Meghoztam az első részt. Izgatottak vagyunk, hogy fog-e nektek tetszeni.:3
Lauren írta Yoongi, én pedig Hoseok szemszögét.
Fogadjátok szeretettel,
Olvassátok élvezettel.
(Haha, költő lettem.)
A Wattpad nem szeret engem...
Remélem, így már el tudja mindenki olvasni!><

🌹 🌹 🌹

MIN YOONGI

Csend van.

Az ágyamban fekszem.

A nyitott ablakon keresztül bekúszó, friss levegő simogatóan járja végig arcomat, ám én mégis oxigén után kapkodok.

Elfogy. Mintha valaki megfosztana tőle. Mintha egy szőnyegen állnék, s valaki kihúzná alólam. Elesem. A fejem hatalmasat koppan a padlón, és nincs menekvés. Elragad a jéghideg sötétség, ahol nincs levegő és nem látok mást, csak apám összetört autóját, a nagymamám élettelen, vérben fekvő testét, s a két, bűntől és vértől áztatott kezet, mely végzett vele. A tárgyalótermet, a kalapács koppanását hallom, s a szavakat: szándékosan elkövetett emberölés vádjával húsz évnyi letöltendő börtönbüntetésre ítélem.

A kalapács koppant. A véres kezek tulajdonosát pedig két másik ember kíséri útjára, s ők sem különbek. Ott van bennük a gyilkos szándék. Mindenkiben ott rejlik. A padon alvó hajléktalanban, a prostiban az utcasarkon, a férfiban, aki igénybe veszi, ott van a szomszédban, az összes emberben, s benned. Benned is ott lapul.

Látom a srácokat az iskolából, s kiabálnak nekem, dobálnak is. Kövekkel. A fejemből vér szökik, de ők csak nevetnek. Jóízűen. Mint a cirkuszban. S a következő kép az osztályfőnököm élvezettől torz hangjai, melyeket akkor adott ki, amikor az énekterem ajtaját bezárta, s odalépett hozzám, hogy olyat tegyen velem, ami még a halálnál is rosszabb. Csak sírni tudtam, és üvöltözni a fájdalomtól, de ő nyögött, s sóhajtozott, miközben fülemhez hajolt, hogy mocskos szavakat suttoghasson bele.

Az emberek rosszak, ezért nekem a csend a társam.

Verejtékezem. Kezeim ökölbe szorulnak, de mozdulni nem tudok. Anyám meleg tenyerét érzem homlokomon, szemeim kipattannak. Látom, hogy aggódik, de a torkomban keletkezett gombóc miatt nem tudok megszólalni. Tulajdonképpen nem is akarok.
A látásom még mindig homályos, hallásom tompa, s hirtelen egy szúrást érzek a karomban.
Seduxen.

Vénán át szervezetbe juttatott álomkór.

Már kapok levegőt, tagjaim engedtek görcsösségükből, s mintha lebegnék. Egy mezőt látok, ott áll apa, a nagyi, a srácok az iskolából, kezükben a kő, mellettük az osztályfőnököm ácsorog, s mind nevetnek rajtam. Kinevetnek engem, s elragad az álom, mit sem törődve az emberi gonoszsággal.

× × ×

- Yoongi, az isten szerelmére, gyere már! - kiabált fel édesanyám, valószínűleg a lépcső aljáról. Reggelinél bejelentette, hogy én bizony új pszichológushoz fogok ellátogatni a mai nap folyamán. Persze, megint a megkérdezésem nélkül döntött efelől, mint minden másról.

Nem akartam. Hiszen annyira megszoktam már ezt a négy, bézs színű falat, az íróasztalomon rendetlenül heverő rajzaim, ceruzáimat, s a csendet. Azt, hogy már két éve nem szólaltam meg. Jó volt ez így. Úgy gondoltam, megelőzöm a bajt, így senkivel sem beszélek. A nonverbális kommunikáció világéletemben jobban ment, s eszközeim az utóbbi két évben kizárólag erre szűkültek le.

Ezt követte a pszichológus, majd a pszichiáter, azután a pszichiátria, később a pszichiátriai osztály, de mindig itthon kötöttem ki, egy mappányi recepttel.Őszintén? Jobb lett volna meghalni.

× × ×

Az utcára lépve a szokásos görcs azonnal gyomromba költözött, szinte már fojtogatott, de vissza mégsem fordulhattam.

Undorodva néztem az odakint kavargó tömeget. Voltak üzletemberek, nők, gyerekek, idősek, s én mégsem tudtam különbséget tenni köztük. Mindet undorítónak találtam.

- Yoongi! - ütötte meg fülemet édesanyám hangja.

Felocsúdva gondolataimból körbenéztem, s az átkelőhely túloldalán pillantottam meg. A lámpa már villogott, de én elindultam, s amikor átértem, a zöldet pont akkor váltotta fel a piros. Pár száz méter megtétele után egy hatalmas épület előtt találtam magam, s közelebb érve megcsodálhattam azokat a csodálatos üvegfalakat. Mindig is tetszettek az ilyesfajta felépítések.

Bementünk, de a küszöbön meg kellett torpannom. Mindenütt fehér ruhás alakok szaladgáltak. Anyám elindult, én pedig ijedt kisgyerek módjára szaladtam utána, átverekedve magam a tömegen.

Nem akartam elveszni. Nem...

JUNG HOSEOK

Egy hete érkezett egy hívás. Egy anyuka telefonált, hogy segítséget kérjen tőlem. Kétségbe van esve, ugyanis a fia két éve nem szólalt meg, pedig nincsen semmi problémája, nem néma, nem is értelmi sérült. Azért nem beszél, mert - az anyja állítása szerint - nem akar.
Gondolkodás nélkül vállaltam el a tizenhét éves fiú kezelését, hiszen felkeltette az érdeklődésem. Sokféle emberrel, sérüléssel, történettel találkoztam már, de ez valahogy az összesnél különb volt.
Mi vett rá egy fiatal, tizenöt éves fiút, aki állandóan a barátaival lógott, hogy ne szólaljon meg többé? Valami olyasmi, hogy úgy érezheti, nem hallgatja meg senki és nem szeretne feleslegesen beszélni? Ez elég logikusnak tűnik, de szerintem itt valami másról van szó, komolyabb dologról.

Kettőre adtam nekik időpontot, s az összes délutáni betegem lemondtam.
Fél három volt, ők pedig sehol.
Már ott tartottam, hogy felhívom az édesanyát, amikor kopogás hallatszott az irodám barna ajtaján, majd kinyílt. Belépett rajta egy magas, negyvenes éveiben járó nő, a takarásában pedig egy fiú, akit nem láttam először rendesen.
- Jó napot! A nevem Ahn Minha - köszönt az édesanya, bizonyára vele beszéltem telefonon.
- Jó napot! Jung Hoseok vagyok, jöjjenek beljebb - mosolyogtam biztatóan.
A nő bátran beljebb lépett, a fiú pedig csak állt leszegezett fejjel. Rakoncátlan tincsei az arcába lógtak, hófehér bőre úgy nézett ki, mint a porcelán. Összességében gyönyörűen festett.
- Yoongi, gyere, ülj le - szólt rá lágyan Minha, a fiú pedig elsurranva mellettem leült a kanapéra, édesanyja mellé. Helyet foglaltam a velük szembeni fotelban.

- Először is szeretném, ha kicsit beszélgetnénk hármasban, majd utána megkérem Önt, hogy hagyjon minket kettesben Yoongival - ismertettem a felállást. A nő bólintott, a fiú nem reagált.

- Az lenne az első kérdésem, hogy pontosan mióta nem beszél a fia? - Minhat figyeltem, aki nagyot sóhajtott, majd lehunyt szemekkel kezdett el mesélni.

- Két évvel ezelőtt, januárban a férjem autóbalesetet szenvedett. Az út csúszott, egy kamion sofőrje elaludt egy pillanatra, áttért a másik sávba, a férjem pedig nem tudott kitérni, mert minden csupa jég volt. Egy ideig mesterséges kómában tartották, ugyanis a sérülései nagyon súlyosak voltak, de mi reméltük, hogy valami csoda folytán meggyógyul. Yoongi akkor már kevesebbet beszélt, alig evett, nem jött ki a szobájából, lógott az iskolából... - sóhajtott remegő hangon.

- Szóval depressziós lett - jelentettem ki a megállapításom.

- Igen, de az orvos azt mondta, hogy ez természetes, legyek mellette és majd akkor jobban lesz, én pedig mellette voltam. Már kezdett jobban lenni, élénkebb lenni. A férjem édesanyja pert indított a kamionos ellen, amit meg is nyert volna, de a sofőr nem túl jó körökben mozgott, és a... a bandája elintézte a nagyit - egy kicsit elcsuklott a hangja. - Bocsánat - motyogta.

Felálltam, öntöttem neki egy pohár vizet és elé tettem. Ivott belőle, majd megköszönte. Amíg ő összekapta magát, tekintetem a mellette ücsörgő fiúra tévedt. Ölében fekvő kezeit tanulmányozta, légzése rendes volt, nem sírt, nem csinált semmit. Biztos voltam benne, hogy felzaklatta Őt az, hogy ezeket újra hallania kellett, de elfojtotta. Ez pedig a legrosszabb, amit tehet.

- A nagymama temetése után egy héttel... - folytatta Minha, szemeimet pedig ráemeltem. Figyeltem minden egyes szavát. - ...a férjem állapota romlott, és Őt is elveszítettük. Yoongi azóta nem szólt egy szót sem. Az iskolában a gyerekek bántották emiatt, a tanárok pedig nem nézték jó szemmel a hallgatását, de nem hatott rá semmi, ezért elfogadták, de végül kivettem az iskolából, hogy magántanuló legyen. Azt mondták, nincs mit tenni. Különböző pszichológusokhoz, pszichiáterekhez jártunk, különböző városokba, sőt országokba, de nem, semmi, egy idő után Yoongi nem volt hajlandó visszajárni egyikhez sem.

Ismételten az említettre néztem, aki még mindig ugyanúgy ült. Nyomasztani kezdett a helyzet, hogy ennyi mindent át kellett élnie. Amikor ilyen fájdalommal teli történtet hallok, egy ideig magamba fordulok, mert képtelen vagyok letenni. Ez is egy olyan lesz, úgy érzem.

- Rendben, köszönöm szépen, hogy elmesélte ezeket nekem! Sajnálom, hogy ennyi minden történt Önökkel, és igyekszem majd segíteni Yoonginak - mosolyogtam halványan a nőre.

- Akkor én most megyek, ha vége lesz, akkor írj, hogy jöjjek érted - intézte szavait a fiának, aki csak alig láthatóan bólintott.

Minha elköszönt, kilépett az ajtón, így kettesben maradunk.
Egy lapot és egy tollat tettem a fiú elé, hogyha esetleg szeretne valahogy kommunikálni, majd hátradőltem a fotelban.

Hallgatásba burkolóztam, pont úgy, mint Ő, s türelmesen vártam, hogy tegyen valamit, de Ő nem csinált semmit.

Továbbra is csendben maradtam.

Nem fogom feladni.