BELLA
Már sötét van. Levit egész nap nem is láttam. Mondjuk a reggeli akciója után örülök is neki , hogy nem kellet az élt unt pofáját bámulnom. Én nem bárki vagyok. Számomra ő nem az emberiség legerősebbje, hanem a nővéreim gyilkosa. Lassan a blúzomhoz nyúlok és elkezdem kigombolni. Petra néhány perce talált elmenni , mikor már biztos volt benne , hogy nem ölöm meg Levit álmában. Lépteket hallok a folyosóról.
- Ez az ütem... Ez....
Az ajtó ekkor megnyílik és én összehúzom magamon a blúzomat.
- Tünyj el innen ! - mondom oldalra se pillantva. Pontosan tudom ki áll ott.
-Bella - kezd bele. Miért tetszik ennyira ahogy a nevemet mondja?
-Bocsánatot kérni jöttem-motyogja és a földet bámulja.
- Nem tartok igény a bocsánatora. Nem érdelkel ! Elmehetsz ! - mutatok az ajtó felé.
- Nem akartam ezt így - mondja miközebn közelebb jönn. Hátrálni próbálok ,de ott a fal.
- Ne érj hozzám ! - kiáltom szinte sikítva. Megpróbálja megfogni a kezem , elrántom magam.
- Bella, én csak - súgja és olyan közel lép , hogy a mellkasom az övének feszül.
- Hagyj ! - kiáltom és megpróbálom ellökni. Megtartja magát és mélyen a szemembe néz. Van valami abban a rideg íriszben , ami rabul ejt.
- Nem - gondolom és lehunyom a szemem. - Én nem vagyok a kurvája !
- Bella - szólít a nevemen újra. - Bocsáss meg ! -mondja és felemli az állam , ezzel kényszerít, hogy rá nézzek.
- Menyj el innen ! - kiabálok vele.
-Miért akarsz megölni ? Az Istenért is , mit tettem ? -kiérdezi szintén kiabálva.
-Hogy mit tettél ? Inkább az a kérdés , hogy mit nem tettél ? - üvöltök az arcába, de nem hagyok neki időt válaszolni. -Ott hagytad ! Igen ott hagytad Annat terhesen ! És Isat meg elhagytad ! És ott halt meg ! Mind a ketten miatad haltak meg ! - ordítom a sírásal küzködve. Látom , hogy mondani akar valamit ,de felpofozom. A csatanás után egy vörös fold marad az arcán. Némán tűri , hogy kap tőle még egyet. Aztán már ököllel ütöm. Elkeseredetten , szinte kapálózva csapkodom a nyakát és a mellkasát.
- Gyűlölek ! Gyűlölek ! Gyűlölek ! - kiabálom miközbeb ütöm ,de lassan a kiabálás átcsap beszéde és végül motyogásba. Nem nézek rá. Nem bírok ránétzni. A könnyeimmel küzdök. Nem bírom ,nem bírom elviselni , annyira fáj. Lehajton a fejem és a hátamat a falnak préselem.
-Tűnyj e... - mielőtt befejezhetném felemli az állam. 
- Sajnálom Bella ! - motyogja ,de nem néz rám.
-Nem kérek a szánalmadból ! -kiáltom és lecsapom a kezét. Csak ekkor emeli fel a fejét. A szemei könnyesek és ott van bennük valami ,amiről nem hittem , hogy valaha megláthatom Rivaille Ackerman szemében. Ez pedig a megbánás. Az az igazi őszinte megbánás , amit nem a sajnálat vagy a szánalom kelt. A megbánás , olyan fajta amit akor látsz mások szemében , mikor elismerik a hibájikat. Ezt az őszinteséget láttam.
-Könyörgöm , hogy bocsáss meg nekem ! -mondja és újra az állam alá nyúl. A szívem ezerrel kezd kalapálni. Közelebb hajol és magához ölel. Köpni nyelni nem tudok a meglepetségtől. Szorít magához , a válamba fúrja a fejét és hallkan sír. A hátára simítok. Persze , hogy ezt teszem , mert egy idióta vagyok.
- Bocsáss meg ! Kérlek bocsáss meg !  -motyogja a könnyeitől nedves blúzomba.
- Megbocsátok - mondom hallkan. Erre felemli a fejét és megfogja a vállam. Mélyen a szemembe néz.
- Mi ? -kérdezi érttelenül.
-Megbocsátok -mosolygok rá , pedig az én szemeim is könnyesek.