvén, csitu van, koncentrálok.

Egy érdekes hirdetést találtam.

Hegymászás. Ez azon kevés dolog közé tartozik, ami képes lázba hozni, ugyanis apa halála előtt rengeteget másztunk falat. Igaz, hegyet csak kétszer volt alkalmam, de a tevékenység ezen részét is magaménak éreztem egy kicsit.

Hirtelen nagyon izgatottá váltam.

Hoseokra néztem, majd fejemmel a kitűzött plakát felé biccentettem.

De ő nem úgy reagált, ahogy vártam.

JUNG HOSEOK

- Gyere Yoongi, menjünk inkább - ragadtam meg kissé erőszakosan a fiú karját.

Nem...

Manócskám kirántotta magát szorításomból, és pötyögni kezdett a telefonján.

Nem szabad engednem neki...

Elém tartotta a készüléket, és mielőtt elolvastam volna az üzenetét, tekintetünk összekapcsolódott. Láttam a kétségbeesett csillogást íriszeiben, amihez egy csöpp értetlenkedés is társult. Elszégyelltem magam.

Őt is elveszíteném...

Kérdően pillantott rám, ami visszahozott meredt bámulásomból. Szemeim a kijelzőre vezettem, amelyen csupán csak ez a pár szócska állt.

„ Mi bajod lett ilyen hirtelen? Én csak hegyet szerettem volna mászni... ”

Szívem hatalmasat dobbant, amint ismételtem ráemeltem pilláim. Nem tudtam, mit felelhetnék erre. Nem akartam elmondani neki az igazat, mert attól féltem, hogy utána más lesz minden. Féltem? Ugyan már, rettegtem.

Akkor, azon a napon, amikor Haeun leesett, ő is valahogy így fogalmazott. Azt mondta, hogy csak egy dolgot szeretne, de azt nagyon, megkérdeztem tőle, mi az, és akkor arra a nyomorult plakátra mutatott. Hegymászás.
Természetesen nem ellenkeztem. Nem gondoltam arra az eshetőségre, hogy rossz dolog történhet. A legfontosabb az volt nekem, hogy Ő boldog legyen, és teljesítsem a kívánságát.

- Menjünk, kérlek - kínomban már nem tudtam, mit csináljak. Egy helyben topogtam, és csak egy dolgot akartam; visszamenni a nyaralóba.

Láttam Yoongin, hogy továbbra sem érti, és szemeiben düh csillant. Még utoljára a hirdetés felé pillantott, majd mérgesen húzott el mellettem, és a nyaralóig meg sem állt.

Én pedig nem állítottam meg.

Mögötte koslattam. Olyan volt, mint egy durcis kisgyerek, de megértettem, ugyanis indoklást várt tőlem, ami nem jött el. És nem is fog, ha rajtam múlik. Mikor visszaértünk azonban csak azt vettem észre, hogy pakolni kezd.

- Hát te hová igyekszel? - kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, hangom elcsuklott a döbbenet és a szomorúság miatt.

Nem sokkal később az a bizonyos robothang hasított a kettőnk közötti feszült csendbe:

- Elmegyek és hegyet fogok mászni. Egyedül.

Lefagytam. Nem engedhettem neki, hogy megtegye. Le fog esni, megsérül, meghal... én... én elveszítem őt.

- Márpedig nem mész - álltam az útjába. Arcáról az tükröződött, hogy nem a hegymászáson van a hangsúly, hanem sokkal inkább azon, hogy ok nélkül tiltom el őt ilyen erőszakosan ettől a programtól. Vagyis számára biztos oktalannak tűnt, pedig ha tudná, megértené.

Nem. Nem engedhetem meg, hogy megtudja. Azzal elrontanék mindent.

- Miért nem engeded? - a gépies hang ismételten gondolatim közé vágott. Tudtam, hogy igazam van, és tényleg az böki a csőrét, amire gondoltam, de nem szerettem volna elmondani neki. Még nem. Talán soha sem.

[...]

Végül nem ment hegyet mászni, de miután elkerültem a válaszadást, kiküldött. Azt mondta, jobb, hogy ha nem beszélünk egy kis ideig. Tettem, amit kért, magára hagytam.

Fél tizenegy felé járt az idő. Forgolódtam az ágyban, nem jött álom a szememre. Az eget villámok festették kékre olykor, fényük bevilágított az ablakon - és morajlás kísérte őket. Nem segített álmatlanságomon, hanem egyenesen rontott rajta.

Utálok úgy lefeküdni aludni, hogy valakivel összevesztem, mert engem az nagyon meg tud viselni. Előfordult már, hogy belebetegedtem egy-egy vitába, és hosszas fejfájás után kiadtam magamból a napi táplálékom. Mások konfliktusait jól kezelem, viszont a sajátjaimat... nos, azokat nem igazán.

Idegesen fújtam ki a levegőt, majd utána feltápászkodtam. Nem volt kedvem tovább szenvedni, úgy véltem, hogy ha sétálok egy kört, ki a konyháig, meg vissza, vagy iszok egy kis tejet, akkor talán könnyebb lesz.

Meztelen talpamat letettem az ágy mellé. A padló hidege kellemesen esett a bőrömnek. Egy hűvösebb nyári éjszakát tudhattunk magunkévá a vihar okán, ami igazából nem volt probléma a kánikula után.
Komótosan felálltam, és megindultam a konyha felé. Ujjaimmal a villanykapcsolót kerestem, ám miután megtaláltam, és felkapcsoltam volna azt, nem történt semmi.

Remek, biztosan elment az áram, vagy ki lett csapva... - gondoltam magamban, a hangulatom pedig egyre inkább bosszús lett. Visszafordultam a telefonomért, és bekapcsoltam azon a zseblámpát, hogy azért lássak valamit, és ne keltsem fel Yoongit a csörömpölésemmel, ha esetleg a sötétben tapogatóznék.

Az úticélomhoz érkezve azonban egy ijedt sikkantás hagyta el a számat. A fiú, akit nem akartam volna felébreszteni, a konyhában ült, és idegesen tördelte az ujjait, miközben egy teát ivott, és az ablakon bámult kifelé. Érkezésemre megugrott, és felém kapta a fejét.

- Basszus, a szívbajt hoztad rám - raktam a szabad kezem a mellkasom elé, ezzel nyomatékosítva szavaim. - Mit keresel itt ilyen későn? - tettem hozzá lágyan.

Féltem, hogy továbbra sem csillapodott a haragja, és el fog küldeni melegebb éghajlatra, vagy éppen hozzám sem fog „szólni”. Nem tudtam, mit kellene tennem, pedig tanultam erről, Vele mégis minden olyan másnak számított.

Felém intett, mutatva, hogy menjek oda mellé, és amint ez megtörtént, kivette a telefont a kezemből, megnyitotta a jegyzetet, és már gépelt is.

„ Nem tudtam aludni, kicsit félek a vihartól... ” - olvashattam nemsokára válaszát. Megkönnyebbülten elmosolyodtam. Talán mégsem utál annyira, véltem.

- Jaj, dehát ez csak egy kis eső... - kezdtem bele, ám egy hatalmas mennydörgés félbeszakított. Yoongi összerezzent. - ... és néhány dörgés meg villámlás. Nincs mitől félned - simogattam meg felőlem eső combját óvatosan.

Kirázott a hideg.

„ A hegymászás is csak egy kis szórakozás, Te mégis félsz tőle. ” - számítottam arra, hogy fel fogja hozni, de legalább így sokkal nyugodtabban meg tudjuk beszélni a dolgot.

- Sajnálom, hogy olyan szigorú és agresszív voltam. Tudod, gyengepontom ez az egész hegymászósdi, egyszer majd elmondom, miért, csak most még nem állok készen rá. És te sem - őszintén beszéltem, ő pedig megértően bólintott.

„ Szavadon foglak. ”

Ismételten felfelé görbültek ajkaim, miközben bátorkodtam magamhoz ölelni. Azt reméltem, hogy ezzel sikerül megnyugtatni őt egy kicsit. Pár percig úgy maradtunk, majd lágyan eltoltam magamtól, hogy szemügyre vehessem az arcát.

Valami megváltozott akkor.

Figyeltem, ahogy kissé könnyes szemei egyenesen az enyéimet figyelik, arca piroskás volt, mintha elpirult volna, ajkai elnyíltak.
Köd lepte el az elmém, nem tudtam másra koncentrálni csak Yoongi szépen ívelt, rózsaszín párnácskáira, melyek annyira csábítóan puhának tűntek, hogy keresve sem találnék rájuk szavakat.

Ez a fiú gyönyörű - állapítottam meg magamban sokadjára, mielőtt lassan közelebb hajoltam volna. Majd még közelebb. És még közelebb.

Lehelete csiklandozta arcom, de tekintete továbbra sem eresztette el at enyémet. Nem bírtam tovább, úgy éreztem, meg kell tennem, különben belehalok.

- Yoongi - szólítottam meg halkan, mintha egy apró titkot szeretnék elmondani neki. Talán így is volt. Meg akartam neki mutatni, mit érzek iránta. - Engedd, hogy megcsókoljalak, de most úgy, hogy nem muszájból teszem, hanem azért, mert mindketten szeretnénk! - szinte könyörögtem. Lábaim remegtek, ajkaim bizseregtek.

És Ő bólintott. Ennyi elég volt nekem ahhoz, hogy megszüntessem a kettönk között lévő távolságot.
Ajkaira tapadtam, de akármennyire is vágytam már erre, visszafogtam magam, hiszen nem akartam bántani.

Szerelmes csókban forrtunk össze, a kinti vihar olyan volt, mintha nem is létezne. Csak Ő és én voltunk.

MIN YOONGI

Az, ahogy érintéseivel, csókjaival becézgetett, kiűzte a haragos gondolatokat a fejemből, s minden dühöm elillant, amit valaha is éreztem iránta. Fáradtan, lomhán pislogtam fel rá, de nem azért, mert aludni szerettem volna, hanem mert borzasztóan vágytam erre a férfira.

Miután megcsókolt a konyhában, meg sem álltunk a hálóig. A karjaiba zárt, s azonnal az ágyra fektetett, mihelyst lehetett. Maga alá gyűrt, s a szemeiben láttam azt a bizonyos tüzet, ami a sajátomban is egész biztosan ott volt.
Nem kellettek szavak ahhoz, hogy mindketten rájöjjünk, mi következik most.

Talán csak félnem kellett volna, de én rettegtem attól, hogy majd úgy fog engem látni. Ruha nélkül veszi szemügyre a sovány testem, az undorítóan fehér bőrömmel együtt. Ahogy belegondoltam, mire is fog most sor kerülni, görcs keletkezett a gyomromban, a torkomban pedig egy jókora gombóc.

Hoseok azonban folytatta, ajkaival nyakamat térképezte fel, s igyekezett minden állomást bejárni. S ebben a pillanatban a férfiasságom jelzett, hogy mennyire is kikészít az, ahogy hozzám ér.

A világ legfurcsább dolgát éreztem; akartam őt, és mégsem. Féltem, ha leállítom, nem lesz rá többé alkalmam. Ugyanakkor ott tombolt bennem a régi Yoongi, aki egyre csak azt sulykolta belém, lökjem le az ágyról, aztán szaladjak, amerre látok.

Hoseok lélegzetvételei hevesek voltak, s éreztem, mennyire heves ő maga is. Néha combomba markolt, vagy a fenekemre, ami engem is feltüzelt ugyan, de ódzkodtam is attól, hogy a csontos testrészeimet fogdossa. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Majd felemésztett a vágy iránta, ugyanakkor bizonytalan voltam.
Sóhajai, melyeket bőrömön hagyott áramütésszerűen futottak végig rajtam, s amikor tenyere pólóm alá csúszott, ajkaimat egy aprócska nyögés hagyta el, amely mindkettőnket meglepett.

Főleg engem.

Az viszont még jobban, hogy Hoseok kapott az alkalmon, és lehúzta rólam a felsőtestemet takaró vékonyka anyagot. Fülig vörösödtem, s igyekeztem kerülni a tekintetét.

Hiszen... undorító vagyok.

Az elkeseredettségemből fakadó könnyeim marni kezdték szemeimet, viszont Hoseok nem állt le; hirtelen mozdulattal tolta fejem fölé mindkét csuklómat, s ajkait erőszakosan nyomta enyéimre.
S ekkor... megtörtént. Felidéződött bennem, amikor...

Próbáltam eltolni magamtól.

És megint...

Már a mellkasát püföltem, de ő...

- Yoongi! Yoongi! Min Yoongi, elég! Elég... - szemeim kipattantak, ugyanaz a szoba fogadott, és Hoseok aggódó szempárja. Erősen szorította a csuklóm, míg engem a zokogás rázott, s csak az jutott el a tudatomig a történésekből, hogy reszketek, mint a nyárfa levél, és az énektanárom arcát látom mindenütt. Mindenütt... ebben a rohadt szobában. A fejemben hallottam a hangját, a torz nyögéseit, s éreztem a testemben szétáradó fájdalmat, ahogy...

- Yoongi! Nézz rám, légyszíves! - minden homályos volt körülöttem. Éreztem, ahogy Hoseok ülő helyzetbe húz, s ő elhelyezkedik velem szemben. Azután két védelmező karja körém fonódott, de én nem bírtam tovább, egyenesen előredőltem, homlokom pedig találkozott Hoseok mellkasával.

- Mi történt? Durva voltam? Ne haragudj! Kérlek, Manócska... - temette arcát nyakhajlatomba, s  kiengedett levegője kellemesen szántott végig a bőrömön, ami némiképp visszarántott a valóságba.

Nem szabad tudnia róla.

Undorodna.

Megvetne.

És én azt nem akarom. Igen, én... nem akarom, hogy egyedül hagyjon.

Nem bírom ki nélküle.

Többé már nem.

Görcsösen kapaszkodtam belé, attól féltem, mire kinyitom a szemem, eltűnik, és sosem látom többé.
Ezelőtt mindig is egyedül akartam megoldani a problémáimat, szentül hittem abban, hogy talpraesett vagyok, nem sajog a lelkem a temérdek visszafojtott érzéstől, és a sok múltbéli dologtól. Annyira elhittem. Biztosra vettem. De jött Hoseok, és keresztbe húzott mindent, amit csak keresztbe lehetett. Eljutottam odáig, hogy már egyáltalán nem bánom.

Tulajdonképpen megmentett.

És tudom, ha most eltűnne, már nem lenne minden a régi.

Semmi sem lenne a régi.

- Mondd el nekem, mi történt! Mondd el, különben nem tudok segíteni, Yoongi... - suttogta fülemhez hajolva, én pedig hirtelen bátorodtam fel. Szavai önbizalmat öntöttek belém, viszont az elvesztéséből fakadó kétségbeesésem erősebb volt annál.

Kezemet kinyújtottam az éjjeliszekrény felé, Hoseok pedig értette a célzást, a telefonomért nyúlt, és a kezembe adta azt.

Írni kezdtem, azt akartam, hogy kimondva hallja, így a Fordítót hívtam segítségül. Könnyeim eláztatták a készülék képernyőjét, de tudtam, ha leállok, hogy megtöröljem a lelkesedésem megtörik, így írtam tovább, ami eszembe jutott, s ami a teljes igazság.
Most mondom el először valakinek, hogy megerőszakoltak. Hogy az énektanárom tette meg velem, s hogy élvezte, míg én üvöltöttem a fájdalomtól. S ott hagyott a padlón fekve. Véresen.

- Tizenöt voltam, nagyon szerettem az énekórát, sokat zongoráztunk. Az egyik délután bent maradtam, mivel azon a héten én voltam az ügyeletes, így nekem kellett takarítanom. Az énekteremben tettem-vettem, amikor az ajtó becsapódott, azután a zár kattant. Olyan baljós volt, és gyomorforgató. Levert a víz. Utána hátranéztem, az énektanár pedig megindult felém. Azt mondta, segít. Egy óvatlan pillanatban viszont mögém került, az egyik padhoz nyomott, majd levetkőztetett, én pedig próbáltam elmenekülni, de lehetetlen volt. Egy harmincöt éves férfi könnyedén elbírt velem. Gondolom, innen rájössz már, hogy hogyan folytatódik a történet. Megerőszakolt. Durva volt velem, sokáig véreztem utána, és azt hiszem, soha nem fogom tudni kifejezni szavakkal, mit éreztem. Igen, Hoseok. Engem megerőszakoltak. Ez az igazság - amíg a hang mesélt helyettem, én Hoseok karjaiba bújva kerestem megnyugvásomat. Igazából meg is adták nekem. Nem fájt már annyira visszagondolni a múltamra, hiszen - még akkor is, ha Hoseok semmit sem mondott - tudtam, hogy ő lesz az az ember, aki majd megtalálja a megoldást, és gyógyír lesz a sebeimre. Az összesre.

Miután az utolsó mondat is elhangzott, eltolt magától, s egyenesen szemeimbe nézett. Az övében néhány könnycseppet láttam, melyeket épp csak a villámok fénye csillantott meg. Azonban ott ült benne némi elszántság, lágyság, és... szerelem?

- Yoongi... - ejtette ki nevemet. - Én... én meg akarom mutatni neked, milyen szeretkezni valakivel. Hogy... milyen, amikor az vezérel, hogy szerelmes vagy a másikba. Tudnod kell, mert Te megérdemled, és Manócska, én... szerelmes vagyok beléd. Nincs mese, megtörtént... - mosolyodott el kissé idétlenül, de talán emiatt volt olyan sármos.

Szóval szeretsz engem, Hoseokie.

- Én is így érzek - igaz, csak egy idegen, gépies férfihang volt, de úgy éreztem, Hoseoknak ez is legalább ugyanannyit jelentett, mintha én mondtam volna.

S ekkor a köztünk honoló távolság megszűnt, ajkaink folytatták egymás felfedezését, ő pedig csak annyit suttogott két csók között; vigyázni fogok rád.

🌹 🌹 🌹

Gondolom, mindenki kitalálta, mi következik most. Csak szólok előre, hogy aki nem bírja, ne olvassa, nem marad le semmi fontosról!

🌹 🌹 🌹

JUNG HOSEOK

Mindent megértettem. Yoongi nem azért nem beszél, mert ő annyira lázadni akar, hanem azért, mert a történések miatt csalódott a világban, csalódott az emberekben, és csalódott önmagában is. Láthattam volna... nem, látnom kellett volna.

Úgy sajnálom, Manócskám...

Lágyan becézgettem ajkait a sajátjaimmal, majd ezt követően ismételten a nyaka érzékeny bőrét vettem kezelésbe. Nedves csókokat hagytam ott, egyre lejjebb haladva.

Szerettem volna megmutatni neki azt, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni, és azt, hogy milyen érzés, ha valaki szerelemből ér hozzá.

Mert én ezt tettem.

Minden érintésemmel igyekeztem érzékeltetni, mennyire elbűvölt engem. Tulajdonképpen segített rajtam, emiatt pedig hálás vagyok neki.

A szobát betöltötték nyögései, sóhajai, amik csak még jobban izgalomba hoztak. Annyira ártatlan volt, annyira gyönyörű.

Párnácskáimmal úgy érintettem Őt, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy megtehetem. Mindent beleadva póbáltam örömet okozni neki. Azt akartam, hogy élvezze, legalább fele annyira, mint én.

Amikor érzékeny pontját érintettem, teste megvonaglott, amit igazán édesnek tartottam. Íze olyan émelyítő volt számomra, mint semmi más. Köd lepte el az elmém, úgy éreztem, hogy minden, amire vágyom, itt fekszik előttem. Yoongi volt minden, amire szükségem volt.

Észleltem, amint csontos ujjai tincseim közé vándorolnak, és óvatosan húzzák meg azokat. Értettem, mire gondol, így minden tevékenységemet felfüggesztettem.

Felkúsztam hozzá, hogy ismét egy csókba hívhassam. Lassú tánc volt ez, olyan lágy, mint a nyári szellő, amely összekavarja a tavak vizeit. Nem siettünk sehová, a legfontosabb az volt, hogy ne okozzak neki fájdalmat.

- H-ha kellemetlen, je-jelezz - suttogtam fülébe, egy puszit hagyva ott, miközben egy ujjamat elmerítettem benne. Grimaszba torzult az arca, de nem fájdalmasba, hanem inkább afféle mámoros torzulat volt kivehető vonásain.

Az idő csak telt, én pedig türelmesen vártam, hogy megfelelően elő legyen készítve. Ha az én hibámból tapasztalt volna kínt, akkor abba egészen biztosan belepusztultam volna. Ha neki rossz, nekem is. Rájöttem, hogy én csak úgy tudok boldog lenni, ha Ő is az.

Mindegyik ujjammal óvatos voltam, és szerencsére egyiknél sem láttam, hogy szenvedett volna. Ha kényelmetlen érzés volt neki, akkor a vállaim megszorításával jelzett, én pedig megálltam, és kivártam, amíg rendbejött.

A negyedik után azonban nyöszörögni kezdett, az arcán tisztán láthatóak voltak a gyönyör jelei. Úgy gondoltam, eljött az idő, ezért eltávolítottam belőle az ujjaim, és férfiasságomat helyeztem bejáratához.

De ő leállított.

Ködösen néztem rá, hiszen igaz, hogy türelmes voltam vele, és nem akartam bántani, de az eltelt idő alatt eléggé felajzotta már a vágyaim iránta.

- Mi a baj? - rekedt hangom meglepett, ahogyan őt is. Elmosolyodott, majd fordított a helyzetünkön, ebben pedig nem volt nehéz dolga, hiszen annyira remegtek a végtagjaim, hogy könnyedén rádöntött a puha matracra.

Minden olyan gyorsan történt. Pár percig nyakamnál időzött, majd legnagyobb meglepetésemre odalent kezdett el kényeztetni gyönyörű ajkaival.

Felnyögtem.

Majd megint.

Neve hagyta el a számat, és akkor megállt. Még utoljára adott egy csókot ajkaimra, mielőtt elhelyezkedett volna rajtam.

És én csak feküdtem ott. A mámor átjárta mindenem, a testem minden egyes porcikája bizsergett.

Megtörtént.

Testünk egybeolvadt, ami miatt ajkainkból egyszerre szökött ki egy-egy nyögés. Tekintetem az övéibe fúrtam, és lehúztam magamhoz, hogy sokadjára is megcsókolhassam.

Azon az éjszakán, a villámok fényében lettünk egymáséi, és én, Jung Hoseok végérvényesen beleszerettem Min Yoongiba.