12. Jázmin&Adél

Jázmin

Reggel Adél karjával az arcomban ébredtem. - Adél, vidd innen a kezed - motyogtam félálomban, de Adél nem mozdult, csak horkolt tovább. Morogva löktem le a kezét a fejemről és át akartam fordulni a másik oldalamra, de a földre sikerült leforduljak. A puffanásra Adél is felriadt. - Mi történt? - kérdezte kómás fejjel. - Semmi, csak lefordultam az ágyról - legyintettem, mintha ennél természetesebb dolog nem is létezne.
- Azt mondják, hogy... áhhh - ásított közben. - A földön fekvés jót tesz a gerincnek - fejezte be a mondatot.
- Igen? Te úgyis panaszkodni szoktál a gerincedre - ragadtam meg a karját és lehúztam a földre. Visítva esett le mellém, majd kitört belőlünk a röhögés. Pár perccel később anya nyitott be a szobámba, majd kérdő tekintettel nézett le ránk.
- Ti meg mit csináltok a földön?
- Jót tesz a gerincnek - vágtuk rá egyszerre nevetve. Anya továbbra is furcsán nézett le ránk, majd inkább ránk hagyta és kiment. - Mit csináljunk ma? - fordultam kíváncsian Adél felé.
- Megyünk mekibe? - csillantak fel a szemei. - Oké, akkor öltözzünk - keltem fel a földről és a szekrényemhez mentem. Kivettem magamnak is néhány ruhát és Adélnak is adtam (ugyanaz a méretünk). Miután elkészültünk kint felvettük a cipőnket és elindultunk a buszmegállóhoz, hogy minél előbb odaérjünk a mekihez.

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top